Dimitar Basevszki: Az élet háza

Lassan építettem az élet házát, napról napra, évről évre.
Az emberek szolgáltak például. Végül felépítettem. Emeletet is
húztam rá. Voltak irigyeim, voltak, akik összesúgtak a hátam
mögött, titokban és gúnyosan, hogy eljön még az az idő, amikor
nevethetnek rajtam. De én bevakoltam szeretettel, egyetlen egy
lyukat, egy rést sem hagytam.
Beköltöztem. A házban lakom már évek óta, és csak ma,
amikor odamentem az ablakhoz, vettem észre, hogy szakadék
fölé építkeztem.

Dabi István ford.

Fotó

Fotó

Gyurkovics Tibor: Magány

Tudsz-e már egyedül aludni
szemhéjad ráncai közt
az ismétlődő örökös sötétet
figyelve mint a szél pörgette szöszt
Tudsz-e odabúvóckodó
lábak nélkül magadban melegedni
mikor a paplan súlya
jelzi életed értelmét hogy ennyi
Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva
a fel nem kelő csillagokba nézni
magadba ejtve mint a csecsemő
s elhagyatva mint kiterített férfi?
Eszed lejár homlokod vízköves
szobád falát ujjal se tudod érni
tombol a nyár a nyárnak vége lesz
s a nyárözönben telt szájjal nevetsz
hogy fogaidat a nap fénye éri
mint szádba ömlő melegsárga szesz
– mert akkor végleges.

Eeva-Liisa Manner: Ogai Morinak

Az esztétikai élményhez három dolog szükséges

(mondta Tamás): megvilágosodás, szépség, harmónia.

Én még hozzáteszem: és összetöretés.

Mert magában nem szép a szépség,

és nem is volt szép soha. Ezt

jól tudják a vadászok, akik szeretik

a szórakozásból lőtt vad ama végső

pillantását, mikor az élet megtörik szemében.

Csorba Győző fordítása

Kazimierz Nowosielski: Hallgatás

Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken
szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka
élesítse hallásodat
s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben
a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át
a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón
amin átjutsz a túlsó partra

Dabi István fordítása

Fotó

Pilinszky János: Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.

Pilinszky János: Zsoltár

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.

Happy New Year!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Anna Czekanowicz: (a gondolataimat visszaverő...)

a gondolataimat visszaverő
görbe tükör alakjára
formálom az életrajzomat
röptében csatlakozom a világhoz
meg-megbotlom a felhőkben
nem akarom tovább hallgatni
a fogatlan nagyhangúak
hazugságát a testvériségről
azt akarom hogy kegyes
világ vegyen körül
szobám négy fala között

/ Dabi István ford./

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy nagy lehetősége

az embernek a szürkesége,

nagy ajándék az,

ha valaki láthatatlan,

mert az ember gyenge,

és mert keskeny a híd

a valóság,

és a szerepjáték között,

ha az ember azt látja,

hogy csodáló szemek figyelik,

olyanná lesz,

mint a gyerekek,

elkezd játszani,

csak ez a játék veszélyes is lehet,

mert ebben a játékban

az ember könnyen elveszítheti

önmagát.

Gyurkovics Tibor: Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

Mezey Katalin: Testemben elrejted

Testemben elrejted 

halálomat.

Megtalálja az orvos

és kiveszi.

De Te újra 

elrejted valahol.

Az orvos az életemért,

Te a lelkemért harcolsz.