Rainer Maria Rilke

"Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?

Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,

biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,

                                                                     Kedves."

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Takács Zsuzsa: Szétdobált szoba, benne a megvetett

Szétdobált szoba, benne a megvetett
széles ágy. Nem számítottam rád.
Amikor jöttél, már aludni készültem.

Most itt, mint legelőször újra.
Egy félpár papucs, a székre
hajított pulóver, az írógép elöl,

éjfél és egy óra között,
a számodra nagyonis ismerős blúz,
csupa kihívó jelzés, egy öv –

rajongó híveink. Zakód és inged,
ahogy bőrödtől elválik a vászon s még meleg!
Az asztalon az érted égő lámpa.

Pilinszky János: Aranykori töredék

                       U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Csorba Győző: Dialógus

                   Az ötvenéves Vigiliának

A test mondja:
    Látom magam (ki kit? – én s engemet):
    romlok naponta: egy-egy ismeret,
    egy-egy képesség, ami az enyém volt,
    riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt.

A lélek mondja:
    Nem sajnállak: minden vesztő napod
    bennem új és új csillagként ragyog,
    egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam
    fölkészít, hogy szabad legyek valóban.

A test mondja:
    Kárörvendő! Megépülésedet
    az én romlásomnak köszönheted:
    jöttél belém mint beíratlan irka,
    s az én történetemmel vagy beírva.

A lélek mondja:
    Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért
    a szép és keserű történetért,
    hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen,
    s ne lehessen, hogy többé ne lehessen.

Esad Bayram: Visszhangok

Leszálltál a tengerfenékre,

Felugrottál a holdra,

A házadba gyűjtötted az egész világot,

Mégis éjjel-nappal csak zokogsz.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.  

Garai Gábor: Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,

s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.

Látod, az öröm erre képtelen:

pótolhatatlan és testvértelen.

Szabolcsi Erzsébet: Este

Valami bíbort szórt az este
a lassan úszó fellegekre.
Valami kósza szellő lebben
ebben a fáradt, álmos estben.
Valami furcsa fájó dallam
suhan felettem lágyan, halkan.
Valami bánat sír az égen,
s lehull a nap a vérző éjben.

Zbigniew Herbert: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Zsigmond Géza: Csend

A csend

hangokból

született,

mint

tükörképből

a tárgy:

magára ismer

az, aki hallgat.

Jan Walkusz: Ajándék

Neked adom
soha
meg nem írt
versemből
a szavakat
és...
a könnyekkel hullatott
virágokat
az esteli ködöt
amit                                  
utolsó
sugarával
becézett
a tegnapi nap

neked adom
az álmatlan
éjjel
az égről
lelopott
csillagfényt

- neked -
tartogatom
emlékezetemben
a villámtól
reszkető
fák zokogását
és a kősírok
közé bújt
hófehér
lucerna
illatát

- sok mindent -
adok még neked
szavaidért:
- Te az enyém vagy!

Zeno Ghiţulescu: Az ismeretlen szél monológja

A szél vagyok, melynek éntudata nincsen
a világ kezdetétől; ki véletlenül fedem fel
magam, anélkül hogy tudnám:
mi is voltam, s mivé leszek. A lényem
hasonlít egy eltűnt könyvtárból vissza-
szálló szavak árnyékaihoz,
s a fák füzéhez, mik maguk feláldozták,
hogy megjelenjék a legenda.
Nem adatott meg nékem a dicsőség s a dicsfény öröme;
dolgok urává sem koronáztak;
gyalázat oszlopává sem avattak,
jóllehet többször is szemtanúja voltam,
hogy fedte el a homok a törvényszegéseket, a házakon
virrasztva, melyek alól a sötétség faunája terjedt
Örökös névtelenként, mint a kóbor fűszál
– amely kiirthatatlan; használt gondolatként
– anélkül, hogy tudnánk, kié volt először –, közel maradok
mégis az emberhez: álmok, remények nem látott testvéréhez.
... Én szikkasztottam meg a vérét a templomlépcsőkön,
mikor Cézárt megölték,
és a viharzó zúgást tengerig sodortam;
és bátorítottam a könny lázadását
és a száraz ág letörését,
felfedezve a puszták kincseit
évszázados sötétség múltán; én segítettem,
hogy halhatatlan rögre hulljon az erők birodalma,
vágyván örökké más-más lénnyé lenni.

Tóth István fordítása

...

Hiányzol...

Áprily Lajos: Sötétben

Maradjunk így, gyertyát se végy elő  

legyen sötétség, lelkem így pihen.

Olyan rejtő és olyan ölelő -

talán anyám testében volt ilyen.