Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.
Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.
Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.
Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.
2015. május 6., szerda
Kiss Benedek: Színed előtt állni
Színed előtt állni, Uram,
hebegve, mint narkós, makogva.
Színed előtt állni, Uram,
rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.
Színed előtt állni, Uram,
mint kárhozott, mint gonosztevő.
Színed előtt állni, Uram,
gennyedett rosszcsont, zápult velő.
Színed előtt állni, Uram,
girhes lélekkel, elveszetten.
Színed előtt állni, Uram,
minden sugarat levetetten:
mindegy, hogyan, csak színed előtt állni,
látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.
hebegve, mint narkós, makogva.
Színed előtt állni, Uram,
rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.
Színed előtt állni, Uram,
mint kárhozott, mint gonosztevő.
Színed előtt állni, Uram,
gennyedett rosszcsont, zápult velő.
Színed előtt állni, Uram,
girhes lélekkel, elveszetten.
Színed előtt állni, Uram,
minden sugarat levetetten:
mindegy, hogyan, csak színed előtt állni,
látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.
Julia Hartwig: (Nem érdemeltük ki...)
Nem érdemeltük ki sem a kutyát, sem a madarat, sem a
tehenet. Nem is szólva a lóról. Egy fiatal lóról, amelyik ott fénylik
fekete csillagként a határtalan réten.
Mi, tolakodók, számítók, akik nem akarunk semmit, de
mindent magunknak követelünk, nem érdemeltük ki más fajok barátságát.
A gazdag is utálatos, a szegény is, tele kelésekkel és tetvekkel.
De a kutya ezt megbocsátja nekünk. Pofáját leeresztett
tenyerünkbe dugja és simogatást kér.
A harapós kutya a mi valódi képünket mutatja: ugat és veszett
módra dobálja magát a kerítés túloldalán, a fogait mutogatja
és alattomosan a lábunkba kap. Semmi sem érdekli a birtokán kí-
vül, amire felügyel. És nincs ebből semmi haszna sem neki, sem a
gazdájának, aki után holnap még a szél sem fog vonyítani.
Dabi István ford.
tehenet. Nem is szólva a lóról. Egy fiatal lóról, amelyik ott fénylik
fekete csillagként a határtalan réten.
Mi, tolakodók, számítók, akik nem akarunk semmit, de
mindent magunknak követelünk, nem érdemeltük ki más fajok barátságát.
A gazdag is utálatos, a szegény is, tele kelésekkel és tetvekkel.
De a kutya ezt megbocsátja nekünk. Pofáját leeresztett
tenyerünkbe dugja és simogatást kér.
A harapós kutya a mi valódi képünket mutatja: ugat és veszett
módra dobálja magát a kerítés túloldalán, a fogait mutogatja
és alattomosan a lábunkba kap. Semmi sem érdekli a birtokán kí-
vül, amire felügyel. És nincs ebből semmi haszna sem neki, sem a
gazdájának, aki után holnap még a szél sem fog vonyítani.
Dabi István ford.
2015. május 4., hétfő
Bella István: A világ végén
A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.
Jancsik Pál: Tavaszaim közt botladozva
Tavaszaim közt botladozva
tekintek szét,
nézem a fákat, nézem a csodát:
a bársony rügyet, selymes szirmokat,
serény füvet,
az ég csillagait, az út porát.
Nincs bennem bosszú, gyűlölet, harag.
Nem érdem ez,
s rám mondhatja akárki, hogy balek.
De hát mi is lehetne más, aki
hímes szavak,
ritmusok, rímek, képek rabja lett.
A tavasz, ez a fiatal, ravasz
Odüsszeusz,
indul felfedező útjaira.
Bevallom, titkon neki drukkolok,
mert hiszen ő
lényem jobbik felének a fia.
Mint barlanglakó ősöm egykoron
varázsolta
jó irányba a vadászok nyilát:
rajzolok én is a fehér papírra,
lelkem falára,
s kifeslik ujjaim közt egy virág.
tekintek szét,
nézem a fákat, nézem a csodát:
a bársony rügyet, selymes szirmokat,
serény füvet,
az ég csillagait, az út porát.
Nincs bennem bosszú, gyűlölet, harag.
Nem érdem ez,
s rám mondhatja akárki, hogy balek.
De hát mi is lehetne más, aki
hímes szavak,
ritmusok, rímek, képek rabja lett.
A tavasz, ez a fiatal, ravasz
Odüsszeusz,
indul felfedező útjaira.
Bevallom, titkon neki drukkolok,
mert hiszen ő
lényem jobbik felének a fia.
Mint barlanglakó ősöm egykoron
varázsolta
jó irányba a vadászok nyilát:
rajzolok én is a fehér papírra,
lelkem falára,
s kifeslik ujjaim közt egy virág.
Zágorec-Csuka Judit: Ha látlak
Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését, ha
veled vagyok, nem
félek a haláltól sem.
Julia Hartwig: Választás
Ki írta fel a szökőkút kávájára ezt a szót: Orfeusz?
És ki írt a falra ronda szavakat?
Oh, tenger fiai, fák fiai és szemétdombok fiai!
Itt a szépség és a rútság egymásba ömlik, mint a szennyvízcsatorna meg a folyó.
A napban a virágok felett szétfröcskölődő vízcseppek
és a járókelők elé kitett kékeslila hússzeletek.
Fejmagasságban pedig zűrzavar és szakadatlan vita
a létezés módjáról.
Dabi István ford.
És ki írt a falra ronda szavakat?
Oh, tenger fiai, fák fiai és szemétdombok fiai!
Itt a szépség és a rútság egymásba ömlik, mint a szennyvízcsatorna meg a folyó.
A napban a virágok felett szétfröcskölődő vízcseppek
és a járókelők elé kitett kékeslila hússzeletek.
Fejmagasságban pedig zűrzavar és szakadatlan vita
a létezés módjáról.
Dabi István ford.
Pilinszky János: Francia fogoly
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
2015. május 1., péntek
Mezei Katalin: Csak egy macska
Ma este meghalt Theodor cicám.
Egy marék puha szőr és sok éles karom,
ha nem ismered, csak ennyinek találod,
rejtélyes és büszke, öntörvényű szépség,
társ; ha megszereted, nem szolga: barátod.
Nekem jutott ilyen – megfizettem érte,
túl rövid élet, túl gyorsan jött halál,
de párnámon aludt, álomba dorombolt,
a fájdalom, hidd el, nem volt túl nagy ár.
Eltűnt életemből, mégis velem marad:
emlékeim polcán pihenő szürke folt,
ne legyints könnyedén: Ugyan, csak egy macska!
A karomban halt meg. Tudom, hogy lelke volt.
2015. április 30., csütörtök
.jpg)
Julia Hartwig: Filemon és Baucis
Egyik felkel éjjel. Hálóingben kicsoszog a konyhába
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
De hirtelen égnek áll a haja.
Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.
Dabi István ford.
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
De hirtelen égnek áll a haja.
Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.
Dabi István ford.
Julia Hartwig: Érzékenység
A fejét hátradöntve néz rád
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő
Dabi István ford.
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő
Dabi István ford.
Julia Hartwig: Elég olykor
Elég olykor csak ujjat nyújtani válaszul
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd
Dabi István ford.
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd
Dabi István ford.
2015. április 28., kedd
Áprily Lajos: Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)