Amikor a víz nem tart fönn,
és a valóság váza megroppan,
amikor szétdobált szavak kavarognak a szélben,
mert egész életünket kirámoltuk,
és az évek úgy hullanak fejünkre,
mint falról a málló vakolat,
akkor tartsd fölém a kezed boltozatként,
ne simíts, ne üss, ne emelj föl,
mindenki csak saját gyökerébe fogódzhat.
És akit kettészeltek?
Aki megmarkolná a létezőt,
de a lombos fák deszkává merevednek,
a folyók sebei felfakadnak,
és porrá őrölt élet húzza le zsebeinket?
Hol vagy, amikor csak a képzelet vásznára vetítlek?
Üres, fehér négyszög a lelkünk.
Mennyi idegen arc közül fedeztem föl a tiédet,
vonásaidat magamra tetováltam,
lépteid belémkondulnak, mint a harangok.
Tartsd fölém a tenyered, áldj meg!
Csontok szegélyezik a partot,
lyukacsos, száraz csontokon járunk,
kiálló, hegyes sziklacsontok -,
bordáink között aritmiás motor zúg,
kezed fölöttem, mint a sátor.
Tépett gyolcs foszlányok az égen,
tavasz van, rügyek borsóznak majd az ágon,
előbújnak a földigiliszták,
zöldes penész a hegyek hónaljában.
Nem baj, a védelem erősebb a támadásnál,
kezed két szárnya rám terítve,
árkok, cölöpök, vermek között,
ha megindulok, ugye ott vagy
oltalmazón és mozdulatlan?
