Marianna Bocian: (kezded érteni...)

kezded érteni
hogy nem volt egyetlen utad sem
amit megrajzoltak volna a történelem órákon
hogy nincs filozófián át
hirdetett menekvésed

saját éveid keresztjére feszítve
elveszetten leled meg önmagad
még nincs mennyed
még nem a pokol a honod
mintha középen vonaglanál
félig magadon át élve
félig magadon át holtan
félig nem vidámít a nappal
félig nem tragikus az éjed

közöttünk itt
a mi meleg delünk
hiszed vagy nem
fél magaddal
közelebb leszel ehhez a világhoz
ami te vagy
és ő - te
teljesen
vagy emberi teljességgel?

kezded tudni
visszaemlékezel
igyekszel támpontot találni
a talpadnak és a tenyerednek

Dabi István fordítása

József Attila: A kutya

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,

A szőre sárga láng,

Éhségtől karcsú,

Vágytól girhes,

Szomorú derekáról

Messze lobogott

A hűvös éji szél.

Futott, könyörgött.

Tömött, sóhajtó templomok

Laktak a szemében

S kenyérhéját, miegymást

Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha

Belőlem szaladt volna

Elő szegény kutya.

S a világból nyüvötten

Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,

Mert lefektet az este

S elalszunk, mert elaltat

Végül a nyomorúság.

De elalvás előtt még,

Feküdvén, mint a város,

Fáradtság, tisztaság

Hűs boltja alatt némán,

Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,

Lompos, lucskos kutya

És Istenhulladékot,

Istendarabkákat

Keresgél.

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,

A zöld fűillat írt adó

Amint a rétről fellebeg,

S gyöngyszínűek a fellegek.

Oly jó, oly jó a hajnali

A lenge szélre hajlani

S csodálni, mely már halkan int

Az első sárga kankalint;

A rét fölött kék lelke reng.

– A nap, a nap már feldereng,

És minden szinnel ó, felér,

Mert hófehér, jaj, hófehér!

Ágai Ágnes: Utazás

Elmentél az előző vonattal,
És nem mondtad meg,
Hol szállsz le, hol vársz.
De ne félj, megtaláljuk egymást.
Holtbiztosan.

Gyászom
Lesz egyetlen
Poggyászom.

Szigeti György: Kereslek

Kereslek Uram mindenütt,
mikor az óra egyet üt,
negyed kettőt vagy hatot,
míg lélegzetem hallgatod.
Kereslek rövid álmaim
elmosódott tájain,
az ugrándozó verebek
csipogásában, gyerekek
riadt szemében, fájdalom
mögött, a borzalom
vicsorgásában sejtelek,
mint láthatatlan rejtjelek
lapulsz a lélek gyűrt felén,
feneketlen fenekén.

Jól láthatod, itt vagyok,
előled el nem bújhatok.
Közös a cél, mutasd magad!
Keress, hogy megtaláljalak!

Egyed Emese: Akkor

a homályban megszületett a figyelem.
Született az emlékezés,
az álom és a képzelet.

Az isteni szándékból
ember-szín, ember-forma, ember-méret,
ember-történet született!

De bölcsessége: mint az Istené.
De végtelen derűje, biztonsága,
teljessége, megszüntetett magánya
nem hasonló: valóban Istené.

Nyugodj, leányka: ép az újszülötted.
Egészséges fiúcska.
Higgy. Remélj.
Sürgő-forgó figyelem körülötted.
Fény született, hogy többé már ne félj
csoda született, vágyainkból gyermek.

Ki vélte volna kínra születettnek?

Egyed Emese: A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

Egyed Emese: Térdre

Adtál erőt is, nem hagysz cserben
segítesz lépnem, továbbmennem.
Nem vagy hiába, önmagadnak.
Elpusztul, akit veszni hagynak.

Emlékszem tenger homokjára,
semmibe veszett óhazára,
emlékszem szárnyas álmainkra,
formátlan lélekjavainkra.

Te jó közel vagy, de a dolgok
felé rossz grádicson bolyongok!
Megtelt a világod lépcsőkkel,
könyörtelen emelkedőkkel.

Nem pihenni küldtél a földre,
síkon sétálni örömödre;
hajolj le hozzám, hogy erős legyek.

Tegnap felmentem, ma is felmegyek.

Egyed Emese: Memoriale

mert nem kérdezted, hogy vagyok,
hogy megy sorom az erdőn innen,
merre fordulnak álmaim,
van-e béke, ami segítsen,
ötlet, játék, ami feloldjon
vas vizek kútjai között;

nem firtattad, mi nő a kertben,
mi fogy a polcon, mi a szívben:
kisarjadt bennem a harag,
hogy méltatlanul vártalak,
hogy elsiettem a jövendőt,
mint horgonyvetést a hajó,
hogy lombját vesztett percet erdőt
faggathatnék, de mire jó,
de mire, de kire, hová -

nem kérdezlek, te sem kérdeztél.
Elindultál karom közül,
és lám a szóvivő szél megtér,
a bú hegye egeret szül,
a bú forrása szökni próbál -

visszanéztél a fordulónál,
mire gondoltál, mire nem?

(Csönd gyűl felmagzó füveken,
kérdések kalászai érnek,
küldöm a holdat, ha eléred,
ha megérted... Vitorla vásik
jó kikötők jó fároszáig.)

Kassák Lajos: A szerelem vonzásában

A pallóra lépek hogy elérjem a hajót.
Viharzón sodródik alattam a víz
és megugatja árnyékom.
Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam
és szemétre vetették.
Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett.
Elindulok hát pucéran
üres zsebekkel
lesoványodott testtel.
De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád.
Bizonyára este lesz akkor
s te ott állsz előttem
a csillagok fényében.

Magyar Költészet Napja

A Magyar Költészet Napja alkalmából, néhány szívemhez közel álló vers.

Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,
           hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó.
          És megszületett a sejtelem,
          hogy mostmár mindig esni fog,
          homlokodtól a szádig,
          szádtól az ágyékodig,
          végig a tested hosszán,
          végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
          ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.
Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
          csak a hó kísértete kószál,
          az elsötétített földeken megül,            
          a háborús menekülőket megkoronázza.
És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,                
elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
leül mellém a vonatba,                                  
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik s levegőtlen városok
          éjszakájában
          megszólít anyanyelvemen
          s országokat hódít nekem,
          mert országot hódítani
          te akartál
s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm
          vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Kányádi Sándor: Festmény

egy lány a napsütésben

egy barna lány

kezében szál virág

egy szál sárga virág

csak áll a fényben

árnyék és háttér nélkül

áll és mosolyog

árnyék és háttér nélkül

Kányádi Sándor: Folytonosság

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat

most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.

Kányádi Sándor: Majd

nyelv nélküli
nagy harang
lesz a csönd
s valaki lassan
leborít vele