Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 4

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Pierre de Ronsard: Balett

Mikor Ámor szava leküldött a terembe,
hogy Ámor táncait ellejtsd bájosan ott,
szemed nappalt hozott, noha éjszaka volt,
tüzes villámait oly sűrűn szórta szerte.

Isteni volt a tánc, részegen újrakezdve,
kört írt le, vissza-kört, megállt s belefogott
megint, vegyült s kitért, a Meander folyót
idézve, mialatt kanyargott körbe egyre.

Hol körív, hol vonal volt, zárt vagy elnyúló,
pont, háromszög, miként a dél fele húzó
darvak csapata száll, a fagytól menekülve.

Rosszul mondom, ahogy lábad a föld fölött
ezen az éjszakán fel-alá röpködött,
nem tánc volt már, hanem az ég isteni műve.

Hárs Ernő fordítása

Bende Tamás: Kérdés

Most aztán tényleg merre,
a tovább hol, melyik sarokban bújik meg,
ki dugta el az érintést,
az egymásba gubancolódást,
ki keverte össze arcizmaidat,
hogy kényszerű legyél és közönyös,
ki tapasztotta füledre kezét,
hogy ne halld, mit suttogok,
könyörgök, kérek, megállapítok,
ki húz egyre távolabb tőlem,
ki kívánja halálomat?

Lucian Blaga: A bölcső

          Eugenia Brediceanunak

Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.

A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.

Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?

S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...

Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.

Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.

Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.

Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjuságtól
s a nevetéstől.

És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam -
a kisdedet.

Áprily Lajos fordítása

Petőcz András: Zárójelvers op. 43.

((          És hangtalan imára mozdult az ajka --- talánha szívéből
            mondta: hallani nem lehetett --- de tudni --- tudni azt
            lehetett --- öntudatlan formálta szavait --- szájának apró,
4          kicsinyke mozdulatával, hogy Uram, Jézus Krisztus, könyörülj
            rajtam, Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, Uram, Jézus
            Krisztus, könyörülj rajtam, és mozgott, mozgott a szája
            egyre, nem maradt félbe soha a mozdulatával, és szívdobogássá
8          lett, már-már verőér-remegéssé, csak mondta, mondta a Jézus-
            -imát, nem éppen kincseket gyűjteni akarván, de iszonyú
            félelemből, rettegve mindazt, mi eljöhet egyszer, mondta,
11        mormolta magában a Jézus-imát, szüntelenül, végtelen szorongással,
            és nem is a haláltól,
            de az élettől félvén ---
14        miként a verőér-remegés: --- hangtalan imára mozdult az ajka --- ))

Füle Lajos: Eljön az idő

Eljön az idő,
amikor a magunk tettei
eltörpülnek, semmivé válnak,
és nem marad semmi más kincsünk,
csupán ISTEN nagy tettei
múltunkra nézve is,
jövőnkre nézve is.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.

Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Jókai Anna: Ima az olajfák alatt

Add, hogy megértsék,

ezen az illatos éjen

mitől is féltem:

mielőtt a vállalt halált

beteljesítsem

ne kelljen hamarébb

elégnem.

Beke Sándor: Isten

Szitkozódtam, káromkodtam,
hibás volt minden,
az asztal, a szék, a kályha,
a számítógép, a faliszőnyeg,
az ablak, a kép,
a lyuk a falon,

Éreztem,
egyszer valaki belépett
a szobámba, leült mellém,
s a láthatatlan arca
rám szegezte
nyugodt tekintetét.

Nem akart szólni,
megdorgálni sem
akart engem.
Némán,
sokáig nézett türelmesen..

És egyszercsak megéreztem,
hogy a sok kicsinyesség,
fölösleges dac és méreg, a
hétköznapi gyarlóságok
ingoványában
nem hagy elveszni.

Magához ölel,
s fölemel az Isten.

Gyökössy Endre

  "Boldogok azok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz." 

Gergely Ágnes: Hallod a madarakat?

Hallod a madarakat?
Most már hallod őket te is.
Most már tudod: hamis nótázásnál,
ígérgetésnél, emberi szitoknál
erősebb a hangjuk. Olyan erős,
mint a lomb. Évszázadok
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg.
Keresik egymást, a trilla és a klorofill.
Tántoríthatatlanok, mint a kő.
S még többet ismernek. A visszatérést.
Ezt a szürke követ azért
nem hengerítem el az utadból,
hogy lásd: fölébe ág hajlik,
rajta rejtélyesen ideérkező
madarak szólítanak,
most már érted őket,
érted a szárnycsattogást,
a négy szelet, a törzsben
fölgyalogló nedveket, a Hívást
és a Küldetést s aztán az Újra-
hívást és a kő porózus mélyéből
felküldött hajszálrepedést, az erek
repedését, ezt a vérrel
sározott világot. Hallgass a madarakra.
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem,
de a követ fölemelik majd.
Hangjukra tisztán kitárul,
kaput nyit a mélység. Halleluja,
halleluja: együtt hallgatjuk őket.

Rab Zsuzsa: Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.

Mert kell egy másik: mások ellen.

Ne áltasd magad! Ennyi az egész.

De ez – eltéphetetlen.

Rab Zsuzsa: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

Nemes Nagy Ágnes: Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,
képtelenül feszítve kvadricepszét
a lábtámasz szikláját tolva el,
s akinek akkor súlytalan maradt
váratlanul a jobbkeze, mivel
repedt nyélről a lapát hátracsuklott,
és aki akkor megbiccent egész
testében –
az tudja, amit én.

Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.