Vladimir Brandejs: Ruhásszekrény

Nyisd ki a szekrényt!

Ott van benne

a tavasz,
a nyár,
az ősz,
a tél,

a keresztelők,
az esküvők,
a temetések.

A nap
és az árny jele,
amit a nők
egész életükön át viselnek.

A világ, az álom és a jajgatás,
ami mindenkié lehet.

Jégdarabok,
lángok
szaténon, selymen,
diolénen, akrilon.

Konfekciótermékek
és méretre varrtak.

Dabi István ford.

Bartal Klári: Örökkön égve

Velem vagy még az estéli imákban,
Kenyérszegésben, őszi reggelekben,
Mikor a napfény birkózik a köddel
S levele hullik sudártörzsű fáknak.
Rád gondolok a terített asztalnál,
Mellettem állsz az úrfelmutatáskor.
Neked írom a verset és az arcod
Rezdüléseit követik a rímek,
Elismerő szavadra szomjúhozva.
És hozzád mérek mindenkit köröttem,
Bátorító kézszorításod várva,
Nem szabadulva erős köteléktől,
Mert egyek vagyunk élve,vagy halálban –
Hiába porlik tested messzi földben.

Ljubomir Levcsev: Repedés

Ékként hasítottál te
az életembe
és magad után
csak egy repedést hagytál.

Most próbálgatom
összeragasztani
életem két felét,
de széleit a sok vihar
már lekoptatta -
nem illenek össze.

Bárcsak - mondom -
az, aki most
nyílt szívvel jön felém,
bárcsak ő át tudná ugrani
ezt a hasadékot!

Dabi István ford.

Esther Gress: Tartás

Én mindig
a gyengével tartok
és amikor a gyenge
erős lesz
én az erőssel
fogok tartani
aki gyenge lett

Dabi István ford.

Arabella Salaverry: Szerelmek...

Léteznek mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.

Földeket,
országokat,
kontinenseket bejáró szerelmek.

Szerelmek, amiket az időben
ültetnek el,
csíráznak ki,
érnek meg,
illatoznak,
és tartanak,
és örökké kitartanak.

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Gyengéd szerelmek.
Pókhálók,
amiknek nem okoz kárt a szél.

Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek.

Minket az élethez kötő

Ifjúságtól illatozó szerelmek.
Szerelmek, amik tartanak
és örökké kitartanak.

Eltűnnek és visszatérnek,
növekszenek,
remegnek,
bőr nélkül, érinthetetlenül,
szó nélkül.

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.

Mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.

Dabi István ford.

Tavasz

Tavasz

Walt Whitman: [Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek]

Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények,
Soká, soká állok és nézem őket.

Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,
Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,
Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,
Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya,
Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt,
Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.

Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,
Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak.

Nem tudom, honnan kapják e jeleket,
Itt jártam e roppant időknek előtte és hanyagul leejtegettem őket?

Én magam, aki akkor és most és mindörökkön előre törtem,
Mindig többet gyűjtve és mutogatva sebtében,
Végtelenül és sokfajtájuan és mint ezekhez hasonló közepettük,
Nem túlságosan zárkózom el emlékeim átnyújtói elől,
Ki-kikapom közülük egy kedvencemet és testvériesen továbbhaladok vele.

Egy paripa gigászi szépsége, mely friss és viszonozza enyelgésem,
Magashomlokú fej, széles fültávolság,
Fényes és hajlékony tagok, földet seperő farok,
Pajkosan szikrázó szemek, finommetszésű hajlékony fülek.
Orrlyuka tágul, amint bokámmal megölelem,
Arányos tagjai remegnek a kéjtől, amint oda és visszavágtatunk.
Csak egy pillanatra használlak, aztán elbocsátlak, paripa,
Minek nekem a te lépteid, mikor én magam elébük rúgtatok?
Állva vagy ülve is gyorsabban járok nálad.


Ének magamról 32.

Lator László fordítása

Leonard Cohen: Ajándék

Azt mondod, hogy a csend
közelebb van a békéhez mint a versek
de ha ajándékként
csendet hoztam volna neked
(amennyire ismerem a csendet)
azt mondanád
         Ez nem csend
ez egy újabb vers
és visszaadnád nekem.

Krusovszky Dénes fordítása

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 24

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
                kicsit sírnék
                hogy csicsígass,
                kicsit rínék
                hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -
Hisz' a földön ugyse könnyű semmi.
A harmat csalogányok verejtéke,
fárasztó minden éjjel énekelni.

Franyó Zoltán fordítása 

Bella István: Gondolatjel

Hány nap és hány éj múlott el jeltelen,
míg magamat, mintha a kőbe,
a csönd mélyébe beástam,
s bár lett volna szólnom, és kinek,
– tilalmat parancsoltam a számnak.
Csak voltam,
valódtam,
tilalmas magzat,
maszatos csillag,
nemlétező kezemmel figyeltem a kezem,
nemlétező szememmel néztem a szemem,
tüdőm se volt még, de már lélegeztem,
szívem se volt még, de már dobogtam,
lélegzéseim a fényes égé,
lüktetéseim a fekete földé.
Így voltam, valódtam,
magam magamban
mintha csak lennék, csak úgy lehetnék,
ellevegetnék,
csak úgy magamban.
De most már
kezem a kardom,
szemem a szablyám,
szívem a szárnyam.

Kezdődjön el a fény!

Vas István: A hang

A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve – majdnem öregúr,
Teára gondola mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazaérőt bor, sötét tea
Karosszék várja s könyve odafent.

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Vas István: Ezékiel

S lett rajtam a Kéz, melynek nehezét érezte sokszor a vállam,
És Lélek emelt, beszívott s kilehelt, s e völgy közepette álltam.
Mind rakva volt csontokkal a holt völgy szomjas szíkje köröttem,
Mind koponya, láb, szótlan sokaság vigyorgott, amerre jártam.
Csont, csontra csont, hús nélkül a comb, kibontva a kapcsok, a szárak,
Fogók, perecek, dudorok s üregek, és mind felette kiszáradt.

És Valaki más rámszólt a kopár völgyben, a keleti szélben:
„Ember Fia, mondd, lesz-e még, hogy e csontsereglet újra éljen?
Lesz-e még, hogy ezek a konok tetemek felállnak s újra mozognak?”
Így fújta felém a Hang, s felelém a csontok közt:„Te tudod csak.”

„Mondj jóslatot”, így szólt, „az aszott vázaknak énhelyettem.
Hallják, hogy az Úr így szólt: Leszen élet a tetemekben.
Mert húst, inakat, lobogó hajakat hozok én csupaszult tagokra,
S majd lesznek az elesett vázak, tetemek fiatal bőrrel beborítva.
Ti száradt tetemek, lelket lehelek a halál odvába, belétek.”

S én ott a mezőn halkan, hebegőn elmondtam ezt a beszédet.

És zúgni kezdett a völgy és nőtt a csikorgás, zörgés, csont a csonttal keveredett,
S fordulva, pörögve, zörögve talált kéz, láb, fej a törzsre: összeálltak a tetemek.
Már rajtok inak valának, s feszültek a kezek, a lábak, s a testnek hús adaték,
S a húst a bőr feszesen borította, de a tetemekben a Lélek nem vala még.

És szólt, aki szólni kezdett: „Ember Fia, hívd a Lelket! Szólítsd s ezt mondd neki: Jőjj!
Az Ő nevében idézlek, szállj ebbe a völgybe, Lélek, a négy szelek felől.
Jőjj és lehelj ezeknek tetemébe, kik megölettek, hogy megéledjenek.”
S én szóltam, s szállt a Lélek, lehelt, s megéledének, fölötte nagy sereg.
S mozogni kezdtek a lábak, szájak szavakat kiabáltak, s kinyíltak a szemek.
S hallottam újra a Hangot. Így szólt: „Ember Fia, hallod, mit mondanak a tetemek?
Hogy ’Az élet fája hol van? Kivágattunk magunkban! A Halál völgye ez itt!”
E tetemek, ez az én népem, és megtartom, amit ígértem – Ember Fiai, mondd nekik.
És megteszem a sosevoltat, s kijönnek a sírból a holtak, és vagyok, aki vagyok.”

Ezt hallottam, amikor a Lélek felemelt s a csontok közé tett, s elszállt és otthagyott.

Bari Károly: Ősz

Hallod-e, amit mondok, Istenem?
én beszélek,
sok évig tartó vándorlás után ismét útra készülök,
búcsúznak tőlem
a lombjukat vesztett fák,
a záporok ezüst szúrásaitól kisebesedett rétek,
a színek,
már tudnak készülődésemről
az évszakkal harcoló, vadul ordító virágok,
az emberi fogalmakkal megérinthető
valóság elhagyása
nem kiszabadulás a létezésből,
suttogják a lehullott levelek,
a végesség minek a kapuja?
hová indulok?

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.