2016. december 2., péntek
Lator László: Társtalanul és konokul
Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.
Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.
A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.
S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.
Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.
A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.
S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.
Jókai Anna: A lovas imája
Nappalra fekete lovat adj
hogy kitessék a fehér fényben
És fehér legyen a ló
ha ránk szakad a fekete éjjel
ha a gyeplőt elejteném
a fekete akkor is haladjon
Ha álmodozva elkószálnék
a fehér az úton marasszon
versenylovak kíméljenek
cirkuszi ló sem kell
megedződött hátaslovunk
elbír a tereppel
a fekete a sorompót tiszteli
de a fehér átröpül rajta
félni csak az félhet
aki a lovakat hajtja
váltott lovak: de egy nyereg
huszonnégy óránk gyorsan lepereg
Csak a ló pihen az ember soha
felette csattog Isten ostora
Lator László: Add nékem gyöngeségedet
A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!
2016. november 30., szerda
Bella István: Ha kavicsok csikorognak
1
Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.
2
Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:
roszog a jövő rossz fogam alatt.
3
Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
4
Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.
Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.
Megutáltam a mosolyt az orgonákon.
Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.
2
Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:
roszog a jövő rossz fogam alatt.
3
Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
4
Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.
Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.
Megutáltam a mosolyt az orgonákon.
Karaffa Gyula: Ne haragudj…
Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogtam nálad,
egyenesen álltam előtted.
Annyira vágytam utánad.
Zárva előttem már a templom,
imádkozni nem hív senki.
Kövek közé hullott mag vagyok;
Nem tudlak így sem elfeledni.
Mint Jézust mikor megtagadta Péter,
úgy vagyok már én is teveled:
Örökké sír már utánad a lelkem,
csak Tőled várom az életet.
Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogok Nálad,
egyenesen állok előtted;
Jaj, annyira vágyok utánad!
2016. november 27., vasárnap
Ágh Tihamér: Adventkor
Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...
Kassák Lajos: Kezem a kezedben
Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamról
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.
Kassák Lajos: Hazátlan
Alszol és ébredsz ó árva te
elindulsz és nem tudod hová
léted lényegét keressed folyvást
magányos fa vagy a szú emészt.
Hol van a föld ahol születtél
testvéreiddel a nagy erdő
hol végtelen egekbe szállva fel
madár dalolja kék szerelmét.
Emlékszel az útra egy lovas
poroszkált rajta kelet felé
nyeregbe szállni vágytál magad is
de intett már a végzet ujja.
Azóta is loholsz egyedül
álom és valóság közt szép hazád
toronyjelét keresed vakon.
Kassák Lajos: Jóra való intelem
Üvegszemét a ház már lehunyta
tán alszik is
de éber a gazda
régi könyvekben lapozgat
Istenét keresi benne.
Lomhán köröz az éjmadár
s inni a tóra száll.
Egy kóbor eb
most fut át keresztben az úton
és észre sem veszi
hogy a jegenyesor árnyéka
elnyeli örökre.
Éjfél. Aludj te is
ahogyan a szomszéd háza alszik
álomtengere mélyén.
Kassák Lajos: Istenhez vagy valaki máshoz
Uram bocsásd meg bűneimet ha vannak
nem raboltam ki és nem öltem meg senkit
szigorú pillantásod rég felmérte már
hitvány áruló vagy balga hős voltam-é.
Véled számolok most ki sosem üldözött
és megszégyenülten én sem kértem, semmit
egy voltam csak a szűk viharvert akolban
szalmán éltem és gyapjút adtam gazdámnak.
Nem mondom el mit kerestem és mit találtam
de lásd láncok és kétkedések öveznek
s most alázatosan kérem én jó Uram
elfáradt csontjaimat fogadd kegyelmedbe.
Somkuti Gabriella: Bizonyosság vágya
Protonok és kvarkok között a semmi,
világod billen és kilopja talpad alól a földet,
az űrbe markolsz, istent keresve,
vagy valakit, akárkit,
aki valamit üzenne,
aki egy hang lenne földinduláskor,
egy evező árvizek idején,
aki felírná a kozmosz falára
a bizonyosság ígéretét,
aki megóvna a zuhanástól
és tenyerén melengetve
őrizne az elmúlástól.
Eddie D. Fleming: Elengedés
"Egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. (Fil 3,14)
Ahogy felszedtem a fagy miatt elpusztult egykor gyönyörű téli zöld növényeket, rájöttem, hogy nem csak a régi növényzettől szabadulok meg, hanem helyet készítek az újnak. Ugyanez igaz az életünk eseményeire is. El kell engednünk a múltat, hogy helyet készítsünk a jövő számára. De elengedni féltve őrzött pillanatokat vagy fájdalmas élményeket nem olyan könnyű, mint kidobni az elsorvadt, élettelen növényeket.
Péter ott akart maradni egy felemelő pillanatban a megdicsőülés hegyén (Mt 17,1-4). Sokunkhoz hasonlóan nem akart elengedni egy nagyszerű pillanatot. Ezek a pillanatok - az élet nagy áldásai - nem azért vannak, hogy állandó otthonunkká váljanak, hanem a megpihenés szép állomásai az életünk során.
A fájdalmas pillanatok még inkább elválasztanak a jövőbeli örömöktől. De hogyan léphetünk tovább? Úgy, hogy Istenre figyelünk, akinek kegyelme és áldásai minden nap megújulnak. Megtalálhatjuk ezeket az áldásokat, és teljes örömünk lehet bennük, ha elengedjük a múltat, és a jelenünket és jövőnket Istenre bízzuk."
Ahogy felszedtem a fagy miatt elpusztult egykor gyönyörű téli zöld növényeket, rájöttem, hogy nem csak a régi növényzettől szabadulok meg, hanem helyet készítek az újnak. Ugyanez igaz az életünk eseményeire is. El kell engednünk a múltat, hogy helyet készítsünk a jövő számára. De elengedni féltve őrzött pillanatokat vagy fájdalmas élményeket nem olyan könnyű, mint kidobni az elsorvadt, élettelen növényeket.
Péter ott akart maradni egy felemelő pillanatban a megdicsőülés hegyén (Mt 17,1-4). Sokunkhoz hasonlóan nem akart elengedni egy nagyszerű pillanatot. Ezek a pillanatok - az élet nagy áldásai - nem azért vannak, hogy állandó otthonunkká váljanak, hanem a megpihenés szép állomásai az életünk során.
A fájdalmas pillanatok még inkább elválasztanak a jövőbeli örömöktől. De hogyan léphetünk tovább? Úgy, hogy Istenre figyelünk, akinek kegyelme és áldásai minden nap megújulnak. Megtalálhatjuk ezeket az áldásokat, és teljes örömünk lehet bennük, ha elengedjük a múltat, és a jelenünket és jövőnket Istenre bízzuk."
2016. november 25., péntek
József Attila: A világ megteremtése
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő -
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)