Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.

Nászta Katalin: Hatodik pecsét

ketten nem hagynak éjszakánként nyugton
Delila szavának engedő Sámson
és Jónás lázadó futása a parton
világgá
rá Isten se találjon

egyik elunva szüntelen ostromát
nőjének ellent nem állva
a másik félve
üzenetét kigúnyolják –
s még Isten is megtérne –

mikor az intés elérte célját
zsákruhában bánva bűneiknek sorát
Ninive lakói bocsánatot nyertek
az ítélet elmaradt
csak Jónás kesergett

Sámson elárvulva és árultan később
mikor már visszanőtt haja és vett erőt
megbosszulta Delila gyilkos csókolását
isteni erővel porba döntve házát
felette mulató ellenségeinek
maga is alatta veszve törmeléknek

Jónásnak a hal gyomorsavmarása
sem volt elegendő belátására
csak duzzogott, haragudta Urát
szánalmat nem ismert, nem kérte irgalmát

egyikük sem látta az Istennek arcát
a vérborított töviskoronást
nem hallották hangját
„Atyám, bocsáss nekik meg,
mert nem tudják, amit cselekednek!”
azt sem, hogy ő állt Isten elé gátnak
hogy ránk ne zúduljon jogos haragja
amiért népe Fiát megtagadta

a kő gátként még a kapuban áll
fékezve haraghullámok torlaszát
irgalmasság falát ostromolván

de amint Noé bárkája megtelt
s mikor ajtaját bezárta Isten
felfakadtak a mélységes vizek
s az egek tömlői megeredtek
úgy tárul ki majd a földkohó mélye
kizúdul örvénylőn forró láva-léje
és elemészt mindent, ami kint marad
még az égről is lehull a sok csillag
sötét lesz
kivonul a világosság innen
nem lesz senki, aki segítsen
életét mentené, ha tudná az ember
de felgöngyölíti az eget is
elbújni előle nem lesz már sehol hely

bár hallgatnál ma is a Szavára
előre siratlak bűnös emberfajta
kit saját képére formált meg az Úr
míg te félretoltad Őt untalanul
így a háta mögött végzed életed
nem lesz segíts Uram – megszűnik a hallás
becsukva az ajtó – eljött a meghalás
megtorlás ideje, jaj bár ne lennél lent!

aztán rád már senki  nem emlékezvén
körülötte leszünk, az Úr asztalánál
ahol Ő terít majd elénk minden áldást

ne zárd ki ebből átkaiddal magad
gyűlölködő, gonosz, megtorló szavakkal
nézd meg hogy estél ki  és honnan
térj vissza…
az irgalmasság ajtaja még nyitva…

(a világ óráját 2,5 perccel éjfél előttre állították)

Kardos Csongor: Nálad

Halkan szusszan a szívem,

kicsi, puha állat a vackán.

Úgy alszom ágyadon,

mint kihalt, téli tájakon

a hó.

Együtt lélegzem a csenddel,

míg arcomra omlik szelíden

vigyázó jelenléted.

Kamarás Klára: Mária és Márta

Születtem Máriának,
ki mindig égre néz…
Mártává lenni, hidd el,
ezért volt oly nehéz.
Ezért voltak oly súlyosak az évek,
és most, hogy visszanézek
minden olyan,
akár egy furcsa álom.
Látom,
mit eddig is láthattam volna,
ha értőn figyelek a messzeségbe…
de ennek vége.
Nem köt már senkihez
sem vágy, sem szent ígéret.
Elmúlt minden igézet.
Amit a sors rám mért,
vagy amit kért:
megadtam,
lélekben mégis
Mária maradtam.

Kerék Imre: Angyali üdvözlet

Gábriel vagyok mondta halkan
ahogy belépett
a szobába

s nehogy feldöntsön
valami széket
vakitó-fehér szárnyát
még a küszöbön
összezárta

Mária hátrébb
húzódott ijedten

Néhány pillanatig
csak nézték egymást mind a ketten

Arca szemöldöke
az óriási sebesség hevétől
nedvesen csillogott még

A szoba megtelt fényességgel
S minden átmenet nélkül
énekelni kezdett a vendég

Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,      
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

Takács Zsuzsa: Némajáték

(Jelenet egy filmből)

Már néma vagy, akár a hóesés
gazdátlan, téli udvarok felett.
Mint kondulás a városon keresztül
felkelsz, s a színfalakba ütközöl.
Kezed közé temetve el magad,
már néma vagy akár a hóesés.
Lesz-e folyó, mi arcod visszaadja?
Kötélen jársz a széksorok fölött.

*

Szerelmed-e, bánatod nagyobb?
A virágot szívedhez szorítod.

*

A mozdulat zászlóját lengeted,
lebegsz, komor festéken víz csorog,
zuhansz, fehér csatakban homlokod –
a végtelen, mint képzeletbeli
tenger magányos partját elnyeli;
hol jársz te már – mint roppant víztömeg
az álmatlan, keserű éjjelek.

Kálnoky László: Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az irgalmas samaritánus

…és elsuhant mellette a forgalmas világ,
szinte talpát súrolta a végzet.
Kisfiam – még alig múlt négy –
csöppnyi lényével ijedten lenézett:

„Mi lesz a bácsival, ki az út szélén fekszik?
Ugye Mama nem hagyhatjuk ott?”
Lehajoltam. Látva lélegző magányát,
egy messzi bódulatban. Sokat ihatott.

Vézna lábai kilógtak az útra.
Nem tudtam nézni rongyos cipőjét,
„vigyük arrébb Mama” kérte kisfiam,
s gyermeki szeméből átsütött a részvét.

A mentők talán tíz perc múlva jöttek,
s azt mondták később: nincsen semmi baj.
Hull majd e testre is anyaföld (bár még
odébb lesz) s az mindenkit bölcsen eltakar.

Én pedig örültem, hogy él,
hogy odasegítettük a járda menedékre,
de elszorul a szívem, hogy e forgatagban,
csupán egy gyermek vette őt ott észre.

Somlyó György: Zsoltár férfihangra

Töredelem nélkül bevallom Uram
(vagy akár töredelmesen)
(bár még sohasem kérdeztél)
olykor velem is megesett
hogy olyasmire vágytam amim nem volt
(bár még többször arra
hogy az se legyen amim van)
tóparti tanyára
(netán tengerpartira is)
könnyedebb lélekre
és könnyedebb kezekre
cifrább öltözetekre
(tükör-ábrándos hiusággal)
cápafejű macskaléptű új kocsira
mindig újabb és még újabb könyvekre
(bár még többször arra
hogy a meglévők is elhagyjanak)
mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem
(bár tudtam hogy nem is igazán kellene)
Töredelmesen
(vagy töredelem nélkül)
bevallom Uram
hogy olykor még irigyeltem is azokat
akiknek több jutott
(bár még többször azokat irigyeltem
akik a kevesebbel is beérték
vagy akár csak kénytelenek voltak
beérni vele)
Most
az emberélet útjának felét elhagyva rég
imé látod
(hiszen azt mondják mindent látsz Uram)
itt állok
és semmim sem maradt
még tető sincs a fejem fölött
(amely a tulajdon biztonságával ámítana)
csak egy bérelt szobám
(hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen
egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére)
csak egy szobám
amelyben semmi sem enyém
csak egy szobám
készülő munkáim kemény ülőhelyével
és szorongásaim szöges ágyával
kényelmetlenül bebútorozva
Töredelem nélkül
(vagy töredelmesen)
bevallom neked Uram (csak Neked)
(bár tudom hogy nem érdekel)

talán éppen ez volt amire vágytam

Radnóti Miklós

" Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj."

Kálnoky László: Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

Kálnoky László: Egyszerű fejfa

          Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

Mecser Szilvia: Május

Még nincs nyár,

csak dús lomb.

Sziromeső sincs már.

Csak az eleven táj,

benne ő. Lélegzik.

Gömbölyded.

Egyre nagyobb.

Ha itt az idő,

megszületik az Ősz

a gesztenyefákon.

Kálnoky László: Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.