Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek,

most hajnali három óra.

Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek

és béke e hajnali ég.

Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett

és lehull, aki arravaló.

Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá

s a harang a szívükbe sikolt.

Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,

ma sápadt és zord halovány alakom:

istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,

csak e hajnali ég, csak e kék...

Istenem, szeretsz-e,

istenem, vezetsz-e,

istenem, megversz-e még?

Pákolitz István: Adógaras

           Adjátok meg, ami a császáré,
           a császárnak, és ami Istené, Istennek.
           Máté 22. 20-21.

Fölmutatván a császár képmásával
ékített adógarast,
beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.

Ha kérdésükre
- kell-e adót fizetni a császárnak -
azt válaszolja: nem kell,
kikiáltják fölforgató lázítónak
és bevádolják a prefektúrán.

Ha azt feleli,
kell adót fizetni a császárnak,
népárulóvá aljasítják legott,
hívei pedig faképnél hagyják.

Beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.

Ő viszont átlátott
gyalázatos hamisságukon
és a legelfogadhatóbban válaszolt,
ajánlva a kölcsönös engedménnyel fémjelzett
tisztességes megegyezést.

Káli László: Hiányzol...

Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában. 

A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét. 

Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét, 

ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd. 

A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös 

Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe, 

aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére. 

És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben, 

és kezed érintését, és szemed sugarát… Mindhiába a távolság, 

mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled. 

És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis… Nagyon hiányzol.

Gary Moore: Still Got the Blues

Garai Gábor: Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.

Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Szeretem azt a kis

Könnyű termetedet,

Fekete hajadat,

Fehér homlokodat,

Sötét szemeidet,

Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat,

Azt a lágy kis kezet,

Melynek érintése

Magában élvezet,

Szeretem lelkednek

Magas röpülését,

Szeretem szivednek

Tengerszem-mélységét,

Szeretlek, ha örülsz

És ha búbánat bánt,

Szeretem mosolyod

S könnyeid egyaránt,

Szeretem erényid

Tiszta sugárzását,

Szeretem hibáid

Napfogyatkozását,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Amint embernek csak

Szeretnie lehet.

Kivűled rám nézve

Nincs élet, nincs világ,

Te szövődöl minden

Gondolatomon át,

Te vagy érzeményem

Mind alva, mind ébren,

Te hangzol szivemnek

Minden verésében,

Lemondanék minden

Dicsőségrül érted

S megszereznék érted

Minden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam,

Nincsen akaratom,

Mert amit te akarsz,

Én is azt akarom,

Nincs az az áldozat,

Mely kicsiny ne lenne

Éretted, hogyha te

Örömet lelsz benne,

S nincs csekélység, ami

Gyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalod

Annak veszteségét,

Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha,

Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek,

Hogy majd belehalok,

Egy személyben minden,

De mindened vagyok

Aki csak szerethet,

Aki csak él érted:

Férjed, fiad, atyád,

Szeretőd, testvéred,

És egy személyben te

Vagy mindenem nekem:

Lyányom, anyám, húgom,

Szeretőm, hitvesem!

Szeretlek szivemmel,

Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándos

Őrült szerelemmel!...

És ha mindezért jár

Díj avvagy dicséret,

Nem engem illet az,

Egyedül csak téged,

A dicséretet és

Díjat te érdemled...

Mert tőled tanultam

Én e nagy szerelmet!

Debrecen, 1848. november

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét

telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,

utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.

Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,

mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.

Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan

éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Somlyó Zoltán: Miért

Már nem bir el a talpalatnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…

Ilyés Krisztina : önzés

szállj fel a csillagokra

és mondd onnan nézve is

én vagyok a legfényesebb

Jász Attila: (fejben, írás)

Fejben egyenesítgetem ki a tengeri füveket a folyó
torkolatánál. Lemerülök, simogatom, próbálkozom,
de hullámzik a víz, ringat, ezért megvágja az ujjam.

Piros vízben lebegek tovább, homályos minden, vissza
fogok aludni, érzem. A halpiacon ébredek hajnalban,
kagylót válogatok az egyik standon, és énekelek nekik,

hogy visszacsukódjanak szépen, ne nyíljanak ki. Fejben
a teraszon ülök mindig, kávét szürcsölgetek, vagy fokhagymás,
petrezselymes sült tintahalat eszem. Lábamon

szúnyogcsípések emléke bizsereg. Fejben egy kopasz
barack magházába fekszem be, amit nem vettem meg
a piacon. Megeszem a gyümölcs húsát, feltöröm a magot.

Nem alszik benne senki. Fejben gyíkként napozom inkább
a tűző napon, ha megunom, fölfutok a falon, és vissza.
Beleolvadok a környezetembe. Fejben dől el minden.

Somlyó Zoltán: Várlak

A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.

Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…

Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…

Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…

És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

Somlyó Zoltán: Csönd

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…

Fazekas József: Ki fejti föl?

Elmúlt a nyugalom
fogytán
a csöndes titkos esték
kialvatlan az élet
a rohanásban
és száműzött a fennség
pedig a fák beszélnek
bajukat elhajladozzák
a még ördöge
lohol velünk
s doppingunk
a kaján arcú tovább

nincs idő társra
gyerekre házra
kötőszavakkal
diskurálunk
az érte miatta neki
mákonyával
oldoz föl
lelki alkonyunk

mert minden napunk
csak egyszeri
és mind más
föl sem cserélhető
titkát
ez őrült robogásnak
ki fejti föl
ha már késő?

Jász Attila: (napló, írás)

Nem írok naplót egy ideje. Verset se, ha lehet. Nem
csinálok semmit, élek tehát. Ha lehet. Furcsa vagyok,
tudom. Igyekszem még a lényegre figyelni, ha lehet.

Semmi sem reménytelen. Egy hosszú út utáni éjszakai
terasz. Éretlen szőlőfürtök. Út menti lopott
füge. Zajos utca, pihenés nélküli délelőtt. Két kávé.

Régóta gyanítom, hogy fa vagyok. Erős kéreggel,
de az évgyűrűk között a szerelem nedve kering. Minél
öregebb, annál délcegebb, büszkébb tartással.

Ha lehet, veled maradok. Hántsd le fakérgem, és
ölelj át. Szorosan. Abban a ruhában, kérlek, amiben
megismertelek. Épp időben még. Egy fényképről.

Sötétkék bögréből iszom a tengert. Kávénak hívom.
Mire megjössz, elkészülök. Ahogy a szemközti földnyelv
kopár domborzata. Kövek és fák és sziklák és.

A kabócák a píneákat szeretik, ahogy én is. Vagy
inkább törpe kócsagként maradok a sekély, iszapos,
sós vízben. Keresek valamit. Mint mindig. Ha lehet.

Radnóti Miklós

" Fázol? várj, betakarlak az éggel"

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilinszky

Pilinszkyt nem lapozhatom öblös fotelban,
mint Krúdyt vagy Kosztolányit.
Verseit kemény széken, kőpadlón olvasom,
vagy gyertyafényben kint, a diófák alatti padon.

Múltja lövészárkot rejtő, sötét évtized,
hol még csodaként kortyolták a tűnődő vizet,
és szűkszavú kincs volt gyomornak a kenyér.

Szava a szívig ér, akár a gyökér,
s míg lassan, időtlen morzsolom,
él tovább, mint szőlőinda lugas rácsokon.