Petőcz András: gospel music

chicagóban vagyok, misére visznek épp
a barátaim, azt mondják, gospel music,
és hogy érdekes lesz, azt mondják, ez
a helyi fekete közösség keresztény szertartása,
kicsit szorongok, csupa fekete
körülöttem, nem nagyon szeretnék valamibe
belekeveredni, csak nehogy jöjjön
a ku-klux-klan, gondolom magamban,
illedelmesen leülünk, elhelyezkedünk
a padban, ahogy otthon is szokás, látom,
hogy boldog fekete úriemberek mikrofonokat
helyeznek el a szószéknél, türelmesen várom
a szertartás kezdetét, mindenki boldog és
izgatott, csinosan öltözött urak és hölgyek
vesznek körül, megjelenik egy világos
öltönyös, fehér nyakkendős fiatalember,
erős és öblös hangon énekelni kezd,
a gyülekezet csendben figyeli, majd
egy-egy hang válaszol neki, előbb
bátortalanul, majd erőteljesebben,
egyre több hangot hallok, végül már
mindenki áll a helyén és énekel, én is
felállok, nyugtalan és dinamikus az ének,
néhányan a helyükön állva és mámorosan
ringatják magukat, mögöttem egy vékony
fekete nő eszméletlen miniszoknyában
dobálja magát, dobálja magát és énekel,
mámorosan és extatikusan, a mellettem
lévő kövér, fekete asszonyság túlméretezett
idomait ringatja, méteres csípőjével olykor
hozzám dörgölődzik, az ének kitölti az
egész templomot, dzsízösz, dzsízösz, hallom
egyre többet, a hangulat félelmetes és felkavaró,
ilyennek képzelem az afrikai törzsi
táncokat, várom, hogy a miniszoknyás önkívüli
állapotba jusson, miniszoknyája és
feszes blúza alatt kihívóan dobálja testét,
szemét félig lehunyja, szemhéja alól kivillan
kifordult szemfehérje, dzsííízösz, dzsííízösz,
dzsííízösz, hallom egyre, még akkor is hallom,
amikor már a templom előtt az október végi
hűvös szél megnyugtatóan hűsíti felhevült
arcomat – – –

Gellén-Miklós Gábor.: Éles penge

Apa,
a te lábnyomodban járok.
Reggelente a te borotváddal borotválkozom.
Azzal ejtek sebet az életemen.

Fáj.

Hová vezet a vérnek útja?

Ahol az ég a földdel összeér:
éles penge.
Onnan figyelsz engem.

Visszanézel rám a tükörből.

Fenyegető foncsor.
Sose pislog.

Töredezett szellemkép.

Fecske Csaba: Remény

Villámsújtotta

fa megnyomorodtál, de

rügyeid bíznak.

Szabolcsi Zsóka: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkre szabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Csepcsányi Éva: Úton

mindentől távolodsz:
az eufória után –– bezárt iskola vagy.
Megkondulnak a testek, téged hívnak:

Mit is akartál?

Kezdetben ölelni, majd imádni –
Vár lehetnél, katedrális. erdő, Grimm-mesés: vízesés
kővel, páfránnyal, sellővel.

Mégis hegynek törsz: amint aszkéta, szerelmes
férfi írt –– a kegyetlen úton előre!

Az Élet vize kimosta
 belőled a képeket, mint:
Közös karácsonyfa-díszítés.
Lefogni haldokló férj szemét.
Saját kötetből mesélni unokáknak.
A fehér ruhát, menyasszonytáncot.

Máshol és máshogyan lesz az a tánc.
Még egy lélek megérint, de
ez a gyöngyház fal lemállik, és
maradsz egyedül az ––
Egyedüli Istennel.

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Szabó Lőrinc fordítása

Antal Attila: Jó utazni most

Jó utazni most az őszben, siklani vitorlázva a
belső ködökön át. Hallom apám komótos lépteit
a csörgő avarból, a frissen szegett kenyér
hersegését a hűlő kemence mellől. Az erdőszélen
őzek tesztelik a patak hályogos jegét.
A kocsmából Pille bácsi régi lemeze szól: így
és így cselezte ki a halált a Don-kanyarban.
Ló párolog a kovácsműhely előtt, a patkolás
égett-pata-szaga beteríti a tanyát. Én tornácunkon
várakozom, mintha ősidők óta, a nem
is tudom, mire. Lesem ámuló gyerekszemmel,
ahogy a vaskos ég az ünnepek előcsarnokává
meszeli át körülöttem a világot.

Mezey Katalin: Ártalmatlan

Ártalmatlan elvágyódás éltet.

Fényét csupán sejtem, mint a vak:

bederengi azt a sötétséget,

ahol az érzékek alszanak.

Dsida Jenő: Jegenyék

Figyelted-e

szélben a fákat?

A két jegenyét

nézd csak a kert

közepén, ama két

nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol

torka, süvölt

az ősz szele,

borzong a föld

s a két sudár fa

bólogat és leng.

Jobbra az egyik,

jobbra a másik,

balra az egyik,

balra a másik;

egyforma ütemre

ringanak ők.

A légben, a szélben,

fent, odafent

egyszerre tagadnak

s intnek igent

és - jaj, sose tudnak

összeborulni...

Parancs János: Sóhaj a Halálhoz

Ha irgalmat ismersz,

gyorsan végezz velem, Uram! 

Somlyó Zoltán: Még nem...

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Nyeste Márta: Köszönöm, Uram

A két kezemet köszönöm, Uram,
melyeket imára kulcsolhatok.
A két szememet köszönöm, Uram,
mellyekkel teremtett világodban láthatok.
A két lábamat köszönöm, Uram,
melyek a Te szent hajlékodba elvisznek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Találkozás

Lépted csöndesebb a zümmögő nyaraknál,
távolibb már, mint az esti szél,
s hol ág csúcsa égbeggyel összeér,
a színek mind-mind térdre hulljanak:

Legyen fehér és legyen roskatag,
sugárnyaláb már minden árnyalat,
áradjon fölöttünk, mint a nyár,
megtaláltattál – mert megtaláltalak.

Fodor Ákos: Szinopszis

Egyik sem vagyok.

Sem üllő, se kalapács:

- Talán: a csengés.

Kiss Benedek: Engesztelő

Az elapadhatatlan édes dallam
szám sarkában – te vagy. A hajdani
szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei
manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,
amitől megrészegednem oly jó – te vagy.
Éjszakámban a hold pirulája, hogy
kibírható legyen az álmom – te vagy.
Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával
ájulatom pókhálóit tépdesi –
te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom
kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem
aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –
te vagy. Ki szóra bírja egyaránt
a lélek legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt és a
mindenséget – te vagy…

Hát mit akarsz még?!