A nap gondolata

" Tiszteld atyádat és anyádat!" 

(2Móz 20,12)

*

Légy tiszteletre méltó, hogy ne legyen nekik nehéz, hogy tiszteljenek! 

Zelenka Brigitta: Imádságféle

Uram, szabad kezed van 

azt tenni, amit jónak látsz, 

és legyen meg az akaratod, 

ha magad is úgy akarod, 

de szabadíts meg a gonosztól, 

mert már az álmok is csak 

piszkos fényekre tapadnak… 

Őrizz meg minket magadnak.  

Uram, én tudom, hogy te tudod, 

amit már én is kezdek sejteni, 

hogy nagy romlás van készülőben, 

nem ülhetsz úgy, csak hátradőlve, 

míg kialszanak a lármafák, 

s gondjaink egyre élesednek, 

már bőrt hasít a fagyok kése… 

Add, hogy felfelé nézzünk végre.  

Jöjjön el az országod, Uram, 

legfőképpen a földön, itt, 

mert nagyon eldurvult ez a játék, 

tébolyt dobol az ártó szándék, 

s angyalálarcon rozsdafolt. 

Bocsásd meg a vétkeinket, 

de add vissza a források fényét, 

csikorgó fogak békéjét, 

s a szó igazát, Uram.   

Dalos György: Az öregedő szélmalom dala Don Quijote-hoz

Béküljünk ki, barátom, 

ne viaskodj velem. 

Becsültelek: bár tudtam, 

harcod reménytelen.  

Ahányszor nekem jöttél, 

te hősi, torz alak, 

dárdáid kettétörtem, 

s közben csodáltalak.  

Milyen naivak vagytok, 

búsképű lovagok, 

kiket valami hűség 

fiává fogadott.  

Hallod? Csikorgok. Érzem 

bordáim közt a bajt. 

De legrosszabb a szélcsend, 

hogy nincs már, ami hajt.  

Úgy hírlik: nemsokára

nyugdíjba küldenek. 

Finomabb liszt kell, mondják, 

modernebb módszerek.  

Ennyi a magyarázat 

és ez sem érdemi. 

Tudod, öreg, lassacskán 

kezdelek érteni.

Béres Attila: Nézd, hogy szeretlek

Én gondolok rád akkor is, 

mikor mordul az ég 

s eső elől futó szél 

utcánkba reked, 

és indulok hosszú magányos 

sétákra, ahol kis 

nyárutói csend borít 

szerelmes kerteket.  

A gyárkémények füstje is 

visszafelé száll, 

s ahol lebeg, 

elborul az érett táj 

és meddő vadkörtefák várnak 

késő szerelmeket. 

A talpfákon kavics koppan, 

s ha fény remeg a végtelen 

sín felett, 

a szívemen 

átlátok, mert senkim nincs, 

s hogy te nem vagy , 

a senki is 

csak te vagy nekem.

Boda Magdolna: (bolond világ)

Fekszem a fűben, 

nézem, ahogy a szél belekap a szálakba, 

incselkedik, 

... s a fűszálak játszadozva, cinkosan 

összenevetnek az orrom előtt: 

... bolond ez a világ. 

Mosolyog a tinta is a papíron: 

... kéket mosolyog... 

... mert olyan jó eltévedni, 

aztán csöndesen hazamenni, 

nevetni, 

megbánni. 

szép nagy könnyeket sírni,... 

... mert bolonddá tesz e bolond világ, 

és olyan jó bolondnak lenni. 

Olyan jó, hogy van nekünk 

a cseresznyefán 

pirosszemű elefánt, 

amitől nem szakad le az ág, 

és nem szakad le az ég sem. 

Nem is kérdem, 

hogy miért nem.  

Ott vársz majd rám, 

zöld tekintetbe öltözve, 

... és szép lassan majd 

helyére fordul a világ, 

s állok majd fürkészőn, izgatottan 

esetleg 

esetlen, 

fejem fölött a fű zöldjével, 

talpam alatt az ég kékjében.

Fáy Ferenc: Szerelmes vers oltókéssel

Magánosságom kertjébe fogadlak 

s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.  

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel 

beoltalak: örömmel, nevetéssel.  

S szomorúságod gallyait lemetszve 

figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?  

A harmatot, ha dermedt még a reggel 

melengetem forró leheletemmel,  

S ha láng a szél és delelőn a nappal: 

befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett, 

egy a sok milliárdból, 

egyre-másra sorjáznak az évek, 

madárraj hussan le az égről, 

aljnövényzetet lobbant 

lángra a nap. 

Tanulunk 

egyedül lenni 

törött szókkal, 

lezuhant képpel, 

szemtől-szembe 

az utolsó nappal.

Kiss Benedek: Ínyemről a bor zamata

Mindig a halálról gondolkodtam, 

hogy elhull a virág s az élet elszalad, 

de magam haláláig nem jutottam, 

hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad? 

Hogy szemem volt, kezem és lábam, 

– olyan, amilyen – 

s ezentúl nem lesz belőlem 

már pihe sem? 

Avagy a csont, a szőr marad? 

De hajdani 

szerelmes szavaim 

mivé lesznek? 

Mivé lesz grimaszom , mosolygásom, 

torkomból a zümmögő ének, 

ha fejemhez állítják a keresztet? 

S hová lesz a kereszt is, 

amit az utakon cipeltem? 

Nem érdekel az új genezis, 

csak hogy egyszer emberré lettem. 

Gondjaim, gondolataim 

öröklik-e majd jövendő népek? 

Találnak-e a jázminvirágon 

annyi szépet, mint én 

s a méhek?    

Ínyemről a bor zamata 

hová tűnik, de 

úgy ám, amint én éreztem? 

Hová lesz sok csodálkozásom, 

gyönyörűségem és morcos kedvem? 

Hová lesz kolostori 

szemérmem, kurva-kitárulkozásom? 

Hová lesz ajkamról az ámen, 

mellyel a végzetet várva-várom? 

Én Istenem, jobbik részem 

megmenekül a pusztulásban? 

Életet adtál, Uram, s betellett, 

az jön majd el, 

amit sohasem vártam, 

ha nem illet irgalmad és kegyelmed. 

Rainer Maria Rilke: Ádám

Megdöbbenve áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett 

és mellében elfúl a lehellet, 

hogy hová nőtt az a végtelen láz,  

amely őt íly polcra állította. 

S fölmagaslik, s örvend élni, szíves 

tetterővel, mint az a földmíves, 

aki dolgozott, nem tudva nyomba  

az új föld felé utat találni 

a telt és kész Édenkerten által. 

Istennel nehéz volt pörbe szállni,  

mert nem engedett s felette bőszül, 

újra és megújra új halált hal. 

Ám az ember megmaradt: a Nő szül.  

Kosztolányi Dezső fordítása    

*

Rainer Maria Rilke: Éva

Egyszerűen áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett, 

almapózban, egy almát emelget 

és övé a bűnös-bűntelen láz  

a növő fiú miatt, kit ő szült, 

amióta elindult szeretve 

az örök dolgoktól új keretbe, 

ifjan, a vén földön, mely megőszült.  

Ó, kicsit beh kedvvel lakta volna 

azt a kertet még, békét találva, 

nézve a bölcs, jámbor állatokra.  

Ám a férfi döntött és ő is ment 

véle együtt, vágyva a halálba, 

bár alig ismerte még meg Istent.  

Kosztolányi Dezső fordítása

Lőrincz P. Gabriella: Lehet

pókhálóingben

vacogás

ködszoknyát

varr az ősz a 

sebzett madárnál

csak a földön 

fekvő fa

fájdalmasabb

Zsille Gábor: Valaki

A lakatlan nyaraló 

magaslati teraszán, 

ahová csak a kerten át, 

egy kőlépcsőn lehet feljutni, 

a lepattogzott festékű, 

csukott spaletta mellett, 

és minden lépcsőfokot 

sűrűn benőtt a gaz, 

a tető és ponyva nélküli, 

töredezett járókövű 

aprócska teraszon, 

az októberi hidegbe 

merült asztalnál, 

a szemerkélő esőben 

most is ül valaki, 

és a kerítés előtt, 

a néptelen utcán 

fedetlen fővel 

áll valaki, 

és nézi.

Hárs Ernő: Utolsó kérdés

Az álom és a halál közti rokonság kézenfekvő,

de amiképpen az alvásunkról sohasem az elalvás,

hanem mindig csak a felébredés pillanatában

szerezhetünk tudomást – micsoda ébredésre lesz

szükség, hogy halálunk ténye kiderüljön számunkra?

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád, 

Te, Szólíthatatlan, 

így-úgy mégis beszélek én, 

ily s oly fabrikált nevekben 

vélem elérni Orcád 

ám dicséretedre szánt perceimben 

rest vagyok én az áhítatra 

mert szólásra kimért 

és szűkre szabott az én időm 

nem maradt erőm nekem 

a Te magasztalásodra 

mert csak kérni-kérni-kérni 

sürget a kifogyhatatlan sóvárgás 

hogy segítsd, oltalmazd 

tartsd meg és emeld ki

fájdalmaikból a fájókat 

a megszomorítottak fejére 

hozz vigasztalást 

és tápláld kicsit a szűkölködőket 

mert annyi a baj és annyi a bajba jutott 

hogy megszámolni se volna mód 

ki mindenekért vagyok színed elé járuló 

hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig 

a megkínzottak, elveszettek 

árvák és elfeledettek seregletét 

hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés 

a magam keserve pedig 

amúgy is ráadás volna minderre csak 

ha lenne perc ezért 

akkor se nyílna föl már a szám 

s ha van, a Te könyörületed 

a sokasággal talán 

engem is magával sodor 

így kérlek ódon fohászkodással 

ne hagyd el a Terád szorulókat 

ne veszejtsd el az elveszendőt 

és hallgass meg engem őhelyettük

Biblia

„ Mikor azt mondtam, hogy lábam kicsúszik alólam, 

kegyelmed, Uram, megtámasztott engem.” 

(Zsolt. 94,18.)

Poós Zoltán: A tenger

Örülni olyan, mint amikor besüt a nap, 

mégis felkapcsolva hagyod a villanyt. 

Egy régi fotót nézel, családi ebéd –  

az eszcájgon most élesebb a fény. 

Feltűnik egy tekintet is, ami képes 

kisimítani a tengert, de nem bír el 

a gyűrött asztalterítővel.  

Örülni olyan, mint nyugtázni a kerten 

átvonuló rovarok forgalmát. Felismerni 

a fát az erdődben, amely elsőként 

küzdötte fel magát a talajból, hogy  

aztán a kezdet legyen 

a megsokszorozott fényben.  

Olyan vagy, mint aki kinövi a gyászt, 

és épp nyúlna valami cél felé, de akkor 

rájön: minden helyrehozhatatlan, és 

már csak az önfeláldozás segíthet. 

Körülvesz a gyomok növényi dühe.  

Örülni olyan, mint felismerni a tengert 

a kád vizében. Dédelgetni egy kis 

örömöt, amiről tudod: nem nő fel soha, 

mégis örülni. Örülni annak, hogy egy- 

valamire megtanítottak. Hogy óvatosan 

azzal a tengerrel. Nincs az a tiszta 

víz, amibe ne lehetne belefulladni.