Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette – fél lépéssel
elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig
lemerülve, el-elfúló lélegzettel – a másik (vagy a mása).
Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok.
Talpuk alá a fövény úgy simult akár a víz, puhán és selymesen.
Két kő volt ott – csak két kő, semmi más – mélyen beásva a homokba;
kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha,
mikor még hajók jártak erre.
Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok,
mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel,
hogy a tenger mozgékonyán, a homok mereven.
Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.
Aztán – órák vagy napok múlva, mindegy – aki a társa volt (vagy mása volt)
annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp,
mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe.
Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat. –
Szólhatsz, Szerápion.
MIT ÉR, HOGY ITT VAGYUNK,
HA NEM TUDJUK, HOGY HOL VAGYUNK?
– Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk.
A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion,
sokszor maga az út, de csak ha nem
céltalan; s minden célból, ha valóban
cél volt, mindig új út vezet tovább.
Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég,
ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc
és délibáb, Szerápion.
MEGÁLLÁS SOHA NINCS?
– Megállás? Nem tudom, mit értesz
megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll
igazán,
aki úton van. Aki egyszer eltökélte,
hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre
gyökerezve,
s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy
haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami
titkos
központ felé, míg lép, előre mindig,
a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér,
ha célhoz ér, Szerápion.
S amíg
ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant
(bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) –
amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet
halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs
mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem,
mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe,
kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé
öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy
reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod,
mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová
tekint: a távolba, vagy befelé? Halad,
és figyeli a belső lépteket.
Mindig a belső lépteket
figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.
MAGÁNYOSAN?
– Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt
felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion.
Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly,
s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság.
Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan
pusztulásig,
s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja
a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion,
veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok
külön lombot, vagy fölkavarja tengerét
s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy
saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan
levélen el nem szunnyad, oly lágy álommal mint a
csecsemők.
Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem,
mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan,
hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája
rácsukódik,
és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás
emléke rezdül az iménti Figyelem
helyén, vagy az se tán?
Sosem voltam magányos.
Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész
Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké,
s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos
belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos.
Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor
magvakat
sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy
gyöngéd virágbibét a sziklán?
Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik,
s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja
a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok
múlékony mámorát, mikor kinyílnak?
De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint
napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva,
mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion,
az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol
sem látható – mert a tajtékzó víz, a jajgató
lomb, ódon házak kéményében huhogó
Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos
Nemlétező, Megfoghatatlan.
Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt.
Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger
mozdulatlan
tükre alatt? Mindig magányban éltem,
és soha nem voltam magányos. Valami világszél
fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji
világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos.
Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó
levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt.
Nem ismertem? Kilábaltam belőle,
leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát.
Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek.
Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt,
s akármit vettek el, minden hiánnyal
én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy
boldog voltam. Boldog vagyok.
Elég.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.
S MIT HALLGASSUNK, HA NINCS?
– A tenger mindenütt van
és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger.
Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig
merev már,
ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az
Átmenet
hullámai, elporladók s mindig megújulok;
a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó
öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket.
Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt
hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban
a csöndet?
Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott
a zúgás.
Hallottad már a rózsában a nyílás
titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok
szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen
messziről érkező néma hullámverését?
Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger.
S a fordított nyílás, a Hervadás:
az is a Tenger.
Bennünk él és benne élünk.
Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul
tenyeredben.
Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival,
a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka,
mielőtt visszaolvad elemébe.
Ez vagyunk.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.
S AZ EMBEREK? „A MÁSOK: A POKOL”?
– Nem. A mások, Szerápion,
az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó
aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már,
mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék
emléke is elhagyta már – nem, nem vagyok még
gyermekké bárgyúit vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög,
s nem tudja mit motyog.
A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások
az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság
s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm
bokától
homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már,
csak irgalom.
Pedig láttam röhögve gyilkolót,
gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat
szürcsölőt,
szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak,
láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással
zabálni a pusztába kergetettek
alig hűlt ételét, s még mennyi mindent!
Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint
fogják a tollat:
úgy szólhatok, mint aki tanu s áldozat volt egyszemélyben.
Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol.
Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom:
a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.
Ha nincs
mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól
elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet
megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem
ragaszkodót?
Egy Angyal mindig készen áll, hogy
érted jöjjön, ha szólítod. Ezért
nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod.
A másokét is. Tehetetlenek.
Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat – már
kézen is fogott
a Szabadság, és kivezet, Szerápion.
HOVÁ?
– Hová? Igen, hová, Szerápion?
A kérdéshez. Minden kérdés az indulás,
és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez
indulni kell. Kilépni. Mintha egy
(bármilyen nagy) körbe lennél bezárva,
s kilépsz a körből. Túllépsz a körön,
amerre a Sugár mutat. Minden sugár
túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy,
magába tér vissza, míg a sugár,
túllépve a körön, valahová a körön túlra tart.
A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli
központba?
Néztél már gyerek szemébe,
mikor ő maga elnéz, messzire,
játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad
szeme tükrében saját arcodat?
Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén
egy másik szem, tétován és mohón, mint
késhegy, cél nélkül rezegve még –
potenciális gyilkosok vagyunk
mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl.
Dobd el képletes késedet. Ne ölj.
Lépj ki a körből.
Indulj el, keress
egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe
nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy
el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem,
hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek
járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám,
vagy mint a Szél.
Elindul, soha nem
kérdi: hová? – csak túllép a körön,
s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és
megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren
másik tengert talál. A tengerek, Szerápion,
változnak halmazállapot szerint, de lényegük,
a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra
csap.
Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet
rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből,
s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút,
nem vágyik vissza a körön belülre.
Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók
ágálását a napi árfolyamról,
s az ájtatos tülekvők együgyűen
átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod,
mint bukdácsolnak más ellen vetett
hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak,
miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon.
Meguntam az agórákat! Itélet
nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert.
Itélet nélkül. És nem érdekel
itéletük. Már csak a Tenger.
Látod ott
a madarat? A fél eget átszelte már,
mióta itt vagyunk, neszét se hallani,
csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással
a maga tengerét, mindig tovább. Hová?
Míg nyarába nem ér.
Indulhatunk, Szerápion.
S A HALHATATLANSÁG?
– Akik az alvilágban,
holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak,
előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz év után
mind kijutnak a fényre.
Csakhogy akkor
már mit sem ér nekik, Szerápion.
Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok,
mögöttük végtelen víz.
Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai.
S fölöttük egy Madár.
Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog.
A világ egy-egy hullámszárnycsapás, amellyel túlgördül magán.
Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már.
Elnyelte a víz vagy a homok árja.
Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.
A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.
S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott.
