2014. április 15., kedd

Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu


Amikor az ember
Csukja be a kaput
Röviden és hangosan
Csukja be azt
Üveg
Fa
Vas
Teste
Mögött
Számtalan
Képet
Szót
Visszfényt
Csendéletet
Eleven emlékeket
Hagy

De amikor a kapu
Magától csukódik be
Végtelenül hosszan
Csukódik
Átláthatatlan teste mögött
Halott tér
Marad

/ Dabi István ford./

Galina Nikolova: Ő /egy nő/











egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál

senki sem
szólítja meg

már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba

szakadatlanul beszél magában

nem érti
hogy miért nem felel neki senki

amikor egyedül marad
énekel

/ Dabi István ford./

Zbigniew Herbert: (mi lesz...)











mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről

amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az

mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét

elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng

/ Dabi István ford./

Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke

A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek

Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám

Néha még hallom
a hangodat

Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása

Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni

/ Dabi István ford./

Joseph Bruchac: A hegyek közelében



A hegyek közelében
a földön a léptek
tompán dübörögnek

mintha emlékeztetnének
ez a föld dob

Nagyon ügyeljünk a lépteinkre
hogy eltaláljuk a dallamot

Pilinszky János: A magányról

Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.

       De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.

       Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.

       Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.

       Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.

       Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

2014. április 13., vasárnap

Csoóri Sándor: Az alvó


 


 Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:
a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –
Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Káli István: Irigység

Mily kegyes Istened, te sólyom,
hogy mindent magasról figyelhetsz,
hogy mindig felszálló áramok
melegét ülve meg, lebeghetsz
embertől idegen mélységek
fölött is; szárnyadat kitárva
libbensz el északos gerincek,
hófödte fennsíkok, koronás
szarvasok uralta irtások,                    
fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg
mentén, és egyszerre befogod
ezer völgy sejtelmes zugait,
míg mi, itt lent ragadt puhányok,
szemünket meresztve hunyorgunk,
félvakon vergődve tekintünk
fölfelé, irigyen követjük
röptödet, mintha még nem tudnánk,
hogy soha nem leszünk képesek
Istenünk szívéig fölszállni!

Pásztor Árpád: Alkony felé



Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.

A rózsák útja már virágtalan,
Szeress, szeress!
Győzelmes fényét veszti már nyaram,
Felhőtlen kékje gyorsan oda van...
Már a rózsák útja virágtalan.

Jön a sötétség, szine bár arany,
Szeress, szeress!
Az alkonynak csodás, mély pírja van,
Az éj sötétje mégis ott fogan...
Jönnek a felhők, szinük bár arany.

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Már a rózsák útja virágtalan,
Jön a sötétség, szine bár arany...
Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam.

Csoóri Sándor: Vers jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.

Csoóri Sándor: Ez voltál




Voltál márványon elalvó arc,
voltál a hűtlenség sebe,
álmomban szél, meztelen próbabábu,
s végül: nem voltál semmi se.

Francis Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba

Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég,
amikor porzik az ünnepi vidék.
Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami
kedvemrevaló utat választani
a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.
Fogom majd botomat, megyek az országútra,
s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:
Francis Jammes vagyok és az égbe indulok,
mert a Jó Isten a poklot nem ismeri.
S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai,
kik csak fületekkel hessentitek, szegények,
szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet…

Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet,
hiszen úgy szeretem, amikor fejüket
lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe
téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve.
Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre
s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve,
vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit,
púpos kannák előtt roskadozó csacsik,
tömlőhasú terhes nőstények, rogyadozók,
s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg
kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket
kimarnak és körülülnek makacs legyek.
Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben.
S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen
a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús
fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús,
és add meg, hogy a lelkek édenében égi
vized fölé hajolva, olyan legyek én is,
mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket
az örök szeretet tükrében nézegetik.

/ Szabó Lőrinc ford./

Bálint Zoltán: Úgy élj











Úgy élj, hogy az egész világ
Figyeli minden léptedet,
Látja, hogy őszintébb, tisztább vagy,
S kutatja békességedet.
Úgy élj, hogy az egész világ
Ítéli minden léptedet,
Látja, hogy nem egyedül vagy,
S kutatja gyengeségedet.
Úgy élj, hogy az egész világ
Benned, Jézust ítéli meg.
Szemükben Ő nem több, csak az,
Akinek te képviseled.

2014. április 10., csütörtök

 Saját fotó


Sík Sándor: Az Egyeskő









A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz,
Az Egyeskő csak az égbe föl.

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém emberekér,
Az Egyeskő semmit se kér.

A Hagymás mondja légy velem,
Az Öcsém bíztat: Kegyelem,
Az Egyeskő semmit se mond:
feje körül az Úr lelke borong.