Gyurkovics Tibor: Ha szeretlek...

Ha szeretlek nagyon szeretlek,

ha kicsit akkor is nagyon.

Otthagytam az életemet,

s a szívemet az asztalon.

Gál Éva Emese: Közöny

 

Mennyi közöny épül körénk!
A távlat a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelõsek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az idõnek,
ha jövõ helyett hazugság a tét!

Kívülrõl közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülrõl ûzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élõ tudja, mi az élet,
csak õ emelhet rá védõfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az idõt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.

Gál Éva Emese: Severs

És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.

Jan Twardowski: logika nélkül

a logika nélkül való vezet el a hithez
a csillag mely csak úgy lehull senkiért
a nyúl melynek a félelem az egyetlen fegyvere
a félbeszakadt szerelem
a balszerencsés boldogság
a remény pónija
és a szutykos alak ki eljött hogy szóljon
hideg van nagyon s az Úr Jézus lengén öltözött
az elhervadó rózsa
a féllábbal evező hattyú

túl nagy az Úristen hogy a fejünkbe férjen

Zsille Gábor fordítása

Szabó Lőrinc: Versek a havasról II. (Ébredés)

 

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
épp fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Staszków Jan: Az utolsó pillanat

Amikor egy ember elmegy
az olyan mintha
egy húr
pattanna el
mint egy madár
amelyik egy pillanatra
elhallgatott
szárnyával az égen
Amikor egy ember eltávozik
mintegy meredek
tópartok
fordulnak el mint a rétek
az égtől
az eke kőbe ütődik
ebben a pillanatban
és a szeleknek még egyszer
össze kell számolni
valaki
lépteit
Amikor egy ember elnémul
örökre
világa legtávolabbi
zugában
a nap minden bizonnyal
a legrövidebb pillantással kihuny
de ezt látni
senki sem akarja
mert
az ehhez a pillanathoz
vezető ösvényét is
ki kell taposnia
Már
nincs
aki ismét hamut
hintene
a fejére
És még mit mondhatnék
az egész világnak
amikor
ebben az egyetlen
pillanatban
örökre eltávozott
az Ember.

Dabi István ford.

Csoóri Sándor: Háttal állok

Háttal állok már minden ragyogásnak,
minden mosolynak,
minden bűnnek.
Legbelül csupa múlt vagyok.

A sértődékeny evangélisták
lehettek ilyen elvadultak,
akik már a Holdnak is megüzenték:
fényeskedhetsz, barátunk,
de már csak nélkülünk!

Honnan sodródhat felém
ez a sebzett fölény?
Honnan és miért?
Talán, mert szemem láttára
öltek embert
s lőttek fejbe megsérült lovakat?
És fülem hallatára
esküdött meg jó néhány lángész,
hogy az esőcsepp is háborog
akár a tenger.

Ettől lettem hát ilyen sorsos ember;
átlátszó, mint egy ablak,
átlátszó, mint egy apáca,
s ettől kongattam meg hangosan
még a tulipánokat is...
tanuljatok meg végre föltámadni,
hisz a világ
minden gótikus tornya a tiétek.
Nektek azonban csak egy illatos
szivar kellett
egy még illatosabb háború,
hogy ne fakuljon meg
      ez az élet!

Képes Géza: Te

Micsoda áram zuhog át rajtunk!

Mint villanyvezeték
összesodort két különnemű szára:
lobogunk egybefonódva
s kigyullad a lámpa:
vágy és gyönyör -
soha csömör,
egy pillanatra sem.

Húsz éve már pillantásodra pendül
megfeszült idegem.
Nélküled a föld mint távoli bolygó
forog süketen, betegen.

Fény és sötét, páncél, mi véd:
ez vagy, s a tiszta öröm,
mely átölel, nem enged el,
nem enged, bármi jön...

Egyed Emese: Hold

Ez a második este. A havat

begyükről tépik messzi madarak,

és tudom, hogy a lelkem beleroppan.
Világít most a táj. Ha hold-hajómban

ott az árnyékod, kedves, ne csodálkozz!
Kötözd magad erősen a világhoz:
óriás szárnycsapás (hullámnak vélnéd)
mint örvény kábít el, hópelyhek fényét

nem látom táncolni a szemeden.
Ne kérdezz, már úgysem találom el,
mi lesz velünk. Túl messzire eveztem.

Kristálytollú havak zizegése a jel.
A kormányt eleresztem.
Süllyed a hold a hóesésben.

Tamás Tímea: Lényeg

az idő arcodra tapad
reszkető kézzel kapaszkodik
körmei már bőröd alatt
visszanézel
költőkre gondolsz s filozófusokra
kik tudták mi miért s mi végre van
fárasztó s okos valamennyi
kik tudták hogy kell a világot
fabrikált mércék alapján kinevetni

csak állsz
az útfélen benzingőz arcodban a szél
nem tudod mi miért s mi végre van
reggel kenyeret szelsz
mosol vasalsz pelenkát cserélsz
az idő tapad arcodra
az ismétlődés
hajnalban szabadon álmodsz valamiről
az óracsengésig
amikor kezdődik
az amit elmondhatnál
de hallgatsz
valahol valamikor valamilyen hatalmak
ezt osztották Neked
így ott állsz az útszélen
minden reggel
ahonnan senki
de egyszer kegyelmesen majd
az idő fog elvezetni

Tamás Tímea: Reminiszcencia

odú a szerelmed
rókalyuk
két kijárattal
itt állok
Isten kék ege alatt
rám tűz a nap
tudom hogy rajtad hol a lakat
s a kulcsot is láttam
a rókalyukban
ott marad

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
avar van – barna a határ
vigyázz a világ kívüled is van
nem keresed s így nem talál
rád a templomok s füvek
kesernyés sárga illata
s hiába jössz ki a rókalyukból
visszamész hisz ott van a haza
háza maroknyi lelkecskédnek
mely néha gyíkokra nyelvet öltöget
s nem hallja soha fényes hajnalokon
ciripelni a balga tücsköket

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
ősz van – barna a határ
elmegyek
lesz még ki rád talál
a szék ma fehér szegélyes
feltűzöm lassan a hajam
a szobádból halkan kilépek
az Úr napja süt rám boldogan
sic transit gloria mundi
szellő viháncol hangosan
s az éj szelíd trónja körül
békák brekegnek boldogan

Rákos Sándor: Egynémely gyűlölködőkhöz

Bármily csattogó foggal prédikáljátok is

a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora

hittel hinnétek igaznak a nem-igazat

(noha gyanítom, hitetek meg az érdek

jó házasságot kötött),

nem győzhettek, mert, „jaj annak, ki fegyvert…”!

Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!

Anna Isztomina: (A világon nincs...)

A világon nincs erősebb az időnél,

Meghajlítja az ifjaknak testét,

A szépek arcán lesz ócska festék,

A hajat kitépi. Nincs ki őt legyőzné.

Kegyetlen nagyon, mint e század, pontosan,

Egyet suhint, és mindenki mélybe zuhan.

Dabi István fordítása

Gál Éva Emese: Értelem

Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!

Gál Éva Emese: Vidék

Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.