2016. március 25., péntek

Ravasz László: HELYETTEM... ( Nagypéntek )



"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."- János 3,16.

Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot, és haragja tűzében megégesse az Ő örömét, dicsősségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre, a megsértet világrendet. És akkor Isten szeretete, amely nem nyugodott bele abba, hogy igazságának áldozatul essék az ember, testet öltött egy szelíd és alázatos, bűntelen és tökéletes emberben, a Jézus Krisztusban.

Tiszta volt, ártatlan és szent. Nyoma sem volt benne eredendő bűnnek, távol volt tőle az esetnek minden makulája és ez a Szent, nagy hő szeretetben helytállott mindannyiunkért és elszenvedte mindnyájunk büntetését: a halált. Milyen felemelő, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt e földön ilyen szeretet! Volt egy szív, amely így érzett, így akart és így áldozott. Vér, amelyik így buggyant ki, halál, amely ennek a szeretetnek volt gyümölcse.
Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és tiszta optimizmusnak forrása, a karácsonyi öröm egyenes és roppant betetőzése. Helyettem szenvedett. Ez mutatja Krisztus szenvedésének nagyságát. Az én bűnöm, testvérem, gyermekeim bűne, minden ember bűne, terhe és átka ránehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét, de a nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, csak az bírhatja el, aki testté vált szeretet volt.

Óh világos, hogy Jézus szenvedéseinek nagyságát nem testi szenvedése méri, bár az is elérte a Zenítet, de nem volt nagyobb, mint más, hasonló halál szenvedése. Jézus lelki szenvedése megmérhetetlen. Az a szánalom, amivel kerülte a sokaságot, míg az átszögezte Őt. A nagy szentnek szenvedélyes irtózása a bűntől, amely özönvízével elborította a világot és magával ragadta a lelkeket. A gyötrelem, melyet Isten megcsúfolása okoz abban, akinek Isten mindene. Végül egy percre, amikor fájdalma eléri a tetőpontot, az Istentől való elhagyatottságnak érzése, annál, aki egy volt Istennel. Eli, Eli, Lama Sabaktani! Ebbe a kiáltásban benne jajgat minden idők minden emberének összeomlott és egymásra tornyosuló kárhozata úgy, amint azt egyetlen egy megrepedő szív egy pillanat alatt átérzi, hogy milliók helyett meghaljon bele.

Helyettem szenvedett. Óh, hadd érezzem ezt, hogy többé ne legyek léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Mondják, hogy a legkonokabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön, kivéve a Golgotát, s az emberi elme nincs berendezve ilyesminek elképzelésére. Ez a Kereszt csodája, titka, az isteni szeretet százszor szent dőresége, a nagypénteki evangéliom. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adá érette, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ámen.

 Forrás: Parokia.hu

2016. március 22., kedd

Puszta Sándor: Tékozló fiú




a mindenségben kell lenni egy helynek
 ahol még emlékeznek rám
apám szíve az
mire várok még
 haza megyek 

Káldi János: Hogyan fejthetné meg

Azt kellene kitalálnom,
kinek a sírása ez a fa?
Miért fáj el nem múlóan
minden mozdulata?

Azt kellene kitalálnom,
kinek a bánata ez a folyó?
Kinek a tűnődése a szélben
a hajnali hó?

A Mindenség titkát, igen,
azt kellene megfejtenem.
De: hogyan fejthetné meg a véges
azt – ami végtelen?

Oláh András: az utolsó szó jogán

hozzá kellett volna tenni
a szavakhoz valamit
egy fintort egy gúnyos
ajkbiggyesztést sajnálkozó
mosolyt megvető tekintetet
hogy hitelesítsük jelentésüket -
morfondírozott Giordano
miközben a füst már a szemét
csípte a torkát mardosta
de mikor a fölcsapó
lángnyelvek közt
egy pillanatra föltűnt
a máglya fényében gyönyörködők
elégedett vigyora
hirtelen rádöbbent:
szavak sem kellenek
az igazság nem a szavakban
keresendő - rá van az
az arcokra írva - - -

2016. március 21., hétfő

Illyés Gyula: Könnyű

Kezed kezembe,
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjára ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.


Garai Gábor: A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.



Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.


Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

 Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így, Te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell,
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger, s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fényvarázs.


Hajnal Gábor: Egycsapásra

A hirtelenül rámtörő
tavaszban
kóválygok kábán
nyugtalan a szívem.
Az álmos ég
nem bírja kinyitni szemét
felhőgomolyok
nyirkos fát ölelnek
és azután tétován
még félszegen
s mindjárt kacéran is
nagy delejes szemével
felhők közül
kilép a nap.

És egycsapásra
megváltozik a világ.

2016. március 17., csütörtök

Székely Magda: Úton



De hogy ki vagy valóban én 
mégis tudom 
hogy zaklatottan mint a szél 
mindig úton

hogy elég hogy elégedetlen 
léted hová vezet 
hogy ezután mindenfelől 
utad leszek

J.F.v.Eichendorff: Kérés



Összetört, amit akartam. 
Nem nyílik panaszra ajkam, 
Uram, csendben vagyok. 
De most... adj erőt, segíts rajtam: 
hordozni... amit nem akarok. 

Túrmezei Erzsébet fordítása


Csurai Zsófia: Fokozás



ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó…

a hiány kézzel fogható.

2016. március 15., kedd

Szent-Gály Kata: Esti gondolatok




Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.

Szent-Gály Kata: Máté apostol Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!
– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –



Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása