Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. 

Kassák Lajos: Halleluja

Tavasz van megint
kék-arany szemével tekint le ránk az ég
és nem sír nem hullatja súlyos esőkönnyeit.
Halleluja
zengi mély-hegedűjén a szél.
Halleluja. Halleluja néked szép világ
gyökerek édes ízétől virágok illatától terhes.

Halleluja néked millió ékességeddel
és a nagy panorámáért ami a te igaz kegyelmedből
körülvesz minket ameddig a szem ellát és azon is túl
a hegyek sziklaormaiért a csöndes zöld erdőkért
felszántott földekért kohóink érclávájáért
a csírázó magért a teherbe esett asszonyok mosolyáért

tűzhelyek lángjáért gyermekeink víg dalaiért
az édes kecskegidák gondtalan hancúrozásáért
a kenyérért és húsért a szerelmesek mély tekintetéért.
Halleluja néked Halleluja
hogy élünk és benépesítjük a földet
valamint a tengereket és a kék levegőeget.

És ezerszer Halleluja azért is
hogy kertem fái újból kivirágoztak
s hogy a magam kicsinységében ilyen nagy vagyok közöttük.
Milyen hálásak érte hogy megkapáltam alattuk a földet
hogy megszabadítottam őket a férgektől és gombáktól
akár a szép leányzók állnak itt körülöttem
fejükön virágkoszorúval szerelemre epedőn
suttognak egymáshoz és szelíden bólogatnak rá
miközben mély-hegedűjén boldogan zengi a szél
Halleluja Halleluja.

Árvai Emil: Betegen

Fekszünk, mint harctéren sebesültek

álmaink kifosztva menekülnek

nincs erő, csak jajgatás az élet

emlékek közt sírdogál a lélek...

Árvai Emil: Kérdések kérdése

Van egy nagy kérdés

mindnyájunk szívében...

Tán nem is kérdés,

inkább kiáltás....

Válaszra várva

visszhangzik bennem:

ki szeret engem?!

Zelk Zoltán: Tegnap

Erdőt, hegyet, tengert, folyót,

kék cinkét, csecsemőt ha láttam,

lelkem csak mondogatta:

milyen szép az Isten! 

Zelk Zoltán: Kegyelem

Sohase lép gyíkra csigára

soha egy föltámadt fűszálra

a földön járó isten lába

de vétkeinket eltapossa

mert vétkeinket megbocsátja. 

Lesznai Anna: Ima

Isten, te mindenütt vagy, nincsenek utaid.
Nézz le miránk, kik vándorútra kelten
Nem tudjuk, mi az, biztosan megállni.

Isten, mindenttudó vagy, előtted nincs titok.
Nézz le miránk, kik titkok erdejében
Tétován járunk s nem tudjuk, miért.

Isten, te végtelen vagy, merő határtalanság.
Nézz le miránk, kik mindig végit érjük
Kinyújtott karunk koszorús körének.

Isten, te halhatatlan, tiéd minden öröklét.
Nézz le miránk, önvérünk lüktetése
Méri és mossa életünk határát.

Isten, te vagy a minden, kívüled semmi nincs.
Nézz le miránk. Minden kivül vagyon
Az emberszivek piros börtönén.

Isten, te önmagad vagy, azonos mély öröm.
Nézz le miránk, sok forrás fut belénk
S önmagunkhoz sohasem juthatunk.

Isten, egész vagy, tömör teljesülés.
Nézz le mi ránk, sebzett részek vagyunk
Egésszé nem érik életszemünk.

Isten, te szent szabad vagy, vétkezned nem lehet.
Nézz le miránk, minket gördít kezed
S ha hullva hajlunk, mégis vétkezünk.

Isten, Isten - feléd kérdve kiáltunk
Hadd igyuk válaszod áldott borát
"Miért"-ed balzsamát ontsad le ránk -
Ne tudjunk mást, csak hogy kellünk neked.

Árvai Emil: Leszállt az éj...

Leszállt az éj a városra...

Kigyúlnak apró mécsek;

rab - szabadságát álmodja;

szabadra - les már a végzet.

Szorul a hurok: készen áll

a hóhér és az áldozat.

Most utoljára vacsorál

együtt egy lelkes kis csapat.

Búcsúzik tőlük a Mester...

Vacsorát oszt, lábukat mossa,

példát mutat még egyszer...

...Zuhannak aztán álomba.

Éber csak két feszült ember:

Áldozat, és árulója.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?

Talán az Isten jajszava

A torzult Emberért, kit valaha

a maga képére teremtett 

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

Károlyi Amy: Hit

Bizonyosabb nekem a repülő koffer
mint a fizika tételei
valóságosabb Mária mennybemenetele
mint a nők egyenjogúsága
az én hitem ott végződik
ahol a brosúrák elkezdődnek
az én hitem ott kezdődik
ahol Lázár felkel és jár

Túrmezei Erzsébet: Meddig

Uram, tenéked sok a Pétered.

Sokak a nagycsütörtök éjszakáid,
S olyan kevés a csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kimondani
Egy izzó percben: meghalok veled,
De annyi minden visszahúzna még,
Ha ránk borul a szörnyű éjszaka,
Ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kisgyermek mosolya,
Vagy a hitves könnyfátyolos szeme
Susognak a szélben ringó habok,
A halászbárka, otthonképe hív
Ó, legalább búcsúzni kellene.

Hamu alól az életösztön is felparázslik,
Ó, ilyen hirtelen?
Egy percre olyan szép lesz a világ
Átölel minden színe, illata
S már el is hangzott a: nem ismerem.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid.
Hadd lehessék én csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De hű marad egész a Golgotáig.

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

Túrmezei Erzsébet: Hátha még utolér!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg „a lelkük utoléri őket”:
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!