2016. április 9., szombat

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még




Kányádi Sándor: Vágy

az esti folyó illatát
aratás idején
a küküllő esti illatát
aratás idején

s egy marék vizet
hogy arcom visszamosdjam

Kányádi Sándor: Prométheusz

               Latinovits Zoltánnak

nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma

az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt

Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

              a Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

2016. április 5., kedd

Eötvös József




" Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, 
amely, ha a fát kivágják alóla, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll."

Kassák Lajos: A rab éneke

Hogy melletted vagyok, érzem, a végtelenben bolyongok
s nem fáj semmi és nem is vonz többé már semmi
a körön túl, melybe szerelmeddel bezártál.

Oly tiszta fehér itt minden és oly elmozdíthatatlan
mint ez a kőoszlop, amelyre rávésem neved
s azt is, hogy enyém vagy és igazán szeretlek.

Ágai Ágnes: Nők kora

Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők.
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár egy habos indiánert.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.

Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,                  
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.

2016. április 3., vasárnap

H. Túri Klára: A csend lelke



Megállították az angyalok
s mint nyílt pályán mozdonyvezető
               ha pirosat kapott
áll a szívem fegyelmezetten
              alig-alig dobog
Kerülni ütközéseket meg-
              állították az angyalok
s benne a Csendnek Lelke
sok zöldre váltó indulatot
pihentet
az elszabadult
              Időben

H. Túri Klára: Angyali szóval

Üvegről lassan olvad a jég
enged a fagy és csurran a hó
mennyei fénnyel éled az Ég
s fent valahol egy angyal szól:

földön hol eddig emberek fáztak?
november múltán víg idők járnak
- szétnéz az Isten Szeme a tájon
s tér- s időkön át a lét-határon;

és álló évig elég a kegyelem
mit szertehintett még decemberben
- csak gondolt egyet karácsonykor Ő,
s gondolta: legyen jobb jövő;

hogy rosszabb legyen? - azt nem engedi!
s...a Föld év végén örömmel teli,
elpihennek mind a nemzetek,
mert világra jön a Szeretet.

H. Túri Klára: Átváltozás

lét s nemlét közt gazverte mesgyék
 s klorofiltesttel ecsetel a reggel
 atomjaira hullt korunk turista-jelével
 pointilista piktorom tekintetével
 Mindenek Ura Szent Ösvényét járom
 s kérdésekkel zaklatott magányom
belém gyanakvással festi önarcképét
érdemes-e embernek lenni
folyton folyvást harcosan szeretni
adni ki tegnap pofon vágott annak
kenyered magad mondva gondtalannak
szakadatlan megbocsátani
semmit felróni senkinek ártani
és juhar szil hárs s kőris között
kietlen sorsodon ilymód merengni

 mikor nincs miről beszélgetni
 nem vár este semmi sejtelem
 másnak világol másé a nyár
 s kilátásod sincs arra hogy kiált
 az útról valaki és int
 mehetnénk együtt is tovább
 mert hosszú az út s rá az éjszakák
 gyötrően hidegek s perzselőbb mint pokol
 tűnt ifjúságra a kora öregkor

Szil juhar hárs és kőris mellett
Mindenek Ura szent ösvényén járva
hol képzelni sem lehet mást mint embert
és háromszor szent szent szent halált
 mit Ember Fia tanított egykor
 mégis emlékezz a régi Miatyánkra
 Memento mori !- emlékezz Egy Halálra
 az Ember Fiára és m a g á n y á r a

2016. március 31., csütörtök

Zelk Zoltán: Este



Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?

Bella István: Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával – mosolyoddal? –
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.


Ágai Ágnes: Kitárt szívvel

Amikor a víz nem tart fönn,
és a valóság váza megroppan,
amikor szétdobált szavak kavarognak a szélben,
mert egész életünket kirámoltuk,
és az évek úgy hullanak fejünkre,
mint falról a málló vakolat,
akkor tartsd fölém a kezed boltozatként,
ne simíts, ne üss, ne emelj föl,
mindenki csak saját gyökerébe fogódzhat.
És akit kettészeltek?
Aki megmarkolná a létezőt,
de a lombos fák deszkává merevednek,
a folyók sebei felfakadnak,
és porrá őrölt élet húzza le zsebeinket?
Hol vagy, amikor csak a képzelet vásznára vetítlek?

Üres, fehér négyszög a lelkünk.
Mennyi idegen arc közül fedeztem föl a tiédet,
vonásaidat magamra tetováltam,
lépteid belémkondulnak, mint a harangok.
Tartsd fölém a tenyered, áldj meg!
Csontok szegélyezik a partot,
lyukacsos, száraz csontokon járunk,
kiálló, hegyes sziklacsontok -,
bordáink között aritmiás motor zúg,
kezed fölöttem, mint a sátor.

Tépett gyolcs foszlányok az égen,
tavasz van, rügyek borsóznak majd az ágon,
előbújnak a földigiliszták,
zöldes penész a hegyek hónaljában.
Nem baj, a védelem erősebb a támadásnál,
kezed két szárnya rám terítve,
árkok, cölöpök, vermek között,
ha megindulok, ugye ott vagy
oltalmazón és mozdulatlan?

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.


Ágai Ágnes: Veled háltam ma éjjel

Veled háltam ma éjjel,
mint régen annyiszor,
fejem válladra tettem,
mint régen annyiszor,
simogattad arcom,
mint régen annyiszor,
azt suttogtad: szeretlek,
mint régen annyiszor.
Magadhoz vontál később,
mint régen annyiszor,
eloltottad a lámpát,
mint régen annyiszor,
hozzád akartam bújni,
mint régen annyiszor,
és felriadtam sírva,
mint régen sohasem,
üresen állt az ágyad,
nem volt ott senki sem.