2016. május 17., kedd

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,
     akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.

Múlté, jövőé, s ha akad
   még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.

Halálra, semmiségre. Ez
   lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.




Angelina Grimke Weld: A kezed

Szeretem a kezed,
nagy és erős és szelíd a kezed,
csuklód bozontos,
s a munkától foltos lett
s beszakadt a körmöd.

És mégis, amikor megérintesz,
kicsire növök … és csönd …
… és boldogság …

Csak oly kicsiny lehetnék,
hogy belekuporodhatnék a tenyeredbe,
a bal tenyeredbe,
egészen belesimulva
s egészen beléd -
… még ha nem is veszed észre.

Komlós Aladár fordítása

2016. május 13., péntek

Takács Zsuzsa: Vakfolt

                       Borbély Szilárd halálára

Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát
kémleljük, néz-e Isten minket,
lemondást tükröz tekintete vagy biztat.
Rettegek, tudod, mi minden fordul meg
fejemben ellened, Istenem.

Időszerű vagy még? Hol olvadó
jégtáblán menekülő fóka, aki vezeklésül
az éltető vízbe fullad, hol egér,
akivel macska játszik, kérdezem,
szeretsz-e túl majd mindenen.

Nekem mindent szabad már, vagy
mégsem? S ha gyilkosként öledbe
hajtanám fejem? Most hunyd be
a szemed, ne láss, ahogyan nem látlak
se tág, se zárt szemmel én sem.




Nemes Nagy Ágnes: Mint aki

Mint aki messze hírt hozott
és aztán végleg elfeledte,
s a szemcsés fényből egy marok
benne maradt, batyuba kötve –

így vándorol a feledékeny,
a teste gyűrött köpenyében.

2016. május 8., vasárnap

Zalán Tibor: Nézzük egymást

              Bahget Iskander képét nézve Sára lányomra gondolok

Hát megjöttél
Nézel – nézlek Én vagyok az anyád
Megjöttél hát
Nézlek – nézel Azt mondom kisfiam
Egyszer majd megszólalsz te is
és azt mondod anyám
Hát megérkeztem én is hozzád
Mert hosszúak voltak a napok
és nehezek és édesek mint nyáron
a görögdinnye és súlyosan
görögtek el a napok és te bennem
és a hasam is végül mint egy
görögdinnye akkora volt pedig nem
pedig te lebegtél ott lágyan belül
én szépségem szólíthatatlan madaram
És szorosabb volt a kötelékünk a
köldökzsinórnál mi összekötött minket
és tudhatod erősebb marad kötelékünk
minden kötélnél Majd rájössz erre majd
egyszer ezt is megtudod Nézlek és
töprengek hogy mondjam el neked
mennyire vártalak s a félelmemet
amíg ott bent lebegsz – bennem – csak
addig vagy biztosan az enyém
és itt kinn már meg kell majd
osztanom téged másokkal is
Hát megosztalak és lassan édessé
érik bennem minden félelem

Látod
még alig születtél meg de már
készülök majd ne kérdezzem meg
hova mész csak nézzek szomorúan
utánad amikor először
kell egyedül elmenned valahova
Majd ne kérdezzem
kivel találkozol amikor
először kell szeretned mást úgy
ahogy az anyádat nem szeretheted
Látod
még járni sem tudsz
de már attól rettegek hogy elmész
hogy egyszer sokáig távol leszel
Látod
még beszélni sem tudsz de
már attól félek valamit majd
elhallgatsz előlem s én nem segíthetek
Látod
még semmi sem vagy nélkülem
de már a távolságok magányába
veszni féltelek s hogy megperzselődsz
a túl közeli éles lángok között
De ne félj nem leszek önző veled
Minden úgy lesz ahogy lennie kell
Majd Ha majd mindennek úgy kell lennie

De addig ringatlak
de addig még sokat nézlek
de addig még sokat nézel
de addig még nézzük nézzük egymást
én aki úgy vártalak s te aki végre megérkezett



Zalán Tibor: [túl sokat bántalak már túl sokat megütöm benned magamat nézd...]

túl sokat bántalak már túl sokat megütöm
benned magamat nézd milyen véres vagyok nézd
fölrepedt számon a szétmázolt mosolyt. a padlón
fekszem a vörösnadrágos bíró fölém hajolva rám számolja
a bajuszos halált. nehéz most mint víz alatti
embernek a nevetés. minden
mióta kialudtak bennem a transzparensek homályos
rettegés a város. félelem kovászával sütik az ország
kenyerét. félek féltem magunkat azért bántalak. talán. megalázlak
hogy ne én haljak bele e mind fárasztóbbá dermedő
vigyázzba. pedig ijesztően egyszerű: neked erősebbnek kell lenned
remegő mellű ruhátlan lányok vonulnak a horizonton ők
még ismerik a hajnalban elvermelt sikoltásokat. ők még
megvárnak a túlsó parton s rábízzák rosszkedvemre ifjúságukat. ők
még körteszagot hoznak a vörösborok éjszakáiba. ők akik
nem léteznek és létezésük sem létezett soha: szárnyukon
a szerelem távolodó ezüst-címere ragyog
: túl sokat megütöd bennem magadat
nézem szádon a széjjelvert mosolyt szemed alatt a küzdelem
sötét karikáit a fölrepedt szemhéjú verseket. az arénát
körülálló cinikus győzteseket nézem. hajadban az ébredező
szenvedő holdat




Pethes Mária: Júdás

             Péli Tamás festményéhez

Megkeseredett a nyálam
előre kitervelt gyilkosságot
csókoltam a szádra
Testvéremnek hívtál
mellettem aludtál
pedig tudtad hogy
ványadt lábammal
ezért követlek
hogy egy várost mentsek meg tőled
Nem árultalak el
Sosem hittem benned
De már bánom a kiválasztó csókot
Téged kereszt várt
Feltámadás
Én gyanús üzletekben
kockára vetetettem életet halált


Carl Sandburg: A hóhér otthona

Min jártatja eszét a hóhér,
Mikor a munkából hazamegy éjszaka?
És amikor leül feleségével és gyermekeivel
A csésze kávéhoz és a „ham and eggs"-es tálhoz,
Megkérdezik-e, munkával telt-e a nap,
És minden rendben ment-e, vagy talán
Más tárgyról beszélgetnek,
Az időről, „base ball"-ról, politikáról
És a lapok gúnyrajzairól,
Vagy a moziról? Nézik-e a kezét,
Amikor kávéhoz nyúl,
Vagy a sonka-tojáshoz? Ha a kicsinyek
Így szólnak: „Apu, lovazzunk, itt egy kötél..."
Tréfásan válaszol-e:
Kötelet ma eleget láttam.
Vagy örömében kigyullad az arca,
Mint ünnepi máglya, és így szól:
Jó és remek világ ez,
Ahol élünk. És ha a sápadt arcú hold
Betekint az ablakon,
Ahol egy kislány alszik,
És a hold baba-fülecskén s baba-tincsen
Sugárzik... a hóhér... vajon mit érezhet
A hóhér? Könnyű lehet a szíve.
A hóhér szívének minden könnyű,
Azt hiszem.

Keszthelyi Zoltán fordítása

2016. május 5., csütörtök

Zalán Tibor: [most írom a leglágyabb versemet amikor már nem szerethetsz szerelemmel...]

most írom a leglágyabb versemet amikor
már nem szerethetsz szerelemmel amikor
karnyújtásnyira lélegzetedtől
állok a végtelen hóesésben
fekete kalapban lerongyolt lelkű madárijesztő
márvány szivárványt gondolok sovány ágyunk fölé
ízeket a szánkba egymás múlhatatlan szagát. megérkeznek
majd a hóemberek is
szén-szemükkel benéznek ránk a második emeleti ablakon
fűzfás ablakunkon át benéz az erdő: s a temető is talán
: szívünk fölött vigyázzban állnak már -
a reménytelen
nagy szabad avant-garde versek
karnyújtásnyira lélegzetedtől
már letagadnám az agyamban lüktető szitakötőket
s lépnék ebben a mézes lírázó hóesésben feléd
fájdalmas fejjel pálinkától duzzadt szemhéjakkal
eljönnek majd el a hóasszonyok is
visznek fehér tájba megnémult szerelembe tőled
nem vigyáztál rám jól hagytad körülvegyenek
maszkos bitangok - ! árnyékuk lopd ki álmomból isten ! -
úgy vagy hogy nem vagy már úgy leszel mintha nem
lettél volna soha. lépek feléd embermagasságú
hóesésben bár karnyújtásnyira lélegzetedtől lehet meghalok



Zalán Tibor: [esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend barna trikóba öltöztetem...]

esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend
barna trikóba öltöztetem hallgatásodat. valahol
elhagytalak egyszer amikor még nem is voltál. ott
ahol még nem lehettél. kopott kis pályaudvaron maradtál
: lehet - fejed felett fényes huzalok énekeltek
jó volna érteni tárgyakul
várnám értenéd miért csak nézlek miért hogy meg sem szólalok
miért mint édes gyermek szájában ámuló cukor : idegeimben
elolvadsz nyomtalan
már barna trikóba öltöztetem minden elérhetetlen éjszakád
szobámon átmennek a délutánok a fogkrémmel kihányt
reggelek az alkonyok mikor a szőnyeget elönti felmoshatatlanul
valami vér. szobámon átmegy mi életemben mozdulatlan : szobámon
átmegy elérhetetlen életed



Zalán Tibor: Érintés

Közel engedte
magához
de föltárulkozása elmaradt
Ismeretlen lihegés
kerengett sokáig a falak
között
és vágyódás, amit
azóta sem érthet

2016. május 3., kedd

Giuseppe Ungaretti: Reggel



Kigyújtja fényeit
Bennem a végtelen.

Végh György fordítása

Giuseppe Ungaretti: A hajnal születése


 Lenge palástban és fénykoszorúban,
gyorsan menekülve, a kebléről,
míg hívogatóan mosolyog,
letép a leány-éj egy sápadt-
parazsú virágot, s messzire dobja.

Ez most az a perc, mely az első derengést
elválasztja az utolsó remegéstől.

Ólomszínű örvény nyílik meg az ég széleinél.

Smaragd ujjak
furcsa mozdulatokkal
szövik a gyolcsot.

S az arany árnyak hallgatag állnak:
öntudatlan, szerény sóhaj valamennyi.
Átalakulnak a fénysávok rohanó folyamokká.

Végh György fordítása

Igmándi Szűcs István: Zúzmarába szőve



Lágy zúzmarába szőve 
most mély a táj, 
melyben fagyott 
göcsörtök 
őrzik a múltat 
s a tanyák körül 
görbére aszott kerítések ácsorognak 
ittfelejtett harsonásai 
a tőrbecsalt gondolatoknak 

magányos tollpihe, mit ha 
szél zavar - megremeg: 
osonó fácán tudja már, 
hogy mi itt a rend - 
s hogy miért riad a vad 
ott a hókupacok megett.

Wallace Stevens: : A ház csendes volt, a világ nyugodt









A ház csendes volt, a világ nyugodt.
Az olvasó átlényegült a könyvvé,

S a nyári éj a könyv tudatos lényét idézte.
A ház csendes volt, a világ nyugodt.

Szavak szóltak, mintha nem volna könyv, épp
Csak az olvasó bújná a lapokat, mert

Ezt akarná, a Tudós akarna lenni,
Akinek a könyv: valóság, akinek

A nyári éj egy tökéletes eszme.
A ház csendes volt, más nem lehetett. Ez

A csend a jelentés része volt, az elme
Része: a hibátlan közelítés a könyvhöz.

S a világ nyugodt volt. S az igazság egy
Ilyen nyugodt világban, mely nem jelent mást,

Maga a nyugalom, a nyár s az éj,
A könyv fölé hajló, kései olvasó.

Tandori Dezső fordítása