Csoóri Sándor: Gólya

Remeg a kékség s napfénnyel keveredik.

Falum fölött a nyár

vibráló arany-álom.

Fehér templomunk: lomha,

féllábon álló gólya,

magasba néz, hogy égi tóra szálljon.

Oláh András: tükröd vagyok

mint albumban a képek
belém ragasztva élsz
s ha szétgurulnak szememből az álmok
téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat
s tovább a csalások völgyét
ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet
de mellőlünk nem tágít a múlt:
kergén magaménak hittelek
ám a szemed mozdulatlan és üres
mint amikor hosszú áramszünet után
a hajnal egy madárhangban fölébred

Ágh István: Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb.
Ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe.
Ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak.
Ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak.
Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Németh Bálint: Jelentés előtti csönd

Szégyelld magad, szúrt le unottan az óvó néni,
nem emlékszem, mit követtem el, talán akkor
vesztem össze Gáborral, talán akkor vágtam pofon,
akkor vágtam pofon életemben először valakit.
Talán már nyárelő volt, talán még kiscsoport.
Szégyelld magad, mondta nyugodt rutinnal,
ahogyan cölöpöt ver a földbe az ember,
szégyelld magad, és én azt válaszoltam,
nem tudom, hogyan kell.

Erre persze kibillent, mi az, hogy nem tudom,
hát mit képzelek én magamról (egész keveset
képzeltem még akkor, azt hiszem), mit képzelek.
A dühe végül is nem lepett meg, pedig hát
nem hazudtam, fogalmam sem volt, hogyan kell
szégyellnem magam, azt azonban sejtettem,
ismernem illene a szót, a felszólítás által elvárt
magatartást, talán még elképzeléseim is voltak
arról, hogy illik tartani a fejem (kissé lesütve,
ferdén?), a gerincem (egyenesen, mint egy karó?),
ha éppen szégyellem magam.

Kínomban csak toporogtam, tördeltem a kezem;
nem voltam ugyan ártatlan már akkor,
de azt se tudtam még, milyen lesz tényleg bűnbe esni,
és csak sokkal később jöhettem rá, hogy amit megéltem,
az maga volt a szégyen, a tiszta, vakító és valódi szégyen.
Az óvó néni előtt álltam, kissé ferdén tűzött a nap.
Csöndben voltam, akár jelentés előtt a szavak.

Bereményi Géza: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa fordítása

Charles Haddon Spurgeon gondolatai

 „Nagy szeretet és sok bölcsesség kell ahhoz, hogy az embereket úgy fogadjuk, ahogy vannak, és nem úgy, ahogy lenniük kellene.”  

„A jóbarát egy olyan ember, aki ismer téged, mégis szeret!”

 „A boldogság nem az eseményektől függ, hanem az eseményekhez való viszonyulásunktól.” 

„A hitetlenség a nehézségekre, a hit pedig az Úrra néz!”

„A levegő, amely láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen, jelzi számunkra a láthatatlan világ fontosságát.”

Oláh András: földcsuszamlás

1. arcunkat

túl sok kacat gyűlt össze bennünk
arcunkat szétrágta a múlt:
tovább lapoztalak hát hogy egy kölcsön-
életben
egyszer majd tükröd lehessek

2. fönn volt a nap

valahogy megnőtt bennem a rosszhiszeműség
mióta csaló életemmel egyenrangú lettél
s bár már fönn volt a nap
te a rideg éjszakában rekedtél

3. rátenyereltél

rátenyereltél álmaimra
közénk ült az átkos bizonytalanság
földre tepert a megszokás
s rozsdás fű nőtte be a hangodat

4. tartozom neked

odáig mégsem juthatunk hogy összetépjelek
gyáva lélekkel viszlek hát tovább:
a halálig tartozom neked
s belőlem többé kimosni sem lehet

Oláh András: félelemmel

az ősz tekintetéből kihalt az öröm
kívül rekedtünk mindegyik körön

lettünk eldobott kő vagy levetett kabát
markoljuk a rácsot hogyha valaki bánt

félelemmel telnek a lélek terei
éjszakáinkat a csönd áthangszereli

menedéket kutatunk – picinyke odút –
hová a silányságnak nem vezet fel út

árnyék maradunk – voltunk bármilyen
ügyes:
egy másik kéz nélkül mindegyik kéz üres

Oláh András: kiszáradtak az álmok

1. a dac

felkönyökölt bennünk a dac
lopva figyeltem magunkat: ijesztő volt
ahogy elkezdtünk mindent megmagyarázni
s hogy már kiszáradtak az álmok belőled is…

2. elszöktél

bőröndbe raktad a tegnapokat
mindenünket ami volt
s megkerested a legrövidebb kerülőutat

3. ha nem leszel

némán szürcsöltelek
de tudtam: eljön majd a pillanat
mikor nem nyílik ki többé a reggel
s csak keresgéljük kétségbeesetten
a tegnapi ízeket

4. túl korán

túl korán jött ez a tél
megteltünk haraggal zsúfolásig
köszörülted a torkodat mint egy bíró
mikor az ítéletet olvassa fel
– rosszízű voltál és félreértett
kifogytam belőled végleg
s már nincs mit számon kérni tőled

5. elfogytak a szavak

az elválás helyén seb maradt
kikoptak belőlünk a szavak
– kimenekített lélegzeted vagyok:
szeretnék nagyobb csöndben élni
és letagadni az álmokat

Bella István: Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,

amit torkomra ráfon

e nyári ítélethozás

sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.

A nagy forróság földönt.

Az ég, a kéklő oltalom,

itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,

de így is egyre látom:

tétova lepke, szerelem,

izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,

kövek parazsán lépdel.

Közelről asszonyarca van.

Mint te, olyan egészen.

Bella István: Estkáva

Istenem,
milyen kutat bíztál reám,
s micsoda vödröt
– magamat, téged –
hogy megmerülvén az
árnyhinaras sötétben,
éj-békák, homály-sziszegések közül
fényt húzok fel:
csobogó, tiszta fényt.

De mért nem ügyelsz rám, uram,
hogy magam után ne zuhanjak.

Elekes Dóra: Human Relations

Pártfogoltjaid:
feledékenyek.
Ellenfeleitek:
n e m !

Elekes Dóra: In Memoriam

Szeretett, míg csak
tanultam tőle. Utóbb
irigyelt s gyűlölt.

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,
     akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.

Múlté, jövőé, s ha akad
   még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.

Halálra, semmiségre. Ez
   lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.