Mezey Katalin: Ami tökéletes

Csak ami nincs,

csak az tökéletes. 

Élünk panasszal, 

hiányokkal tele, 

és csak a nincs

döbbent rá azután, 

hogy az a tökéletlen 

- az az élő, halandó - 

mennyire kellene. 

Vasadi Péter: Panasz

Hogy nem vagy itt.
Ahol meg vagy,
kellesz is, nem is.
Ellátnak, igaz, bekötöznek,
„aranyoskám, inni kell sokat”,
s „még egy kanálnyit, életem”
én bár nem mondhatom,
az maradtál nekem.
Kettéhasítva élek.
Ágyad üres. A könyveim
lehelte, papírszagú hideg
engem lapoz. Megroppannak
ágydeszkák, székkarok.
Mint őszi fa, csöndben,
magamnak hulldogálhatok.
Tegnap kutatva néztél.
Kezemhez csúsztattad kezed,
s egyszerre lobbant bennünk
elpergő parazsával
az ősemlékezet.

 *

Te ott, én itt.
Te szundikálsz, én
diszkréten pusztulok.
Nem ad hangot szerelmünk.
Mint lassuló patak,
kövek közt elcsorog.
Hol van, hová lett,
ki szomjazott
rá ennyire?
…Ott én, itt te.
Uram, Uram,
de nehéz, de sok.

Sulyok Vince: Kapaszkodom az Időbe

Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel
az Időbe,
ebbe a sebesen tovatűnni akaróba,
kapaszkodom a Jelenembe,
amíg van Jelenem, beléje kapaszkodnom,
tíz ujjam van csak ehhez,
ujjaimhoz tollam és ceruzám,
maréknyinál alig több szavam
s papírdarabokra hiú reménykedéssel
ráfirkált mondatok,
amiket bármikor tovafújhatnak,
magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek
s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek –
öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán,
s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is,
egy szóval, egy sorral se több talán:
meg-megzökkenő monológ
valamelyik kopott füzetem oldalán,
hisz pontosan tudom már most is,
hogy ami hátralenne esetleg,
azt is szorgosan csomagolja már
november a maga saját
dértől ezüstlő papírzsákjaiba.

Hát nincsen többé mire várnom:
dicsérnem azt kell, ami még hátravan,
dicsérnem a ködöt kell, az esőket,
dicsérnem a fagyot, a havakat,
s megénekelnem a viharzó tenger
háborgó vizét és a síkos zátony
sziklái közé beszorult hajók
segélykiáltozásait – megénekelnem
őszöm, novemberem, mindazt, amire
rekedt torkom erejéből futja még:
az örök pusztulást és örök elmúlást.

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Goron Sándor: Káin

rajtad
a kiűzetés
pecsétje

de vajon
van-e
vérted?
ha önmagad
Káinja vagy

Goron Sándor: a tékozló fiú

milyen nehéz
visszatérni
a távozás könnyed
léptei után
s megtörni
az otthoni csöndet
egyetlen
halk szóval

milyen más
lett azóta
minden
a fák a kertben
a szobák melege
s a megbocsájtás is
enmagunk igazi
ereje

Nyina Macjas: Fizetség

Mekkora súlya van a fénynek?
A természet
Ebből nem csinál titkot:
Legalább akkora,
Mint egy meggy-virág szirmának.

És mennyibe kerül a fény?
A világosság
Évszázadok óta egyetlen fizetséget ismer:
Az emberi életet

Dabi István fordítása

Snorri Hjartarson: Itt az ősz

Az éjjel megjött az ősz.

Bíbor ködként úszott a víz felett.

Csókjába beleborzongott a tenger.

Ahol partot ért

rozsdavörösbe lobbant a hegyoldal

s az út szélén

megőszült a fű

a zúzmarától.

Rakovszky Zsuzsa: Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik

Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

Sík Sándor: Te vagy a jó

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Pilinszky János: Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.

Teríteni és leszedni az asztalt.

Ahogy az áldozat föllépked

és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között

betűz a nap, és ugyanaz a nap,

mintha senkit se vittek volna fel,

ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni

és dobogó. Lépcső közé szorult világ.

Senki és semmi. Hétvégi remény.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Filip Tamás: Sötétben éli

Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.

Én az vagyok, ki nem lakik,
úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.

Nem első és nem századik,
nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.

Akit az élet megvakít,
sötétben éli álmait.