Takács Zsuzsa: Mert senkié és semmié

 

Jó most és itt. Ahogy

a fénytelen magától fellobog.

Hogy lélegzem mostantól mindhalálig.

Mert senkié és semmié vagyok.

Könnyelmű szélbe burkolózva állig

a zárt ajtókon végre átmegyek,

és ujjamat a falakon,

a tárgyak élén végigvezetem.

Egyetlen karcolás sem ismeretlen

egy görbülés, egy csorbulás –

ismerem mind, ha sose láttam;

mint minden várost, házat és szobát.

El kell hát hagynom őket,

s most hirtelen mind odaállnak,

mintha kezük még intene.

De ablakunk bezárul.

Aztán már könnyebb, anyagtalanabb,

a bőrömbe lassan átszivárgó nap

magához ránt, eléget, elereszt.

És ez a béke az enyém.

Mintha kaviccsal tenyeremben

vízparton kéne ülnöm.

Ezentúl így hát ott vagyok.

És nem hiszek tulajdon két szememnek,

csak ha a vizet és a követ –

mivel a táj, tudom már rég, üres.

Maria Nels: Bíztatás

Hidd el,
az utat veled járóknak szüksége van
jóságodra, megértésedre bizonyosan.
Tiszta, egyenes lelkületedre,
mely hirtelen ítélkezéstől ment,
hűséget tart, igazat mond,
bizonyos nemet, igent;
veled a tisztaság jelenlétére,
szavad súlyára, szelíd erejére,
s arra, amit leginkább nélkülöznek,
hogy úgy járj közöttük, mint ismerője
a Világosságnak, az Öröknek.

Túrmezei Erzsébet fordítása

Pusztai Zoltán: Útravaló

fogytán erőd? kapaszkodj hát a botba,
s ne gondolj rosszra: csupán az ég lett
fölötted bebetonozva, hogy ne bántsa már
szemedet nagyon a fény – hazafelé majd
ha indulnál zihálva, botladozva:
veled marad árnyad a hideg kék
neonfények alatt, akár egy ébenfekete,
éjsötét éden, s egy fekete, széltépte lapra
félúton korommal festett, kései költemény

Szabó Magda: Páva, sziget, bokor

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó, be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak
pödri ösvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.

Hárs Ernő: A sebhely

 A kínok közt a legkeservesebb, mely
sokévi együttlét után hasít
annak szívébe, ki árván marad.
Az öreg gyökér úgy szétágazik,
hogy sosem tűnik el végleg a sebhely,
ha a fatörzs a földből kiszakad.

Jókai Anna: A nyelv megfékezése

"Ami a szívemen, a számon!" - gyakran dicsekszik az ember, szókimondását fitogtatva, olyankor is, amikor bizony butaságokat beszél, vagy éppen meggondolatlanul fecseg... "Ami a szívemen, a számon" - fontos követelmény, csak éppen félreérthető. Mint ahogy az ellentéte is: "Ne szólj szám, nem fáj fejem." A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a mások arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele... A bensőkben képződő, hirtelen, fésületlen vélemény gyakran kíméletlenül leegyszerűsített: "micsoda marhaságot dumálsz!", "de ronda ez a cipő!", "Milyen alávaló gazember, aki...?" Jó, ha működik a szelídítés, a szűrés, úton a száj felé, hogy ami elhangzik, igaz maradjon, mégse sebezzen: "Szerintem nem úgy van, ahogy mondod", "ez a cipő nem az én ízlésem", "Számomra taszító, ha valaki..." A tapintat, a stílus még nem változtatja meg a közlendők tartalmát, nem torzítja hazugsággá. Mert eredetileg "ami a szívemen, a számon" követelménye azt célozza, ne legyen hasadás gondolatunk, érzésünk és az elhangzó szavaink lényege között. Igen vagy nem - helyes, ha beszédünkből határozottan, világosan kitetszik. Csak a hogyan nem mindegy.

Egyébként is, jobb, ha árnyaltabban értelmezzük a közmondásokat. A helyzet szabja meg, mikor, melyik érvényes. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!", a gyáva ember menlevele, ha olyankor lapít, amikor valaki érdekében színt kellene vallania. Okos óvatosság azonban, ha két szitkozódó, marakodó fél közé nem állunk be fröcsögő harmadiknak vagy kéretlen békebírónak, és józan önmérséklettel elfojtjuk feltűnési viszketegségünket, amely arra ösztökél, hogy mindig-mindenbe kotyogjunk bele, csak azért, hogy hallassuk a hangunkat... Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn... Mindenre ráhúzható, abszolút érvényes magatartási formát nem igen találunk. Victor Hugo A nyomorultak című regényében a soha nem hazudó apáca - hogy megvédje a menekülő Jean Valjeant, bizony hazudik. S bizony akkor vétkezett volna, ha kötelező fogadalma szerint az igazat mondja, útba igazítja az üldözőket... Bánjunk hát csínján a nyelvünkkel. Nem kell mézbe mártani, de méregbe sem!
Használjuk felelősséggel Isten egyik legnagyobb ajándékát: a beszédet.

Kormányos Sándor: Rezzenő

Árnyék-kezed

az arcomon

tétován simít

ha rezzenő

                            lelkemen újra                            

áttapos

a nélküled

ballagó idő.

Utassy József: Szerelemhajnal

 Te fölkelő-nap-arcú!
Hajadba hálni jár az éj.

Te tavirózsa-kedvű!
Szép vagy. Beúszom érted.

Csurog a fény majd rólam!
Körülcsoboglak: nyílj ki.

Virradó Szerelmem!

Fejemet lehajtom:
koronázz meg engem.

Somlyó György: Csönd...

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...

Esther Gress: Középpont

Hogy megleld a középpontot
ismerned kell a kört
Hogy a pontba találj
ismerned kell Istent

Dabi István fordítása

Esther Gress: Isten

Amikor Isten
a gondolatodban van
az Isten maga
van benned

Amikor te
vagy egy gondolatban
te magad
vagy az Istenben

Amikor Isten
a gondolatodban van
a te
gondolatod Isten

Dabi István ford.

Teréz Anya: A hallgatásról

"Uram, állíts szájam elé őrséget és ajkam kapujához rendelj védelmet! " (Zsoltárok 140, 3)

A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten védelmezzen téged,
a hallgatás szelídség.

A hallgatás irgalom,
amikor nem feded fel testvéreid hibáit;
amikor készségesen megbocsátasz anélkül, hogy a történteket felemlegetnéd,
amikor nem ítélsz, hanem imádkozol,
a hallgatás irgalom.

A hallgatás türelem,
amikor zúgolódás nélkül fogadod a szenvedést,
amikor nem keresel emberi vigaszt,
amikor nem aggódsz, hanem türelmesen várod, hogy a mag kicsírázzék,
a hallgatás türelem.

A hallgatás alázat,
amikor nincs versengés,
amikor belátod, hogy a másik jobb nálad,
amikor hagyod, hogy testvéreid kibontakozzanak, növekedjenek és érlelődjenek,
amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért,
amikor cselekedeteidet félreértik,
amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét,
a hallgatás alázat.

A hallgatás hit,
amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni,
amikor lemondasz a világról, hogy az Úrral lehess,
amikor nem törődsz azzal, hogy megértsenek téged, mert elengedő neked, hogy az Úr megért,
a hallgatás hit.

A hallgatás imádat,
amikor átkarolod a keresztet, anélkül, hogy megkérdeznéd: Miért?
a hallgatás imádat.

"Jézus hallgatott." (Máté evangéliuma 26, 63)

Jász Attila: [Nélküled]

Mióta készülök, hogy elmondjam neked,
amit csak sejtenél, amit nem lehet.
(Mindenkinek és senkinek.) Ami nem több, csupán
készülődés vagy készenlét, hogy egyszer talán...
Mert amit lehet, talán nem érdemes,
leporolni a (vélt vagy valós) lényeget,
csak összefűzni sok-sok kicsi részletet,
cserélgetni az épp meglévő készletet.
Mit is mondhatnék, ha fárasztó volt a nap,
ülünk a kádban, két kopott ruhadarab
mosás közben, ázatag, összetartanak
a szépen szakadozgató haboldalak.
Miként ha álomba boruló nyírfaág,
kezed hanyatlóban, és külön párna vár,
de ettől még nem vagy teljesen más világ,
hiába nem tudok beszélni most veled,
elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.

Jász Attila: [És annyi]

És annyi mindent kellene még
tanulni. A téli fákon kívül.
Leginkább a saját nyelvemet,
mikor éppen ez vagy az nyomaszt,

például, nem találom a hangomat,
és úgy tűnik, végleg elveszett,
nem jön ki még egy kis rekedt
hangocska vagy szócska se, és

már menthetetlen és hangtalan
álldogálok csak itt, és céltalan.

Jász Attila: Mit mondhatnék

Mit mondhatnék például egy
osztálytalálkozón magamról,
ha rákérdeznek hirtelen,
mi van velem. Mit is csinálok.
Mit mondhatnék erről azoknak,
akik tizenöt éve még
másként ismertek, vagyis akkor
egyáltalán nem lehetett
tudni, kiből mi lesz. Mi is
szeretnék lenni. Semmi. Hát
igen, rejtett vágyaimat
titkoltam mindenki előtt.
Nehéz kérdés most is. Hiába
kérdezik ezt jelen időben,
érvényes válasz a jövőben
létezik. Mikor múltra vált.
Ha majd újra, néhány évtized
múlva kérdik egyáltalán,
mégis, ki voltál öregem.