Markolt Bernadett: Bűnbánat

Lelkem vacogva
- tél végén dermedt fa,
ágai zörgőre fagyva –
talán már gyümölcsöt sem remél.
Kérgén a por s a korom egyre vastagabb.
Lelkem dermedt fa, hallgatag.
De lenn a mélyben,
égő vágytól hajtva,
gyökereimmel tapogatózva
Téged kereslek, Uram !
Ezernyi apró szállal
kapaszkodnék Beléd:
Ments meg engem!
Az élet vizével öntözz meg engem!
És ragyogj fel bennem!
Csak hullj, hullj zápor,
fákat tisztára mosva!
Nyomodban új élet fakad.
Csak hullj, hullj zápor
kezemre, arcomra.
- szívemig csorogva –
szabadulásom könnyeit hozva!

Cseri Kálmán: Mit ér az ember, ha vén ?

 "Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között... 
(2Kor 2,15)

Egy idős férfi ezt mondta egyszer: tudja, mit ér az ember, ha vén? Semmit. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, és elszállt az erő, így pedig nem érdemes élni.

Igaz ez? Valóban annyit ér egy ember, amennyit teljesít? Akkor egy csecsemő sem ér semmit, csak gond és munka van vele. És csak fizikai teljesítménnyel gazdagíthatjuk magunk körül az életet? Akkor miért mondta egy sokat dolgozó férfi az évek óta ágyban fekvő beteg anyósának egy este: Mama, ha maga nem lenne, nem bírnánk ki az életet. Mert annak az idős asszonynak a szíve tele volt derűvel, szeretettel, megértéssel, hálával, mert tele volt Krisztussal. Jézus Krisztussal töltötte a napjait otthon egyedül, és Krisztus jó illata áradt belőle este, amikor hazajött a család. Ezt lehet betegen és időskorban is „teljesíteni".

Mit ér az ember, ha vén? Nagyon sokat érhet, ha nem a maga keserűsége, hanem Krisztus illata árad belőle. Azt a fontos szolgálatot végzik az ilyen öregek, amit a nagyvárosban a parkok. Kémények ezreiből dől a füst, de a fák oxigénnel tisztítják a levegőt. A füstöt mindenki látja, a fákból áradó oxigént nem. Ők úgy vannak jelen, hogy hatnak, áldásukat érzi a környezetük. Akkor derül ki, mit jelentettek, amikor már nincsenek.

Egy erőtlen, magatehetetlen idős ember is sokat jelenthet a környezetének, ha olyan lelki kincseket tud adni, amelyekre nekik szükségük van, de nem tudnak hozzájutni. Egy Jézusban hívő, vele lelki közösségben élő, az ő igéjével táplálkozó, az imádság csendjében formálódó idős ember kimondhatatlan áldássá lesz mások számára. Sáfár lesz, közvetít Isten és a hajszában őrlődök között. Ha nem önmagával van tele, hanem Isten szeretetével, nem a magáét mondja, hanem helyén mondott igét. Legyünk hálásak az ilyen öregeknek, s készüljünk magunk is ilyen öregségre!

Forrás: Cseri Kálmán igehírdetései és gondolatai

Pilinszky János: Életfogytiglan

Az ágy közös.

A párna nem.

Pilinszky János: Marhabélyeg

1

Nincs az a marhabélyeg,
mit meg ne érdemelnék.

Jó lesz átlépnem a halál
fehérre meszelt küszöbét.

Minden jó, amit megérdemeltünk.

2

a világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor: Ősz volna még

Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.

Kányádi Sándor: Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra

Boda Magdolna: (hogyan lehetek egyedül)

Hogyan lehetek ilyen egyedül veled?
Itt, ahol fű, fa, nád nincs magában,
és nincs egyedül egyetlen virág sem.
Hogy lehetek így egyedül?
Még magamtól is magányosan,
ott, ahol ilyen szorosan
összetartoznak a dolgok,
ahol egyfelé zizzennek a levelek,
és egyfelé mozdulnak a folyóvá
tapadt cseppek
az egyfelé susanó nád ölében.
Hát akkor mégis,
hogy lehetek, így ilyen egyedül?
Este, ahogy fekszem az illatos fűben,
és nézem a hatalmas ég
kiterített vásznát,
ahol tengernyi csillagok pillegnek,
és apró fényükkel éreztetik,
hogy milyen nagy és kicsi a világ,
és milyen nagy és kicsi vagyok én is.

Így halok bele minden éjszakába,
magamba magamban;
és így születek meg minden reggel.
És azon a másik hajnalon is,
ugyanott, fekve ugyanabban
a frissen vágott illatos fűben,
nézem a furcsán kék eget,
rajta a fehér felhők
kócosan, fésületlenül,
de együtt és egyfelé,
mint festő elnagyolt ecsetvonásai
hajlanak majd tekintetem fölé.
...Hát akkor?...

Petőcz András: Zárójelvers op. 50.

((            Nagy-nagy csendességben, végtelen csendben ülök,
              mozdulataim nincsenek, nincsenek rezdüléseim,
              végtelen csendben, nagy-nagy csendességben figyelmezem,
4            figyelmezem megbékült szavaim, megbékült mondataim.
              Mindennapi tiszta szavaim add meg nekem ma, szólok,
              add meg nekem, Uram, mindennapi, tiszta szavaim,
              legyen csendesség bennem, ne legyen fogcsikorgató akarat,
8            fogcsikorgató akarat ne legyen, Uram, csupán csendesség legyen.
              Legyen bennem erő meglátni őt, aki megpillant engem,
              legyen bennem nyugalom megpillantani őt, aki meglát engem,
11          legyen bátorság bennem feleszmélni őrá, aki szólít engem.
              Hogy örökké tarthasson mindez,
              ez a váratlan ajándék-pillanat,
14          ez a végtelen csend, ez a magába-ölelő csendes figyelmezés.    ))

Oláh András: nélküled

egyre kevesebb hely jut nekünk:
fiókjaink megtelnek a múlttal
arcunk a semmibe simul
egymás szokásaiban fuldoklunk
megkopott szeretkezéseink már
nem tudják megtörni az érdekek
szülte rend szürke monotóniáját
a bennünk sötétlő muszájt
ágyunkba temetkezik a kiüresedett tér
s csak a hiányod adna magyarázatot
– de nélküled azt sem tudom: mi fáj…

Barabás Zoltán: Hiánya velem

Haikuszerű
az egész. Nem megy
az alvás.

A balkonon
fáradt, útra kész
vadpetúniák.

Belélegzem
tétova illatukat.
Nem megy

az alvás.
Isten távol.
Hiánya velem.

Petőcz András: Zárójelvers op. 81.

((       A futásomat még nem tudom befejezni. Próbálom
         lassítani a lépteimet, de nem sikerül, egyre csak
         szaporázom. A lélegzetvételem túlságosan gyors.
4       Nem! Nem tudom lassítani a lépteimet, bárhogyan
         szeretném, van még bennem futás, és van még bennem
         akarata is a futásnak. Ezt az akaratot képtelen vagyok
         felügyelni. Valami tőlem független futás ez: kifeszítem
8       a mellkasomat, karjaimat behajlítom, és egyenletes
         tempóban, de elképesztő iramban futok, meghazudtolva
         hajlott koromat. Az évtizedek! Inkább csak fásultság
11     volna bennem, ha ez az akarat nem lökne előre tőlem
         függetlenül. Nem. A futásomat, még,
        nem tudom befejezni. Majd később!
14     Azon a napon, mikor a testem a célszalaghoz ér --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 100.

((          Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ezer arccal, ezer
            alakban, mindvégig ugyanaz. Olyan vagyok, mint egykor,
            hajdan: késő estén, hajnali virradatban minden változatlan.
4          Amiként kezdtem. Mentem valami úton, valamit akartam,
            és jöttek velem, sokan. Voltam vezér, és voltam vezetett.
            Magányos Úr akartam lenni, távolságtartó, rideg, talán
            lehettem mindez. Szabad ember, akit meg senki se látott,
8          szabad akarat. Ennyire vágytam. Téblábolok, zavartan,
            valami végén. Szinte megalázottan, majdnem szomorúan.
            Amiként kezdtem, végig!, mondom, de csak suttogom magamban.
11        Repülni volt jó, remegni a szépért, valami nagy-nagy jutalomért,
            ami az Isten. Az Isten picinke mosolyáért! Aprócska gesztusáért!
            ezért futottam. Megállok majd, valahol lent, a porban,
14        leszállok, mint repülőgép késő esti órán, és zavarnak a fények ---  ))

Géczi János: Változat egy Radnóti-motívumra

A hagyma a föld alól zöld lánggal kicsap,
április van és tulipán.
Májusra fehér lesz, lehull.
Használni kell, hiába pontatlan.
Nem láttuk, ahogyan robban a hagyma a föld alatt,
nyílik belőle virágnyi láng s majd perdül a szirma hamuként
a földre, hogy befedje, vissza.
Ez ami bennünk közös, a csend azonosan hallgat
mindkettőnkben. Nincs szavunk közös se erre, se arra.
Hanyagul tesszük dolgunkat, bomlik a fény, visszazárul,
telve kétellyel, ahogy forgatjuk napjaink kristálygömbjét.
Te erre nézel. Én arra.

Tokai András: Négy sor, teliholdban

itt ámulok a holdas esti kertben
mért vonz az árny, a Hold, az éji szél

följött az élet, s elsuhant felettem
vagy állt a lét, s … suhantam benne én