Csoóri Sándor: Biztató

Csak úgy, mint a vakond a földalatti éjszakában,
csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,
          e világvégi galambházon,
csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik
          a testbe arcra bukva,
csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét
          átszakítja,
csak úgy, mint a szeretők, akik fölélik életüket
          s nem hagynak a halálra semmit,
          csak kabátjukat, esernyőjüket;
csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég
          fegyence, ki azért száll
          egyre magasabbra, hogy a földet
          múlhatatlanul megszeresse;
csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,
          pedig hát nem hisz másban,
          csak az embert megszülő földben,
          arcán egy szerelem nyoma, akár
          a vaspatkóé, halványulóban, eltűnőben.

József Attila: Óda (részlet)

-részlet-

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Pósa Lajos: Dal a dalról

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Lágyan susog, mint a levél.
Mint esti szél a levelen,
Dalban sohajt a szerelem.
Édes gyönyör lágy sóhaja,
Az égre száll minden szava,
Fölcsókolják a csillagok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Zúgó vihar hangján beszél.
Mint a villám a bérczfokot,
Csapkodja fenn a zsarnokot.
Harsogva zeng, lángolva szól
Szabadság szent oltáriról.
S ledőlnek a kevély nagyok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
A csüggedő ujul, remél.
Mint égi hang, vigasztaló,
Fájdalmakat elringató.
Mi szép a dal vak éjszakán
A tömlöczök bús ablakán!
Vidúlnak a szegény rabok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Bilincse nincs, senkit se fél.
Csapongva tör a nap felé,
Repül az Úr trónja elé.
Örök, szabad, szeplőtelen,
Világa a nagy végtelen.
Oh, szép dalok! Dicső dalok!
Daloljatok! Daloljatok!


Esma Redzepova - Dzelem, Dzelem

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.

Falu Tamás: Esti ima

Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke
Mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében.

József Attila: Flóra

Kozmucza Flóra



József Attila - Latinovits Zoltán: Flóra

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel
az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsút int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél
mindig, mindenütt megméressél!

Advent

H. Hadabás Ildikó: Csempeszkopácsi pipitérek

Húsz öregember, így nyár előben
betölti a kis templomot,
eltűnődöm, kik itt maradtak,
s vigyázzák ezt a hit-csodát,
vajon gondolnak néha arra,
az idő hogy is megy tovább,
ha imakönyveik bezárva,
s némák lesznek a dallamok,
és a kőfalból kibukó fej,
apostol arca egyedül
merengi nézve a sötétet,
s mormolja azt a szent fohászt,
- ahogy tette és fel nem adta,
vagy nyolcszáz esztendőkön át -
Uram, irgalmazz! s majdan
talán ő látja egyedül,
hogy templomkerti pipitérek
fehére fénylőn felderül,
ha Boldog Asszony fátyla lebben,
s csillagos lesz az éjszaka,
s a nyár előben remény támad,
húsz öregember után egy,
aki a pappal imádkozza,
tíz falu helyett egyedül:
Könyörülj rajtunk, Uram! Könyörülj!

Te bocsáthatsz meg egyedül!

Lénárd Ágnes: Mit szeretnék karácsonyra?

Visszakapni az ünnepet magát.
Újraélni a fénylő csodát.
Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát.
Beszívni erdő-üzente illatát.
Érezni a szeretettől meleg szobát.
Tudni odakint december havát.
Hallani a csengettyű hangját,
Édesanyám kedves hívószavát.
Állni megilletődötten, némán,
mint gyermekkorok karácsonyán.
Hinni ajándékhozó Jézuskát,
és sírni, kisírni évek bánatát.

Boda Magdolna: (ma minden másként lesz)

ma minden másként lesz
ma nem  ölnek csecsemőt
és nem jön a számlás
ma a zeneszerzők a zenébe
beletesznek néhány
szünetet, néhány szép csöndet,
az anyák megsimítják
a gyerekek fejét,
a férj rámosolyog a feleségre,
a boltos is köszön,
ma béke van,
köztünk járkál a szeretet.
Ijedten és lopakodva.

De mégis…
mindenekelőtt…
és mindenek ellenére.

Falu Tamás: Öregszel

Vacsorád kenyér és tej,
Már a tyúkokkal lefekszel.
Esti imád mély sóhaj,
És azt érzed: öregszel.
S szeretnél hazamenni,
Hol gyerek voltál egyszer.

Szeretnél hazamenni,
Hol egyszer gyerek voltál,
De a vén utca eltűnt,
A ház is leomlott már,
Derékba tört az oszlop,
S elhervadt a folyondár.

Homlokodnak bús ráncát
Egy kéz mélyebbre véste.
Azt mondod csöndben: Holnap...
S félve gondolsz a vészre.
Pedig meghaltál tegnap,
Csak nem vetted még észre.

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi csoda

Ha megvénülök, majd merengve mesélem:
egy szelekkel futtatott decemberi napon,
négyszer láttam szivárványt az égen,
ahogy ámulva kinéztem más-más ablakon.

Láttam akkor, amint földig hajolt le,
s mögötte roskatag felhők vonszolták a telet,
kint tombolt a szél – és mégis tavasz volt,
vagy talán mondhatjuk úgy, hogy kikelet.

Fénylőre gombolta kabátját az ég,
bár decembert írtunk (épp negyvennégy éve születtem),
s mintha tépelődő szívem simogattad volna,
ahogy szövetséged íve áthajlott fölöttem.

Boda Magdolna: (repedés-virág)

Az aszfalt rése
között
egy százszorszép virul
az élet szép indulata:
a bármiképpeni élni akarás
                                         
hát így kell,
ha csak így lehet:
az aszfalt rése között.

Boda Magdolna: Idegen madár

Idegen vagyok. Igaz már tudod,
hogy két cukorral iszom a kávét
és hogy reggelente nem fésülködöm.
Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz.
Hogy néha úgy megyek, hogy állok.
Idegen vagyok.

Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok,
ha elbukni látszom.
Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek,
de igazából már én sem figyelek magamra.
Idegen vagyok.

A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből
idegen mosolyokat szemelgetek,
mint egy folyton éhes madár.
Mint egy folyton éhes idegen madár.

Vajon meddig tart az idegenség sivatagja,
vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás?
Mikor mondod, hogy isten hozott?

József Attila

" Ha tested fázik, lelkem Rád adom."