József Attila: [Ime, hát megleltem hazámat…]

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Springtime

Tavasz

Zágorec-Csuka Judit: Vergődés

Vergődés
a Jó és a Rossz
között,
a racionális és
az irracionális
között,
a tudás és az
öntudatlan
között,
a rend és a káosz
között,
a kiszámítható és
a kiszámíthatatlan
között,
az ellenőrizhető és
az ellenőrizhetetlen
között,
a megzabolázó és
a megzabolázhatatlan
között,
a bizonyosság és
a bizonytalanság
között,
a világosság és
a sötétség
között,
a kizáró és az egymást
mégis feltételező
erők között,
keresztre feszítve,
nem önmagamban,
hanem párban
létezve, így állok
előttetek.

Devecsery László: A fény mögött...

Az ég mögött, az ív mögött,

a fény mögött, a lét mögött,

a hit mögött, a szó mögött,

rejtőzik az ember.

Gyallai Henrietta: Uram, nincs emberem…

„Uram, nincs emberem…” (Jn 5,7)

Lélekben döbbenetesen sokan töltik napjaikat a Bethesda-tó partján, ahol a 38 éve beteg ember várt nap napot követően, hogy valaki beemelje a tó gyógyító vizébe. Egyre többen sóhajtanak vele együtt érezve: Uram, nincs emberem! Ezért van egyre nagyobb szükség a szociális ellátásokra az ún. nyugati társadalmakban, különböző segítségnyújtó szolgálatok vagy bentlakásos intézmények formájában, mert egyre többeknek közös sóhaja: Uram, nincs emberem…

 A magányt sokan félelmetesebb erőként élik meg, mint bármi mást. Talán a legnagyobb negatív irányú motiváció akkor is, amikor életellenes, deviáns viselkedésformákról hallunk. Elmúlt hónapokban csak lakóhelyem környékéről négy olyan tragédia hírét lehetett hallani, hogy kiskorú fiatalok öngyilkosságot követtek el. Nem vallási szekta állt a háttérben, még a családi háttér is rendezett körülményeknek volt mondható mind a négy esetben, leginkább szerelmi csalódás, szakítás, elhagyottság érzete vezetett ide. Én már nem kellek senkinek… Fiatalként, a tinédzserkor nem könnyű éveiben sok fiatal küzd ezzel a félelemmel: nem kellek én senkinek… „Nincs emberem”, nem is lesz, mi értelme így az életemnek?

Azt az esetet is megdöbbenve hallottuk a hírekből a közelmúltban, hogy két fiatalkorú, várandós lány kábítószert fogyasztott, aminek következtében a magzatok súlyos, életre szóló károsodást szenvedtek, fogyatékosságokkal jöttek a világra. Sokan döbbenten kérdezték: hogy voltak rá képesek? Mi vezette rá őket? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Az alap, úgy gondolom, itt is hasonló: a ’magamra maradok’ érzéstől való félelem. Mi zajlik ilyenkor egy fiatal fejében? Ha nem megyek el ezzel a haveri bandával, ha nem iszok-cigizek velük, ha nem szedem be az ilyen-olyan szereket velük együtt, ki fognak csúfolni, azt fogják mondani: gyáva vagyok és a végén itt hagynak, legközelebb mást hívnak helyettem bulizni, aki bevállalósabb, vagányabb. Nem akarok egyedül maradni, inkább megteszem, inkább elmegyek, inkább beszedem, csak ne hagyjanak el.

Mennyi mindent megteszünk egész életünk során csak azért, hogy ne hagyjanak el bennünket. Hogy ne maradjunk egyedül. Mennyi kompromisszum, mennyi kegyes hazugság, mennyi szemlesütött elfogadás csak azért, hogy ne maradjunk egyedül. Hogy ne kelljen kimondanunk: nincs emberem…

Nem lehet elégszer biztatni egymást bármilyen közösségen belül, családon belül, gyermekeket, unokákat: nem vagy egyedül! Bármi történjék, bármilyen hibát is követtél el, rám/ránk mindig számíthatsz! Időst, fiatalt nem lehet elégszer biztatni! Szólíts meg, keress meg, kérj tőlem segítséget, nem vagy egyedül a bajoddal!

Nézz körül: nem sóhajtja valaki körülötted is érthetetlennek tűnő viselkedése legmélyén: nincs emberem…?

Forrás: Napi Ige és gondolat

Jókai Anna: Szerelemben

 Add, hogy föl ne zabáljam –
s valahogy mégis megemésszem
add, hogy különvaló lehessen –
bár a legszervesebb részem
add, hogy közel érezzem –
ha távol van is a térben
De ha meghal – lelkét ne kampózzam vissza
s magammal többé meg ne kínáljam
maradjon is üres, ha üres az ágyam

Hárs Ernő: Apránként épül a jó

Április van, s a tél ködétől és fagyától
gyötrött körúti fák zöldekké válnak újra.
Hosszabbodik naponta felettük a nap útja.
Csak egy-két perc a többlet, de ebből lesz a nyár,
s megtanít arra, hogy kétségbeesni kár:
elvesztett háborúk, megzápult forradalmak
sebei üszkösek örökké nem maradnak.
Akármennyi a rossz, makacs engesztelésül
apránként, csendesen valami jó is épül,
hogy hídként vigyen át, mint sokezernyi vékony
egymásba font fűszál, örvényen, szakadékon.
Süllyedhet a világ köröttünk bármi mélyre,
nincs veszve, ha teszünk szemernyi ellenére.
Csak annyit, hogy segítünk egy gondot cipelőnek,
nem ütjük le a pillét, mely a szobánkba röppent,
megmentünk egy növényt, mely eleped a szomjtól,
s nem vágyunk ott vigadni, hol érdek tánca tombol.
Érdemnek nem sok ez, ahhoz mégis elég,
hogy belénk üsse létünk minőségbélyegét.
A csöppnyi győzelemnek többé érvénye nem vész,
s Isten gondolatában megújul a teremtés.

Sebestény-Jáger Orsolya: Hallgatásunk mélyén

Hallgatásunk mélyén megbúvik az erdő,
csupa titkát csak a szarvasok értik,
 s a szelíd fűzfák a tóparton állva,
ott ahol éjjel megbabonázva
táncol egy bárka.
Gyere ki a tóhoz, ha már elfeledted
 az opálkék vízen a fényeket.
Én bármerre mentem. mindig kerestem,
nyomokat a hóban, s a csendben
 szunnyadó emlékeket.

Csak a csöndből szőtt álmok válnak valóra,
ha aranylón álmodik a szív,
hogy tudd: csak az a fontos,
ha kondul az óra:
 Ő legyen az, ki hazahív.

Alszik erdő, álmodik a tó.
Darvak suhanásában rejlik az élet.
Általuk éled s ébred az égbolt,
ne bánd, hogy elmúlt, az, ami régvolt,
mert Krisztusban végül
a Lényeget érted.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mindaddig amíg

Mindaddig amíg van hozzám szavad
vadvirágok nőnek lépteim alatt.

Erdeink fürtökben kibomló haját
 sejteti velem a megzörrenő faág.

Még a csend is csillaggá lesz bennem,
Téged tükrözve minden vízcseppben.

Te tálcán kínálod e régóta vágyott
rajtam áthulló, tükrözött világot,

s tudom: itt vagy, úgy nőttél belém,
mint holdsarlót növeszt Föld árnyéka: fény.

Míg szétöntöd az égen ez arany karimát,
szavakat adsz, hogy versből fonjak imát.

Csáky Károly: Fohász

                              (Egy Istenszolgának)

Uram,
te sosem kényszerítettél bennünket,
hogy kövessünk mindenáron,
s kössünk törékeny békét veled,
mert a te törvényed másképpen szól,
s tudod,
mennyit ér
a szabadakarat.

Uram,
te nem kívánod,
hogy ültessünk virágot
befagyott folyók fölé,
kertedben gyomot gyomláljunk
virágzás után,
tavaszt dicsérjünk
hóesésben.

Uram,
tudom,
nem szereted a békétleneket,
de sosem kívántad
az ölelkezést
ökölbe rándult kezekkel
s a kézfogást
ostort szorongatván.

Uram,
mondd el mindennap az igét,
világosítsd meg gyakran
a mi elménket,
 mert sok itt
 az álruhás hívő,
 a kabátforgató bitang,
 és nem pirulnak
 hamis prófétáink orcái,
 ha kovácsolgatnak erényt a bűnből,
 gyaláznak ártatlanokat
 érdemkeresztjük reményében.

Kerék Imre: Madárcsapda

               hommage à Pilinszky János

Csak azt feledném, semmi mást,
csak azt a csapda-csattanást,
majd a szívet-tépő sikolyt:
mi volt ez? istenem, mi volt?
Mi volt e gyilkos rettenet,
mi kiontotta véremet?
S miért e büntetés, miért? –
S fölitatta a hó a vért…

Kerék Imre: Őszi kesergő

                    hommage à Márai Sándor

Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind
elhamvadtak lassan. Magad maradtál,
csak kutyád kísérget. Süllyed a Nap már.
A fák aranyuk homlokodra hintik.
Barlangba húzódik a test, a lélek,
mindent átjár a köd szivárgó nyirka.
Csillagjegyekben a sorsod megírva
és közelít a fehér végítélet.

Imre Flóra: Üldögél

 Az árnyékmacska az erkélyen
üldögél, és nézi az utcát.
Várja, hogy a kapuhoz érjen,
akit szűk pupilláján túl lát.
Időtlen testté rendeződve,
farkával koszorúzva ül,
egy végletesen zárt mezőbe
komponálva be egyedül.
Vár valakit. Kinek ölébe
hajthatja fejét, aki hátát
megmasszírozgatja becézve;
akinek érintését várják
a tárgyak, macskák, angyalok.
Az ég opálosan ragyog.

Imre Flóra: Vihar

Az árnyékmacska nézi az esőt.
Nézi a vihart, csaknem mozdulatlan,
a füle hegyén rezdül csak a szőr,
az írisze vált a villám-fonattal.

Rikolt a szél, és hosszan mennydörög.
Csapkodó sugárban vizet okádik
az ég, sarat öklendezik a föld,
nyögetik a part óriás píneáit.

Egy kisvendéglő-ajtón fény szivárog.
Ő rezzenetlen testtel figyeli.
Az éjszakába kilép egy magányos
férfi. Hangtalan talpon követi,

csak farkát nyújtja ernyőként föléje,
a szelet, esőt távoltartva tőle.

Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged