2017. november 17., péntek

Boda Magdolna: mert tiltottad…












mert tiltottad, dacból marékszám
tömtem magamba a gyümölcsöt,
fanyar zöld barackot,
magostól az éretlen szilvát,
mindent bírtam,
de mindent emésztetlenül;
hajamat gyermekláncfűvel copfoztam,
fújtam pitypangbibét,
árokszéli mezítlábas nimfa,
cingár lábamszárán csalán nyoma,
plüssszívemen szögecses bakancs,
azt mondtad, soha semminek nincs vége,
maradnak a szálak örök elvarratlan,
ezek itt már új pitypangok,
csak én a régi, nagy gyerek,
magamba nőttem kivehetetlenül,
mint cserépbe szorult növény;
a napok úgy úsznak el
előre felskiccelt életemmel,
mint folyón az uszadékfák,
ma is mosolygok tiltó szavaidon,
pedig már minden arcizmom fáj.

Julia Hartwig: De igen










De igen te is alkalmas vagy a mártíromságra
ezzel a gyenge egészségeddel és a fulladással
kényes szokásaiddal
és a mindennapi meleg fürdőzéssel
De igen sehol sem mondták ki
hogy mindig elgondolkodva fogsz járni
ezzel a kedves mosolyoddal
hogy egy nap nem hajigálják szét a könyveidet
hogy összevert arcodból nem folyik majd a vér

Dabi István fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Genezis



(A teremtett világ szépségéről)

Prológus: Imádság
Menny és Föld Istenéhez

Uram, teremtett világod
ködbe burkolta bús közöny,
mint vízözön zubognak
holt napok
s mind elfonnyadt virág,
ha éljük Nélküled,
mert magunk csak sár vagyunk.
Uram, nézz le ránk,
és jaj, ne engedd, hogy ott legyünk,
hol Te nem vagy ott,
Seól és Hádész küszöbén.
Uram, tenyered végtelen terén
lásd a Lélek térdepel remegve,
s mint pislákoló, maroknyi fény
keres még Téged a védtelen remény.
Uram, versben – ha szólni vágysz
végetlen Egedből tekints le
gyermekidre,
kincsed hintsd le ránk,
hogy Rólad szóljanak
– bár botladozva e szavak,
s ajkam hadd ejtsen enyhet
szomjazóknak
s az éhezőknek Belőled
egy­egy morzsányit hadd adjanak.

Genezis 1,1­3,13

Mondá Isten:
Első nap fényt teremtek,
mert a fény én vagyok.
Megteremtem benne a mindenség falát,
mely mögül a sötétség
éji leple, mint ősi kígyó
oly korlátokat hágna át,
melyektől fényem
még pazarabban ragyog.
Első nap fényt teremtek,
hogy sejthesd szem­lehunyva is:
fény és gondolat
s a teremtő Erő én vagyok.

Második nap teremtek
– én az Úr – burkot s pajzsot
életednek, mely föléd borul
majd, ha mezítláb
a mindenség határán át
tobzódó mély vizekbe lépsz,
kóstolgatván önnön határaid.
Így lesz második nap
víz és tenger,
s mind e rész
így lesz szent egész.

A harmadik napon
az életet adom,
hogy pezsdüljön vizemben
milliárd sejtnyi lét,
s magból fakasztom földemen a fát,
a legkisebb fű is lehet majd virág
gyermekednek,
ízét, színét
teremtem mindnek mi él,
körülvesz s a sírig kísér
a teremtett világ.

A negyedik nap
szent és halhatatlan,
tágulnak tán a végtelen
ősi katlan titkai a térben,
mégis engem láttat
rész az egészben,
tócsák tükrében a vándor holdja,
mindenségem ezernyi
fénylő pontja,
mint paplanomon pettyek,
úgy peregnek.

Az ötödik napom
csupa mozgás,
izmok és szárnyak – suhogó zsibongás,
lég és víz, hol mind egymásnak feszül,
és mint a legszentebb
kép végezetül
megtelik a tenger
fénylő pikkelyekkel,
hogy majd hálód a parton kivethesd,
és madarak tollával
szavam
papírra vethesd.

A hatodik napon teremtem
mindazt köréd, mi egykor
majd tiéd, ha hűen
követed az ősi rendet,
mit majd e napon beléd teremtek.

A hatodik napon
az élet teljesül,
hogy bölcs szívvel
uralmad alá hajthasd
mind mi dobban,
cammog, surran, vagy repül,
s nevet is adj majd végezetül
mindezeknek.
De a hatodik napon
még mást is teremtek:
a legszebbet, mit Lényem alkotott,
az embert, téged teremtlek,
s hogy végképp ne maradj egyedül,
melléd adom társadnak
a Nőt, hogy szeressed.
Szeressed, hogy rácsodálkozz benne mindenedre:
virágra, Holdra, tengerekre,
alkonyi égen bíborló Napomra
– a jóra.
A hatodik napon a Nőt ajándékozom,
hogy magadban és benne találj rám,
Istenedre,
Ki mindezt neked adom.

Megáldom én a hetedik napot.
A mű kész, de Alkotód legott
nem pihenhet.
Fölötted vagyok, figyellek nap, nap után.
Körülveszlek, mint alkonyi szél
a kertek alján,
s aggódva figyellek,
mint botladozó gyermeket apja
figyelhet.
Én adnám lábad helyére lábam,
és szádba a szavam, adnám karjaim,
adnám önmagam,
hogy el ne botoljál soha, és helyén legyél,
mert  minden rátalált
az útra, minden mi földön él,
tudván az ősi rendet.
Csak te bolyongsz vak vágyad követve.
Figyellek egyre
és féltelek nagyon.
Én megszentelem a hetedik napom,
de te mit teszel majd ezen a napon?
vagy egy más napon,
amikor surranva fák közül
lopakodik ő,
mint egy másik teremtett őserő
s hol ő oson, ott hallgat a jó,
az ősi kígyó így jön elő,
hogy tőlem elszakítson...
Mit teszel majd Te a hetedik napon,
mit azért teremtek,
hogy Veled  legyek,
még ha te nem is vagy velem.
E napot Önnönmagamért megszentelem
és várok századokra, évezredekre...
Rád várok egyre.
Mert én vagyok az Egy – végtelenszer,
egy az oszthatatlan végtelennel
kiből  kiszakadtál,
hogy majd hazatalálhass
egyszer...

Petőcz András: Zárójelvers op. 46.

((          A puha és erős tisztaságért, írtam korábban – a tétova
            puha mozdulatért – a puhán és telten megnyíló ajkaiért –
            a fogaiért – a csillogó fehér fogaiért – szájának-számra-
4          -tapadásáért – nyelvének-nyelvemhez-érintéséért –
            nedvesen csillogó ajkaiért – csillogón-megnyíló-telten-
            -számra-tapadó ajkai tápláló forrásáért – fogai-fogamhoz-
            -koccanásáért – arcának-arcomra-simulásáért – a gyorsuló
8          lélegzetért – az egymásba-megkapaszkodásért – a felgyorsult
            lélegzetvételért – a fújtatásért és lihegésért – testének-
            -testemre-fonódásáért – a kétségbeesett örömvágyért –
11        sikoltásáért és a sikolyáért, testembe-kapaszkodó-kétségbeesett-
            -boldog rándulásáért és a zuhanásért,
            az ájulásért volt jó: tudni, hogy enyém volt
14        ez a test – s csak létezni: a végtelen-puha álommozdulatért – – – ))

2017. november 12., vasárnap

Zelk Zoltán: Csak téged









Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szivemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát: példát mondok:
ha fekszem álmatlan és képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek...

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszitve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.

Kiss Benedek: Napi gyász, napi vigasz












Amit megálmodsz –
az az igaz.
Amit végigélsz –
az a való.
S hogy mindez
mire való?

Bennük rejlik a
napi gyász, napi vigasz,
s ezzel éltet a
Mindenható!

Zelk Zoltán: Némaság

Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat
s a megbontott víz dühvel összecsap –
s a légen csöppnyi karcolás marad:

így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad –
s a mi titok volt, az titok marad.

2017. november 11., szombat

Nagy István Attila: Hívtalak




Hívtalak szóval, zenével
az éjszaka énekével
bűvöltem az enyhe szellőt,
homlokomon sötét felhőt,
nem jöttél virradatban,
elmaradtál fényes napban,
de mire újra este lett,
a világom már szétesett.

Kiss Benedek: Te voltál

Temetlek, édes ifjúságom!
Mennyi gubanc fogta erőm!
Már sötétedik láthatárom,
temetlek, édes ifjúságom!

Rég volt, mikor a delelőn
ragyogtam, akár a megszentelt nap.
Ki voltam? Már emlékezőn
ülök csak, nem mint delelőn.

Így ér, ha ér, megint a holnap,
s én emlékezem, eszmélkedem.
Eszmélője vagyok a voltnak,
így ér, míg ér, megint a holnap.

Van borom és van kenyerem,
fejem mégis mellemre horgad.
Mit tékozoltam én, Istenem!
S borom sem volt, sem kenyerem.

Szép volt mégis, az enyém volt az,
de temetlek, ifjú életem!
Csak ha nem lépsz, akkor nem botlasz –
záptojáson hiába kotlasz –
ifjúság, te voltál a szerelem!

Pilinszky János: Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.

Petőcz András: Teraszon ezerféleképpen

Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm
friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag
mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem
bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan
el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak
nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl
                                                                                                 sok
volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,
de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,
téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy
mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,
mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,
hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra  kényszeríted magát
a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,
te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
                                                        a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem
közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért
akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert
nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,
kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is
lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el
a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod
magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem
fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,
rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert
az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,
hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,
a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.

2017. november 10., péntek

Jónás Tibor: Vízesés




Sok-sok hosszú mérföld után, 
A folyó el kéne fáradjon tán, 
De hol odébb útja vége látszik, 
Ott gyorsul s vadabbul játszik. 

Taraját egyre feljebb hajtva, 
Ijedten kapaszkodik a partba, 
Miközben medrében suhan, 
Mert fél, hogy arrébb lezuhan. 

S valóban, odébb a hűs víz alatt, 
Medre pillantás alatt megszakad 
És hol eltűnni látszik a vízfodor, 
Azt hinnéd, ott már csend honol. 

De nem ott van a világnak vége, 
Bár, mit hallasz majd odaérve, 
Idézi füleidnek a pokol hangját, 
Emelve feljebb a víznek rangját. 

És az, míg hullva társára zuhan, 
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan, 
De huppanása fülsiketítő dörej, 
Az alvót haragosan ijeszti fel. 

S reménytelen kutatja szemed, 
Nem tudod meg, hiába lesed, 
Tekinteted, ha át is töri a ködöt, 
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött. 

Ám kárpótol mindezért a látvány, 
Ahogy sok apró cseppre hullván, 
Mint szél hordta porfelhő, a pára, 
Leszáll csendben levélre, fára. 

S mikor a zöld levél elnehezül, 
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl, 
És bepottyan a partról a mederbe, 
Utazik megint, újabb utakra lelve. 

És e csodás látványt koronázva, 
Költők fantáziáját hozva lázba, 
Felette a hosszú, színes márvány, 
Hajlít diadalkaput a szivárvány.

2017. november 9., csütörtök

Szabolcsi Erzsébet: Éjszaka




Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

*

Esőszagú csend.
Lógólábú felhők közt
lépeget az éj.

*

Szuroksötét csönd,
cuppogó hűvös cseppek
esőillata...

*

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

*

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...




S. Csoma János: Lehajtani fejét

mindenki akarja
könnyű puha ágyra
nem a ravatalra
lehajtani fejét
hogy megpihenhetne
jaj de utoljára
sehogysem szeretne.
Menekedni mégsem
tudunk egyszer végre
visszatér anyánkhoz
anyánk szemefénye
anyaölben szunnyad
mind mind aki árva
halandó születik
halhatatlanságra.

Wass Albert: Szent a falu










Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.

A másik élete: falu.
Nádfedelű. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltől-estig nyitva vannak.

Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettő a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.

S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.

A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad !