2018. június 25., hétfő

Petőcz András: Boldog, magányos szöveg





                                     





                                    Chick Coreának

azt hittem, mindig és újból azt hittem, szomorú
leszek, ha nem leszel, leszek szomorú élőlény, és voltam is,
nagyon, mindig azt, hogy majd nélküled szomorú leszek,
és főleg magányos, micsoda furcsa szó, magányos, kissé
degusztáló szó ez, tele van pátosszal, semmi játékosság,
most kicsit játszunk, a billentyűkön magas hangok, játszunk
kicsit a magánnyal, gyors billentyű-mozgatások, igen, játék,
játék az egész, nem leszek szomorú, boldog magányos
leszek, boldog, magányos szöveget hozok létre, nem lehetek
szomorú, billentyűs magány, valami furcsa mosoly, már
soha nem lehetek magányos, tudom, inkább játékos lehetek,
valami játék az egész, halk dinamikák, micsoda halk,
furcsa dinamikák, lehetne nevetni is, de nem nevetünk,
minek, csak játszunk, nagyon gyorsan, erős dinamikák,
betakarnak engem, akarnak valamit tőlem, én nem akarok
semmit már, furcsa így, nem akarni semmit, tudni, hogy nem
hiányzol egyáltalán, boldog, magányos szöveget létrehozni
hiány-nincs-alapon, könnyebb egyedül, nem sietni sehova,
sokkal könnyebb, minden olyan nyugodt, minden játszik,
billentyűs magány, könnyed játszadozás, nem megyek sehova,
nem mozdulok, nézek magam elé, halk billentyűs játszadozások,
nézek magam elé, halk játékok mindenütt, erős dinamikák,
senki nem keres, senki nem kíváncsi arra, mi is van velem, csak
magam vagyok, ez ad erőt, megyek az éjszakai városban, minden
kihalt, boldog magányos emberként megyek, egy taxi hirtelen
megáll, mintha te ülnél abban az éjszakai taxiban, mint ahogy
egykor régen valóban ültél is, kinyílik az ajtaja, idegen nő, halk,
könnyed billentyű-futam, idegen nő száll ki az autóból, egyedül
vagyok, ő is egyedül van, hasonlít rád, de nem te vagy,
olyan, mintha, de mégsem, lehetnél persze te is, úgy minden
sokkal egyszerűbb lenne, de nem te vagy, cigarettát kér, erős
dinamikák, kéri a cigarettát, mintha ez lenne élete utolsó cigarettája,
úgy kéri, széttárom a karom, tanácstalanul, halk dinamikák,
könnyed billentyű-futam, de szinte válaszra sem vár, fizeti
a taxit, aztán belém karol, nem szól semmit, csak egy közeli
dohányboltra mutat, majd azt kérdezi, úgy, mintha ezer éve
ismérnénk egymást, van-e pénzem, könnyed billentyű-futam,
tisztára olyan, mintha te lennél, nem is értem, lehet, hogy mégis
te vagy?, boldog magányos szöveget akartam írni, nem is értem,
lehet, hogy mégis te vagy?, kérdezem magamtól, aztán csak
dohányzunk az éjszakában, tudom, hogy árt, mégis jólesik,
csak dohányzom veled az éjszakában, aki nem te vagy, aki
nem is vagy, egy idegen nő, valamikor megérintettem őt, ezt
az idegen nőt, akivel most csak dohányzunk, lassú füstkarikák,
fel, fel a levegőégbe, sűrű füstkarikák, jobb így, egyedül,
boldog magányos szöveget írni, sétálni bele az éjszakába, jobb
így, nélküled, nem érek hozzád, nem simogatom meg az arcodat,
te sem mosolyogsz rám, csak száll a füstkarika, dohányzunk
csendben, és arra gondolunk, nem is tudom, mindenki másra
gondol ebben a pillanatban, egy másik mozdulásra, egy másik
akaratra, mindenki más valamire gondol az éjszakában, a taxi
már elment, tanácstalanul állunk füstkarikák közepette, mint
aki nem is tudja, hogyan is jut haza ebből az éjszakából, és
haza akar-e jutni egyáltalán – – –

László Noémi: Hajnali vers









Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem
a láthatáron.

Felleg hajol fölém,
ma éppoly

ha szólna, érteném,
lassan megismerem,

ahogyan téged,
a legutolsó fedezéket.

Anga Mária: Minden napból valami megmarad

Minden napból valami megmarad,
hiába felejtenéd, nem ragaszkodnál hozzá,
legszívesebben eleven fáklyákon égetnéd el,
vagy pincék sötétjébe zárnád,
de nem lehet, mert ágyadban is
kísért minden éjszaka, nem hagy aludni,
kibékíthetetlen érzésként visszalopakodik,
mindenhol rád talál, mintha veled született volna,
mintha érte és miatta gyalogoltál volna át a hegyeken.

Minden napból valami megmarad,
még akkor is, ha szívesen felejtenéd,
valami apróság, egyre csak rakódig,
beépül csontodba, mint a betegség,
beleheli szádba a bűzt, agyadba az elmezavart,
nem engedi, hogy megérintsd
a tavaszok tornácaira érkező madarakat.
Minden napból valami. Amit felejtenél.

2018. június 20., szerda

Kányádi Sándor 1929 - 2018




" felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben"

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Kányádi Sándor: Viseltes szókkal



vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Kányádi Sándor: Pacsirta




Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.

Zeng, zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

Kányádi Sándor: Fehér sirálypár...









Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden












Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

2018. június 16., szombat

Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz









Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

Sík Sándor: Fecske
















Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?

Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.

De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.

Parancs János: Egyszerű emberek












hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!