Melegebb vidéken, sziklás talajon
van az országom.
Leveleim erősek, ezüstösen örökzöldek.
Ágaimon nyíló keresztalakú virág
fehéren ég, mint sok-sok
apró szeretetláng.
Hosszú életet adtál nekem.
Őseimben a Megváltó lépteit kísérem,
születéstől a keresztig,
sőt a mennybemenetelig.
Elődeim törzséből ácsolták a jászolt,
a kicsi Jézus a belőlem készült
fakarikával játszott.
Munkás két kezében
sokszor váltam bölcsővé,
asztallá, vésővé.
Virágvasárnapon rólam nyesték
a hajlékony vékony vesszőt,
melyet ujjongva lengettek
a lelkendezők.
Őslombjaim alatt hangzott el
a sok szép beszéd, tanítás,
az első ima, a MIATYÁNK.
Árnyékunkban volt pihenője,
ágainkon lágy fuvalom lengett,
amikor Isten báránya
közöttünk lépkedett.
Azon az emlékezetes éjszakán
én voltam a virrasztó Krisztus
imádkozó zsámolya,
belőlem lett a megváltásnak záloga.
Láttuk az Isten-embert:
reszketett, verejtékezett,
ősgyökerem fölszívta a vércseppeket.
A keresztúton,
vállán éreztem fájdalmát,
bárdolatlan fámon függött,
és hallottam jajszavát.
Megdicsőülve is visszajött közénk,
még integettünk mennybemenetelén.
Mint Jézusé, előttem pereg
az emberek élete.
Termésemben is ott vagyok köztük,
nemcsak mint ételük,
hanem, mint a szeretet kenete.
Ott vagyok a nagycsütörtöki oltáron,
a keresztelő szertartáson,
ott fénylek a bérmálkozók homlokán,
a fölszentelt pap kezén,
a beteg ágyánál.
Istenem, köszönöm ezt a sok-sok kegyet,
mellyel kitüntettél engemet.
Add, hogy méltón viseljem
az immár kétezeréves küldetést,
és lássak még sok-sok lélekébredést.
Ahogy jóságodat ismerem,
országodban is honos lesz
majd gyökerem.
Ámen.
