Aknay Tibor: Kora reggel

A konyhaablak csorbult üvegén
magával szemez a gyönge fény.
Nem köti gúzsba már az éj,
ragyog az égalj, a szilvakék
felhők is oszlanak.
Szabadul sok kicsi remény.
A fény az ablak üvegén
sem fogoly már – győztes nagyúr.
egész az égig magasul.

Sajgó Szabolcs: világok közt

a Calasantius Training Programnak

ezt ma már nem lehet
a világ megváltozott
így nem lehet
mondod

az a világ nem változott
sem benned sem kívüled
te változtál én népem
azért nem lehet

az a világ kétezer éve
sem volt más
miatta jöttem
ugye tudod

én sem változtam
és nem mentem el
itt vagyok

hiszel-e bennem annyira
hogy jössz velem

újulni a jobbra és újítani

Aknay Tibor: Csak ennyin múlt

Csak ennyin múlt.

A lépésen, amit nem tettél meg,

a szón, melyet nem mondtál ki,

az ölelésen, melyhez béna volt a karod,

a szándékon, amiről lebeszélted magad

a beismerésen, amihez gyáva voltál.

Csak ennyin múlt.

Ha megtetted volna,

ha kimondtad volna.

ha megölelted volna,

ha igazán akartad volna,

ha beismerted volna.

Csak ennyin múlt…

Bozó Zsuzsanna: Álmaim

Arról álmodtam,
hogy együtt álmodunk.
Merész álmokat,
közös jövőt,
házat, gyereket,
békés öregkort,
szelíd éveket.
Arról álmodtam,
hogy együtt álmodunk.
Meghallgatsz,
figyelsz rám.
Érdekel majd,
hogy mi bánt,
mit gondolok
a világról,
mitől félek
s mi ad örömöt.
De te csak
engem akartál
az álmaim nélkül.
Elhagytalak.

Reményik Sándor: Jó éjszakát

Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.

Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
           
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.

Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.

Jó éjszakát, jó éjszakát.

Szabolcsi Erzsébet: A csend

 A csend hiány. A szó hiánya, a zaj hiánya, a cselekvés hiánya.
A csend erőt adó hiány, a magamra utaltság ösztönző ereje.
Más a belsőbéke csendje, s más a természet zajgó, zsongó csendje.
Más a feszültség csendje, s az alkotó munka csendje.
A csend néha harsog, néha süket és süketté tesz.
A csendben megszólalnak a belsőhangok,
s a fogékony fül számára zenévé olvadnak össze.
Éjszaka csendje, hajnal hallgatása,
örökös némaságra ítéltek kétségbeesett próbálkozása.
Beteg emberek lázas csendje, forró szerelmesek piros csendje.
Csönd. Némaság. Üresség. Halál. Világegyetem.
Elszakadt magnószalagok hirtelen csendje.
Elválások döbbent némasága.
Áramszünet miatt félbeszakadt hangok hangtalansága.
Kimondatlan szavak bennemrekedtsége. Vihar előtti szélcsend.
Félelem remegő csendje. Hóesés békés csendessége. Csendes éj.
Illatos szerzők csendes selyme. Pillangók néma röpte.
Álmodozások bársony csendje. Az egymásra találás ünnepélyes hallgatása.
A csend jó. A csend béke. A csend nyugalom. A csend minden.

Benyó Judit: Szeretlek

Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!

Benyó Judit: Véget nem érő monológ az emberi vágyakozásról

Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –
a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
Vágyakozom a virágágyak virító színére,
az esőre, melyet a szél loccsant rám,
a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,
hogy mindig elkölti, amije van.
Vágyakozom a vágtató "Hold-Szekérre",
a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
A körbe keringő, sugaras nappalokra,
melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
mikor az ember csendes és engedelmes.
Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
a mérges, hegyi fák társaságára,
a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,
a vigasztaló és a haragos szélre!
Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
ahol pókok tanyáznak,
a táltos ló emberre tekintő szemére!
Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!

Benyó Judit: Még mindig mint egy kisgyerek

Még mindig mint egy kisgyerek,
bámulom az életet,
koldulom az életet!
Még mindig mint egy kisgyerek,
örülök, fűnek, fának, virágnak,
és egyre csak reménykedek.
Itt kuporgok egy tisztáson,
hogy senki ne bántson,
hogy senki ne lásson!

Benyó Judit: A Hortobágy csipkebokrai

Rajta!
Maradjunk kicsit a mezőn –
fényes bokrok vörösbogyós
ágait tűzzük a hajunkba,
hadd virítsanak az élet színei,
hadd száguldjon a szekér,
esküvőbe megyünk!
Hadd fújja táltos lovaim sörényébe
fűzött selyemszalagokat a szél!
Ma olyan szépen fütyörészget a szél,
a folyó partján leheveredek a fűbe,
csipkebokrok tövébe,
és hallgatom, hallgatom a szívemet.
És boldog vagyok, hogy élek,
hogy lélegezhetek!

Ughy Szabina: Háló

Nélküled vak vagyok és gyenge,
a te szemeddel láttam csak a fényt.
Homokká válik számban az étel,
a változás dallama megakad bennem,
ereimben gyógyszerek bűze kering,
lábam összecsuklik alattam,
mint a télre kint felejtett kerti szék.
A valós idő lassúbb az óra számlapján
rángó másodpercmutatónál.
Maradj csak ilyen némán, maradj,
hallgatásod megtart, zuhanó artistát a háló.

Boda Magdolna: sokszor

Sokszor elképzelem
hogy ülünk egy kávézó
teraszán
hűvös van
ezüst a hold
néha eléúszik egy felhő
átölel a karosszék
rám fonja
rokokós hidegét
a fekete féminda
spirálisa
kavarom a kávém
beleejtem a kockacukrot
még egyet
még egyet
még egyet
annyit képzelődöm
már mindenütt
kockacukor

Boda Magdolna: azért

minek neked arc
ha nem vagy
a nyakkendőd rosszul van
megkötve – majd én
bár kevés a gyakorlatom
a nyakkendőkben,
de szeretek babrálni rajtad
a kapu előtt
mint egy vasúti peronon
utánad intek
majd elküldöm a képet
tudod amin összeölelkezve
álltunk direkt a póz
kedvéért érzelmi indok nélkül
ha tudsz
ha tudsz
azért üzenj

Lator László: Ha úgy esik, napokra elmerülsz

Ha úgy esik, napokra elmerülsz,
s felszínre dob egy kóbor pillanat,
és tóba néző önfeledt gyerek,
próbálgatod készülő arcodat.
Ez vonz, ez a szeszélyes küzdelem
a világgal s magaddal, magadért?
Hány lehetőség, félkész forma, vázlat
vonz és taszít, megbont és alakít!
Csupa zavar, kihunyás-lobbanás,
szád ártatlan, szemed buján ígér.
Mozdulsz, és védtelen testedbe csap
a hirtelen nyilalló szenvedély.
Egy perc: félszeg csókod parázna lesz,
ajkad, fogad, nyelved, ínyed mohó,
lágy ölelésed öntudatlanul
ellenkező, mégis kínálkozó.
Veszedelme zátonyokig sodor
a zuhogó, vezérlő csillagod
kimondhatatlan sajgással gyötör
és ismeretlen szépséggel ragyog.
Milyen gyönyörű, mily reménytelen
két egymással tusakodó magány!
Bárcsak tehetném, gyenge húsodat
s lelked, ha van, magamba oldanám.
Szeretlek, vagy csak áltatom magam,
mert elhiszem, hogy majd feloldozol?
Tedd hát, ha tudod, hogy ne nyelje el
a tévelygőt egy alantas pokol.

Petőcz András: Hazaút

Hazafelé mentem az éjjel, meleg volt, mondod, és
háltak az utcán, teszed hozzá, valami jázminokról is
mondasz valamit, közben jelentőségteljesen nézel
rám, mintha felelős lehetnék mindezekért, azokért,
akik az utcán háltak, vagy a melegért, vagy éppen
a jázminokért, hogy nem tapsikolnak, nem is tudom,
elvárásaid vannak velem szemben, de azokat nem
fogalmazod meg pontosan, igen, a hazám ez, itt,
ez a tájék, messzeringó gyerekkorom világa, és
magyarnak számkivetve nem tudok létezni, mert ezen
a nyelven beszélek, ezen a nyelven fogalmazom meg,
ha fáj valami, ha hiányzik valaki, ne nézz rám úgy,
mintha hibás lennék valamiben, nem én tehetek arról,
hogy néhányan a járdán fekszenek,
                                                       alattuk térképet rajzol
a vizeletük, mondom, mégsem vagyok felelős a melegért,
a jázminok hiányáért sem, nem, nem!, teszem hozzá,
megyek haza, otthonom az, ahol megpihenhetek, ahol
értik a szót, amit kimondok, ahol elnyugszanak bennem
a mindennapok, és ahol emlékekkel teliek az utcák,
viszem tovább a múltamat, apám emlékét, anyám
gesztusait, szavakat, mondatokat idézek egyre, közös
tudás bukik fel bennem minduntalan, építem azt, amit
építhetek, szavakból és indulatokból katedrálist, örök
mementónak mindazok számára, akik megláthatják
majd azt, amit felépítettem, otthon-haza-templom,
ha lesz majd szemük a látásra, és fülük a hallásra,
mondom magamban, szerelmesen és tántorogva.