Bertók László: Vajon csak az öregség, az idő?

Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?

Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?

Vagy a józan ész? Az így-úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?

Vörös István: Vissza az űrbe

A hajnali párából
a nap kiemelkedik.
Most a köd is hókristályokból
van, szabályos
fehér csillagok hullnak
a fekete kabátra,
világűr-reszelék hever
a sínek közt. Világ-van
szitál fölfelé az űrbe,
meteorokat lövünk föl,
üstökösöket,
idegen lények vagyunk
a saját bolygónkon.
Tüzet rakunk a semmiből,
mohó reaktorok eszik
a hitet, a bizalmat.
A bizalom eszi
a kételkedőket.
A hit fogyókúrázik,
konditerembe jár,
hájas testével kifekszik
a téli reggelbe,
csak ott fázik, ahol
a napozóruha a bőréhez ér.

Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól – akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor – örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve – mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.

Gülch Csaba: Szívem párja…

Szívem párja
az ég,
a csillag,
az eső,
a folyó
és a szél.

Szívem párja
a mező,
a virág,
a hóesés,
a harmat
és a Nap.

Szívem párja
a temető,
a tó,
a gyöngy,
a harangszó
és a hajnal.

Szívem párja
a hegedűszó,
az almafa,
a templom,
a kút
és a felhők.

Szívem párja
az ébredő
nappalok
mélységes
csendjében
elrejtett
lehelet.
Az elmúlás.

Szepesi Zsuzsanna: Mert eljön az idő …

Egyszer csak eljön az idő,
amikor az ember
visszafelé tekintget:
mikor egy reggel más lesz
a tükörből figyelő tekintet,
mikor rájön, elfelejtette,
mit is felejtett el –
akkor válik sürgető kényszerré,
valamiféle számvetés kell.

A lélekkel az idő
ilyenkor mostohán bánik,
bárhogy élted életed,
most rád tör a vad pánik:

– ha szép volt, tartalmas,
szorgalmad sok mindent elért,
és megdolgoztál mindenért,
fáj, hogy ez múlt időt jelent,
és nincs hatalmad kitolni a jelent.

– ha valahogy elszaladt csak melletted,
lődörögtél vagy a dolgod tetted,
hol vitt magával a sodrás,
hol pihegtél partra vetetten –
szíved a hiánytól retten.
Akkor azért a szorongó félsz:
jó volna kicsit több, kicsit jobb,
amíg bírod magad,
amíg elevenen élsz.

Az ember az idővel beérik,
mint a búzakalász –
lassan az aratást várja,
mégis titkon arra vágyik,
ne rozsdálljon a kapu zárja.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled

Rákos Sándor: Rezignált mondóka

Milyen jó volna, ha rend volna,
a puszta sejtnél több volna,
sejt-halmazoknál több volna,
valami bölcs hierarchia volna,
mely atomtól az Úr lábáig
körülölelné a világot,
s azon munkálna, hogy a szellem
anyagban s mégis anyagon túl
végül maga-képére leljen!

Karinthy Frigyes: A gyermek mostanában nyugtalan

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, –
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.

Sír és liheg – dobban szivembe' szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly –
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; –
Már nedves és felhős – nem megy tovább,
Kicsordul…

A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, –
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt –
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt –
Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, –
Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez?
Őrült vagy?

Petőcz András: Juhász Gyula: Üzenet Annának

Nem tudtam, milyen a haja színe,
de azt pontosan tudtam, milyen a nyár,
kérem, hogy ne jöjjön többet ide,
a megizzadt ucca valakire vár,

de az nem lehet, Barátném, Maga.

Ahogy az arcát végigsimítom!
Vérszínű szája a tenyerembe búvik.
Magamban Magát a szeretőmnek hívom,
s azt várom, végre a karjaimba hullik,

mint korai nők siserehada.

Párizsban rám vár a rue du Chat-qui-Pêche,
Magából lehet még elegáns modell,
a szoknyája alá a férfi szem beles,
majd abszintot iszik, ha éppen van kivel,

s Magára mászik sok hájas tulok…

Túl sokat vár el, vagy én várok sokat?
A Bibliában a megismerés…
Ne mérlegeld, ne latold magad,
ha mindent odaadsz, már az is kevés,

Magáért, Barátném, el nem pusztulok.

Mezey Katalin: Zátonyok

I.
Kezd mélysége lenni az időnek,
melybe mint a horgony süllyedünk,
horgonyként akadunk meg a fövenyben, kőben,
megkapaszkodik a hajó velünk.

II.
Megérezzük a mélyét az időnek,
 mint a mérőón, belesüllyedünk,
vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít,
a zátonyokra figyelmeztetünk.

Gergely Ágnes: Tizenkilenc kérdőjel

         „És szólt: »A választás szabad.«” (W. H. Auden)

Azt, hogy a választás szabad,
Te mondtad-e?
Ha az erdőben pandúrt látsz,
elmégy vele?

A vadászpuska eldörren,
megvárod-e?
A tölgyes egyszer felgyullad,
eloltod-e?

Csavargó vagy és büszke vagy,
kibírod-e?
A rád zúduló szánalmat
megérted-e?

Azt, hogy az ember rabtársa
a szánalom?
s mint a szőrcsuha, összeér
a vállakon?

S azt érezteti, védve van,
ha ázik is?
Tudod, hogy éppoly szánalmas
a másik is?

Hogy elkorhadtak alattunk
a századok?
a szolgák, a közömbösek,
a lázadók?

Korhadjunk el, mint a kövön
az ékírás?
vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy
csak Shakespeare ás?

Vagy szórja széjjel mindenki
az életét?
S az ítélet a gonoszé,
vagy a Tiéd?

S a félelem, az árulás
gyalázat-e?
Azt, hogy a választás szabad,
elvárod-e?

S kit koronáz a becsület
érvényesen,
ha a halottnak nem marad
még híre sem?

Kiss Judit Ágnes: Ima jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?
Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.

Takács Zsuzsa: Beteglátogatás

Hogyan is hihetnél nekem?
Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam.
Nem véd kabát, se toll, se szőrme,
fázom örökké. Boldogságom ideje
rövid, csak a nap heve sarkall gyors
cikázásra, ilyenkor százharmincat
is ver fékezhetetlen, kétfalú szívem.
A fajfenntartás ösztöne – Teremtőnk
parancsa szerint – működik bennem is,
s ki szállna szembe az Ő akaratával?
Verseim tojásban érlelődnek, melegre
vágyó, felemás magzatok maguk is.
Most bénultan, betegágyadnál ülök,
s a könnyeimet nyelem befele.
Szégyellem állati természetemet.

Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára

Elmondja Lackfi János

*

 Uram, mi, a te híveid,
roppant rendes gyerekek vagyunk ám,
lehozunk téged az égből,
bebugyolálunk öblítőillatú ruhácskákba,
megédesítjük a papit is, amivel megetetünk,
nehogy elcsapd a kis haskódat,
csinálunk neked babaházat,
elnevezzük templomnak,
ott majd minden habos márvány lesz
meg csipi-csupa aranyozás,
meg ájtatos tekintetű szentecskékkel
pakolásszuk tele a főhajót,
legyen mivel játszanod,
ha unod magad,
zenélünk is neked,
pihepuha zenéket,
mindenesetre semmi olyasmit,
amire amúgy szívesen rángatózunk
őrjöngve a fesztiválokon,
maradj csak meg, Uram,
a te kis álomvilágodban,
csíja, csicsíja, majd mi elringatunk,
suttogva motyogunk neked
szép szavakat, és engedelmesen
ráfeleljük a zsoltárválaszokat,
egyszerre vetünk keresztet,
mint a kiskatonák, és dehogy szólunk
vissza pimasz hangsúllyal,
mint szeretteinknek otthon,
négy fal között,
dehogy hánytorgatjuk fel a sérelmeinket,
dehogy kelünk ki fröcsögve magunkból,
hogy lepofozlak, te büdös kölyök,
vagy hogy fogja be a száját, anyuka, mielőtt rálépek,
vagy hogy inkább főzni tanulnál meg, te utolsó,
nem, Uram, a te házadban minden olyan
szelíden megy és olajozottan, még a Rózsikát
is csak halkan mószeroljuk, amiért
rosszul vasalta ki az oltárterítőt,
és már megint nem oda tette a virágot,
ahova illik, nem azért mondom, atyám,
de tudnék magának mesélni erről
az ájtatos asszonyszemélyről,
olyan cifra dolgokat, hogy esküszöm,
a füle is kettéállna.
És miután rózsaszín babaszobádat ilyen
szépen berendeztük, Uram,
nehogy találkoznod kelljen a valósággal,
te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz
a világban, nem maradsz meg a jó kis
kereteid között, én ezt nem is értem, Uram,
hát mindent megadtunk neked, öntettünk
harangot, hogy az órát se kelljen nézned,
építtettünk orgonát, hadd búgjon érzelmesen
a füledbe, erre te meg szabadon
kószálsz olyan utcákon, ahol még
az átlagembernek is veszélyes egyedül
járnia, nem hogy neked, akit eddig
pátyolgattunk, mindent alád tettünk,
s tessék, így hálálod meg nekünk.
Szóba elegyedsz a pénzváltókkal,
az illegálisokkal, a vágott arcúakkal,
és összevissza ölelgeted őket, még félreértik,
Uram, te nem tudod, micsoda rettenetes
félreértések vannak a világon,
ha már valakit ölelgetned muszáj,
hát babusgass minket, eleget fáradtunk
érte, megérdemeljük, és ezt most
minden beképzeltség nélkül mondom.
Uram, te odaheveredsz az utcalányok
mellé, és törölgeted a maszatos könnyeiket,
pedig valaki benézhet az utcáról,
és mit lát, Isten a bordélyban,
ez rettenetes szalagcím, ennek
nem tehetsz ki minket,
vajon gondoltál erre,
hogy honnan jössz,
hová tartozol,
hozzánk tartozol,
tartozol nekünk,
erre azoknak a szemérmetlen
szerencsétleneknek a vállát simítod,
mintha a koszos porontyaid lennének,
és a csuda egye meg, még csak
nem is azon járatod az eszedet,
amin mi járatnánk hasonló helyzetben,
csupa szívjóság vagy meg részvét,
hát meddig mész még el, azt mondd meg,
Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen jóságoddal!
Csak egy kicsit lennél esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy nálunk
pince-padlás teli van cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem szállítják
el azonnal a szép kis házunk elől,
ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál
eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.
Uram, nem törődsz a kosszal, a fertőzésveszéllyel,
az élősködőkkel, átmásznak rád esetleg,
persze, tudom, őket is te teremtetted valahogy,
akartam is már kérdezni, ugyan,
minek, mi remekül ellennénk
bacilusok, poloskák, tetvek, bolhák,
egyebek nélkül, fene az ízlésedet,
szerintem a hajléktalanok is jól
ellennének ezek nélkül, de hát te tudod,
te vagy a főnök, bár ezt elég nehezen
nyeljük le, mi, a te híveid, akik hívek
vagyunk ugyan hozzád, de azért mindennek
van határa, odadőlsz amellé az árva fickó
mellé, és mindenféléket duruzsolsz
a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei
királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted
vele veszteségeit, és megsiratod mindet,
házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,
mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,
mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,
közben igazából csak szétpergő homok
marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,
Uram, te pedig megcsalsz minket,
ott heverészel úri kedvedben
a hidegben azzal az emberrel ott a padon,
és bennünk nincs elég bátorság,
hogy odaheveredjünk mellé,
hogy odaheveredjünk melléd.

Petőcz András: A költő a magasban

A költő a magasból kémleli mindazt,
amit kémlel, a világot, elsősorban.

A költő ölében ott fekszik a fekete
macskakölyök, amelyik csak szuszog
és dorombol, szuszog és dorombol.

A macskakölyök nem kémleli a világot.
Neki annyi a világ, amennyit maga körül
érzékel: a költő lakása mindenekelőtt.

Mind a ketten mozdulatlanok. Mintha
öröktől fogva ott lennének a magasban,
mintha ezentúl örökké ott lehetnének.

A költő a magasból egykedvűen
nézi a világot, egyre csak figyeli.

Isten kegyelméből, mondja a költő,
és továbbra is a karosszékében ül
moccanatlan, ölében fekete macska.

Isten kegyelméből, szuszogja a macska,
és dorombol, és továbbra is minden mozdulatlan,
mozdulatlanok ők maguk is.

Isten kegyelméből, mondja a világ, és
csak rohangál egyre, nyüzsög, forog,
tesz-vesz, mint akinek éppen dolga van.

A költő végtelen magasságból figyeli
a világot, hogyan is esik az darabokra.

Lent a mélyben mindenféle különös
alak és formáció, egymás békíthetetlen
ellenségei, valami sűrű kavalkádban.

Néha-néha füst, illetve robbanások hangja,
mintha fortyogna valami, ott, a végtelen
mélységben, mintha valami készülődne.

A költő csak csöndesen figyeli mindezeket.
A macskakölyök nem is figyeli. Olykor
mocorog kicsinkét, aztán alszik tovább.

A költő a magasban ül, karosszékéből nézi,
hogyan is múlik a mindenség körülötte.