Kiss Judit Ágnes: Vigilia

A házban, ahol meghalsz,  

megállnak mind az órák,  

a tükrök megrepednek.     

A naftalin szagától  

meghízott régi bundák  

kihullajtják a szőrük.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.    

A házban, ahol meghalsz,  

nem marad semmi épen –  

utánad pusztul el.     

A lábasban a friss tej  

most összemegy, megalszik,  

te is hogy jól aludj.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.     

Az ágy, a szekrény alszik,  

csak én maradtam ébren –  

őrzöm halálodat.   

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan. 

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod. 

2. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet. 

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem, 

e néhány évet, Uram, köszönöm. 

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, 

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm 

mögöttem immár messze elmaradt.  

Bizony, tavaszom tarka mámora 

tovaillant, míg gyöngyöző borához 

tétova kézzel poharat kerestem. 

De aranyszemű kalászok aratása 

vár még reám és egy-egy nyári esten 

a béke megcirógat engem is.  

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, 

szelid verőfény szeptember délelőtt, 

és hosszú séták még a tél előtt.  

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, 

fűtött szobában duruzsol a kályha, 

tán jó is lesz már ablakomban állva 

nézni, hogy tarka tömegben odalent 

ki mást sodor magával most az élet.     

Ady Endre: Az őszi lárma

Hallottátok már? 

Ősszel, amikor kavarog a köd, 

az éjszakában valaki nyöszörög. 

Valami dobban. 

Valaki minden jajt összelopott, 

valaki korhadt, vén deszkákon kopog. 

Egy régi ember. 

Míg élt, sohse volt csillag az egén, 

s most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.

Petőcz András: Valami sziklatetőn

Ha azt mondom, kivonulok a világból, 

még nem mondok sokat. 

Csak a szomorúság beszélteti belőlem mindezt, 

csak a szomorúság.  

Ha azt mondom, valamitől félek, de nagyon, 

még nem mondok sokat. 

Valaki kiabál bennem, és nem hallgat el, 

valaki kiabál.  

Ha azt mondom, lehunyom a szemeim, hogy pihenjek végre, 

még nem mondok sokat. 

Örülnék, ha valaki megszabadítana csapdáimból, 

nagyon örülnék.  

Kivonulok. Elvonulok a világból végre-végre, 

pohárka borral a kezemben valami sziklatetőn ülök, 

és megvizsgálom mindazt, amit önnön magamból 

vizsgálatra még érdemesnek tartok.   

Farkas Árpád: Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó, 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

vigasztaló-nagy csöndes ének, 

lélegzete a mindenségnek. 

Havazás lennék, mintha volna 

kedvem és pénzem annyi hóra, 

mellyel ember ily hitvány bőrben 

havazhat egész esztendőben. 

Lassún, mint akit nem is kérnek, 

lennék Föld felett lengő ének, 

egy szál ingben is elringatnám, 

elmúlásommal sem ríkatnám. 

Lennék mindenség ingecskéje, 

öltözködnék a szegénységre, 

ne üssön át az éjszakákon 

vacogó lélek, fázó álom. 

Havazás lennék, lengő áldó 

gyűrött arcokra, földre szálló, 

csitítgató is ott, hol láz van. 

Méltóságos a pusztulásban.

Petőcz András: Petőcz András

kedves Petőcz András, ideje van annak, hogy 

beszéljek veled, ahogy ideje van a hallgatásnak is, 

meg a csendnek, úgy ideje van a megszólalásnak, 

amikor éppen ideje van 

múlik mindaz, ami múlik, mondják, a napok, az évek, 

és te mindezt nem nagyon akarod észrevenni, mert 

nem hiszel abban, hogy valaha megöregedhetsz, ahogy 

abban sem hiszel, hogy meghalhatsz egyszer 

örökké a kandallód előtt üldögélsz, békés pamlagodon, 

pattog a tűz, forróság árad mindenhonnan, és te 

azt gondolod, elébed teszik az ünnepi menüt meg a bort, 

és ez mindig is így lesz, örökkön-örökké 

hiszen egyszerű mindaz, ami egyszerű: elbágyaszt 

a pohárka bor meg a kávé, és te szépen, könnyedén 

belealszol valami másik világba, ahol ismételten 

megharcolhatsz a magad igazáért 

igen, így lesz, és így van, barátom, Ras‐And Poet, 

elnyugszol te is, miként az éji vándor, akinek dala 

éjjelente megkísért téged, valamint mindazokat, akik 

hisznek még abban, amiben hinni lehet 

Kiss Dénes: Hiányod

Hiányod tömegek kiáltják. 

Szó csattan át a városon, 

szilánkja házfalakba áll. 

De nincsen irgalom sehol: 

arcomon ott az arcod is, 

elkerülnek mind a nők. 

Már egészen átváltozom, 

sóvárgás élő lét-darabja. 

Átsütnek rajtam csontjaim, 

mint izzó röntgenkép, megyek. 

Szívem alatt zenét hordok ki. 

Mozdulatlanságomból 

utak hajtanak,

mint törzsökből gyökerek. 

Megüt hiányod, mint az áram. 

Arcom jelekkel televési. 

Járkálok örök váltólázban, 

gyönyör így a hideglelés is. 

Idegvihar tarolja testem, 

mindent átsző e láz-vadon. 

Hiányod minden sejtem kínja, 

millió arcod előhivja. 

Nem éltem még ily gazdagon!

Kiss Benedek: Prédikáció 2011 karácsonyán

Jézus nem gitározott, 

nem orgonált, 

hanem az édes 

világhárfán játszott. 

Érzelmes és kegyetlen dalokat. 

Belérettent és követte, aki hallgatta, 

elragadtatott lett tőle, 

vagy felháborodott, mint a zsidó papság. 

Vajon ma nem feszítenék meg Jézust? 

Vajon mit szólnának a papok 

s a mai farizeusok, 

ha Jézus testi-lelki valóságában 

megjelenne köztünk? 

Bizony, sokan futnánk mi, emberek 

igazságai elől. 

De azért szüless meg, kis Jézus, ma éjszaka is, 

szegény emberek és hajléktalanok kérik, 

kik megváltásra várnak. 

Bizony, sokan vagyunk mi. 

És elszaporodtak nagyon a kufárok is, 

kik áruikat drágán adják, 

s bagóért veszik meg lelkünk. 

Talán találnál tizenkét apostolt is, 

de sok hívet, szívet, tanítványt bizonyosan, 

kik nem csak kenyérre éheznek, 

hanem balzsamos mennyei szóra, 

ami embervoltukat nyilvánvalóan igazolja. 

Követnének, istenítenének, 

óriás falka követne, 

s aztán a zsiványság és manipuláció szavára 

megint Barabbást kiáltanának. 

S te kezdhetnéd elölről a feltámadást, 

és az evangelizációt.

Meliorisz Béla: Szeretni akarlak

ezek már téli csillagok  

holnaptól fűtenünk kell  

napközben is csukni az ablakot     

távol dértől remegő réten  

elkóborolt állat szimatol  

a fa lombot álmodik zúzmarásan  

hamar este lesz     

s én szeretni akarlak ahogy régen  

nem szavakkal játszani  

mindenért egészen   

Meliorisz Béla: Ha rád találnék

ha rád találnék, már nem az volnál, akit lázasan 

kerestem, de én is más lennék, nem az, mint akit 

vártál, felülök az ágyban (vagy az ágyon?), látom, 

nehezen akar világosodni, bár ezt felülés nélkül is 

megállapíthattam volna, a helyzet azért nem any-

nyira kétségbeejtő, azt hiszem, alszom tovább

Meliorisz Béla: Ki gondolta, hogy

veled maradok, hisz akkoriban még bölcs voltam, vagy önma
gamnak rokonszenves inkább, hittem, hogy minden, ami van,
el fog múlni, úgy éreztem, szerelmed csupán tüneti keze
lés, misztikus játék, melyről mesélni lehet majd egyszer,
mondjuk, képzelt ízed érezve a számban, mesélni, mint bi
zonytalan hóesésről egy hegyek közötti hajnalon vagy part
menti kavicsokat életre keltő szitakötő-tündöklésről, pe
dig már minden bizonnyal elvesztem, cirógatott suttogásod
és hosszú combjaid selyme (nem hallgattam volna semmilyen
intelemre), lassan kerítettek be (vagy lassan bekerítettek)
az együtt töltött évek, örülve fogaink nyomának cinkosok
ként hajszoltunk múlékony csodákat, ma sem tudván, szere
lemből mennyi a halálos méreg

Vladimir Martinovszki: Száz s egy

A koldus 

csészéjében száz hópehely,  

egy érme.     

Az úton egy  

sütőből kidobott  

kifli. Száz veréb.     

Miután százszor visszatér  

hozzám egy és  

ugyanaz a kérdés:     

Vajon honnan van  

ilyen rövid sikátorban száz  

s egy koldus?      

Kuzder Rita fordítása

Makay Ida: Áramod járjon utólszor át

Maradj akkor, maradj 

          velem, 

ha szemem már 

          homályosul, 

ha elsötétítik a szobát. 

Tedd homlokomra 

          a kezed. 

Gyógyítsd a halál 

          hidegét, 

áramod járjon 

          utólszor át, 

míg az oszcillográf 

          villogó jele 

irgalmas vízszintesre vált.