Bertók László: Mintha egy nagy ajtót

(Firkák a szalmaszálra)  

Megy, megy 

Nyolcvanöt? Mi történt? Megszaladt? Megakadt? 

Megy, megy, de a szekér húzza a szamarat? 

Benne van 

Teszi, de úgy érzi, magának csinálja, 

s reszket, mert benne van minden tudománya. 

Nem érti 

Vagy a füle romlik, vagy a mások hangja. 

Mintha szólongatnák, s nem érti, csak hallja. 

Megkapaszkodik 

Ha egy verssorban még meg-megkapaszkodik, 

mintha ő tartana eget, földet, amíg… 

Kisüt a nap 

Aztán váratlanul megint kisüt a nap, 

de ami sötét volt, az sötét is marad. 

Csak néz 

Süket!… Süket!… Süket!… Mondják, de nem hallja… 

Csak néz, s mosolyog, mint valaha nagyanyja. 

Már mindig 

Szombat van már mindig, szombat délután, 

mondja, miközben a pisztolyt fogja rám. 

Hol az igazság? 

Az ítélet megvan, de hol az igazság? 

Vajon az ügyvédek vagy a bíró tudják? 

Fenn van 

Mintha egy nagy ajtót nesztelen becsuknál, 

mert mindenki fenn van, de te elaludtál. 

(2020. 08. 21.)

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,  

mikor búcsúzva bontja szárnyait,  

visz magával a földről valamit.     

Eszmét, melyet világra ő hozott,  

virágot, melyet ő virágoztatott.     

Én Istenem, én mit vigyek neked?  

Nem vihetek én mást, csak verseket.     

Kiválasztok pár utamra valót,  

a többinél tisztábban dalolót.     

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,  

zenét hallok majd, felséges zenét.     

Barátom, aki már előre ment,  

azt a zenét rég hallja odafent.     

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,  

azt a keveset rendre hullatom.     

Az a zene csak vallatja velem:  

Süket sor... nem merem... ezt sem merem.     

S amikor, Uram, hozzád érkezem,  

könnyű kezem miatt szégyenkezem.     

A választottakból csak egy maradt,  

az, melyben elfogtam egy sugarad.     

Az, amelyikben elmondtam neked,  

hogyan szerettem drága földedet.     

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,  

ne ítéld meg nagyon szigorúan.

Rónay György: Három elmélkedés a jászolnál

A bölcs

Az értelem megtorpan, de a hit
bátran tovább megy. Hiszem, bár nem értem,
hogy Isten is, ember is egy személyben
a Gyermek ebben a jászolban itt.
És mert hiszek, remélem is, amit
hívén nem is lehetne nem-remélnem:
hogy ki leszállt az emberségbe értem,
emberségemnél többre is tanít.
Hitem remélni késztet és reményem
új hitre sarkal, s kettejük frigyében
megszületik bennem a szeretet,
s e hármas egység által Gyermeked
     magamnál többé: így tesz, Uram, engem
     hasonlóvá Hozzád a kegyelemben.


 A pásztor

Uram, az ember őrzi künn a nyájat
s nyomában messze földeket bejár,
míg jó kövér legelőt nem talál,
hol szép gyapjasra hízik majd az állat;
úton van érte folyton, egyre fárad,
míg egy szép napon tűnődve megáll:
letenné gondját, megpihenne már
bárányaként valami jó karámnak.
Olyankor aztán idejön, a jászol
kövére hajtja homlokát a pásztor,
és mint a vén juh olykor a juhász
térdéhez: kisded lábadhoz juhász.
     Csapzott jószág, csupa bogáncs az árva.
     Mégis, Jó Pásztor, vedd be majd a nyájba.


 A szamár

Engem, Uram, gyakorta ütlegelnek,
s rám raknak mindenféle terheket;
vizet hordok, zsákokat cipelek,
míg a lovak jóízűen legelnek.
S megvallom, rút fülemnek, nagy fejemnek
több kíméletet nem is kérhetek;
ilyennek adtad: ezt az életet
hozhattam el csak kisded Gyermekednek.
Gyarló ajándék, jól tudom, de tán
lehelletem meleg párája jó lesz,
s gyors lábam is, ha öldököl Heródes.
Dicsőségedből ne tekints le rám;
     de ha majd szenvedsz, Jézus, arra kérlek,
     hadd szenvedjek, csúf szolgád, én is érted.

Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa

Útálom és arcába vágom: 

– Száz év, de tán kétezer óta 

őrült, mocskos, aljas világ ez, 

ez a farizeus Európa! 

Kenyér s jog helyett a szegényt 

csitítja karddal, üres éggel 

és cinkos lelkiismeretét 

avatag és modern mesékkel; 

száz év, de már kétezer óta hány 

szent vágy halt meg gaz szivében! 

Hazám, keresztény Európa, 

mi lesz, ha bukására döbben, 

mi lesz, ha újra földre száll 

a Megcsúfolt és Megfeszített, 

s mert jósága, hite, imája 

egyszer már mindent elveszített: 

mi lesz, ha megjő pokoli 

lángszórókkal, gépfegyverekkel, 

vassisakos, pestishozó, 

bosszúálló angyalsereggel? 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és 

új országot teremt a földön, 

ha elhullanak a banditák 

s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 

ha égi szerelmét a földi 

szükséghez szabja ama Bárány 

s újra megvált, – óh, nem a jók, 

de a gonoszok vére árán: 

hazám, boldogtalan Európa, 

ha túléled a harcok végét, 

elbírod-e még te az Istent, 

a Szeretetet és a Békét? 

Kántor Péter: A stílusról

Ki hitte volna, hogy majd épp a stílus
hogy annyi más közt majd ily súlyra tesz szert
a Sárkányölőnél is ami tetszett
György lovag, ahogy megüli lovát
ahogy rákényszeríti őt a ló
és ő a lovat, s ők ketten a sárkányt
hogy méltó legyen hozzájuk a szcéna
György lovag, ahogy feje félrebillen
mint muzsikusé a zongoraszéken
és mint egy szimfónián, az egészen
átlovagol, naponta, évről-évre
s egy árnyalat, egy gesztus dönti el
ki szúrt? ki vére folyt? mi volt az ára, bére?

Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek

1. 

Orrod az ablak üvegére 

nyomod, mint a kiváncsi gyermek. 

Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik. 

Vidám vagyok. Téged figyellek.  

Szemed mily híreket lop kintről? 

«Az erkélyünkre cinke szállott...» 

«Kutyák játszadoznak a hóban...» 

Ez a világ. Ilyennek látod.  

Ilyennek látjuk, hogyha este 

együtt vagyunk s víg tűz vigasztal. 

Köröttünk, mintha jóbarátok, 

az ismerős szekrény, az asztal,  

a divány tarka teritője, 

a két szék s a falon a képek - 

mintha bíztató tekintettel 

lassan körénk települnének...  

hogy úgy járok köztük, mint kertben, 

olyan meghitt mozdulatokkal, 

mintha szemlélve járná kertjét, 

vagy gyümölcsöt tépne a gazda...  

Beh jó is lenne, mint toronyban, 

ki se mozdulni, mintha várban! 

s nem futni perzselt, kormos arccal 

e csonkig felgyujtott világban!  

Homlokomra mily sebet martam, 

arcomra milyen hegek égtek, 

hogy ugy járok künn, mint a leprás, 

mint mindnyájan, akik szegények?                           

2. 

Mit látsz még kint? «Bokáig ér már 

a hó s a grundokon tán térdig... 

S esik, esik még szakadatlan, 

milyen magasra nő éjfélig?  

Milyen magasra? Bár felnőne 

térdig, aztán derékig, szájig... 

ha reggelre kelve fölérne, 

fölkúszva szobánk ablakáig!  

Ha szobánk kedves börtönébe 

zárna a tél, ha ugy aludna 

a hó alatt, mint pocsolyába 

fagyott őszi levél, az utca...  

S én kezenfogva vezetnélek 

s egymásnak boldogan mutatnánk 

a sok, sok kincset, függönyt, tükröt 

s a három üveg szilvalekvárt,  

mit felbontani sem merünk már, 

nehogy elfogyjon. S ablakunkat 

(hiszen a hó odáig érne!) 

belepnék bámész cinkék, varjak...  

Igy vezetnélek kezenfogva, 

ugy, mintha a réten, a szobában 

s ha fáradtan ledőlnénk este, 

azt is akár egy fa árnyában,  

mint ismerős, de messzi tájon, 

hol senkisem jár rajtunk kívül. 

Megértesz, Édes, hogyha csak bent 

lenne s nem lenne soha kívül...                         

3. 

Megfordulsz lassan. Leereszted 

a redőnyt. Meggyujtod a villanyt. 

A fal tövén egy árny riadtan 

tátog s akár a gyík, elillan.  

Álmodoztam előbb, most Téged 

figyellek, karod moccanását, 

amint válltól ujjhegyig rezzen. 

Megigazitsz egy diványpárnát.  

Ez a valóság. Tejet forralsz. 

Fogaid közt kétszersült roppan. 

Téged tanullak ujra s ujra, 

ezért tudlak már egyre jobban.  

Tekinteted és fogaidnak 

halk koccanását s lenge, tépett 

mozdulatod, s mi mindezt eggyé, 

egésszé összefogja, lényed:  

mit butor s fal magukba ittak 

s belebeg mindent, mint a pára... 

Ezért vagyok ennyire itthon, 

hogy ki se vágyom, e szobában.                  

* 

Lám, lopva tenyeredbe ásitsz, 

s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes, 

hiszen már sűrüdik az este. 

Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:  

a fakó kerteket átfesti 

s letörli a kormot s a gondot 

a városról... és a világot 

megszabadítja a gonosztól...

Bella István: Zúdulás

A tájból kicsap a fű. 

Micsoda tavasz! 

Virágok: szökőkutak 

robbannak rögökből, földből. 

A kövekből szikáran zúdul a gaz. 

A fák 

aknát: 

szikrázó rügyeket robbantanak. 

S leveleket, 

– szétvetik az eget, 

olyan hatalmasak. 

Micsoda gyönyörű harag! 

Magvából kiroppan a mag, 

fellövell, egyre magasabb, 

– már a fény bokájáig ér – 

kiömlő dac, a zab. 

Hej, fiatalság, forradalom, 

zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Jankovich Ferenc: Régi kép

Halovány taréjjal
ég alján tollászkodott -
majd elejtette a hajnal
véres tojását, a napot. 

Rá derűs kotkodács-
hangokra vidult az ég magasa
és fölébredt a ház,
zengett a tojók kórusa. 

Egy lány szaladt vizért,
felhördült a kut is,
torkából fehér
szalagban csordult a víz. 

Nyikorogva rítt,
sirt-rítt a kerék,
mint őrült, aki
feltépi erét. - 

Didergő szirom,
fagyos lepkeszárny:
Jóreggelt, hugom,
kis fecskemadár! 

Utánad a nyár
nyujtja már kezét, -
röppenj, - jön a nyáj,
bika búg feléd... 

Igy csendült a szó -
s kergettem tovább
ajkam illanó
villanó szavát. 

Egy tünő mosolyt
mint szellő a port -
nem tudom,
talán e nóta volt.

Ősi ír áldás

Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén   
Az Istent!

Bella István: Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. 

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? 

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, 

nemcsak mezítelen.  

Kivel fekszel le velem, te magam-árva, 

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, 

szeret-e úgy, mint az én hársfa- 

színű szemem?  

Idegenek idegeneként én is. 

Kenyerem mások szájából eszem. 

Értem a mások szerelmét, beszélik. 

De nem anyanyelv az nekem.  

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, 

s látnám: látod, kellek: nem-idegen, 

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, 

csak magam s magad közt. 

Ébren, elevenen.

Nemes Nagy Ágnes: Jég

Belémfagy lassan a világ, 

mint téli tóba nádbugák, 

kis torlaszokban ott ragad 

egy kép, egy ág, egy égdarab – 

ha hinnék Benned, hallgatag 

széttárnád meleg tenyered, 

s az két kis napként sütne fönn 

a tél felett, a tó felett, 

hasadna jég, mozdulna hab, 

s a tárgyak felszökellve mind 

csillognának, mint a halak.

Szentmihályi Szabó Péter: Kegyelmet

             Possonyi Lászlónak, igaz barátsággal 

A világ olyan szennyes, 

olyan szennyes az én lelkem, 

Uram, miként lehet ez, 

Te tiszta világot teremtettél! 

A bűn magzik bennünk, 

hová lehetne lennünk? 

Mint örök fájás, alattom rágó rák, 

ellened támad bennünk a világ. 

Jelen vagy minden szégyenünknél. 

Gyónom a mindenható Istennek, 

és lsten helyett hitvány magamnak, 

elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel, 

amit az ember elkövetni csak mer, 

visszáját minden Parancsolatnak. 

Vétkeztem együtt az emberi nemmel, 

s nem tudok megbocsátani magamnak. 

Én szakasztottam le azt az Almát, 

idegen istenek közt káromkodtam én Rád, 

a bámész tömegben én álltam ott, 

a Te kárhozott szented, 

és kiröhögtem a szent Keresztet. 

Miképp enyhithetném a bánatod? 

Meghódoltam a köznapi Sátánnak, 

azt hivén, az Úr talán vak, 

aranyköntösben és sötét csuhában 

Pilátust magamban láttam, 

s mostam kezeimet, 

mondván: nem az én dolgom 

vallani gyötrelmes hitet.

Gyónom Neked, Uram, 

nem tudtam hinni eléggé, nyers 

szavakat irtam egymás mellé, 

azt hittem: vers. 

Most már csak szánalmas tátogás vagyok, 

nem kérek élelmet és még több napot, 

mert földi kinjaim lassan letelnek - 

felhős égen felejtett néma csillagok! 

Merjek-e kérni még kegyelmet?

Nemes Nagy Ágnes: [Megölelem az évszakot]

Megölelem az évszakot, 

a fényes, mézes szép napot, 

a szeptemberi nyarat, 

mely visszatért egy pillanatra,                 

hogy búcsúzóul megmutassa, 

milyen lehetne, hogyha volna, 

s főképp: milyen lehetett volna.

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban, 

veréb mászkál lent a hóban. 

Veréb! Elment az eszed? 

A hóesés betemet. 

Nem is ugrálsz, araszolsz, 

hóesésben vacakolsz.  

Fölfújtad a tolladat, 

ázott pamutgombolyag. 

Mi kell neked? Fatető! 

Fatető! 

Deszka madáretető.

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg" Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből