Pilinszky János: Most

Az újszülöttek lucskos és 

a haldoklók tűznehéz ingét 

viseltem.  Most fölvezetnek. 

Ez is beletartozik 

ámulatomba és döbbenetembe.  

Engedelmesen 

utóljára még megkapaszkodom, 

rátok testálva koppanásomat.

Garai Gábor: Álmodj

Álmodj egy szép világot 

hol a tenger a fény, 

ott hol a béke az égig ér… 

Álmodd, hogy a szeretet örökké él, 

a szívedben derű, és senki nem fél.. 

Álmodd, hogy az álmaid 

valóra váljanak, 

és elkerül minden, 

mi szívednek fájhat.

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Gergely Ágnes: Óbudai varázsolás

Ha arra jársz még, játsszanak 

tornyos ujjú várat a fák 

s megint zsongjanak körülötted 

magad-idézte 

végtelen szómágiák. 

Megállj akkor is, ha a dombon följebb 

nagy kőkockából lámpa lobban, 

láss bagoly-villogás helyett 

hívogatást az ablakokban. 

Ha idegent gyanítva, láncon 

láthatatlan kutyák ugatnak, 

a tűzre gondolj 

s száraz lábbal kelj át a sáron. 

A köd ellen, a fojtás ellen, 

a rontás ellen 

gyújtsd meg göcsörtös-bűvös ujjad 

s a köd a csillagokba fullad 

és len a messzi vízen 

hol nem süt most a hidak íve sem, 

az Idő térdel engedelmesen 

és kialszik az ablakok csipás 

szemén a lámpa 

a kutyák tűz-álma 

a sárillat 

a ködnyelő csillag 

és minden egyetlen forró szárnycsapás 

aztán ha lassan indulnak a percek 

légy az, mivé lenned megíratott: 

herceg 

magányos herceg a leigázott tájon 

a káprázattól szemed ne fájjon 

te igazságod verítéke 

minden harmat hajadra üljön 

s koszorús elragadtatásom 

egy domb mögül 

konok nyakad köré repüljön.   

1958      

Áprily Lajos: Ismét viharban

Az út, amelyen itt oromra értem, 

nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő. 

A szirt, mely durván megsebezte térdem, 

nem nyugtató hely: villámos tető.   

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam, 

suhognak lenn a vén fenyő-sorok. 

Hallom, heregnek Isten pitvarában 

a lázadó felhő-komondorok.   

Lelkem kibontom a szabad rohamnak, 

szél tépi össze kurjantó szavam. 

A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak, 

s a szélnek is szabadság-szagja van.   

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel, 

itt állok, mint egy régi bujdosó, 

s lihegve érzem táguló szivemmel: 

mily szent a szent Petőfi-ízü szó!   

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja, 

sziklák echója zengje rá a tust: 

a hegy zenéje még egyszer fogadja 

a búcsuzó, szilaj romantikust.   

Leszállni? Messze lenn, amerre jöttem, 

egy foltra még az Isten fénye süt. 

Állok, míg megzúdul a menny fölöttem 

s arany dárdával egy villám leüt!

Pilinszky János: Találkozások

         

     

               Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

Bob Gass

 " Hogyan segíthetsz valakinek, aki szenved? Azzal, hogy elmondod neki a véleményed? Nem! Azáltal, hogy elmondod neki az egyetlen véleményt, ami számít: Istenét! Isten pedig ezt mondja: 

Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen."

(Jeremiás 31:3).

Forrás: maiige.hu -részlet - 

Gyurkovics Tibor: Tiszták

Köszönöm, Istenem, egyetlen, 

hogy olyan emberekre leltem 

az életemben, akiket 

mai napig is szeretek. 

Kik bennem nőttek mint a fákat 

növesztik a törékeny ujjak 

mint a testőrök körülálltak 

A legutolsó vérkörön 

is velem voltak, köszönöm.  

Köszönöm fényük, tisztaságuk, 

hogy bennem keresték a másuk. 

Villogtak bennem azon a 

tükörvilágon éjszaka. 

És amikor elsötétedtem 

ők kivilágítottak engem 

s belülről ragyogtak helyettem 

s a legutolsó vérkörön 

velem tündököltek, köszönöm.  

És nemcsak akkor, minden órán 

életem ködös fordulóján 

ők bongtak bennem, mint a hang

ahogy templomban a harang 

üres falak közt is kongtak, 

hibás szívem helyett is szóltak, 

mint áldozó az áldozónak 

harangoztak a küszöbön, 

és velem voltak, köszönöm.  

S mikor eljött a nagy ítélet, 

a „dies irae”, az egészet 

odaadták ama harag 

napján az egész arcukat. 

Hogy őket is lásd ne csak engem 

a szépségüket nálam szebben 

ebben a halálküzdelemben 

mikor vallattak, úgy szerettek, 

hogy helyettem is ők feleltek.

Áprily Lajos: Erdei jelenet

A zápor sűrű cseppekben szakadt, 

fácán futott az odvas bükk alatt. 

A mókus nézte félig álmosan 

S szólt: Boldog itt akinek odva van.  

Rákos Sándor: A félelem eltörlése

Ezerféle üdvösséget kínáltak  

az embernek, ha félni megtanul.  

Hol van, aki eltörli a félelmet  

örök időkre, halhatatlanul?

Tisza Andrea: Istenhez közel

Dédelgess el a szívedben. 

Ringass két dobbanás között. 

Magas hegycsúcs peremén 

Vagy mohos sziklák fénye fölött.  

El kéne innen messze menni. 

Egy más világban megpróbálni. 

Újra, újra embernek lenni, 

Az életért máshol sorban állni.  

Dédelgess el a szívedben. 

Ringass két dobbanás között. 

Magas hegycsúcs peremén, 

Vagy mohos sziklák fénye fölött...

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, hogy bennünket nincs semmi,
ami összeköt, és mégis összetart bennünket valami.
Nem adtunk egymásnak semmit, így nincs semmi,
ami összekötne bennünket.
De valami összetart.
Pedig nincs miért hálás legyek neked,
nincs miért hálát adjál nekem.                    
Nem ültem az ágyad szélén éjszaka,
amikor a láz gyötört,
nem is tudhattam róla, ha beteg voltál.
Nem voltál mellettem, ha bajban voltam,
nem is tudhattál róla, hogy bajban vagyok.
Semmi nincs, amit meg lehetne köszönni.
Mert ugyan sokat kaptam tőled,
de Te nem adtál nekem semmit.
Mert úgy adtál, hogy nem adni akartál.
Illetve, csak érzést akartál adni.
Vagy csak azt akartad, érezzem jól magam.
Cserében talán csak szeretetet reméltél.
Nem lemondtál értem valamiről,
magadból adtál nagyon sokat,
de nem lettél nélküle kevesebb.
Magamból adtam úgy, hogy több lettem általa.
Nem mondhatom, neked adtam az ifjúságomat,
és azt se, hogy mennyi áldozatot hoztam érted.
Te se mondhatod, ajándékokkal halmoztál el,
minden percet rám áldoztál.
Nem, mi nem adtunk egymásnak semmit,
ami számonkérhető
Mi nem üzleteltünk, nem ígértünk semmit cserébe,
nem köteleztük el egymásnak magunkat.
Nem tartozunk egymásnak semmivel.
Ha menne egyikünk, még búcsúszóval se tartozna.
Bennünket semmi nincs, ami összekötne,
csak épp nem tudjuk elengedni egymás kezét.

Sík Sándor: Az Isten kezéről

De most már megfogom a kezedet.

Járni akartam - kisgyerek - magam,
És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül
Amoda messze!
De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények.
Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat.
És ott ültem a földön,
S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában.
Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva.
Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam,
Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád
S ijedt szemekkel nyúlok újra majd
Erős kezed után.

Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni,
És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra,
Még egyszer fogd meg: soha-soha többé
El nem eresztlek.

Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát
És boldogan morogva térdedhez dörgőlődzik.

Bede Anna: Fohász

Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem.

Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.

Petőcz András: Szaladni, szemben a széllel

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel, szaladtam előre ---                                         
                                        ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene --- részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.