Gömöri György: Azok a délutánok...

Azok a lomha, forró nyári délutánok 

amikor csakis fagylaltozni volt kedve 

a ráérős fiúnak, aki el-elballagott 

egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból 

újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise 

vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger 

míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon 

– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre 

hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?” 

– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk 

a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben 

meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ 

és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések 

mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Áprily Lajos: Gyönyörű napok

Sugár-özön, 

a friss szellőt is átitatja fénnyel. 

A fácán minden reggel átköszön; 

"Gyönyörű nap. Hogy aludtál az éjjel?"

Nagy István Attila: Szimfónia

Hiányoztál. 

Mindenütt kerestelek. 

A fák mögött, a felhők haragjában. 

A szemlehunyás ólmos fáradtsága 

eltakart. 

Pedig milyen jó lett volna, 

ha a hangodba burkolózom, 

s megtelik zenével a lelkem, 

szimfónia zeng, ha rád 

gondolok.

Somlyó György: Nyárvégi ég

Nem lehet igaz. 

Hogy olyan messze vannak. 

Ezek a csillagok.

Somlyó György: Ajánlás

(Herceg nincs is mért panaszkodnom) 

(Nem is panaszkodom) 

(Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam) 

Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg 

Az ember akárhol is születik 

Az élet általában eltelik

Somlyó György: Zeitgedicht

Mit kapni húsz forintért Budapesten 

(Kilencvenegy március idusán) 

(Egy jatt egy tankolás benzin után) 

Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem 

Két sárga villamosjegyet jutány- 

Osan – ha most még sietve beszerzem 

Egy kávét eszpresszóban közepesben 

Egy feleset itt a sarkon talán 

No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan – 

Ott hol eleink ültek a New Yorkban 

Kibámulva álmaik ablakán 

(Ott ahol a hatos – most is – megáll) 

Két percig nézheted ahogy a boxban 

Ezét-amazát riszálja a lány 

(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán) 

Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan? 

Mert itt van már eljött a Kánaán

Szentmártoni János: A másik apa

Apa! – szólít lányom, Anna. 

Tessék? – fordulok felé nyíltan. 

Nem te – int le értetlenül –, 

a másik apámat hívtam.    

S játszik tovább, rajzol, énekel, 

mintha mi sem történt volna; 

én meg csak ülök, görbén, és 

homlokom csodálkozás-kotta.    

Szellemek, szeretők kizárva – 

akkor ki lehet az a másik? 

Bort töltök, és elszívom 

cigarettám az utolsó szálig,    

de nem jövök rá, ki lehet, 

hol tartózkodik most éppen, 

itt ül köztünk láthatatlan?, 

vagy eltévedt az emlékeimben?,    

hogy nézhet ki?, és egyáltalán 

van-e némi fogalmam róla?; 

kezd dühíteni a dolog, 

már hívnám bunyózni hóra,    

ismeretlen is felpofozom, 

hiszen mit képzel magáról?, 

mintha már grabancát tépném, 

tombolok, égek a vágytól…    

de sehol senkit nem lelek, 

pedig már éjfél is elmúlt, 

mindenki alszik, csak én 

virrasztok, s rakosgatom feldúlt    

szívem darabjait e lapon… 

nem adom fel mégsem, soha, 

hiszen nem voltam s nem 

lehetek annyira ostoba,    

hogy legalább szagról, ízről, 

tapintásról meg ne állapítsam, 

kiről is van szó, ki a 

főszereplő ebben a kínban.    

Szememet behunyom, 

s elindulok a töksötét lakásban, 

kilincsek, tárgyak, falak, 

megállok e tengermorajlásban    

csempére tapasztott füllel 

hallgatózom, gyufa lobban, 

hátranézek, valaki 

cigarettázik a konyhasarokban,    

csak a parazsat látom tisztán, 

körötte elmosódott alak, 

– Na megállj, te szaros – kiáltok 

s indulok –, most megfogtalak!,    

ütnék, de megbotlom, csörömpölve 

átzuhanok egy konyhaszéken, 

s riadtan lámpát kapcsol 

cigarettázó feleségem,    

– Te mit csinálsz? – segít fel 

csodálkozva a földről. – Adj innom, 

kérlek! – mintha csak vízért jöttem 

volna ki, megőrzöm titkom.    

Hajnalig nem tudok aludni, 

forgolódom, a plafont nézem, 

és e plafon-filmben hosszú, 

hajnalig tartó temetésem…    

aztán egy illat, egy mozdulat, 

ahogyan Anna fölé hajol… 

hogy kicsoda? nem tudom, egy 

ember, valaki, valahol,    

oly közelről nézi álmát, hogy 

lélegzését is hallani, 

szelíd, szótalan, szeretném 

még így sokáig tartani…    

de fordul, kabátja lobban, 

s átugrik az álom kerítésén. 

Ébredek, Anna kezemet 

ringatja csónakos térdén,    

megnyugszom, átölelem, 

mégiscsak én lehetek az a másik?, 

csupán túl közelre néztem, s nem 

láttam el feltámadásáig?  

Reményik Sándor: Világ világossága

Magas állványon nyitott Biblia - 

Mögötte szikár gyertyaláng lobog. 

Ember sehol. 

Ez az Ige - 

Akit talán mindenki elhagyott. 

Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. - 

Ez az Ige - 

Világ végén talán, 

Vagy kezdetén. 

Úgy érzem most: 

Világ végén talán. 

Ez az Ige: 

Társtalan Fölség, fölséges Magány. 

Ki bírja ki? 

Ember nem bírja ki. 

Poéta ki nem bírja. 

Ezt a magányt. - - 

Csak a Világ Költője, 

Ki verseit a végtelenbe írja. 

Ez az Ige. 

Nem a megszokott kép. 

Nincsen gyülekezet. 

A családi kör nem üli körül. 

Nézd, be szikáran lángol, 

Félelmesen világol. 

Önmagának örül. 

Világok tornyosodtak fel Öléből 

S vissza világok hullanak Ölébe. 

S nézd, mily magára van: 

Még egy szerzetes sem hajol fölébe.   

Költő, - ha egyszer minden elhagyott, 

S nyitott lelkeddel magadra maradsz, 

Magadra, mint a nyitott Biblia, 

Magas polcon és olvasatlanul: 

Szövétnek légy, ki ég, Önmagának elég - 

S egyedül lenni Istentől tanul.   

1935 január 5  

Nagy István Attila: Mennyi halállal

               

             Albinoni: Adagio  

Mennyi halállal halsz, 

amíg eljutsz a végső menedékig, 

a semmitlen semmi partjain túlra, 

ahonnan visszatérni se kíván az ember. 

Mennyi vággyal vágyik az ember, 

amíg arccal bukik a folyó vizébe, 

s nem kínozza a szomjúság, 

sem az esztelen alámerülés, 

nem gondol a megadásra.  

Mennyi halállal halsz, 

amíg kifényesül a lelked, 

s magad leszel a büszke folyam, 

amelyben mások megmerülnek, 

szótlan szóval esengenek, 

te leszel a befogadó tenger,

megtelsz nagy-nagy szeretettel. 

Nem gondolsz többé a múltra, 

hogy mennyi halállal hal az ember, 

amíg eljut a végső menedékig, 

sem arra, mit ér, ha a vágy mégis 

visszatér.

*

Albinoni: Adagio

Biblia: 1 Korintus 13

1  Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom. 

2  És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. 

3  És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. 

4  A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 

5  Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 

6  Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 

7  Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 

8  A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. 

9  Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. 

10   Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 

11   Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

12  Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. 

13  Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. 

Áprily Lajos: Tavaszi viharok

Ó, hogy szeretem a viharokat, 

mikor heves tavasszal erre járnak, 

a mennydörgésük nyájat riogat, 

vizük üdvösség a szikkadt határnak. 

Lelkem meglebben nyughatatlanul, 

ha zúg a záporszél a sűrü fákon, 

s a villámban piros fényben kigyúl 

s visszalobog kiégett ifjuságom.

Áprily Lajos: Csüggedés

Nem sikerült. Szomorú este vár, 

mert elcsüggedsz és elveszted magad. 

Mint egy szárnyon lőtt, nagy, sötét madár, 

vonszolgatod megbénult szárnyadat.

Áprily Lajos: Völgyek vándora

Sokat jártam hegyélen, hegytetőkön, 

már csak a völgyben-járókhoz szegődöm. 

Szívem kihagy, figyelem rossz zenéjét - 

„ Elvesztettem a magasság reményét...”

Áprily Lajos: Epigramma

Nyűgösek voltunk. Aki szeretett, 

nem élt mellettünk könnyű életet. 

Kövünkre is ilyen írás való: 

Idege rossz volt, de a lelke jó.

Bobb Gass: Kapcsolatok

„ Útra kelnek-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg?” 

(Ámósz 3:3) 

          A jó kapcsolatok felemelnek, segítenek kibontakozni; olyanok, mint a szél a szárnyaid alatt. A rossz kapcsolatok viszont lehúznak; olyanok, mint a lábadhoz láncolt vasgolyó. Íme három irányelv ahhoz, hogy tudd, mely kapcsolatok megfelelők számodra, és melyek nem:  

          1. Ismerd el, ha egy kapcsolat nem működik! Néha le kell írni a veszteségeket. A régi mondás szerint: ha gödörben vagy, hagyd abba az ásást! Fogadd el azt a tényt, hogy néha az erőfeszítéseid nem elegendőek, és hogy nem tudsz mindenkinek segíteni. Az, hogy elengedsz valakit, nem jelenti azt, hogy soha nem változhat javára; csupán azt jelenti: Isten alkalmasabb arra, hogy segítsen neki, mint te.  

          2. Különbség van aközött, hogy segítünk valakinek, vagy cipeljük őt. Ez különösen igaz, ha olyan személlyel van dolgunk, aki mindig hozzánk fordul segítségért, és megpróbál bennünk bűntudatot kelteni, amikor nem vagyunk ott számára. Ne próbálj valakinek az Istene lenni! Ha folyton segítesz, az valójában akadály is lehet: ha a mankójává válsz és engeded, hogy mindig nálad keressen támaszt. Lépj hátra, és hagyd, hogy megtanuljon önállóan járni!  

          3. Ne hagyd, hogy a kritikától való félelmed befolyásolja a józan eszedet! Van egy tény az életben, amellyel meg kell tanulnod együtt élni: nem mindenki lesz elégedett veled! Az igazság fájhat és gyakran elidegenítő lehet, de ettől még igazság. Vannak idők, amikor ki kell mondanod úgy, ahogy van, és el kell viselned a következményeket és a rosszallást. Az egyetlen mód arra, hogy elkerüljük a kritikát, ha mindig azt mondjuk, amit a másik hallani akar, ami egyenlő azzal, mintha hazugságban élnénk egy kapcsolatban.

Forrás Mai Ige - (honlap: maiige.hu )