Kányádi Sándor: Metszet

vannak vidékek gyönyörű 

tájak ahol csak keserű 

lapi tenyészget sanyarú 

sorsú emberek szomorú 

szemében alig pislogó 

mindegyre el-ellobbanó 

fakó reménység révedez 

hogy egyszer mégis vége lesz 

fekete kendők kalapok 

pergamen arcok alattuk 

s mint a kezek a térdeken 

ülnek maguk is félszegen 

a velük rozzant egy-rokon 

megszuvasodott padokon 

ülnek akár egy metszeten 

mexikóban vagy messzi fenn 

vancouver jólápolt gyöpén 

indiánokat láttam én 

így ülni ilyen révedőn 

reményt már alig rebbenőn 

térdükre ejtett két kezük 

az életünk az életük 

azért mentem oly messzire 

belémdöbbenjen mennyire 

indiánosodik szemünk 

tekintetük tekintetünk 

akár egy temetés után 

telő vasárnap délután 

1982

A nap gondolata

 Ha Isten ilyen részletességgel alkotja meg a hópelyheket, mi késztet arra, hogy úgy gondold, a te életed kevésbé fontos számára?

Hópelyhek 

Sohonyai Attila: Aki már nincs neked

Elmondja Gáti Oszkár

*

Neked adtam mindent, mit lehet... 

eltört, száraz pohár vagyok, 

miből kiittak mindent: 

így is inni akartam adni lényednek, ha szomjazott.  

Próbáltam az otthon is lenni neked: 

a hűség, a szerető, a jó-rossz, s a rossz-jó: 

megperzselni kedvedért magam ördögökkel, 

és fájdalmaidban lenni balzsam-angyalod.  

Voltam stabil talaj, 

voltam végtelen-eged, 

alkalmi vágyaidban 

az általad kért szerep:  

A te-éj, 

az érted-vágy, a miattad-remény, 

a veled-fény, az általad-nap.  

Csak egyetlen nem lehettem soha: 

magam...

Edgar Allan Poe: Külön

Gyermekkoromtól fogva nem 

Olyan vagyok, mint más. Szemem 

Nem úgy lát, nem közös kutak 

Habja bennem az indulat. 

Nem közös forrásból ered 

Bánatom. Gyújtva szívemet 

Más fokra izzik örömöm. 

S ha szeretek: azt is külön. 

Ott – gyermekkoromban – a vad 

Élet hajnalán: ott fakadt 

Ez a varázs – a jó s hamis 

Mélyekből -, mely kötöz ma is: 

Forrásból lett, gyors patakból, 

Sziklahegyen rőt falakból, 

Napból, mely lekörözött 

Őszi aranyfény között, 

Villámból az ég alatt, 

Amint elszállt, elszaladt, 

Dörejből, vihar ha forrt, 

S fellegből, mely olyan volt 

(Bár kéklettek az egek) 

Szemre, mint egy szörnyeteg. 

Tellér Gyula fordítása

Kalló István: Harmat

Ma nekem harmat vagy,  

millió párafoszlányból lettél egy.  

Könnyű szavad, kedves mosolyod  

összeállt s lettél számomra csepp.     

Magadba szívtad a rétek hajnali illatát,  

kristályos szépséged tiszta örömöt ád.  

Erőtlen levelemen billegsz, mely  

földig hajlik könnyű terhed alatt.     

Tán legördülsz gyökeremig,  

tán felszív a nap, velem csak emléked marad.  

Holnap már sudár fenyő büszke ágán  

Rajtad csillog a szivárvány. 

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel 

Sok minden megy el, 

De a szív, a koldus, 

Tovább énekel. 

Mi remény volt régen, 

Emlék ma csupán, 

De legalább sírhatsz 

Tűnt szépek után! 

Ami emlék, szebb is, 

Mint az, ami él, 

Romok is ragyognak 

Hűs hold fényinél!  

Advent 2023

Advent második vasárnapja.

Régi mondás

„ Ügyelj a gondolataidra, mert azok a szavaiddá válnak! 

Ügyelj a szavaidra, mert a tetteiddé válnak! 

Ügyelj a tetteidre, mert a szokásaiddá válnak! 

Ügyelj a szokásaidra, mert a jellemeddé válnak! 

Ügyelj a jellemedre, mert az formálja a sorsodat!” 

Márai Sándor: Menekülő

El, el, csak el, el. 

Leülni a földre 

Szegényen, csupaszon, 

Mint a halottak: 

Csukott szemekkel.   

Hallgatni bentről 

Süvöltő, bőgő, 

Farkasmód hívó, 

Holdat ugató 

Szavát szívednek.   

Hóba feküdni, 

Varjakkal hálni. 

A köddel kelni, 

Vadmacskanyomon 

Szökni a széllel.   

Jelet nem hagyni, 

Betűt papiron, 

Rongyot az ágon. 

Égetni, tépni 

Nyomod e földön.   

Gyerek ne ríjja, 

Asszony ne bánja. 

Szökni, csak szökni, 

Rongyokban, bénán, 

Húzni Dél felé.   

Mint a halottak, 

Úszni Mohácsra. 

(A vízben is jobb.) 

Szegényen, csupaszon, 

Dünnyögni, nyögni:   

" A tanyád lángban, 

Kötél az ágon, 

Hegedül Isten 

A szegény cigányon."   

1928  

A nap gondolata

Tudtad, hogyha becsukod a szemed elalszik a Hold is? 

Csak a Te kedvedért világít!

Kalló István: Úgy gondolok

Úgy gondolok Rád, mint testem  

visszavágyó, élő darabjára.  

Úgy hiányzol nekem mint az eső az út  

szélfútta porának.  

Akarom, hogy rám hullj, megköss,  

érzékimet átitasd.  

Veled legyünk, mik lehetünk:  

a világból egy békés kis darab.  

2009

Hervay Gizella: Ének három hangra

I

Az ember kiáltana kétségbeesetten, 

s énekké válik a szava, 

csak az állat nyüszít, 

ha nem szabad vonítania.  

Csak az ember hallgat, 

ha nem jajgathat végeérhetetlenül, 

csak az ember énekel, 

míg a jajgatásból kimenekül.  

Csak az ember hallgat, 

az állat nyüszít a fájdalomtól, 

csak az ember énekel: 

örömöt teremt a fájdalomból.  

II  

A kő a napról álmodik, 

A nap a kőről álmodik,  

A víz a földről álmodik, 

A föld a vízről álmodik,  

Az ember a mindenségről álmodik, 

A mindenség az emberről álmodik.  

A virág a vízbe vándorol, 

A hold a halálba vándorol, 

A lélek a lélekhez vándorol.  

Kővé válna a nap, 

Nappá válna a kő, 

Emberré válna az ember.  

III  

Az ember csak akkor döbben a világra, 

ha rákényszerül.  

Magára kell maradnia, 

hogy megértse: nincs egyedül.  

Csak akkor döbben önmagára, 

ha szükség van minden erejére, 

meg kell nyernie a harcot, 

nem állhat félre.  

Kénytelen hős lenni, mert gyenge, 

de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember – 

kénytelen emberré válni 

az embertelen küzdelemben.

Hervay Gizella: Ág

Elnézem ezt a görbe ágat, 

ahány görbület rajta, annyiszor tört újra 

és újra a fény a nap felé. 

Sose láttam még ilyen tökéletesen 

egyenes vonalat! 

Így fordulok én is örökké újra és újra 

emléked felé: 

tűnő szerelmem, éltető napom.

Hervay Gizella: Anonymus

Anonymus vagyok. A közösség lélegzete. 

Megtalálsz, ha keresel 

fiatal fenyő szavában, havasi virág színében, 

búza részeg örömében, kenyér áhítatában. 

Délben nap, este hold, éjjel csillag vagyok, 

föld mélyében só, tenger méhében gyöngy.    

Szájon mosolygás, letéphetetlen. 

Szemekben fény, köveken forrás - csobogás. 

Űzött szarvas, levert fecskefészek, 

egymást keresztező utak; 

konok újraindulás, fában fájdalom – 

a holnapi feltámadás vagyok.  

Radnóti Miklós: Január

Későn kel a nap, teli van még 

csordúltig az ég sűrü sötéttel. 

Oly feketén teli még, 

szinte lecseppen. 

Roppan a jégen a hajnal 

lépte a szürke hidegben. 

1941