*
Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.
Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.
Mi van a világ után?
- kérdeztem.
Butaság - mondták -,
a világ után nincs semmi,
a világ után is világ van.
Akkor ez csak olyan, mint a
ma, tegnap, holnap.
Láttam egy óriást,
nagyobb volt, mint a törpe,
innen tudtam, hogy óriás.
Törpét is láttam,
az óriásnak még a térdéig sem ért.
Innen tudtam, hogy törpe.
Ha lekuporodsz mellém:
te vagy az összehajtott óriás.
Sose veszekedjetek előttem,
az rosszabb, mintha megvernétek.
Akkor már jobb,
ha rám haragusztok együtt,
mert megjavulok és kibékülünk,
de ha ti veszekedtek,
sose tudom, melyikőtök a rossz.
Ugye a nagy titkokat nem kell
elmondani? Még neked se.
És nem fogsz sírni miatta?
A titkokat az ujjaimnak
mondom el
este, amikor elém jönnek.
Múltkor ezért dugtam a kezem
a takaróm alá.
Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.
Ha esik az eső,
minden bevonalkázódik:
a bútorok, az arcod,
az ablak, a háztető, a fák.
Ha esik az eső,
lecsurognak a hegyek,
és odaömlenek a lábad elé.
Szereted nézni, ha villámlik?
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól!
Ilyenkor tüzes késsel
szétnyiszabolják az eget.
Ha villámlik,
éppúgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros.
Miért nem hiszik el a madarak,
hogy csak etetni akarom őket?
Még meg se simogatnám,
ha nem akarják.
Csak a morzsákat szórom
a párkányra, de elrepülnek.
Lehet, hogy egyszer
már lelőtték őket?
