Virrad.
Nincs már halál.
Kegyelem és élet minden.
Egy fényben szálló porszem hátán
felragyog az örök Isten.
2025. október 30., csütörtök
Lukács Bernadett: 366
én vak voltam a mennyországra
mégis
szétfutó levélerekből
mint Braille-írásból
tétován
kibetűztelek
ujjaim alatt éreztem
a mindenség érverését
csontvelőmig itatott át kegyelmed
téged csak szótagolva lehet megismerni
Uram nyállal és sárral tapasztottad be szemeimet
Siloám tavához küldtél
látom már
közöttünk van a te országod
egy-egy enklávét őrzünk belőle
mind magunkban
Uram
félek még néha tőled
nem lettem teljessé a szeretetben
le akartalak rántani a fagyos exoszférából
perzselő valóság lettél
Uram
bocsásd meg
vétkeimet
Uram
nem bocsátottam meg
ellenségeimnek
Uram
sosem voltak ellenségeim
az epidermiszem túloldalán
Uram,
mondd
háromszázhatvanhatodszor
hogy
ne féljek!
Jánosházy György: Alkony
élén a Nap úgy fekszik a haraszton,
mint lázra gyúlt, beteg hercegkisasszony,
vagy kéjbe fáradt, lusta szerető.
Kis ideig még ott remeg a képe
hunyó zsarátként a patak szinén;
pár perc - és mint hangját vesztett szirén,
alámerül futó habok ölébe...
De állig kopott-zöld párnákba bújva,
arany sugárból sodrott langyos ujja
még utoljára megsimítja arcom.
Búcsúzik tőlem - vagy engem búcsúztat?
A víz tükrén a fények tovaúsztak,
és mindkettőnket elborít az alkony.
Ágai Ágnes: Kamaszságok
- részlet -
A jó nevelés ismérvei:
kedves egészségére, fogadja őszinte…
Kellemes ünnepeket, remekül áll neked,
ó, milyen kár érte!
*
Nem szeretem azokat a felnőtteket,
akik úgy kezelik a kamaszkort,
mint egy lábon kihordott gyermekbetegséget.
*
Azt szeretem a híradóban,
hogy olyan, mint egy dokumentumfilm,
amatőr szereplőkkel,
profi rendezővel,
erkölcsi tanulság nélkül.
*
Mindenki siet, senki nem ér rá,
halaszthatatlan élnivalója van.
Csak dédike ül csendesen a napon,
vele lehetne beszélgetni. De süket.
*
Imádom a haverkodó felnőtteket:
heló, csávó, smároltál már a kis csajjal?
Ilyenkor azt szeretném mondani:
Sir, jobban áll Önnek,
ha nosztalgiázik.
*
Öcsém megkérdezte:
mi az, hogy buzi,
mondtam: kicsinyítés,
olyan, mint az izgi.
Egy gyereknek is meg lehet
mindent magyarázni.
*
Éliás bácsi, a szomszéd,
mindig átkopog, ha magnózom.
Én visszakopogok, hogy hallottam,
tudomásul vettem, a hangerő marad.
Tökéletes diplomácia.
*
Én hiszek még a Télapóban,
csak ráhagyom Anyára és Apára,
hogy ők hozzák az ajándékot,
hadd örüljenek.
*
Mi van akkor,
ha valaki kilép az életbe,
de nincs jogosítványa?
*
Ti nem tudok beilleszkedni,
mondta a magyartanárom.
De hát hogy illeszkedjünk
be abba, amit most akarunk
megteremteni?
2025. október 28., kedd
Ágai Ágnes: A végtelen
A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.
Pásztor Anna: Márti dala
**
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak,
mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak,
hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam.
Neked udvaroltam, az öledbe borultam,
többé el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!
Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma!
Senki bele nem halt még komédiába.
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek!
Minek ölre menni, kezdjetek szeretni!
Jó néha, sötétben Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni…
Jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben, olykor bőrig ázni.
Tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat, csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha, érezni, hogy élek.
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni.
Az utolsó órában, mikor már megbántam.
Ezerszer megbántam, hogy oly sokáig vártam,
hogy elmúlt az élet, kezdjetek el élni!
Ágai Ágnes: Kamaszságok
- részlet -
És aztán?- kérdezték a srácok.
Aztán semmi.
Egyáltalán semmi?
Egyáltalán semmi.
Ennyire beleestél?
Ennyire.
*
Szüleim rólam tömören:
egyik fülén be, másikon falra hányt borsó.
*
A bölcsiben kiballagunk a járókából,
az óvodában elbúcsúzunk a játékoktól,
az iskolában a tantermektől,
halálunk előtt végigjárjuk a földgolyót,
és kiballagunk a világból:
"Gaudeamus igitur"
*
Az a fontos, hogy megtaláld önmagadat,
mondja István bácsi, a pszichológus.
Ennyit én is tudok,
azt mondja meg, hogy hol keressem.
*
Én reggel szeretnék vacsorázni,
éjjel fogat mosni,
délben krimit nézni
hajnalban lepkét fogni.
De sajnos nem lehet.
Nincs lepkehálóm.
*
Nem tudom pontosan kifejezni,
amit érzek, ezért vagy hallgatok,
vagy azt mondom, amit mindenki mond.
Így remélem, hogy megértenek.
*
Van egy kabalamacim,
de szégyellem hordani,
mert már kinőttem belőle.
Ezért csak a fürdőszobában veszem elő,
amikor azt vizsgálom,
végül is mikor borotválkozhatom.
2025. október 26., vasárnap
Földeáki-Horváth Anna: Elgyengülő
A nap kifolyó
vére bíborvörösre
festi az eget.
*
Elvérzik a nap.
Égbolt alján rózsaszín
szivárgás – búcsú.
*
Visszavonul a nap.
Vérfestette tájból a
semmibe bukik.
Földeáki-Horváth Anna: Hagyaték
Gyengülőben a
tél. Végrendelkezik a
tavasz javára.
Átadja alvó medvéit,
csipkerózsa világát,
a szunnyadó rügyeket,
halottnak hitt tájait,
a reménytelennek tetsző,
ám ébredésre szánt természetet.
Földeáki-Horváth Anna: Ködfüggöny
Fekete-fehér a föld,
szürke a látóhatár.
Pihennek a színek,
alszik a szivárvány.
Sűrűszövésű ezüst
tüllfüggöny borul a
mindenségre:
ébrenlét ködfátyla
takarja az álomvilágot.
Időnként világító szempárok
tűnnek fel és suhannak tova,
pillanatokra életre keltve
az álmos, nedves úttestet.
2025. október 25., szombat
Eliza H. Hamilton: A nagy mélységből szüntelen
Hozzád kiáltok, Istenem.
Haláltól mentsd meg lelkemet,
Fogadj be engemet!
A bűn sarában élve lenn
A jóra lelkem képtelen.
Fogadd be gyenge gyermeked,
Fogadj be engemet!
A bátorságom gyávaság,
A bölcsességem kábaság,
Más nem segíthet, ha Te nem.
Fogadj be, Istenem!
Az életem üres, szegény,
Nincs benne fény, de van remény,
Hogy Akinek kegyelme nagy,
Vesznem engem se hagy.
Amint vagyok, jövök,
Amint vagyok, jövök.
Énértem is omlott a vér,
Fogadj be Jézusért!
Vargha Tamás fordítása
Ágai Ágnes: Hórihorgas éjszaka
mélyfekete szövetében
rezgő hajnal-mécsesek
bizonytalan imbolygásában
amikor a lélek
begombolkozik a test melegébe
és a gondolat árván hajladozik
az eszmerendszerek áramlatában
kezek nyúlnak nyúlnának egymás felé
de csonkolt ujjakkal
nem lehet kezet fogni
így a kézfejek megrekednek
az én és ami a te a ti
útvonal elágazásában
a napsütést lenyelte az éj
gyomrában fekszik a ragyogás
fekete bőrdzsekit húzott az ég
csillagtalan szegecsekkel kivarrva.
Ágai Ágnes: Az éjszakák már egyre hűvösebbek
Minden évben megszülettem,
minden évben levetettem valamit a múltból,
és felvettem valamit a jövőből.
Tulajdonságaimat kinőttem,
és eladtam az ócskapiacon.
Gyerekkoromat egy ruhásszekrényben töltöttem.
Először a Tiszát láttam meg,
de a sötétben éppen olyan volt, mint a Duna.
A víz volt az első ábécés könyvem.
Szülőfalum Magyarország.
Azóta nagyközség lett belőle.
A háború repeszdarabjaival játszadoztam,
légiriadók beat-koncertjeire jártam.
Félelmet kentek a kenyeremre.
A történelem kerekét
vonatszerelvények alól hallottam dübörögni.
Szelíd voltam és jólnevelt,
amit nem győzök levezekelni.
Páncélruhában járattak, és
ízléses, elegáns bilincsben.
Az első csók íze olyan volt,
mint a malátakávé.
A gyönyör vadságát akkor ismertem meg,
amikor más már elfelejti.
Verseimet az iskolatáskába raktam,
de költő csak akkor lettem,
mikor válogatott körülményeim megjelentek.
Az életemben mint megfigyelő vettem részt,
tanúként idéztek be saját tárgyalásomra.
Időmet rendezetlenül szétdobáltam,
azután pedánsan összeraktam
Sebeim mélyről hegesednek.
Két tányér meleg szeretetre vágyom.
Ne bántsatok, mert félek.
Éveim gyűrűi befonnak,
újabb hajtásokat növesztek,
de ha hűvös van, nagyon fázom,
és az éjszakák már egyre hűvösebbek.
Stanislaw Gostkowski: Csak ezt a mosolyt hagytad rám
1.
hová menjek
mely irányba
kutyaként vonyít a szív
de hiszen élni
kell
2.
láz
ez az átkozott láz a
kiszáradt ajkak remegnek az ujjak segítséget
keresnek a szív mint megvadult kutya ki akar ugrani
a torkon át a mell gyorsan emelkedik majd lassan ereszkedik
a fehér ágyneműn világosan látni
a remegések rángások egybefutását
talán már a halál lesi a szemét
3.
ne halj meg Anya
hiszen ily megszokott módon nem hagyhatsz itt engem
nem távozhatsz mint ősszel az elsárgult
levél hiszen tartom a fejed
párnád igazgatom most jobb Neked
mondd
4.
hallgatsz
ősz hajad nézem nyugodtan
fekszel mint egy szarvastehén mint egy gerlice
szádból panaszszó nem száll
királynő vagy barna szemeid
csókolgatom
5.
látod
itt állunk mindannyian
itt van apa a leggyöngédebb férj
itt vagyok én a legkisebb a vakarék
arrébb Janek Henio Józio
a fiaid
mint ágas-bogas tölgyek
oly büszke voltál rájuk
amikor a tojással teli csomagokat
küldted utánuk a városba ahol tanultak
és hogyan illatozott a szalonna
meg a pénz
amit titokban szedtél el apától
hogy nekünk jó legyen
legyen pár fillérünk mozira és
bélyegre
csupán Stefan hiányzik
de mindjárt jön ő is
vidéken lakik
küldtünk érte
oly nagyon szeretted
ha mindnyájan együtt voltunk
mint régen
a Karácsony Szent Ünnepén
leültünk vacsorázni
és Te mint a betlehemi csillag
mosolyogva könnyedén mint egy angyal
fehérebb az abrosznál amire
az illatos fehér kenyeret helyezted
még melegen az imént vetted csak ki a kemencéből
mint a mosolyod
jóság szeretet és megbocsátás lengte körül
amikor mindnyájunk tányérjába merted a gombalevest
amikor mindenkinek az ízlése szerint
locsoltad meg citromlével a pontyot
amikor az ostyát törted meg és külön-külön
kívántál mindnyájunknak boldogságot
még emlékszem az öröm könnyeinek sós ízére
amikor megcsókoltuk
egymást
6.
most pedig
búcsúzni kell
mert mindenkinek
külön-külön nyújtod dolgos kezed
mondjuk el a haldoklóért
az Üdvözlégy Máriát
és a Mi Atyánkot
7.
hogyan szóljak
Hozzád Anyám
mit tehetek még
mit adhatok Neked
az imán és
a szívtépő zokogáson kívül
az emberi tehetetlenség
állati fájdalmát kifejező
nyüszítésen kívül
8.
és a kezedben tartod az Úr gyertyáját
ami túl gyenge hogy megvilágítsa
utolsó utad habár örökkön
oly sok erőt adtál nekünk élni tovább
a kételkedés pillanatában most pedig
Édes Mama tehetetlenül fekszel mint
hópehely bár ily gyengéden soha sem
beszéltem Hozzád habár oly sok gondot
okoztam mindig olyan voltál mint a tavasszal
virágzó kert mint a csalogány május éji
dala amikor gyermekkoromban
az öledbe hajtottam a fejem
kutyaként várva a simogatást most
szótlanul először kérsz segítséget
tőlem
és mit sem tudok tenni
amikor a karjaim közt haldokolsz
én vér a véredből
én ember az emberségedből
én fűszál a rétedről
én belőled
9.
csak az erek pattannak meg a fájdalomtól
a legszomorúbb verset írom
a halált írom
az Istent káromolva írok
10.
de hiszen nevettél
látva az újságban első
kinyomtatott versem emlékszem reszkető
kézzel kerested a szemüveged összeszedve az ajkadon
a szétszóródó szavakat hogyan szótagoltad tördelve a már reuma-gyötört
ujjaidat miket megviselt a krumpliszedés
a répaszedés a Neked homokszemcsékhez hasonlóan közeli
Földön amit meg akartam csókolni a kezeden most amikor
már túl késő volt amikor már képtelen voltál megszólalni
amikor térden állva láztól hörögve haldokoltam
a torkodban
11.
el kell múlnia
mint villám ugrál a hőmérőben a higany
fiam ennek el kell múlnia ez csak zivatar
jó hogy hazahajtottad a tehenet
megint ugyanazt a rémületet látom a szemedben
aggódsz értem Anya
Burkus kutyát törölgeted a konyhában tüzet gyújtasz és
rántottát sütsz a cipőm keféled
gyengéden simogatod a hajam
érzem a tavaszi szellőnél könnyebb
a jóság rétjén frissen kaszált fűnél
frissebb leheleted
el kell múlnia
ez csak tüdőgyulladás csak láz
12.
még simogatom a hajad
a nyár megőszült pókhálóját az ablakon túl
fagyos a föld a gyerekek korcsolyán siklanak az iskolába
ismét közeleg a karácsony
fenyőfákat cipelnek ereszkedik le az alkony
a szemedben felgyúlnak a csillagok
remegő szempilláidról almák hullanak
hiszen a legszebb kert vagy
érzem ereid kacskaringós ösvényein
hogyan túrják ki sietve a vakondokok
az alvadt vér megfagyott rögeit és olyan
mintha maga a vér is leállna
élettől fáradtan keresve nyugalmat
mintha már maga a test is megtagadná az engedelmességet
de te még egyre élni akarsz még oly sok
a dolgod még olyan fiatal vagy
13.
munkába kelni soha sincs túl korán
a virágokat legjobb reggel elültetni mert a föld még
alszik ügyelni kell a gyökerekre
oly gyengéden emelik a szárat a magasba
mintha gyermekkezek lennének most pedig ültet arról van szó
hogy ne törjön el a hátgerinc és Nálad jártam
az élet iskoláját nézve hogyan nyílnak a tulipánok hogyan
érnek a rózsák együtt lestük a pillangó
röptét hanyatt fekve a kalászt hozó gabona tövén
együtt számláltuk a szemeket örültünk
a bő termésnek mint lovaink
vágtájának amikor este vacsorára hajtottuk hazafelé
az állatokat a homokos úton
14.
most pedig Te magad érlelődsz
hallgatással egy távoli csillag fakó fényébe
zártan és minden másodperccel egyre
távolodsz egyre halkabban egyre sápadtabban
és úgy érzem mintha a világnak lenne vége
mintha felvágott ereimből folyna ki egyszerre
a tanácstalanság bágyadt vére mintha süllyednék
a gyertya sós fényébe kapaszkodva
mintha a föld alá tűnnék
a pokol fenekére az örök elkárhozás tüzétől
perzselten és mint ez a parányi pók
a padló legkisebb résébe szeretnék bújni
hogy ne lássak ne halljak ne érezzek semmit
15.
Mégis együtt voltam veled
együtt érlelődtünk
16.
A világ összes gabonájában
a világ összes csillagában
a világ összes halában
a világ összes kövében
a világ összes tengerében
mindenben...
17.
és érlelődtünk habár a tenyered
oly erősen fogtam hogy a szívem is
mint az űzött vad a torkomban vonyított bár
levegőt alig kaptam csupán szőlőszemekként
hullottak szememből a könnyek
18.
...és érlelődtünk habár egyáltalán
nem is értettem azt
habár olyan furcsa volt ez az érzés
habár valahová a távolba indultál
magad mintha csak egy másodpercre hagytad volna hátra
a tested mintha csak átöltözni indultál volna másik
ruhát ölteni magadra és éreztem hogyan válnak el végleg
az útjaink és csak ezt a mosolyt
hagytad rám
a dermedtség kútjába zuhanok
patkánykarmok nőnek denevérszárnyaimon
a kétség torkát marcangolom némán vonyítok
a farkasok legéhesebbje vagyok a magány
éjjelén ordítom gyűlöllek benneteket a hímvágyat ébresztő
az árulás a fizetett szerelem a gyilkosság a pénz
rothadtság szagú fényében a standokon
kényelmes nyugágyakban terpeszkedő hájas testek gyűlöllek
hiszen mindig lehet a fenébe is hangosan
sírni hiszen...
19.
hiszen szerettem az Anyámat
és most csak ez az ujjaimon átfolyó mosoly
maradt nekem
20.
Bocsáss meg Anya
a gyóntatószék előtt
térdelek
imádkozom érted
áldozom
sírok
21.
ha
van mennyország Te biztosan
ott vagy
biztosabb vagyok ebben
mint a saját tíz ujjam
létezésében
22.
ugyanúgy térdelek miként évekkel ezelőtt
ugyanazon a helyen ugyanabban a templomban
első áldozó vagyok szól az orgona a tömjén
illata kúszik a kövön mélyen lehajtom
a fejem összeteszem két tenyerem mögöttem Te vagy
mint mindig sugárzón az angyaloknál
fehérebben magánál a boldogságnál is
boldogabban vezetsz haza a fehér abrosszal megterített
asztalhoz ültetsz emlékezem szavaidra
fiam legyél ember
23.
lassan lépdelünk most Téged viszünk karunkon
a fiaid könnyű vagy mint a pehely mint
a szappanbuborékok amiket szalmaszálon át fújtál felém
a padláson mint a fehérneműcsipeszekből épített vár
amit a kályha alá dugtam mint a karácsonyfadíszek
amiket a fenyőre aggattál minden
karácsonyra megyünk...
24.
Te pedig fekszel mint egy királynő
csak egy pillanatra
aludtál el
orcád halovány lehunytad a szemed
galamb vagy ami egy pillanat múlva elrepül
a szádat csókolom
hideg
25.
gyengéden csókolom a homlokod
mintha mosolyod szilánkjait szeretném összegyűjteni
mintha a hangodat szeretném hallani
zokogok
26.
honnan kerültek ide a szegek
honnan került ide a kalapács
könyörgöm
ne beszéljetek a halálról
ne beszéljetek a koporsóról
ez csak álom
27.
hiszen az egész életünk egy nagy
álom a sírás mély kútjában születtünk
még mélyebbre hullva itt ezen a földön
csak vendégek vagyunk ez a föld csak
szálloda egyesek jönnek mások mennek
csak nagy álom vagyunk
28.
Megyünk és a fenyők nyugodt léptekkel követnek
a kövezet kiszökik az utcáról és mint hű tehéncsorda
fújtat hogy ne fázzál Te pedig
teljesen hidegen fekszel érzéketlenül a szétmázolt
szempillák nedvességére mintha csak azt akarnád
most mondani hogy még soha sem láttad a tengert
hogy nem volt időd a sós tengervízben áztatni
a lábad mintha
29.
Oh nem Anya
Te örökkön mosolyogsz
elégedett vagy a sorsoddal még most is amikor
a hideg verembe eresztenek mintha mosolyognál
a zokogás-felhők mögül felkelő napra
zöld szöcske vagy
májusi szél
hajnalpír
30.
most
amikor már ott fekszel
a tölgyfába zártan
amikor elhajították a köteleket amikor
marék földet kell rád hintenem látom mosolygó arcod
hallom jósággal kiejtett szavaid
nézd Stach
kedves gyermekem
milyen magasra szállnak az égen a pacsirták
idén jó termés lesz a cserebogarak
oly alacsonyan repülnek az ember szíve
csak úgy repdes az örömtől
hogy élni akarunk ezen a világon
igen Anya
31.
most
amikor szórom a marék földet
mintha hóval hinteném be a mezőket
mintha virágokat hullatnék a kertben
mintha hamvazószerdán
emelném fel a fejem
mintha napfényben vibráló
por lennék
32.
eljövünk
csak apa térdel
fedetlen fővel mintha búzát vetne
mintha újra Anyával
beszélne
33.
de hiszen
élni kell a szív felvonyít
mint a bánatos eb
merre menjek
Anyám
Dabi István fordítása
2025. október 24., péntek
Nagy László: Ősszel
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.
Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.
Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.
Termőnövényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szivem
most akar teremni, azért nem pihen.
Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelid szívem nem fél semmitől.
Őri István: A fa éneke lehulló leveléhez
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s, hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?
itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.
Mezey Katalin: Akár a rozsdás késeket
Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.
******
Mennyire illik ide ez a bibliai idézet:
" Bizony, bizony, mondom neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál, de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod." (János 21, 18)
Kardos Csongor: Feketén
A szürke délután estévé sóhajtja magát.
Csak a testem fázós remegését tudom.
Nem vár rám senki meleg kandallóval.
Lassan lépek hideg lépcsőfokon.
Ablak a fordulóban.
Görcsös ágak kapaszkodása csillag nélküli éjbe:
ezt láthatja Isten, ha engem néz.
Kardos Csongor: Egymaga
Akkor megáll és kuporog.
A Hold elketyeg az éjben,
a néma tenger mélyül és a mélység morog.
Ott van idő közelről nézni az árkokat,
az ablakon túli rohanást
és a szemekben megbúvó,
hidegen verítékező, alvadt délutánt.
És mégis. A remegő levelek megérzik,
vakító ezüstjük
mikor szemünkbe villantják:
a fájdalomtól görcsösen virraszt fölöttünk
valaki
Az ember egymaga csak a szenvedésig jut.
A többi
kegyelem.
Jónás Tamás: Fentről nézve
persze megértem jó leszek persze
nem akarok gondot okozni senkinek
elnézést ha mégis vagy ha mégse
megfordítanám ha még meg lehet
tudom a tökéletességet még vágyni is hiba
de mivel saját képmására teremtett…
belátom: ez az út visz a pokol bugyraiba
s hogy el kell s el is fogadom a rendet
úgy van: gyakran nem gondolkodom logikusan
vak vagyok és öntelt sokat unatkozom
nem látnám a dolgokat ilyen tragikusan
ha erőt vennék végre egyszer magamon
mert annyi kincsem van miket nem becsülök
és hajlamos vagyok elfeledni a jót
a pocsolyákat nem kerülöm: beléjük csücsülök
s gyakran a magam hasznára forgatom a szót
illetlen vagyok és határokat nem tisztelek
nem bírok hétköznapi lenni ha kéne
nevetséges hogy még mindig ugyanaz a kisgyerek
vagyok mint tizenkilenc éve
szabálytalanságaimnak semmi hasznuk
nehéz elviselni azt a sok apró hibát
érdekesek persze néha de ha kimondjuk
végre az igazat: fárasztóak egy életen át
tudom: oda kellene figyelnem magamra
hogy ne csak magamra figyeljek folyton
persze-persze és oda egy-két szavamra
nem árthat meg az a kis önkontroll
tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
isten vagyok zseni vagy próféta talán?
én is csak szénből, aminosavakból…
és én sem tudhatom holnap rám mi vár
tudd meg (tudom): nem vagy a magadé
játszhatsz magaddal de a kütyüt el ne rontsad
az élet – vedd úgy – haladék
s ha bármi vagy is, bármi jó, fentről nézve roncs vagy
2025. október 20., hétfő
Gyökössy Endre
„Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak.
Leborulók és nem kiborulók többé.”
Gyökössy Endre: Szülői lelkivezetés a Szeretethimnusz alapján...
(tanulságos összeállítás szülőknek)
A szeretet türelmes, jóságos, mert:
beleérző, akaratfejlesztő, rendre nevelő;
A szeretet nem irigykedik, mert:
vállalja a gyermeket terheivel,
a több gyermeket gondjaival,
sokféle problémával együtt;
A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, mert:
a gyermekek kérdéseire élményszerű választ ad,
félelmeit feloldja,
a produkáltatástól és csodagyerekségtől megóvja,
még tanulni is kész érte;
A szeretet nem viselkedik bántóan, mert:
a gyermeknek tett ígéreteit betartja,
a dackorszaka alatt vele és beleérez,
a gólyameséktől megvédi,
idejében és megfelelően felvilágosítja és nem rémisztgeti;
A szeretet nem keresi a maga hasznát, mert:
áldozatos, ha kell, önfeláldozó,
csendet tud biztosítani a gyermek számára,
a gyermek tulajdonát tiszteletben tartja,
adni, ajándékozni is megtanítja;
A szeretet nem háborodik fel, mert:
sohasem ütlegel,
szülői összhangban büntet és jutalmaz,
zsilipelve dicsér és fedd;
A szeretet nem rója fel a rosszat, mert:
nemcsak megbocsát, el is felejt,
betartja a jézusi sorrendet,
pofonokat nem utalványoz,
a gyermek tetteinek indító okaira figyel;
A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal,
mert: a szülő és a gyermek közt jó kapcsolatot teremt,
nem kendőzi az ügyeskedést – ügyességnek,
a gyermek igazát is elismeri;
A szeretet mindent eltűr, mindent remél, mert:
roskadozva sem roskad össze,
sohasem zsugorít,
növelve – nevel;
A szeretet soha el nem múlik, mert:
az Isten a szeretet (Agapé),
azért nem múlhat el,
Benne és belőle élünk.
Földeáki-Horváth Anna: Békakirályfi
.webp)
Lehet, hogy a csók után előttem állna álmaim királyfija, hercege, s sajnálnám a nélküle elvesztegetett perceket, órákat, napokat, éveket, évtizedeket, életet. Így kitűzőm az arany „lehet”. Ha a csók után rút varanggyá változna, ő lenne az arany „volt”.
Bárcsak el tudnám képzelni az arany „van”-t!
A béka szemszögéből:
Itt ülök a kitűzőjén nap mint nap. Örülök, hogy gyengéden érez irántam, de ennél többet nem tehetek, hisz el vagyok átkozva. Melegít a szeretete. Néha úgy érzem, olvadni, formálódni kezdek; reménykedem benne, rászánja magát arra, hogy végleg átváltoztasson.
Azután minden marad a régi, megkövült, elvarázsolt állapotban.
Szeretem és gyűlölöm is emiatt. Határozatlan, bizalmatlan, álmodozó. Nem szeret eléggé. Mert legrosszabb esetben mi történhet:? Egy varanggyal kellene élnie, aki életénél is jobban szereti őt.
De sajnos tudom, hogy ez a csók soha nem fog elcsattanni – sóhajtott reményét vesztve az elvarázsolt királyfi…
2025. október 18., szombat
Ágai Ágnes: Kamaszságok
Addig nyújtózzál, amíg a takaród ér -
intelmez Apa.
No igen. Ki mint veti ágyát,
addig ér a takarója.
*
De hát miért? - kérdezte Anya.
Csak - feleltem, és vállat vontam.
Nem értelek - rázta a fejét, és sírni kezdett.
Az anyák csak addig értik a gyerekeiket,
amíg azok nem tudnak beszélni.
*
Megkérdeztem egy legyet,
miért röpköd és zümmög szüntelen,
lám, a pók csendben, nyugodtan
szövöget, megalapozza a jövőjét.
Mire ő azt mondta, hogy
ne ezópuszkodjak,
mindenkinek más a bioritmusa.
A legyet átirányítottam Apához.
*
Nem szeretem azokat a felnőtteket,
akik úgy kezelik a kamaszkort,
mint egy lábon kihordott gyermekbetegséget.
*
Nem értem a szüleimet,
ha mindent olyan jól tudnak,
miért olyan tanácstalanok?
*
Akármit csinálok, rossz:
ha tűnődve heverészek,
tétlen naplopó vagyok,
ha teszek-veszek,
sosincs maradásom,
ha véleményt mondok,
nekem semmi se jó,
hogyha hallgatok,
nincs ítéletem.
*
Megdörzsöltem a hőmérőt,
hogy Anya lázasnak higgyen,
és babusgasson.
De ő azt kérdezte:
matekdolgozat?
*
Van neked eszményképed?-
Kérdezte Apa,
és várt, hátha azt mondom:
te vagy.
De én a tükörbe néztem,
amikor bólintottam.
Rákos Sándor: Ima
nem mondom a magad különös módján
tenyereden hordoztál nem úgy éppen nem úgy hogy
kedvemben jártál volna sőt inkább nagyon is
próbára tettél sokszor sokféleképp
vadásztak rám vadra vadászok lesből
de rugaszkodnom ha kellett
lendülve vaktában lehúzó
mélységek fölött ugrásomat
aládúcolta egy megtartó tenyér – – –
balkezes-sorsút védtél balsorsomban
csak baloddal balkézrőli fiadként
én istenem hát köszönet ezért is
de tudod hogy mostanában
meg-megtántorodom –
attól tartok hogy kihullok örökre
felejtő isten-tenyeredből
tenyereden hordoztál nem úgy éppen nem úgy hogy
kedvemben jártál volna sőt inkább nagyon is
próbára tettél sokszor sokféleképp
vadásztak rám vadra vadászok lesből
de rugaszkodnom ha kellett
lendülve vaktában lehúzó
mélységek fölött ugrásomat
aládúcolta egy megtartó tenyér – – –
balkezes-sorsút védtél balsorsomban
csak baloddal balkézrőli fiadként
én istenem hát köszönet ezért is
de tudod hogy mostanában
meg-megtántorodom –
attól tartok hogy kihullok örökre
felejtő isten-tenyeredből
2025. október 17., péntek
Földeáki-Horváth Anna: Elhagyottan
Amikor ott vagy egyedül, darabokra hullva, kiterítve
abban a hatalmas űrben, magányban és kétségbeesésben,
amikor senki nincs veled, senki nem lát, nem vesz észre,
hisz annyira mélyen vagy,
akkor még mindig van egy lehetőséged:
mindentől megfosztott, megszabadult tested és lelked
végső erejével segítségért kiáltani fel a mélyből
és reménykedni, hogy valaki meghall.
Lesz, akihez eljut kétségbeesett sóhajod
és nem hagy a szakadék mélyén.
Erőt ad a felszínre jutáshoz és ahhoz is,
hogy ismét felépítsd magad.
Ha azonban felépültél, ne felejts el többé:
a szikra a benned pislákoló erő újraélesztéséhez
felülről hullott.
Földeáki-Horváth Anna: Friss
izzó, haragos vörös
gömb – napfelkelte.
Kimondhatatlanul szeretem a reggeleket.
Az ébredést az álmokból,
az eszmélést egy új napra,
a reggel mindig friss erőt.
Hálás vagyok a sorsnak ezért
a mindennapi megújulásért;
a lét egyik legnagyobb csodájának tartom.
Ez számomra a bizonyíték, a remény.
Tiszta lappal indulok nap mint nap.
Kezemben a sorsom, bármi történhet;
az energiát minden reggel megkapom,
döntésemen múlik, mire fordítom.
Akárhogyan is érzem magam napközben,
tudom, ez csak átmeneti.
Hogy minden fáradt, sötét, elhasznált hétköznap után
egy gyönyörű, tiszta, friss, lehetőségekkel teli
újabb nap kezdődik,
s reggel ismét enyém az erő és a remény.
Arcom anyai
sugarad simogatja.
ez az én napom!
Imre Flóra: Mikor szeretjük egymást
méznap szivárog át szemhéjamon
a föld a forrástalan fénybe fordul
oldódik görcs szorongás fájdalom
kettős szivárvány lobban fel az égre
hársfavirágok illata lebeg
körülsimogatja védve-becézve
bőröd rugalmas selyme testemet
izmaid hullámain ringatózom
az őstenger áramai vagyunk
a Föld és Ég a hidrogén s az ólom
bennünk lélegzik a jövő s a múlt
a létezés átvilágít az itten
mikor szeretjük egymást él az isten
Földeáki-Horváth Anna: Kétség
Áldás vagy teher
magasba emel
s taszít a mélybe
bukva ha érte
kapkodna kezem
megállít eszem
tudatba olvad
tegnap s a holnap
egésszé válik
vagy porrá mállik
egység és kétség
szentség vagy vétség
kibékül végre
leesem térdre
előtted uram
áldd meg az utam
Kányádi Sándor: Arany Jánosra gondolva
útjaim nagyját már megjártam
útfélen fekszem őszi fának
egyre gyérülő árnyékában
fogam között egy szál vadrozzsal
szememben a tündöklő éggel
kévém-bekötni majd az isten
mellemre térdel
1976
2025. október 15., szerda
Méhes Károly: Téli sorok
A hó ijesztő volt de viszonylag hamar elolvadt
Aztán ónos esővel rémisztgettek
ami nem érkezett meg de lett
helyette köd mindent elnyelő levegőmassza
Türelmesen tűrtem
azt mondtam hiszen tél van
ez így rendjén való
De ettől nem kellene
minden nap meghalnia
egy barátnak ismerősnek
elhullani mint nem szűnő
hóesés
Sík Sándor: Ökörfarkkóró
Egyedül áll a lekaszált mezőn,
A kaszás tisztelettel elkerülte,
S ahogy elment mellette, visszanézett,
Ő meg utána nézett a kaszásnak.
Körülzuhogták szívtelen szelek.
Jöttek, elmúltak, ő meg ittmaradt,
Hajlongva nézett a szelek után,
Karcsú gerincén nem esett törés.
Levélhullajtó őszeleji éjben
Eszébe jut, hogy egyesegyedül van.
Szürkülő szárán remegés fut át:
Hát én mikor? és merre? és miért?
Pákolitz István: Adógaras
Adjátok meg, ami a császáré,
a császárnak, és ami Istené,
Istennek.
Máté 22. 20-21.
Fölmutatván a császár képmásával
ékített adógarast,
beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.
Ha kérdésükre
- kell-e adót fizetni a császárnak -
azt válaszolja: nem kell,
kikiáltják fölforgató lázítónak
és bevádolják a prefektúrán.
Ha azt feleli,
kell adót fizetni a császárnak,
népárulóvá aljasítják legott,
hívei pedig faképnél hagyják.
Beleborzongtak a gondolatba,
micsoda kelepce:
most aztán szaván fogják a híres ámítót.
Ő viszont átlátott
gyalázatos hamisságukon
és a legelfogadhatóbban válaszolt,
ajánlva a kölcsönös engedménnyel fémjelzett
tisztességes megegyezést.
2025. október 14., kedd
Tamás Tímea: Szorongás
megszabadulni valamitől ami
csak ellibbent lepkék gubóin
létezik és onnan tekeredik le
mint csillogó ökörnyál és
száll-száll
megszabadulni valamitől ami
tiszta-szép-fehér hópehely
ég és föld között és
szállt-száll
megszabadulni valamitől ami
szivarfüst a szívem körül
árnyék egy beomlott éjszakában
célkereszt a tegnap halántékán
N. Ullrich Katalin: Mostanában
mennek az emberek
egymás mellett -
és nem beszélnek
ülnek az emberek
egymás mellett -
és nem beszélnek
élnek az emberek
egymás mellett -
és nem beszélnek…
... élnek?
Sík Sándor: Hosszú élet
Most, hogy hetvenes éveimet töltöm,
Megérem, amit sohse hittem,
Hogy hosszú életű lettem a földön.
Hiszem az igét kopott bibliámnak:
Azért van ez,
Mert tiszteltem atyámat és anyámat.
A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem,
De lesz-e benne köszönet?
De van-e benne érdem?
A hosszú életből talán elég is lenne ennyi:
Aki szeret, annak, akit szeret,
Szeretne már utána menni.
Menni, de oda menni,
Ahová mennek mind, akik szeretnek
Engedj még egy-két esztendőt, Uram,
Az égi és a földi szeretetnek.
Reményik Sándor: Magános öröm
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!
2025. október 12., vasárnap
Fazekas József: Majd eljön
Majd eljön
egy pohár vízben
a hallgatás parazsán
fölizzó csöndben
az egyforma napok egyikén
egy nem várt délután
privát percén
a semmiségekben
a tenger illatában
sivatagi szélben
kulcsolt kezek fészkében
majd eljön
Isten.
Sík Sándor: Nem betegség
Ez nem betegség, ez csak állapot:
A kor, korom, korunk,
Becsengeti a nagyszerű napot,
Mely után nem kívánkozunk.
Ez nem sírás, ez csak megilletődés,
Búcsúzás néma könnyei,
Utánatok,
Felém kinyújtott jóságos karok,
Akiket nem tudok, nem akarok
Kezemből kiereszteni.
Nem is rettegés, noha félelem:
Hívés, reménység, áhitat
Bújócskát játszanak velem,
Mint esti felhők oltárán a nap,
Mígnem az éjszaka eljő
És elalusznak sugarak és felhő
És kettesben virrasztanak
Az Isten és a lelkem, -
Két halhatatlan érthetetlen.
2025. október 11., szombat
Illyés Gyula: Nélküled
.jpg)
Nélküled, mint az olló egy fele
– van árvább ennél?
Suta a sorsom: hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
Csak párban, mint a láb,
úgy mehetek tovább!
Vagy nézd, hogyan ivel,
vagy nézd a madarat!
Nem is én vágyok szállani, hanem
a két hű igen ütemeivel
a győztes szerelem!
Add párba szárnyul hát magad
s megköszönöm, hogy veled volt közöm
ahhoz, amire szánt a végzet –
Azaz, hogy köszönöm
ezt a tíz évet,
az örömöm,
hogy élek.
Illyés Gyula: Egy ősz
Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –
2
Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
Bokraim véres karját
ápolgató ökörnyál,
befonhatnád ősz-nyirkos,
lombtalan bátorságom.
3
Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel.
4
Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
a délután kedve! – márciusi
rügyeken át csörgedezve patakzott
fejünkre a napfény egyszer az erdőn!
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.
5
Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.
6
Észrevétlenül, mint a délutáni ég
borul homlokom alkonyatba; még nem
hagyott el a daloló bátorság, de egyre
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani
magosságát siratja bús vízesés gyanánt…
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s
fent madársírás: fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.