1Sám 12, 22-23
Múlt vasárnap az öregekről szóló bibliai üzenetet kezdtük tanulmányozni, többek kérésére. A visszavonuló Sámuel próféta búcsúbeszédéből olvastunk egy részt. Láttuk, hogy két csöndes, de nagyon sokatmondó megjegyzést említ önmagáról. Az egyik ez volt: „Megöregedtem és megőszültem,” a másik ez: „Semmit sem találtatok az én kezemben.” Azt jelentette ez, hogy Sámuel az isteni rend természetes állapotaként fogadja az öregségét, és Istennek engedve tudott önként, idejében és szívesen visszavonulni, bizalommal átadni utódjának a tisztét, mégy úgy is, hogy utóda méltatlan volt arra. Tisztában volt azzal, hogy nem az ő kezében volt addig sem Izrael jövője, sőt a kormány sem. Maga a mindenható Isten volt hűséges szövetségese az Ő népének. Itt a beszéde végén újra említi: „Hiszen nem veti el az Úr az Ő népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket.” Nem az ő személye fontos tehát, aki most visszavonul, hanem egyedül Isten dicsősége, és a nép jövője. Sámuel keze tehát üres. Isten visszakérte tőle mindazt, amit rábízott egy időre, s amivel ő hűségesen sáfárkodott. Mit tesz az öreg ember üres kezeivel? Erről vall a mai igében.
Mielőtt azonban még a vallomását részleteznénk, vizsgáljuk meg, mit szoktak tenni a mi kedves idős vagy idősödő testvéreink, amikor üressé lesz a kezük? Amikor kiveszik vagy kiejtik belőle azt, ami évtizedeken át benne volt, ami szinte hozzájuk nőtt: a szerszámot, a tollat, a műszert, a vezetést? Mit csinálnak olyankor idősödő testvéreink, amikor nem tudják már megszorítani és megfogni olyan biztos kézzel a finom műszert, vagy a nehéz szerszámot, mint éveken át? Amikor már nem újítják meg a jogosítványukat? Amikor az igyekezet még megvan, és a segítőkészség, de a fáradt, remegő kéz a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyköli a vizet a lábasból? Amikor a hajdan szép írásra az is alig ismer rá, s alig tudja kibetűzni, aki írta? Mit lehet csinálni fáradt, remegő, kidolgozott, öreg kezekkel, amikor azok már üressé válnak, mert kiesik belőlük vagy kiveszik belőlük azt, ami addig bennük volt?
Isten igéje azt tanácsolja, hogy amit már nem bír valaki tartani, azt tegye le nyugodtan. „Mindennek rendelt ideje van,” - mondja a Szentírás. „Ideje van a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak,” (Préd 3,6). Istentől rendelt ideje! És boldog ember az, aki addig őriz valamit, amíg rábízták, és el tudja dobni, ha azt a parancsot kapja az Úrtól. Abban pedig bizonyosak lehetünk mindnyájan, akár idősek, akár fiatalok, hogy ha Isten üresíti meg a kezünket, akkor az a kéz sohasem csupán üres, hanem szabad! Szabaddá vált valami másra, amit Isten akkor akar beleadni, és azzal megajándékozni. Sámuelnek ez a mondata a búcsúbeszéde végén, éppen arról szól, hogy üres kezeit odatartja Isten elé, s engedi, hogy most új szerszámot, új eszközt, új fegyvert, új küldetést adjon neki, és olyan feladatokra használja, amilyenekre ezt az öreg embert jobban lehet, mint ugyan őt évtizedekkel ezelőtt. Mert aki Istennel közösségben él, annak soha nem válik üressé az élete! Annak, ha véget ér az egyik küldetése, kezdődik a másik. Mert a küldője nem változik! Sámuel tehát tartja üres kezeit és máris vall arról, hogy felismerte az új küldetést. Mire valók az öreg ember üres kezei?
Két fontos feladatra, azt mondja: „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.” - Vagyis Sámuel azt mondja, hogy az egyik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: az eddiginél komolyabb, mélyebb és több imádság. Másik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: csöndes útmutatás mindenkinek, aki azt igényli, s akinek arra szüksége van. Még többet imádkozni, és mint egy útjelző tábla üres kezekkel mutatni az igaz és egyenes utat azoknak, akik tévelyegnek, tanácstalankodnak az élet útvesztőjében.
Ez is valami? - kérdezhetné az, akinek fogalma sincs arról, hogy micsoda hatalom az imádság, és hogy milyen óriási jelentőségű a csöndes, útmutató szolgálat. Aki azt kérdezi elégedetlenül, hogy ez is valamim elég-e ahhoz, hogy megtöltse tartalommal öreg éveit, - az sohasem próbált még komolyan imádkozni, s úgy látszik, ő maga sem ismeri az utat vagy az egyenes utakat, amiket másoknak meg lehetne mutatni. Éppen ezért, igyekezzék sürgősen megtanulni Isten országának nyelvét, az imádságot, s igyekezzék sürgősen elindulni az úton Jézussal, aki önmagáról mondta: „Én vagyok az Út!” Ezt mondja tehát Sámuel: két fontos feladatot kapok az eddigiek helyett: még többet imádkozni, és útjelző táblaként mutatni nektek az igaz és egyenes utat. Mit jelent ez?
1.
Még többet imádkozni! Minden hívő ember állandó küzdelme az, amíg aktív szolgálatban van, hogy nem jut elég ideje, nincs elég csendje, nyugalma az Isten előtti megállásra, az imádkozásra. Persze minden ember szakít erre időt. De éppen ez jelent fáradságot, hogy úgy kell „kiszakítani”, úgy kell biztosítani valahogy. Vagy mindenki előtt korábban felkelni, vagy este, mikor már ülve elaludnánk, akkor még fennmaradni, vagy valahogy napközben elérni, hogy legyen időnk az Istennel való csöndes beszélgetésre, mert olyan sok a feladat, a hajsza, olyan kicsi a lakás ... És még így is megkurtított, megzavart és sekélyes csendességeink vannak, ahol a csendességig sokszor el sem jutunk, magunk sem tudunk lecsendesedni, olyan rövidek ezek. De jó lenne többet, mélyebben, gyakrabban!
Nos, amikor valaki visszavonul, nyugdíjba megy, mint Sámuel, egyszerre lesz több ideje, több csendje. Néha amiatt panaszkodik, hogy túl sokat is van egyedül. Most már nemcsak úgy fél kézzel, hanem két kézzel tud imádkozni: komolyabban, összeszedettebben. Ha csak nem akarja mindenáron továbbra is ugyanazt folytatni, amit addig csinált. Isten gyermekeinél ez, a legtöbb esetben, engedetlenség. Ezt ki kell mondani! Ezt sok idős testvérünk erénynek tekinti, pedig a legtöbb esetben bűn. Hogy képtelen visszavonulni, ha Istentől azt kapta, hogy most eljött az ideje annak. Hogy már csak azt tudja csinálni, amit évtizedek óta csinált. Hajszolja a Gonosz idős testvéreinket, hogy legyenek idős korukban is ugyanolyan hajszolt, fáradt és minderre büszke emberek, mint addig voltak, hogy helyre ne állhasson a megbillent egyensúly az életükben.
Milyen egyensúly? Az a megbillent egyensúly, ami az imádság és a munka arányát tekintve mindannyiunkat fenyeget. Tudniillik akaratlanul, óhatatlanul is, amíg aktív szolgálatban vagyunk, ez az egyensúly a munka javára, és az imádság rovására billen föl. Ez az ige azt mondja, hogy egyebek között arra is adja Isten ajándékképpen az öregkor éveit, hogy tudatosan állítsuk helyre ezt a megbillent egyensúlyt. És ha hosszú évekig amiatt szenvedtünk, hogy mindig csak tenni, tenni, tenni ... És alig voltak perceink, amikor tudtunk igazán lenni, csak az Úr előtt állni és Őreá figyelni, akkor most merjük letenni a szerszámokat és feladatokat a kezünkből. Merjünk úgy odaállni Őelé, hogy most csak rá figyelünk!
Aki nem szoktatta magát a komoly imádkozáshoz egy életen át, annak nagyon nehéz ezt megtanulnia ilyenkor. Mint aki nem törődik a saját gyerekeivel, az az unokáival sem tud szót érteni. Nem tudja, hogyan kell nyúlni és szólni egy kisgyerekhez. Nagyon nehéz ezt megtanulni már idős korban. De meg lehet! És ez a nagy lehetőség az, amit Sámuel vallomása felvillant előttünk. „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam érettetek.” Isten ellen való vétek, ha egy hívő öreg ember nem imádkozik többet, mint addig! Ha a kezeit továbbra is csak arra akarja használni, amire addig, vagy ha a kezei üresek maradnak. Isten ellen való vétek, - azt mondja itt az ige. Mert más a program, más a küldetés, más a feladat akkor, amikor eljön annak az ideje.
Ó, de sok lehetőség van erre a komoly imádkozásra! És ó, de nagy szükség van rá. De sok öröm van benne, és de sok csoda követi a hívő, idős emberek hűséges, állhatatos imádkozását! Ezért akarja ezt megakadályozni az Ördög. Ezért teszi erénnyé, hogy továbbra is hajszoljuk magunkat, vagy ezért enged belesüllyedni a keserűségbe, az elszigetelődésbe, az önsajnálatba, esetleg az unatkozásba. Mind a kettő Isten ellen való vétek ennek az igének az alapján.
Aki komolyan veszi ezt, és kipróbálja - és vannak itt a gyülekezetben olyan idős testvéreink, akik mióta nyugalomba kényszerültek, akár valami betegség miatt, erőtlenségük miatt, más miatt, vagy nyugalomban lehetnek, azóta komolyabban veszik az imádkozás szolgálatát. Nos, az ő szolgálatukban látom, hogy ezek az emberek nem keserednek meg soha. Nekik is vannak pedig fájdalmaik, kudarcaik, sérelmeik, őket is ugyanúgy terheli az idős korral járó minden erőtlenség és betegség, de nem érnek rá ezekkel foglalkozni. És akire néz, az határozza meg a kedélyét, az életkedvét és a munkabírását is.
Múlt vasárnap említettük, hogy Sámuelnek is voltak kudarcai: csődbe jutott a gyerekeivel. A gyermekei letértek Isten útjáról, és ezt szégyenszemre az egész nép előtt tették. De boldog lett volna, ha ők is ott vannak a gyülekezetben, és hisznek az Úrban! De nem hittek; fájt ez neki nyilván. De nem ez a keserűség telepszik rá a kedélyére, és bénítja meg őt a szolgálatban.
Nem tetszett neki Saul személye, egyáltalán a királyság intézménye sem. Előre látta annak sok sok hátrányos következményét, amit meg is mondott a népnek. De mégsem emiatt kesergett, hanem ezt mondta a népnek: „Nem követem el azt a bűnt, hogy ne imádkozzam értetek.” Aki pedig imádkozik, abban mindig reménység van, mert az Isten ígéreteit látja szakadatlanul. Aki imádkozik, az nem tud tehát megkeseredni. De nem válik magányossá sem. Ezt is ezen az imádkozó öregeinket látom itt a gyülekezetben. Csak győzzék hallgatni azokat, akik kérik az imádságukat. Csak győzzék a telefonjaikat fölvenni, és velük együtt örülni vagy őket segíteni, vagy egy-egy bölcs igei szóval helyére tenni a sok mindent az életükben.
Az imádkozó ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig friss információi vannak, és mindig vár valami jó hírt, hogy t.i. kinek az életében hogyan hallgatta meg Isten az imádságát. Az imádkozó ember szemtanúja annak, hogy a mindenható Isten engem néz, és őt áldja meg. Vagyis: áldássá lehet! Isten munkáját látja szüntelenül a maga imádságai nyomán, nemcsak a saját életében, hanem másokéban is. Ezáltal tevékeny, fontos szereplőjévé, válik az Isten országa építésének. Legyen fizikailag bármilyen erőtlen és elesett. Nem véletlenül mondja Sámuel, hogy egyáltalán nem zavarja őt, hogy üressé vált mind a két keze! Ez azt is jelenti, hogy szabaddá vált a még komolyabb könyörgésre, az eddiginél is mélyebb imádkozásra. Hiszen még ez az elvetemült nép is, bűnei kellős közepén, testületileg könyörög Sámuelnek: „Imádkozzál érettünk az Úrhoz, hogy ne haljunk meg, mert minden vétkünket tetéztük azzal a gonoszsággal, hogy királyt kértünk magunknak.” Kérik, hogy imádkozzék! Ott a feladat, csak el kell fogadni, és el kell kezdeni örömmel végezni, Isten majd megáldja. Ezt a feladatot Ő mindnyájunknak adja.
Sámuel már nem tudja járni az országot. Eddig végig úton volt, tanított, segített, tanácsolt mindenütt. De tud imádkozni az övéiért. Vissza kellett adnia mindent a kezéből, amit Isten rábízott. De nem mond le arról, hogy továbbra is befolyásolja a közéletet, népének lelki életét az imádkozás által. Van olyan, hogy valaki az erőtlensége miatt már járni sem tud, de annál többet tud imádkozni! A körülményei miatt már nem tud másoknak Istenről beszélni, de zavartalanul tud másokról Istennek beszélni. Az ilyen embernek, ha elfogynak is mellőle a szerettei, vele egyidős jó barátai, - egyetlen társa marad meg: Isten! Egyetlen tevékenysége: Isten imádása. Egyetlen lehetősége: Isten szeretetének naponkénti hálás elfogadása. Így lesz az Isten szerint eltöltött, és az Isten szerinti tartalommal eltöltött öregkor a mennyország előszobája. Mert hol lesz ez majd valóság, hogy mi csak Istenre figyeljünk, csak az Ő imádásával foglalkozzunk, csak az Ő szeretetében éljünk? - Az üdvösségben! Isten a hűségesen imádkozó, hívő öregeknek megengedi, hogy kóstolót kapjanak az üdvösségből, ha élnek ezzel a lehetőséggel. „Távol legyen tőlem, - mondja Sámuel -, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé érettetek.” Akinek a programja ide mélyül, az élete végére eljutott az „egy szükséges” dologhoz, és megszabadul a sok felesleges dologtól.
Egy idős férfi azt mondta nemrégen a gyerekeiről, unokáiról és a gyülekezetről beszélgetve: én már semmi mást nem akarok csinálni, míg az Úr engedi, hogy itt maradjak, csak azt, amit Mózes tett, amikor Józsué harcolt az amelekitákkal: fönt a hegyen imádkozott. És amikor már annyi ereje sem volt, hogy tartsa a karját az akkor imatartás szerint, akkor két ismerőse ment oda, s egyik jobbról, a másik balról támogatta, mert mihelyt Mózes abbahagyta az imádságot a hegyen, Józsuéék alulkerültek a völgyben. És amikor Mózes komolyan imádkozott a hegyen, Józsuéék felülkerekedtek a túlerővel szemben, s végül is megnyerték azt a csatát. (2Móz 17).
Ilyen jelentősége van a komolyan értelmezett és hittel gyakorolt imádkozásnak! Hány győzelem mögött az van, hogy egy-egy élő hitű, hűséges öreg imádkozik Istenhez. És a családtagokban, életetekben, környezetetekben hány vereségnek, békétlenségnek, szegénységnek az az oka, hogy egy-egy idős hívő ember nem arra használja az öregkor éveit, amire Isten azokat adta, és üressé vált kezeivel nem azt csinálja, ami végett szabaddá tette azokat Isten, nem vállalja a közbenjáró könyörgést, ezt a gyönyörűséges szolgálatot.
2.
A másik, amit Sámuel önmagáról mond: üres kezeit útjelzőként használja. „Hogy mutassam nektek az igaz és egyenes utat.” Miért? Mert mindig fenyeget a veszély, hogy Isten népe is eltévelyedjék. „Ne térjetek el - mondja - a helyes útról, hogy a semmiket, a bálványokat kövessétek, amik tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni titeket.” Mindig fenyeget minket a veszély, hogy a bálványokat, a mindig időszerű legmodernebb bálványokat kövessük, amik tehetetlenek, és nem tudnak megszabadítani. És először csak egész kicsi hajlásszögben, azután a végén már sokszor ellenkező irányba haladva, eltérünk az igaz és egyenes útról. Aranyat érnek ilyenkor azok, akik csendes határozottsággal mutatják, hogy merre vezet a helyes út. Azután ha valaki nem hallgat rájuk, az magára vessen. De aki ismeri az egyenes és igaz utat, és a többi eltévelyedőnek nem mutatja, - bűne az annak, akármilyen tisztes idős ember legyen is. Sámuel azt mondja, hogy mint egy néma útjelző oszlop, úgy áll oda, hogy óvja népét az eltévelyedéstől, és mutassa nekik az Isten szerinti utat. Nem kell magyarázni, nem kell prédikálni, - mutatni kell az utat! Szeretve azokat, akiket meg akarunk őrizni az eltévelyedéstől, és hűséggel Isten iránt, aki megengedi, hogy ilyen fontos szolgálatot végezhessünk.
Sámuel már nem közlekedik, de segíti a közlekedést! Ő már kiállt a hajszából, és odaáll azok mellé, akik meghajszolták. Persze ehhez ismerni kell az igaz és egyenes utat. Csak az tud megbízhatóan utat mutatni másnak, aki végigjárta maga is azt az utat, aki ismeri, mint egy öreg révkalauz annak minden veszélyes pontját. Aki megbízható biztonsággal tud segítségül lenni. Az ilyen emberek szoktak megbízható szelídséggel és csendességgel segítségül lenni. Nem oktatnak, és nem oktatnak ki senkit. Tudják, hogy mindnyájan úgy indultunk, hogy nem ismertük az utakat. Senkit nem lehet megszólni amiatt, hogy tájékozatlan. De mindenkinek segíteni kell, aki tájékozatlan, aki ezt elfogadja. „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen ... mutatni akarom nektek a jó és egyenes utat.” Minden idős testvér legyen ilyen útjelző táblává! Mi meg adjunk hálát Istennek, ha ad nekünk ilyen útjelzőket. És vegyük komolyan az ige figyelmeztetését, ami így hangzik: „El ne feledkezzetek a ti elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek; figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket!” (Zsid 13,7).
Legyen olyan hitetek, idős testvérek, amit lehet és érdemes követni! És legyen annyi alázat és nyitottság bennünk, hogy kövessük azoknak a hitét, akik előttünk járnak az igaz és egyenes úton, és Istenhez segítenek közelebb minket. Mit jelent ez az útjelző szolgálat? Azt, hogy ott van egy idős ember egy társaságban, ahol nem ő viszi a szót, ahol sok mindenhez már nem is tudna hozzászólni, de úgy van ott, mint aki figyel Istenre, és lehet egy pillanat, amikor mondania kell talán egyetlen mondatot: az igazságot szeretetben! És ez más irányt, helyes irányt ad a további beszélgetésnek. Ez a készség, és az erre való alkalmatosság az, amiről itt Sámuel beszél.
Meg az, hogy az unokáiért nem a nagyszülő a felelős. A szülők felelősek gyermekeikért, akár felelőtlenül bánnak velük, akár Isten előtti felelősséggel igyekeznek nevelni őket. A szülőkön kéri számon Isten, hogy mit csináltak a gyermekeikkel. De a nagyszülőknek is lehet alkalma arra, hogy séta közben, játék közben, mint egy csöndes útjelző tábla rámutassanak Jézus Krisztusra, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az Út!” Isten nagyon megáldja ezeket a csöndes szolgálatokat. És mindenkinek szüksége van arra, hogy az élet útvesztőjében tanácsot, segítséget kapjon. Akkor is, ha nem vallja be. Akkor is, ha nem kér tanácsot. Úgy is lehet tanácsot adni, hogy az nem bántó. Hogy nem is tűnik úgy, hogy „én tanácsot adok neked,” hanem úgy tűnik: melléd állok és szeretlek! Erre a bölcsességre és szeretetre segíti el Isten azokat, akik készek ezt a szolgálatot vállalni. Persze erre azt mondhatná valaki: nem lehet örökké imádkozni és tanácsot osztogatni egy idős embernek sem.
Hát attól függ, hogy mit értünk imádságon és útjelző szolgálaton. Mert a Bibliának van egy ilyen szorosabb, szűkebb értelmezése is, hogy imádkozom akkor, amikor Isten elé állok és hozzá beszélek. De van egy tágas, gazdag jelentése is az imádkozásnak, ami azt jelenti: szüntelenül ott állok Isten színe előtt, várva, hogy mit parancsol nekem. Ez a szakadatlan nyitottság, készség, akkor is, ha a házimunkámat csinálom, akkor is, ha éppen csendben elmélkedem, akkor is, ha nem szeretem kötelességemet kell teljesítenem ... mindig Őelőtte állok.
Bármikor megszólíthat, és én bármikor kész vagyok a vételre, hogy veszem a parancsot és megyek. Így érti hát ezt: „szüntelen imádkozzatok!” (1Thess 5,17). Ez a szüntelen, ez az állandósult készség és nyitottság az engedelmességre, - ez is az imádság. És ha erre gondolunk, akkor méltán mondhatjuk, hogy igenis mindig imádkozhat, nemcsak az idős ember, hanem minden ember. És mindig készek lehetünk arra, hogy kinek a javára akar használni bennünket Isten. Mikor, kinek válhatok útjelző táblává. Sőt, az igazi az, ha valaki nem is akar útjelző táblává válni, hanem: az! Mert minden szava, minden gesztusa, a pusztajelenléte túlmutat önmagán Jézusra, az Útra. Az, hogy ő ott van, az azt a lehetőséget jelenti, hogy aki Jézusra akar figyelni, figyelhet rá, aki vele akar találkozni, találkozhat vele. Mert hit által ott él Krisztus benne. Ilyen mélységekre segítheti Isten azt, aki kész vállalni ezt a szolgálatot. Persze, - jöhetne a következő ellenvetés: mindez csak a hívő idős emberekre érvényes.
És mit tegyek én, - mondta múltkor egy kedves, nyílt szavú bátyám -, akinek úgy alakult az élete, hogy eddig nem sokat hallott Istenről, és pillanatnyilag hitetlen? Erre én csak azt mondhattam neki: térjen meg és higgyen Jézus Krisztusban. Nincs más megoldás! Nincs ilyen, hogy a hívőknek ez a lehetőségük, a nem hívőknek meg az ... Mindannyiunknak csak egy út van az életre, vagy le kell mondani az életről. „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12). Ezt nem fölényesen közli velünk János apostol, hanem aggódó szeretettel, mint tényt állapítja meg. Nincs ebben semmi minősítés vagy lekezelés. De van komoly figyelmeztetés!
Akinek most nagyon becsületesen ezt kell mondani: én még nem hiszek, nem tudok imádkozni, nem tudok útjelző tábla lenni, azt sem tudom, merre vezet ez az út, - akkor az hamar lépjen rá. És fáradt, remegő kezével is vegye elő a Bibliát! És ha soha nem tette, akkor is kulcsolja össze imára a kezét. S ha le tud menni naponta sétálni, akkor tudjon eljönni istentiszteletre is. És ha a barátaival néha összejön, akkor jöjjön össze a bibliaórán is a többiekkel. Addig, amíg ideje van!
Akik nem érzik még magukat elég öregnek ahhoz, hogy mindez érvényes legyen rájuk, azok elmehetnek-e úgy, hogy ma nem rólunk volt szó? Fellélegeznek: végre, nem nekünk mondott az ige valamit! Azért nem mehetnek el, mert nagyon világosan olvastuk az elején az igéből: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, amíg el nem jönnek azok a napok, és azok az évek, amelyekről azt mondod, hogy nem szeretem őket ...” (És akkor jönnek ezek a szép képek: az ablakon kinézők meghomályosodnak, az őrlőlányok megkevesbednek, az erős oszlopok is megremegnek ...
Az öregedés jeleit ilyen szép, költői képekkel fejezi a Szentírás.) „Gondolj Teremtődre ifjúságodnak idején” -, mert most készíted elő az öregségedet - ha megéred! S hogy milyen öreg korod lesz, az attól függ, hogy most rátaláltál-e az útra? Most elfogadtad-e a Jézus Krisztusban megjelent isteni mentő szeretetet? Most megtanultad-e Isten országának a nyelvét, az imádkozást? Vagy maradtál magadnak és járod a magad útját, - és esetleg késő lesz.
Most gondolj Teremtődre, és most fogadd el az Ő szeretetét, hogy azután azt a küldetést tudd végezni most, amit mostanra adott. És legyen küldetése és tartalma az életednek akkor, ha már minden kihullik a kezedből, és maradjon meg mindörökké az életedben Ő, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Most és öreg korodban, és a halál után is!
Ezzel a reménységgel, ezzel az imádsággal vegyük komolyan ezt az igét, s így feleljünk rá a zsoltáros szavával, amelyik arról szól, hogy nemcsak az erős lovakban lehet bízni, hanem - amikor a magunk erejéről kiderül, hogy erőtlenség, - az Úrban! Aki ő gyors lovában bízik, megcsalatkozik dolgában, Aki karjával dicsekedik, meg nem tartatik a hadban. De nagy Úristen népére szüntelen néz szemeivel, Akik benne bíznak, hozzá folyamodnak, nem felejti el. (Zsolt 33,9)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)