Valaha anyám vezetett engem,
rakoncátlan, riadt-rossz gyereket
kövesúton, hepehupás hágón,
fürge göröngyön, komisz kaptatón,
vadóc mezsgyén: napok létrafokán,
makrancos ünnepek sivatagán;
mentünk búslakodva, felbuzdulva,
bukdácsolva, olykor botladozva,
soha, soha meg nem futamodva,
kézen fogva – a bizonytalanba.
Ma én vezetem-viszem anyámat,
dacos, buzgó, bús asszonyt – korosat,
mihaszna piacon: világon át,
életdűnén, nyüzsgő halálpusztán,
fukar szurdokszélen, partszegélyen,
ismeretlen keskeny szerpentinen;
s jön velem zihálva, panaszkodva,
– nem fordulunk többé soha vissza:
ballagunk az alkonyban szorongva –
kézen fogva a bizonyosságba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése