beléptél
csöndembe
kenyérré lett
Ige!
2026. június 7., vasárnap
Gárdonyi Géza: E Föld
E Föld, – ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja:
ha szenvedni és tűrni megtanul,
szárnyát felölti, s mennybe szabadul.
Turczi István: Máté evangéliuma
Nyomomban az éjszaka.
A hold mint durva kavics ütődik homlokomhoz.
A szél spiráljai hajamba csimpaszkodva
borzolják a kövek bőrét.
Szürke folyosókon a felhők is utánam erednek.
Idegeim kihűlt higanyba mártva,
testem ízekre tépi és felszívja a várakozás.
Megvillan az ég: arcom kivilágított sziklafal.
Mozdulataimat
pásztázza
a csend.
A szavak túlfelén
nedves rettegés formázza az öröklét törékeny vonzatait.
A természet végső arca dermedt golgotákon vándorolva
száműzi a spongyamagányt.
A sötétben valaki a vállamra teszi a kezét,
ÉS A NEVEMEN SZÓLÍT;
lélegzetem mint a gyufaszál sercenése.
Ilyen lehetett egykor a keresztrefeszítés:
mítoszteremtő, hajléktalan boldogságtöredék.
Dr. Kállai Imre: Hinni a Fiúban
Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.
János 3,36
Kedves Testvéreim!
A mai ige nem olyan könnyen értelmezhető, de megpróbálom a Szentlélek segítségével úgy magyarázni, hogy közel jöjjön hozzánk. Kérem, hogy jöjjetek velem erre a felfedező utazásra, kérem a figyelmeteket erre a rövid időre, amíg a magyarázat tart.
Ahogy említettem, János sokszor hozzáfűz az eseményekhez és nagyon mély dolgokat mond Jézusról, mély dolgokat mond az emberről. Most is ezt teszi. Nagyon mély, nagyon jelentőségteljes dolgokat mond el Jézusról és az emberről.
Pontosan nem lehet különbséget tenni, hogy most itt melyik János beszél. A szöveg megengedi azt az értelmezést, hogy keresztelő János fűzi tovább a gondolatmenetét, de arra is gondolhatunk, hogy már maga az evangélista, a tanítvány János fűzi tovább a keresztelő gondolatait. Úgy gondolom, hogy jelen esetben nem az számít, hogy ki mondja, inkább az számít, hogy mi van leírva. Ez hasonló ahhoz, amikor a teológusok között vita tört ki, hogy a kígyó a bűneset történetében beszélt vagy nem beszélt? Sokat cikkeztek, érveltek, vitáztak ebben a kérdésben, míg egy másik gondolkodó úgy szállt bele a konfliktusba: Engem nem az érdekel, hogy a kígyó beszélt-e vagy sem, engem az érdekel, hogy mit mondott! Nagyon frappánsan megfogalmazta ez a teológus a lényeget!
Tehát fókuszáljunk arra, hogy mit mond az ige, mert az lehet benned és bennem életté!
Az alaphelyzet az evangélium íródásakor az, hogy sötét van. Na nem azért, mert lekapcsolták a közvilágítást, hanem azért, mert az emberek a Jézusról szóló bizonyságtételt nem akarták elfogadni. János már az evangélium elején beszél arról, hogy a világosság eljött Jézusban, de a sötétség nem akarta befogadni. Itt újra előhozakodik ezzel János: az emberek nem akarnak hinni Jézusban. Nagyon szívesen hisznek mindenben, mindenféle tévtanításban, mindenféle eszmében, mindenféle összeesküvés elméletben, de Jézusban nem akarnak hinni.
Valahogy úgy érzem, hogy János evangéliuma nem is szólhatna most aktuálisabban hozzánk, hisz mi is olyan társadalomban élünk, amikor nem akarnak hinni az evangéliumban, megkérdőjelezik az emberek az abszolút létezését és mindent relatívan akarnak vizsgálni. „Bizonyságtételét senki sem fogadja el…” – fogalmaz János.
Nem akarnak hinni Jézusban, inkább hisznek más dolgokban. Ahogyan akkor nem akartak hinni, úgy ma sem akarnak hinni Jézusban és Jézusnak.
Ugyanakkor azt is érthetjük János szavaiból, hogy az embernek van egy alapvető vágya arra, hogy megismerje a természetfelettit. Nagyon sok ember érezte már, hogy Isten, a spiritualitás létezik. Valahol a lelke mélyén minden ember érzi vagy valamikor érezte, hogy rajta kívül van valaki, van valami, ami megmagyarázhatatlanul nagyobb mindennél.
Az ember spirituális lény. János is ezt mondja. De arra is utal, hogy ha égi, mennyei, földöntúli dolgokról akarunk tudni, ha arról akarunk biztos információt, hogy kicsoda, micsoda Isten, akkor a leghitelesebb informátor, a legmegbízhatóbb forrás az, Aki épp felülről, a mennyből jött: Jézus!
Ha valamiről szeretnénk megtudni valamit, akkor megkérdezzük azt, aki már átélt hasonló élményt. Emlékszem, hogy a vizsgák előtt, amikor már az embernek teljesen fel vannak fokozva az idegei, akkor mindig érdeklődtünk azoktól, akik már túl voltak a vizsgán, hogy milyen volt. Teljesen természetes dolog, hogy attól kérek információt, aki már valamilyen formában átélt hasonló esetet. Mondjuk szülés előtt a kismamák már szült nőktől érdeklődnek, hogy milyen körülményekkel, nehézségekkel jár egy szülés és annak folyamata. Nyilván nem egy férfit fognak megkérdezni, hogy milyen volt a szülés…
János is épp arról beszél, hogy Jézus Krisztus a legbiztosabb forrás a lelki dolgokat illetően, mert Ő a mennyből, felülről jött, ő része a mennyei családnak, az Atya, a Fiú, a Szentlélek hármasának, Ő színről színre ismeri az Istent, sőt Ő maga is Isten, ezért Nála van a leghitelesebb információ a lelki, spirituális dolgokról.
Sőt, azért is érdemes Jézus bizonyságtételére figyelni, mert Ő Szentlélekkel van Telve, és a Lélek mértéktelenül jelen volt Jézus életében. Lélekből szólt, mert az Atya mérték nélkül adta neki a Lelket, hisz Jézusnak nem volt bűne. Ezért hallgattak rá olyan sokan, ezért volt a bizonyságtétele olyan meggyőző, ezért volt minden mozdulata, szava, az egész lénye élő és ható.
Tehát János beszél a Fiúról, aki fentről jött és telve volt Lélekkel. De azon túl beszél arról is, hogyan viszonyulhatunk ehhez a Fiúhoz. Lehet benne hinni, lehet elutasítani és lehet közömbösnek maradni: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”
János abból indul ki, hogy minden ember egy szörnyű örökséggel születik erre a világra. Ez egy lelki örökség: a bűn. Sokan megrökönyödnek, hogy ilyen nincs, mindenki csak a saját bűnéért felelős! De a világ nem erről szól, a Biblia nem erről beszél. Például azt egyszerű belátnunk, hogy van egy biológiai örökségünk: a testalkatunk, a szemünk színe, az értelmi képességeink, a személyiségünk vonásai. Ezzel együtt van egy lelki örökség is, a bűn öröksége. Ennek az örökségnek a kiteljesedése a halál, nem csupán a testi, hanem a lelki halál. Aki úgy hal meg lelkileg, ahogyan született, annak a lelki halál az osztályrésze. Viszont János itt beszél egy megoldásról, aki hisz a Fiúban, annak örök élete van! Ó, micsoda örömhír! Van a lelki rossz örökségből egy menekülési lehetőség., Jézus! Van lehetőség a megmenekülésre!
Egy történetet hadd mondjak el ezzel kapcsolatban:
Egy jómódú ember, a fiával együtt nagy rajongója volt a ritka műalkotásoknak. Gyűjteményükben megtalálható volt minden, Picassótól Raffaellóig. Gyakran csodálták meg ezeket a műveket együtt.
Amikor kitört a vietnami háború, a fiú katona lett. Nagyon bátor volt, és meghalt, amikor egy ütközet alatt megmentette egyik bajtársa életét. Amikor édesapja megkapta a hírt, mély gyászban volt egyetlen fia miatt.
Majd egy hónappal később, nem sokkal karácsony előtt, kopogtatott valaki az ajtón. Egy fiatalember állt ott, kezében egy nagy csomaggal.
Ezt mondta: „Ön nem ismer engem, de én vagyok az a katona, akiért az Ön fia az életét adta. Sokak életét megmentette azon a napon. Amikor engem biztonságos helyre vitt, egy golyó szíven találta, és még ott, azonnal meghalt. Gyakran beszélt Önről, és arról, mennyire szeretik a művészeteket.” A fiatalember kinyújtott kezében tartotta a csomagot. „Tudom, hogy ez jelentéktelen dolog, én nem vagyok egy nagy művész, de azt hiszem, a fia kívánsága az lett volna, hogy Ön kapja meg ezt.”
Az édesapa kinyitotta a csomagot. A fia portréja volt, melyet ez a fiatalember festett. Az apát mélyen meghatotta az a megragadó valódiság, amellyel bajtársa eltalálta fia személyiségének ábrázolását. Különösen a szemek vonták magukra az apa figyelmét, miközben a saját szemét könnyek árasztották el. Köszönetet mondott a fiatalembernek, és fizetni akart neki a képért. „Ó, nem Uram, én soha sem tudnám kifizetni azt, amit az Ön fia tett értem. Ez ajándék, fogadja el, kérem.”
Az édesapa a kandalló fölé akasztotta a festményt. Minden látogatót, aki belépett a házba, először a fiú képéhez vezetett, mielőtt megmutatta nekik a többi műalkotást.
Néhány hónappal később meghalt az apa. Egy nagy aukciót terveztek a festménygyűjteményből. Sok befolyásos személyiség gyűlt össze, nemcsak a festmények megszemlélésére, hanem azért is, hogy személyes gyűjteményük számára megszerezzék azokat.
A pódiumon ott állt a fiú képe. Az aukció vezetője megnyitotta az árverést. „A fiú képével kezdjük, ki akar licitálni?”
Csend volt, aztán megszólalt egy hang a hátsó sorokból: „Mi a híres festményeket akarjuk látni, tegyék ezt félre.”
De az aukció vezetője folytatta. „Kínál-e valaki ezért a festményért 100 vagy 200 dollárt?” Újra megszólalt egy mérges hang: „Mi nem azért jöttünk, hogy ezt a festményt lássuk. A Van Goghok, meg a Rembrandtok érdekelnek. A tulajdonképpeni aukció érdekel bennünket.”
Azonban az aukció vezetője csak folytatta: „A fiú! A fiút ki karja elvinni?” Végül megszólalt egy hang a leghátsó sorból: „Én 10 dollárt adok a képért.” Mivel nem volt tehetős ember, ez volt minden, amit fel tudott ajánlani érte. Ez az ember az édesapa és fia régi kertésze volt.
„Tehát 10 dollár, ki kínál 20 dollárt?” – „Adja oda neki 10 dollárért, hadd lássuk már végre a mesterműveket!”
„Az ajánlat 10 dollár, senki többet 20 dollárért?” Erre a tömeg háborogni kezdett. Nem akarták már tovább látni a fiú képét. Feszülten várták az értékes darabokat gyűjteményeik számára.
Az aukció vezetője lecsapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, senki többet 10 dollárért!”
Egy férfi, elől a második sorban kiabálni kezdett: „Akkor most folytassuk a festményekkel!” Az aukció vezetője letette a kalapácsát: „Az aukciónak vége!”
„És mi van a többi festménnyel?”
„Sajnálom, de amikor megbíztak ennek az aukciónak a levezetésével, a végrendelet egy külön záradékához kellett tartanom magam, amit eddig nem árulhattam el. Csak a fiú képének árverésére kerülhetett sor, aki a képet megvásárolja, örökli az egész vagyont, beleértve a műalkotásokat is.”
A Tiéd már a Fiú? Megkaptad már az örök életet a Fiúban? Hiszel? Van élő hited? Mert van élő hit, van halott hit, meg van beteg hit is. Higgy a Fiúban! Kövesd a Fiút! Szolgálj a Fiúnak! Ámen.
Forrás: Debrecen Homokkerti Református Gyülekezet
2026. június 6., szombat
Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.
Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.
Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?
Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?
Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
Lao-ce: Tao Te King
67.vers
s nem apad soha:
mert végtelen,
azért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás.
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat;
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi
s a szeretet védelmezi.
Weöres Sándor fordítása
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Buda Ferenc: Tiborc tűnődik
Fura egy fordított világ ez:
az lesz vátesz, aki lóvá tesz,
sztár a zsivány, mester a kontár,
a cinkolónak piros pont jár,
szajhákon csillámlik a flitter,
sarzsihoz jut sok kósza ritter,
s vélvén magát vezérhajónak,
vígan feszít vizen a hólyag.
Prókátorok, hamis parasztok
mérik a pórnépnek a snapszot:
„Igyatok csak, danoljatok hát!
(Fő az, hogy mi tartsuk a kottát.)”
Kinek kabaré, kinek kínpad –
színváltozás: forog a színpad,
s játszván jó gázsiért akármit,
hazudnak, hogy hasad a kárpit.
Ál-király, mű-Bánk, mű-Petur bán
folyton csak a zsebünkbe turkál,
mind-mind a köz javát kívánja,
akár a tíkokét a kánya.
Hiteleznek és szavatolnak,
hív jobbágyuk leszesz maholnap,
s mielőtt még adnád dedóba,
kölykedet is viszik adóba.
S múlnak az évek, mint a percek,
rajtunk nem könyörül a Herceg,
így tehát, testvér, mi: Tiborcok
húzzuk összébb a gatyakorcot.
2026. június 5., péntek
Sajgó Szabolcs: az asztal
asztal
ami körül van helye mindenkinek
ami körül mindenki lehet önmaga
ahol a többiek nevét mindenki
örökre tudja
a félelem ott többé nem igazgat
árnyékaink nem követnek nincsenek
a fő fogás ott az élet kenyere
s koccintani hozzá a lélek itala
hívogat az asztal
kétezer éve
mióta megjelent
ha távolodunk tőle
ha elfordulunk
egymásra többé nem ismerünk
feledjük újra kik vagyunk
megint a rettegés igazgat akkor
s a puszta nyers erő
az egyetlen asztal helyett akkor
a halál sok kis asztala lesz újra a miénk
Pilinszky János: Csönd
.jpg)
Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.
Jékely Zoltán: Ametiszt éjszaka
kattant a zár: ketten vagyunk,
akár az a két ősi ember,
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.
Itt vagy, a szívem hevesen ver,
ketten vagyunk, kattant a zár -
mint ama két szép ősi ember,
kit bűnbeesés perce vár.
Szigetre úszunk, ring a bárka,
egy-két csapás, puhán kiköt;
belegázolunk a hinárba.
Jobb, ha lehúzod a cipőd.
Ametiszt-színű éjszakában
nem ismerünk mát, holnapot;
már mentás partot ér a lábam -
messze rúgom a csolnakot.
Testünkre huncut isten ontja
parázsló napja sugarát,
e négy fal itt a horizontja -
Ledobhatod minden ruhád!
Káli István: Örökség
.jpg)
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
Ha már szétesett.
(József Attila: Judit)
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
(József Attila: Nagyon fáj)
1. Jajong
Jajong kihűlő versem, jég borítja,
Se rím, se ritmus nem talál utat,
A forma bomlik, bár még nem mutat
Halálra semmi. És ha eltorzítja
Is legszebb képem, mert hideg agyamnak
A tiszta szó is csak puszta töltelék,
Most már feledni kell: a szép emlék
Hiába dédelget. Írjak magamnak
Ezer jó strófát, mind-mind drágagyöngyöt?
Vagy jó kedélyhez viccet? Várfalad
A nem! Itt bent kevélyen megtapad.
E kényszer-szó mindent dugába döntött,
S az áldott láng ellobban végleg bennem.
Utánad már csak bánatom marad.
2. Utánad
Utánad már csak bánatom marad.
A semminél aligha több és jobb ez.
És mégis, szégyen nélkül kérlek, kérdezz:
Mit éreztem, hallván tiltó szavad?!
Megtudhatnád, milyen volt jégen állni
Előtted, fejtől aljig meztelen,
Miközben ott bent izzott, s fesztelen
Tekintetedtől lelkem is megválni
Készült e talmi, vásó porhüvelytől.
Kétségeim közt úgy hittem, magad
Is rájössz, nem kell mégse megtagadd,
Mi úgy is jó lehet, hogy égre nem tör.
S ha újra régi fénnyel néznél, kedves,
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
3. Dalolnék
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
Letiltva poshad egykor zengő hangom,
Hamissá torzít némaságom. Rangon
Alulra kényszerítsz, így meghalad,
Mit másként értenék. De megtanulnám,
Hogy így is teljessé legyen a kép,
S neked adhassak mindent, csak a szép
Világát élhesd, és tekinthess úgy rám,
Akárha még szabadna eldalolnom,
Amit most úgy bezárt a tiltás: ritka
A perc, amely elmémet még megnyitja,
Miközben vérem éget, és feléd nyom,
Taszít a tiszta ösztön. Megintesz?!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
4. Íratlan
Iratlan törvény – vágyam elszorítja,
Kitörni nem mer, nincs is énekem,
Amit e szűk világ megbír. Nekem
Feszül a hit, hitetlenség borít.
Ha Egyik kerül fölül, a másik szülte
Határozatlanság fokoz le minden
Nem titkolt érzelmem okán. Innen
A félsz, hogy fölrepítsz a kétség-űrbe,
Ahonnan visszatérni régi önmagához
Büntelenül, jaj, senki nem tudott még,
S ha vágyni mert, a lázadást leverték.
Mindig akad, ki gyűlöl és elátkoz!
Ezért is nincs már társad, hogy szerethess.
Talán, ha egyszer újra én lehetnék...
5. Talán
Talán ha egyszer újra én lehetnék,
Ki áttörném holdad körül a kérget,
Hogy megcsapolva elcsorogjon mérged,
Amit hamis imádat termett. Ék
Közöttünk minden tőlünk megvont, meghitt
Egy-pillanat, amelyen átsugárzik
Derűd, de mégsem élhetjük meg.
Egy másik Világ tett végleg ön-fogollyá.
Úgy vitt El tőlem és veszejtett tenmagadba,
Hogy majdan már hiába dúlna fog- s köröm-
Harc érted – benned s bennem is. Töröm
Magam, remélve, hogy feléled s hadba
Indít még ájult ösztönöd, hogy egy
A társad mindenben, mi szép s öröm.
6. Társad
A társad mindenben, mi szép s öröm,
Csak úgy maradhat bárki, hogy megérti,
Neked mit jó megélni: egy-egy fél ti?!
Külön-külön a kettő?! Nem rút s üröm,
A másik pár a győztes, hogyha élő
E kettős. Nincs oly törvény, mely megtilthat
Istentől áldott belső rendet. Nem hat
Tirátok semmi kényszer, még ha félő
Is, hogy egyszer felszínre tör az átok.
Ott állnék mindig kívül a körön,
De bent éreznéd, hozzád mint kötöm
Magam ezernyi dallal. Dúdolnátok
Dalom, s nem fogna ármány rajtatok, mert
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm.
7. Zenében
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm
A hallgatást, mit kételyed okoz.
Elmondanád, jövőd miért fokoz
Le múló perccé, bár úgy kötöm
Magam mindenhez, mint ha hitbe zárva
Viselném terhét napjaimnak. Látod,
Akácra szálló méh vagyok?! Kiváltod
Neked begyűjtött édes mézem tárva
Nyitott kaptáromból ígéretekkel?!
Miért is mentse át, ki érted él s hal,
A májust új, zsibongó őszbe? Oly dal
Miért is kelne tollán ék-verettel,
Mit tiltásod megfojtott?! Hadd, enyhítsem
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
8. Feloldanám
A kényszert minden hanggal – míg nevetnék –
Feloldanám, és nem tudnál úgy élni,
Hogy megtagadj magadtól.
Mesél, mi Meséből sarjadt, játékot vehetnék
Ezer varázsból, képzeletből, mintha
Megtörtént volna mindaz, mit mi ketten
Egyet akarva vágytunk. Én nevettem,
Egy tarka lepke szárnyán ülve, mint a
Koboldok, s bujtogattam benned titkolt
Kislányos álmodat, hogy nemcsak fétis,
De tiszta érzelem köt majdan mégis
Hozzám. Megélhető az álom, nem holt
Ábránd, ezt tudhatod. Oly könnyű lennél, s
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is.
9. Gyöngéden
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,
A végtelen kitárulkozna néked,
Hogy megtapasztald titkát. Minden éked
Fölaggatnád e sárgult fára, hét kis
Ajándék életed is kölcsönadnád,
Hogy felnőhessek hozzád, és bemérjem,
Mily óriássá lettél. Csak ne érjen
Csalódás, meg ne torpanj, mert hamis vád,
Hogy képtelen vagyok nyomodban szállva
Betölteni körötted tág tered.
Ha érzed, szárnyad nem viasz, s mered
Vállalni tenmagad, Ikarosz, állva
Hagynám a múltam, kérnék új jelent:
Ellibbennék a Nap felé veled.
10. Ellibbennék
Ellibbennék a Nap felé veled
A Vízkereszt szűz-hó rügyében égve,
A zajló jégből szállva föl az égre,
Gergely havával törném meg teled.
Cseresznyefákon én volnék a bimbó,
Kalász ezüstjén lennék új varázs,
Medárd után pipacsban friss parázs,
A tarlód mellett érett édes ringló.
Meggyűjteném minden igaz magod.
A tiszta kékség fogná a kezed.
A mustban forrnék életté neked,
Hogy ködben is, ha lombod elhagyod,
Ne zúzmarás lepel vakítsa meg a
Te tiszta fényre szoktatott szemed.
11. Fényre
Te tiszta fényre szoktatott szemed
Emelted föl az égre, azt remélve,
Talán meglátod – földi kincsét mérve –
Teremtődet hajlongani. Ne vedd
Zokon, te árva védtelen, imádott
Ajándékot nem osztanak sosem
Az égiek szemünk láttára. Vagy nem
Reméltél tőle ily kegyet? Csak áldott
Türelmedet kínáltad fel, hogy éltesd
A bennem fellobbant szerelmet? Én is
Olyan merészen vágytalak, mint Thétisz
A megdicsőülést. Hiába. Egy test
Vagyok csak, földi lény. Szíved szemét bár
Lehunytad, szállnál egyre fennebb mégis.
12. Szállnál
Lehunytad – szálltál egyre fennebb mégis –
Csodálkozástól tágra nyílt szemed,
Mert nem volt már fontos neked
Belátni: végeztél! Elfedném hát kis
Aszottá satnyult lelkem minden titkolt
Atomnyi zegzugát, de tőled semmit
Elrejteni nem tudtam még, mert sem hit,
E szép hazugság, sem a kétely nem volt
Erény vagy érték új megváltásomhoz.
Ellöktél, mint kit nem zavar az árva
Kapaszkodó, félénk ragaszkodása,
Nem érdekelt, a holnapom halált hoz.
Miért ígértél tiszta életet nekem
E végtelen világból visszavágyva?!
13. Visszavágyva
E végtelen világból visszavágyva
Idők teljességére volt igényed.
Azt kérted tőlem, higgyem Jézust, lényed
Sugallatától térjek jóra. Ágyba
Parancsoltál, betegként, s testem, lelkem,
Egész mivoltom lett szolgája végleg
A léttelenség új világképének.
Csak mert, akár Ruben, szeretni mertem,
Nem számított, Benjáminért mit tettem,
Biztos holtából mentve Józsefet
Sem kértem több kegyet. Nem bánt.
Szemet Szemért csatában élő hulla lettem.
De fénylik még szemedben új reményem:
Nekem teremnél égi szellemet!
14. Teremnél
Nekem teremnél égi szellemet,
Nem sajnálón, de rám-csodálkozással?
Bevallanám, hogy nem cserélnék mással,
Legyűrném gőgöm is, mert kellenek
Beszélgetéseink, feloldódásom
A mindent érő, közhelyes világod
Lebegtető vizében. Még élek, látod,
Megújulok, mert nem csapdámat ásom,
Mikor kezednek érintését lesve
Kitárok mindent, érkeztedre nyitva
Hagyom magam, kiszolgáltatva, kit ha
Meleg köszönt, fellángol... Fagy-deresre
Húztál, dermesztve rímet, ritmust, formát:
Jajong kihűlő versem, jég borítja.
Mesterszonett
Jajong kihűlő versem, jég borítja,
Utánad már csak bánatom marad.
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
Talán ha egyszer újra én lehetnék
A társad mindenben, mi szép s öröm,
Zenében élnék, s tudnám megtöröm
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,
Ellibbennék a Nap felé veled.
Te tiszta fényre szoktatott szemed
Lehunynád, szállnál egyre fennebb, mégis,
E végtelen világból visszavágyva
Nekem teremnél égi szellemet.
2005. február 20.–március 8.
2026. június 4., csütörtök
Sztrilich Ágnes: a Golgotán
csupaszon
sebezhetőn
ütésre várva
a Hegytetőn –
vérrel és
könnyel kérni
az eget:
Atyám,
bocsáss meg!
Sztrilich Ágnes: közeledés
félve Feléd
néztem
lassan Eléd
léptem
meghajtottam
fejem
rámborult
Jelenléted –
Dsida Jenő: Ormok felé
szivárványosabb a szomorúság,
közelebb búg az eszelős zene, -
csak a barátaim sora gyérül.
Nem bántanak, csak elszökdösnek,
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény,
ahogy mindjobban lángol a homlokom.
Ketten se maradtak immár.
Egy Madonna-arc fürdi magára még
igéim hósziporkás zuhatagját,
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.
Megállok a fehér csúcs végtelenjén.
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,
az a különös zene is itt kering.
Az Istennek sincs társa az ormok felett.
Szálinger Balázs: Apa-monológ
Kérdezd meg magadtól, elszármazott,
Elköltözött, álmait hajszoló,
Mindig máshol jöttment-fiú:
Eszedbe jut-e néha az apád.
Van egy apád, úgy él mögötted,
Mint egy ivartalan és elkötött
Senki, aki nagyétkű fiút nemzett,
De az a fiú elment,
És ha veled dicsekszik,
Nem tud otthon senkit se felmutatni.
Apaságában naponta cáfolódik,
Megszólítatlanul tartja magát
Mint egy poros háló, alád;
Ahogy te épülsz,
Minden nap büszkébb,
Minden nap keserűbb
Ember lesz az apád.
Nyilván gondoltál arra, hogy meghal.
Nyilván tudod, hogy épp idegenben
Leszel, amikor elér a híre,
Nyilván felkészülsz arra a hírre –
De arra gondolsz, hogy egy halálnak
Képei vannak?
Áll a szobában, mint egy zsák, eldől,
Lever valamit, valamit eltör,
Arcára esik, majd fölemelik
– gondolsz-e arra,
Hogy egy halálnak képei vannak?
Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel?
Nem kéne egyszer leülni vele,
S megígérni, hogy ott leszel aznap?
Sztrilich Ágnes: határhelyzet
érintettem a
képtelenségek
határát –
elfogadtam
tehetetlenségem
korlátját –
és akkor
átölelt Karod –
feltárult
a Titok!
Sztrilich Ágnes: ünnep
elmenni vágytam
távol-messzire
hívtál Hegyedre –
kuckós magányt
keresett szívem
megosztottad
velem
Hűséged
legyőzte
menekülésem –
Sztrilich Ágnes: egyedül Te!
inog és
omlik
lépteim alatt
út és falak –
most tudom
igazán
a biztonság
Te vagy!
2026. június 3., szerda
Szenes Hanna: Kék hegyek
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém,
Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,
Amit ők leheltek belém.
Petőfi Sándor: A völgy s a hegy
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságából
A nagyvilágra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körülövezi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára aranykoronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát,
Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség,
Amelyet tőlem úgy irigylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utolsó is rajtam ragyog,
És mégis mindig olyan puszta
És mégis mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág...
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi odalenn enyelgő szellő,
Az idefönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
2026. június 1., hétfő
Pap Zoltán: A csend, ahol valami elkezdődik
amikor minden hang kifárad,
és a lélek egyszer csak beszélni kezd.
Nem hangosan.
Nem szavakkal.
Hanem azzal a furcsa, súlyos jelenléttel,
amit nem lehet megmagyarázni –
csak érezni.
Ez a lelkiismeret.
Nem bíró, nem tanító.
Tükör. Nem azt kérdi, mi sikerült,
hanem:
„Valóban ott voltál?”
A munkában.
A szándékban.
A pillanatban,
amikor döntened kellett.
A munka nem mindig szent.
Néha monoton, néha nyűg.
De ha ott vagy benne – igazán –
ha nem csak elvégzed,
hanem hozzáadod magadból azt a részt,
amit nem lehet lemásolni,
akkor a munka átlényegül.
Akkor lesz: Teremtés.
A művészet nem kiváltság.
Nem a kiválasztottak játéka.
A művészet ott kezdődik,
ahol a munka és az őszinteség összeér.
Amikor nem azt keresed, mit várnak tőled,
hanem hogy te mire vagy képes,
ha nem félsz önmagad hangjától.
Motiváció nem jön hirtelen.
Nem ébresztőóra, nem taps.
Motiváció az a csendes döntés,
hogy akkor is mész tovább,
amikor senki nem néz.
Amikor nincs taps.
Amikor minden kifakul.
És te mégis hiszed, hogy a belső fény
– bármilyen halvány is –
elég lesz arra, hogy megvilágítson egy sort,
egy ecsetvonást, egy ütemet,
egy új nap kezdetét.
A lelkiismeret nem hagy nyugodni,
de nem is enged elbukni.
A munka nem mindig szép,
de mindig szükséges.
A művészet nem tökéletesség,
hanem igazság.
A motiváció nem állapot,
hanem választás.
És valahol a négy metszéspontján
ott kezdődik valami,
amit úgy hívnak:
értelmes élet.
Rejtő Jenő: A semmi lantosa
Utfélen ült, kopott kereszt mellett
szemében sárgás... gyáva... irigység...
Kezében egy fa... mit penget... penget...
Talán... lant lehetett réges rég.
Ott ült kopottan nappal, éjszaka
Az ajka törten, elhalón remeg
Azt mondják Ő a senki lantosa
Csak suttog bambán vad énekeket.
Bomlottan bárgyun mindég énekel
Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…
csak dalol, s nem áll szóba senkivel
Dalol éjszakába, alkonyatba
És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”
Csak énekelt és közben könnyezett
És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”
Csak énekelt és hüljén nevetett
Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”
Egy csendes régi szonettet nyögött...
Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”
Dalolt... aztán vadul kiköpött!
Ő volt a semmi őrült dalossa...
Ő volt a koposz piszkos rejtelem
Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha
És megfagyott egy téli éjjelen.
Márai Sándor: A pók
Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,
Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.
Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.
A szó csak szó, a hús csak hús, az álom
Köd és zavar. A puszta földre ülj le.
Dallamaid a vad szél hegedülje,
S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.
2026. május 31., vasárnap
Baranyi Ferenc: Nézni
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.
Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.
Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.
Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbani a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mitsem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor beszélni már nem kell.
Szép Ernő: Szívből
Ki kérdez meg engem,
szívem a mellemben
hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
hogy én mit takarok,
hogy én mit akarok?
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
A vonó keresztbe,
húrok megeresztve,
csengőnek nincs nyelve,
harangok leverve,
szómnak szórt virága,
két szemem világa
kinek kell, Istenem
kinek kell?
Tengeren ámulnék,
csillagot számolnék,
szép felhőt mutatnék,
és angyalt kutatnék,
tanítnék játszani,
gyermeknek látszani.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Reggel csöndet kérvén
álmomat mesélném,
mondanám szerelmem,
szerelmem, szerelmem,
párt-párt dalra fűznék,
csókolózni űznék.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Az örömnek, vágynak,
boldogtalanságnak
haját simogatnám,
mosolyt hívogatnám,
a sóhajt kísérném,
a könnyet dícsérném.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Ady Endre: Mert engem szeretsz
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
2026. május 30., szombat
A nap gondolata
Isten úgy szeret téged, ahogy vagy,
de túlságosan szeret ahhoz, hogy úgy is hagyjon.
Petőfi Sándor: A bokor a viharhoz
Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
Hadd dicsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
A természetet, a szent közös édesanyát.
Cseri Kálmán: Idős ember üres kezei...
" Mert nem veti el az Úr az Ő népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen titeket. Tőlem pedig távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.”
1Sám 12, 22-23
Múlt vasárnap az öregekről szóló bibliai üzenetet kezdtük tanulmányozni, többek kérésére. A visszavonuló Sámuel próféta búcsúbeszédéből olvastunk egy részt. Láttuk, hogy két csöndes, de nagyon sokatmondó megjegyzést említ önmagáról. Az egyik ez volt: „Megöregedtem és megőszültem,” a másik ez: „Semmit sem találtatok az én kezemben.” Azt jelentette ez, hogy Sámuel az isteni rend természetes állapotaként fogadja az öregségét, és Istennek engedve tudott önként, idejében és szívesen visszavonulni, bizalommal átadni utódjának a tisztét, mégy úgy is, hogy utóda méltatlan volt arra. Tisztában volt azzal, hogy nem az ő kezében volt addig sem Izrael jövője, sőt a kormány sem. Maga a mindenható Isten volt hűséges szövetségese az Ő népének. Itt a beszéde végén újra említi: „Hiszen nem veti el az Úr az Ő népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket.” Nem az ő személye fontos tehát, aki most visszavonul, hanem egyedül Isten dicsősége, és a nép jövője. Sámuel keze tehát üres. Isten visszakérte tőle mindazt, amit rábízott egy időre, s amivel ő hűségesen sáfárkodott. Mit tesz az öreg ember üres kezeivel? Erről vall a mai igében.
Mielőtt azonban még a vallomását részleteznénk, vizsgáljuk meg, mit szoktak tenni a mi kedves idős vagy idősödő testvéreink, amikor üressé lesz a kezük? Amikor kiveszik vagy kiejtik belőle azt, ami évtizedeken át benne volt, ami szinte hozzájuk nőtt: a szerszámot, a tollat, a műszert, a vezetést? Mit csinálnak olyankor idősödő testvéreink, amikor nem tudják már megszorítani és megfogni olyan biztos kézzel a finom műszert, vagy a nehéz szerszámot, mint éveken át? Amikor már nem újítják meg a jogosítványukat? Amikor az igyekezet még megvan, és a segítőkészség, de a fáradt, remegő kéz a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyköli a vizet a lábasból? Amikor a hajdan szép írásra az is alig ismer rá, s alig tudja kibetűzni, aki írta? Mit lehet csinálni fáradt, remegő, kidolgozott, öreg kezekkel, amikor azok már üressé válnak, mert kiesik belőlük vagy kiveszik belőlük azt, ami addig bennük volt?
Isten igéje azt tanácsolja, hogy amit már nem bír valaki tartani, azt tegye le nyugodtan. „Mindennek rendelt ideje van,” - mondja a Szentírás. „Ideje van a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak,” (Préd 3,6). Istentől rendelt ideje! És boldog ember az, aki addig őriz valamit, amíg rábízták, és el tudja dobni, ha azt a parancsot kapja az Úrtól. Abban pedig bizonyosak lehetünk mindnyájan, akár idősek, akár fiatalok, hogy ha Isten üresíti meg a kezünket, akkor az a kéz sohasem csupán üres, hanem szabad! Szabaddá vált valami másra, amit Isten akkor akar beleadni, és azzal megajándékozni. Sámuelnek ez a mondata a búcsúbeszéde végén, éppen arról szól, hogy üres kezeit odatartja Isten elé, s engedi, hogy most új szerszámot, új eszközt, új fegyvert, új küldetést adjon neki, és olyan feladatokra használja, amilyenekre ezt az öreg embert jobban lehet, mint ugyan őt évtizedekkel ezelőtt. Mert aki Istennel közösségben él, annak soha nem válik üressé az élete! Annak, ha véget ér az egyik küldetése, kezdődik a másik. Mert a küldője nem változik! Sámuel tehát tartja üres kezeit és máris vall arról, hogy felismerte az új küldetést. Mire valók az öreg ember üres kezei?
Két fontos feladatra, azt mondja: „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.” - Vagyis Sámuel azt mondja, hogy az egyik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: az eddiginél komolyabb, mélyebb és több imádság. Másik feladatom, amire üres kezeimet használhatom: csöndes útmutatás mindenkinek, aki azt igényli, s akinek arra szüksége van. Még többet imádkozni, és mint egy útjelző tábla üres kezekkel mutatni az igaz és egyenes utat azoknak, akik tévelyegnek, tanácstalankodnak az élet útvesztőjében.
Ez is valami? - kérdezhetné az, akinek fogalma sincs arról, hogy micsoda hatalom az imádság, és hogy milyen óriási jelentőségű a csöndes, útmutató szolgálat. Aki azt kérdezi elégedetlenül, hogy ez is valamim elég-e ahhoz, hogy megtöltse tartalommal öreg éveit, - az sohasem próbált még komolyan imádkozni, s úgy látszik, ő maga sem ismeri az utat vagy az egyenes utakat, amiket másoknak meg lehetne mutatni. Éppen ezért, igyekezzék sürgősen megtanulni Isten országának nyelvét, az imádságot, s igyekezzék sürgősen elindulni az úton Jézussal, aki önmagáról mondta: „Én vagyok az Út!” Ezt mondja tehát Sámuel: két fontos feladatot kapok az eddigiek helyett: még többet imádkozni, és útjelző táblaként mutatni nektek az igaz és egyenes utat. Mit jelent ez?
1.
Még többet imádkozni! Minden hívő ember állandó küzdelme az, amíg aktív szolgálatban van, hogy nem jut elég ideje, nincs elég csendje, nyugalma az Isten előtti megállásra, az imádkozásra. Persze minden ember szakít erre időt. De éppen ez jelent fáradságot, hogy úgy kell „kiszakítani”, úgy kell biztosítani valahogy. Vagy mindenki előtt korábban felkelni, vagy este, mikor már ülve elaludnánk, akkor még fennmaradni, vagy valahogy napközben elérni, hogy legyen időnk az Istennel való csöndes beszélgetésre, mert olyan sok a feladat, a hajsza, olyan kicsi a lakás ... És még így is megkurtított, megzavart és sekélyes csendességeink vannak, ahol a csendességig sokszor el sem jutunk, magunk sem tudunk lecsendesedni, olyan rövidek ezek. De jó lenne többet, mélyebben, gyakrabban!
Nos, amikor valaki visszavonul, nyugdíjba megy, mint Sámuel, egyszerre lesz több ideje, több csendje. Néha amiatt panaszkodik, hogy túl sokat is van egyedül. Most már nemcsak úgy fél kézzel, hanem két kézzel tud imádkozni: komolyabban, összeszedettebben. Ha csak nem akarja mindenáron továbbra is ugyanazt folytatni, amit addig csinált. Isten gyermekeinél ez, a legtöbb esetben, engedetlenség. Ezt ki kell mondani! Ezt sok idős testvérünk erénynek tekinti, pedig a legtöbb esetben bűn. Hogy képtelen visszavonulni, ha Istentől azt kapta, hogy most eljött az ideje annak. Hogy már csak azt tudja csinálni, amit évtizedek óta csinált. Hajszolja a Gonosz idős testvéreinket, hogy legyenek idős korukban is ugyanolyan hajszolt, fáradt és minderre büszke emberek, mint addig voltak, hogy helyre ne állhasson a megbillent egyensúly az életükben.
Milyen egyensúly? Az a megbillent egyensúly, ami az imádság és a munka arányát tekintve mindannyiunkat fenyeget. Tudniillik akaratlanul, óhatatlanul is, amíg aktív szolgálatban vagyunk, ez az egyensúly a munka javára, és az imádság rovására billen föl. Ez az ige azt mondja, hogy egyebek között arra is adja Isten ajándékképpen az öregkor éveit, hogy tudatosan állítsuk helyre ezt a megbillent egyensúlyt. És ha hosszú évekig amiatt szenvedtünk, hogy mindig csak tenni, tenni, tenni ... És alig voltak perceink, amikor tudtunk igazán lenni, csak az Úr előtt állni és Őreá figyelni, akkor most merjük letenni a szerszámokat és feladatokat a kezünkből. Merjünk úgy odaállni Őelé, hogy most csak rá figyelünk!
Aki nem szoktatta magát a komoly imádkozáshoz egy életen át, annak nagyon nehéz ezt megtanulnia ilyenkor. Mint aki nem törődik a saját gyerekeivel, az az unokáival sem tud szót érteni. Nem tudja, hogyan kell nyúlni és szólni egy kisgyerekhez. Nagyon nehéz ezt megtanulni már idős korban. De meg lehet! És ez a nagy lehetőség az, amit Sámuel vallomása felvillant előttünk. „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam érettetek.” Isten ellen való vétek, ha egy hívő öreg ember nem imádkozik többet, mint addig! Ha a kezeit továbbra is csak arra akarja használni, amire addig, vagy ha a kezei üresek maradnak. Isten ellen való vétek, - azt mondja itt az ige. Mert más a program, más a küldetés, más a feladat akkor, amikor eljön annak az ideje.
Ó, de sok lehetőség van erre a komoly imádkozásra! És ó, de nagy szükség van rá. De sok öröm van benne, és de sok csoda követi a hívő, idős emberek hűséges, állhatatos imádkozását! Ezért akarja ezt megakadályozni az Ördög. Ezért teszi erénnyé, hogy továbbra is hajszoljuk magunkat, vagy ezért enged belesüllyedni a keserűségbe, az elszigetelődésbe, az önsajnálatba, esetleg az unatkozásba. Mind a kettő Isten ellen való vétek ennek az igének az alapján.
Aki komolyan veszi ezt, és kipróbálja - és vannak itt a gyülekezetben olyan idős testvéreink, akik mióta nyugalomba kényszerültek, akár valami betegség miatt, erőtlenségük miatt, más miatt, vagy nyugalomban lehetnek, azóta komolyabban veszik az imádkozás szolgálatát. Nos, az ő szolgálatukban látom, hogy ezek az emberek nem keserednek meg soha. Nekik is vannak pedig fájdalmaik, kudarcaik, sérelmeik, őket is ugyanúgy terheli az idős korral járó minden erőtlenség és betegség, de nem érnek rá ezekkel foglalkozni. És akire néz, az határozza meg a kedélyét, az életkedvét és a munkabírását is.
Múlt vasárnap említettük, hogy Sámuelnek is voltak kudarcai: csődbe jutott a gyerekeivel. A gyermekei letértek Isten útjáról, és ezt szégyenszemre az egész nép előtt tették. De boldog lett volna, ha ők is ott vannak a gyülekezetben, és hisznek az Úrban! De nem hittek; fájt ez neki nyilván. De nem ez a keserűség telepszik rá a kedélyére, és bénítja meg őt a szolgálatban.
Nem tetszett neki Saul személye, egyáltalán a királyság intézménye sem. Előre látta annak sok sok hátrányos következményét, amit meg is mondott a népnek. De mégsem emiatt kesergett, hanem ezt mondta a népnek: „Nem követem el azt a bűnt, hogy ne imádkozzam értetek.” Aki pedig imádkozik, abban mindig reménység van, mert az Isten ígéreteit látja szakadatlanul. Aki imádkozik, az nem tud tehát megkeseredni. De nem válik magányossá sem. Ezt is ezen az imádkozó öregeinket látom itt a gyülekezetben. Csak győzzék hallgatni azokat, akik kérik az imádságukat. Csak győzzék a telefonjaikat fölvenni, és velük együtt örülni vagy őket segíteni, vagy egy-egy bölcs igei szóval helyére tenni a sok mindent az életükben.
Az imádkozó ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig friss információi vannak, és mindig vár valami jó hírt, hogy t.i. kinek az életében hogyan hallgatta meg Isten az imádságát. Az imádkozó ember szemtanúja annak, hogy a mindenható Isten engem néz, és őt áldja meg. Vagyis: áldássá lehet! Isten munkáját látja szüntelenül a maga imádságai nyomán, nemcsak a saját életében, hanem másokéban is. Ezáltal tevékeny, fontos szereplőjévé, válik az Isten országa építésének. Legyen fizikailag bármilyen erőtlen és elesett. Nem véletlenül mondja Sámuel, hogy egyáltalán nem zavarja őt, hogy üressé vált mind a két keze! Ez azt is jelenti, hogy szabaddá vált a még komolyabb könyörgésre, az eddiginél is mélyebb imádkozásra. Hiszen még ez az elvetemült nép is, bűnei kellős közepén, testületileg könyörög Sámuelnek: „Imádkozzál érettünk az Úrhoz, hogy ne haljunk meg, mert minden vétkünket tetéztük azzal a gonoszsággal, hogy királyt kértünk magunknak.” Kérik, hogy imádkozzék! Ott a feladat, csak el kell fogadni, és el kell kezdeni örömmel végezni, Isten majd megáldja. Ezt a feladatot Ő mindnyájunknak adja.
Sámuel már nem tudja járni az országot. Eddig végig úton volt, tanított, segített, tanácsolt mindenütt. De tud imádkozni az övéiért. Vissza kellett adnia mindent a kezéből, amit Isten rábízott. De nem mond le arról, hogy továbbra is befolyásolja a közéletet, népének lelki életét az imádkozás által. Van olyan, hogy valaki az erőtlensége miatt már járni sem tud, de annál többet tud imádkozni! A körülményei miatt már nem tud másoknak Istenről beszélni, de zavartalanul tud másokról Istennek beszélni. Az ilyen embernek, ha elfogynak is mellőle a szerettei, vele egyidős jó barátai, - egyetlen társa marad meg: Isten! Egyetlen tevékenysége: Isten imádása. Egyetlen lehetősége: Isten szeretetének naponkénti hálás elfogadása. Így lesz az Isten szerint eltöltött, és az Isten szerinti tartalommal eltöltött öregkor a mennyország előszobája. Mert hol lesz ez majd valóság, hogy mi csak Istenre figyeljünk, csak az Ő imádásával foglalkozzunk, csak az Ő szeretetében éljünk? - Az üdvösségben! Isten a hűségesen imádkozó, hívő öregeknek megengedi, hogy kóstolót kapjanak az üdvösségből, ha élnek ezzel a lehetőséggel. „Távol legyen tőlem, - mondja Sámuel -, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé érettetek.” Akinek a programja ide mélyül, az élete végére eljutott az „egy szükséges” dologhoz, és megszabadul a sok felesleges dologtól.
Egy idős férfi azt mondta nemrégen a gyerekeiről, unokáiról és a gyülekezetről beszélgetve: én már semmi mást nem akarok csinálni, míg az Úr engedi, hogy itt maradjak, csak azt, amit Mózes tett, amikor Józsué harcolt az amelekitákkal: fönt a hegyen imádkozott. És amikor már annyi ereje sem volt, hogy tartsa a karját az akkor imatartás szerint, akkor két ismerőse ment oda, s egyik jobbról, a másik balról támogatta, mert mihelyt Mózes abbahagyta az imádságot a hegyen, Józsuéék alulkerültek a völgyben. És amikor Mózes komolyan imádkozott a hegyen, Józsuéék felülkerekedtek a túlerővel szemben, s végül is megnyerték azt a csatát. (2Móz 17).
Ilyen jelentősége van a komolyan értelmezett és hittel gyakorolt imádkozásnak! Hány győzelem mögött az van, hogy egy-egy élő hitű, hűséges öreg imádkozik Istenhez. És a családtagokban, életetekben, környezetetekben hány vereségnek, békétlenségnek, szegénységnek az az oka, hogy egy-egy idős hívő ember nem arra használja az öregkor éveit, amire Isten azokat adta, és üressé vált kezeivel nem azt csinálja, ami végett szabaddá tette azokat Isten, nem vállalja a közbenjáró könyörgést, ezt a gyönyörűséges szolgálatot.
2.
A másik, amit Sámuel önmagáról mond: üres kezeit útjelzőként használja. „Hogy mutassam nektek az igaz és egyenes utat.” Miért? Mert mindig fenyeget a veszély, hogy Isten népe is eltévelyedjék. „Ne térjetek el - mondja - a helyes útról, hogy a semmiket, a bálványokat kövessétek, amik tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni titeket.” Mindig fenyeget minket a veszély, hogy a bálványokat, a mindig időszerű legmodernebb bálványokat kövessük, amik tehetetlenek, és nem tudnak megszabadítani. És először csak egész kicsi hajlásszögben, azután a végén már sokszor ellenkező irányba haladva, eltérünk az igaz és egyenes útról. Aranyat érnek ilyenkor azok, akik csendes határozottsággal mutatják, hogy merre vezet a helyes út. Azután ha valaki nem hallgat rájuk, az magára vessen. De aki ismeri az egyenes és igaz utat, és a többi eltévelyedőnek nem mutatja, - bűne az annak, akármilyen tisztes idős ember legyen is. Sámuel azt mondja, hogy mint egy néma útjelző oszlop, úgy áll oda, hogy óvja népét az eltévelyedéstől, és mutassa nekik az Isten szerinti utat. Nem kell magyarázni, nem kell prédikálni, - mutatni kell az utat! Szeretve azokat, akiket meg akarunk őrizni az eltévelyedéstől, és hűséggel Isten iránt, aki megengedi, hogy ilyen fontos szolgálatot végezhessünk.
Sámuel már nem közlekedik, de segíti a közlekedést! Ő már kiállt a hajszából, és odaáll azok mellé, akik meghajszolták. Persze ehhez ismerni kell az igaz és egyenes utat. Csak az tud megbízhatóan utat mutatni másnak, aki végigjárta maga is azt az utat, aki ismeri, mint egy öreg révkalauz annak minden veszélyes pontját. Aki megbízható biztonsággal tud segítségül lenni. Az ilyen emberek szoktak megbízható szelídséggel és csendességgel segítségül lenni. Nem oktatnak, és nem oktatnak ki senkit. Tudják, hogy mindnyájan úgy indultunk, hogy nem ismertük az utakat. Senkit nem lehet megszólni amiatt, hogy tájékozatlan. De mindenkinek segíteni kell, aki tájékozatlan, aki ezt elfogadja. „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen ... mutatni akarom nektek a jó és egyenes utat.” Minden idős testvér legyen ilyen útjelző táblává! Mi meg adjunk hálát Istennek, ha ad nekünk ilyen útjelzőket. És vegyük komolyan az ige figyelmeztetését, ami így hangzik: „El ne feledkezzetek a ti elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek; figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket!” (Zsid 13,7).
Legyen olyan hitetek, idős testvérek, amit lehet és érdemes követni! És legyen annyi alázat és nyitottság bennünk, hogy kövessük azoknak a hitét, akik előttünk járnak az igaz és egyenes úton, és Istenhez segítenek közelebb minket. Mit jelent ez az útjelző szolgálat? Azt, hogy ott van egy idős ember egy társaságban, ahol nem ő viszi a szót, ahol sok mindenhez már nem is tudna hozzászólni, de úgy van ott, mint aki figyel Istenre, és lehet egy pillanat, amikor mondania kell talán egyetlen mondatot: az igazságot szeretetben! És ez más irányt, helyes irányt ad a további beszélgetésnek. Ez a készség, és az erre való alkalmatosság az, amiről itt Sámuel beszél.
Meg az, hogy az unokáiért nem a nagyszülő a felelős. A szülők felelősek gyermekeikért, akár felelőtlenül bánnak velük, akár Isten előtti felelősséggel igyekeznek nevelni őket. A szülőkön kéri számon Isten, hogy mit csináltak a gyermekeikkel. De a nagyszülőknek is lehet alkalma arra, hogy séta közben, játék közben, mint egy csöndes útjelző tábla rámutassanak Jézus Krisztusra, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az Út!” Isten nagyon megáldja ezeket a csöndes szolgálatokat. És mindenkinek szüksége van arra, hogy az élet útvesztőjében tanácsot, segítséget kapjon. Akkor is, ha nem vallja be. Akkor is, ha nem kér tanácsot. Úgy is lehet tanácsot adni, hogy az nem bántó. Hogy nem is tűnik úgy, hogy „én tanácsot adok neked,” hanem úgy tűnik: melléd állok és szeretlek! Erre a bölcsességre és szeretetre segíti el Isten azokat, akik készek ezt a szolgálatot vállalni. Persze erre azt mondhatná valaki: nem lehet örökké imádkozni és tanácsot osztogatni egy idős embernek sem.
Hát attól függ, hogy mit értünk imádságon és útjelző szolgálaton. Mert a Bibliának van egy ilyen szorosabb, szűkebb értelmezése is, hogy imádkozom akkor, amikor Isten elé állok és hozzá beszélek. De van egy tágas, gazdag jelentése is az imádkozásnak, ami azt jelenti: szüntelenül ott állok Isten színe előtt, várva, hogy mit parancsol nekem. Ez a szakadatlan nyitottság, készség, akkor is, ha a házimunkámat csinálom, akkor is, ha éppen csendben elmélkedem, akkor is, ha nem szeretem kötelességemet kell teljesítenem ... mindig Őelőtte állok.
Bármikor megszólíthat, és én bármikor kész vagyok a vételre, hogy veszem a parancsot és megyek. Így érti hát ezt: „szüntelen imádkozzatok!” (1Thess 5,17). Ez a szüntelen, ez az állandósult készség és nyitottság az engedelmességre, - ez is az imádság. És ha erre gondolunk, akkor méltán mondhatjuk, hogy igenis mindig imádkozhat, nemcsak az idős ember, hanem minden ember. És mindig készek lehetünk arra, hogy kinek a javára akar használni bennünket Isten. Mikor, kinek válhatok útjelző táblává. Sőt, az igazi az, ha valaki nem is akar útjelző táblává válni, hanem: az! Mert minden szava, minden gesztusa, a pusztajelenléte túlmutat önmagán Jézusra, az Útra. Az, hogy ő ott van, az azt a lehetőséget jelenti, hogy aki Jézusra akar figyelni, figyelhet rá, aki vele akar találkozni, találkozhat vele. Mert hit által ott él Krisztus benne. Ilyen mélységekre segítheti Isten azt, aki kész vállalni ezt a szolgálatot. Persze, - jöhetne a következő ellenvetés: mindez csak a hívő idős emberekre érvényes.
És mit tegyek én, - mondta múltkor egy kedves, nyílt szavú bátyám -, akinek úgy alakult az élete, hogy eddig nem sokat hallott Istenről, és pillanatnyilag hitetlen? Erre én csak azt mondhattam neki: térjen meg és higgyen Jézus Krisztusban. Nincs más megoldás! Nincs ilyen, hogy a hívőknek ez a lehetőségük, a nem hívőknek meg az ... Mindannyiunknak csak egy út van az életre, vagy le kell mondani az életről. „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12). Ezt nem fölényesen közli velünk János apostol, hanem aggódó szeretettel, mint tényt állapítja meg. Nincs ebben semmi minősítés vagy lekezelés. De van komoly figyelmeztetés!
Akinek most nagyon becsületesen ezt kell mondani: én még nem hiszek, nem tudok imádkozni, nem tudok útjelző tábla lenni, azt sem tudom, merre vezet ez az út, - akkor az hamar lépjen rá. És fáradt, remegő kezével is vegye elő a Bibliát! És ha soha nem tette, akkor is kulcsolja össze imára a kezét. S ha le tud menni naponta sétálni, akkor tudjon eljönni istentiszteletre is. És ha a barátaival néha összejön, akkor jöjjön össze a bibliaórán is a többiekkel. Addig, amíg ideje van!
Akik nem érzik még magukat elég öregnek ahhoz, hogy mindez érvényes legyen rájuk, azok elmehetnek-e úgy, hogy ma nem rólunk volt szó? Fellélegeznek: végre, nem nekünk mondott az ige valamit! Azért nem mehetnek el, mert nagyon világosan olvastuk az elején az igéből: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, amíg el nem jönnek azok a napok, és azok az évek, amelyekről azt mondod, hogy nem szeretem őket ...” (És akkor jönnek ezek a szép képek: az ablakon kinézők meghomályosodnak, az őrlőlányok megkevesbednek, az erős oszlopok is megremegnek ...
Az öregedés jeleit ilyen szép, költői képekkel fejezi a Szentírás.) „Gondolj Teremtődre ifjúságodnak idején” -, mert most készíted elő az öregségedet - ha megéred! S hogy milyen öreg korod lesz, az attól függ, hogy most rátaláltál-e az útra? Most elfogadtad-e a Jézus Krisztusban megjelent isteni mentő szeretetet? Most megtanultad-e Isten országának a nyelvét, az imádkozást? Vagy maradtál magadnak és járod a magad útját, - és esetleg késő lesz.
Most gondolj Teremtődre, és most fogadd el az Ő szeretetét, hogy azután azt a küldetést tudd végezni most, amit mostanra adott. És legyen küldetése és tartalma az életednek akkor, ha már minden kihullik a kezedből, és maradjon meg mindörökké az életedben Ő, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Most és öreg korodban, és a halál után is!
Ezzel a reménységgel, ezzel az imádsággal vegyük komolyan ezt az igét, s így feleljünk rá a zsoltáros szavával, amelyik arról szól, hogy nemcsak az erős lovakban lehet bízni, hanem - amikor a magunk erejéről kiderül, hogy erőtlenség, - az Úrban! Aki ő gyors lovában bízik, megcsalatkozik dolgában, Aki karjával dicsekedik, meg nem tartatik a hadban. De nagy Úristen népére szüntelen néz szemeivel, Akik benne bíznak, hozzá folyamodnak, nem felejti el. (Zsolt 33,9)
Forrás: cserikalman.hu