2025. szeptember 13., szombat

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre












Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég.  

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,  
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át.  

Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen – mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz.  

Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult… 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.  
 

Rónay György: Ingemiscit et parturit

Róm. 8, 19-23. 

Fák és virágok, harmat és ködök, 
az ásványok vak lelke s fönn a mennyég: 
megváltásáért hozzád könyörög, 
ember, ez a teremtett végtelenség. 

Ha állsz a vizek örvénye fölött, 
vagy nézed fönn a forgó szféra rendjét: 
mintha az égi s földi délkörök 
halk zokogással irgalmad esengnék.

Mert a világ sebzett szíve vonaglik 
s a lét vajúdni meg nem szűnik addig, 
míg szabadságot nem nyer általad, 

s benned, a te dicsőségedben újra 
romolhatatlanná magasztosulva 
föl nem ragyog a megváltott anyag.

2025. szeptember 12., péntek

Károlyi Amy: Születés




A szent könyv vár az asztalon, 
körötte nagy halom, 
mindennapi irodalom. 
Vár mint várandós asszonyok, 
az ideje mikor jöhet el, 
amikor engem újra szülni kell.

Nyirán Ferenc: Kiskódis

Hetente egyszer megjelent a lépcsőházban, 
becsöngetett, tudtuk, mikor jön, ha elmaradt, 
aggódtunk; anyám kiadta a kislábast, leült 
a lépcsőre és bekanalazta a levest vagy 
a főzeléket, amit aznap ettünk mi is, 
emlékszem, a ruhája durva anyagból volt, 
talán zsákvászonból készült, oldalán pedig 
kis tarisznya, amibe anyám kenyeret csúsztatott, 
már-már klasszikus koldus kinézete volt, 
mint a mesékben, nem is láttunk akkor 
a városban hozzá hasonlót; ahogy most 
visszaemlékszem, mindenki kiskódisnak 
nevezte a környéken, nem tudhattam és 
most sem tudom, miként jutott erre a sorsra, 
csak a kellemesen hűvös lépcsőházra 
emlékszem, ahogy ül csendben kanalazgatva, 
majd megköszönve a jószívűséget halkan 
távozott az újabb viszontlátásig – egyre 
gyakrabban gondolok rá immár nem 
a hűs lépcsőházból, de a forró utcákon és 
tereken látva a térdeplő, nyakukban kis 
kartontáblát tartó, műanyag poharukat 
hajlongva esdeklőn a járókelők felé nyújtó 
huszonegyedik századi új koldusokat.

Mustó Péter: Megbocsátás és bocsánatkérés



„ Én sem ítéllek el!” 
(Jn 8,11)


             „Elnézést!” „ Bocsánat!” „Ne haragudj!” – Ezek a szavak gyakran hangzanak el. Arra használjuk őket, hogy gyorsan és udvariasan tisztázzuk azt a pillanatnyi zavart, amely közös életünkben keletkezett. Olyan mondatok ezek, amelyek látszólag csupán jólneveltségünk jelei, valójában azonban, amikor kimondjuk őket, abból is megsejtetünk vagy megérzünk valamit, hogy akaratlanul is megnehezítjük egymás életét. 

           Gyermekkorunk óta halljuk szüleinktől: „Kérj szépen bocsánatot!” Gyakran engedelmeskedtünk ennek a felszólításnak. Szüleinknek igazuk volt, amikor olyan rituálékat neveltek belénk, amelyekkel a későbbi életünkben kifejezhetjük azt a szándékot, hogy szeretnénk rendbe hozni egy megromlott kapcsolatot. 

             Felnőttként a tapasztalataink ráébresztenek bennünket arra, hogy ha megbántottunk valakit, vagy minket bántottak meg, akkor állást kell foglalnunk. Ilyenkor a másik emberrel való kapcsolat alakításáról van szó, és ennek a kapcsolatnak a jövője a tét. Gyakran arra kell rádöbbenünk, hogy a szavak, amelyekkel bocsánatot kérünk vagy megbocsátási szándékunkat kifejezzük, nem elegendők ahhoz, hogy a kapcsolat pozitív módon folytatódjon. 

             A megbocsátás és a megbocsátás kérése kihívást támaszt velünk szemben, és ez az emberi együttélés során folyamatosan ismétlődik. Megbántok valakit, és keresem a részemet a történtekből, hogy a kapcsolat kielégítően alakuljon. Vagy megbántanak, és gyötrődöm az elszenvedett érzések, a fájdalom, valamint a megbocsátás nehézségei miatt. Egy életen át próbáljuk megtanulni, hogyan kell úgy bocsánatot kérni, hogy a kapcsolat folytatódhasson, és hogyan bocsássunk meg, illetve hogyan szabaduljunk meg a neheztelés, a harag és a félelem okozta szorítástól. Azért, hogy újra jó szemmel nézhessünk egymásra és önmagunkra. Hogy újra tudjunk szeretni. 

             A megbocsátás és a bocsánatkérés helyzeteiben mindig jelen van a neheztelés, a düh, a harag és a bosszú érzése. Vagy a másik ember fájdalmával szembesülünk, vagy a saját magunkéval. A történtek hatással vannak ránk. Megbántanak, megsértenek bennünket. A lelkünk bezárul, hogy védekezzék. A negatív érzések hatására torzultan látjuk a másik embert és a kapcsolatot is. Megrekedünk. A sértettség elvakít minket, s csak a saját nézőpontunkat vagyunk képesek meglátni. Képtelenné válunk az együttérzésre. Így működünk. 

             Vádoljuk magunkat és vádoljuk a másikat is. Lehetetlen elkerülni, hogy megítéljük a másik embert. Ebbe aztán beleveszünk. Ilyen lelkiállapotban, ha megvádoltak, még azt sem tudjuk beismerni, amiről pedig mi magunk is tudjuk, hogy bűnösök vagyunk benne. A félelem megakadályoz abban, hogy bevalljuk a saját bűnösségünket, hogy így elkerüljük, hogy követ vessenek ránk. 

              Az adott helyzetet azonban csak úgy lehet alaposabban szemügyre venni és megítélni, ha nem kutatjuk tovább, hogy kik a bűnösök. Csak így fedezhetjük fel a történtek sokrétűségét és a háttérben rejlő finomabb indítékokat. Amíg a vádjainkkal vagyunk elfoglalva, nem érezzük a sértés fájdalmát  finomabb indítékokat. Csak ha már nem az érzelmeink tükrében nézzük az eset okait és összefüggéseit, hanem azt is megkérdezzük, hogy mi veszélyezteti a kapcsolatot, válunk szabadabbá az előítéleteinktől, s többé nem érezzük a kényszert arra, hogy védekezzünk. Így könnyebben tudunk rátekinteni önmagunkra, egymásra és a kapcsolatunkra is. Ha nem ítélkezünk, és nem vádolunk senkit, akkor könnyebben megértjük, mi is történt. Ha időt áldozunk rá, ha elviseljük a feszültséget és nem kezdünk el rögtön beszélni, ha megőrizzük a belső csendet, akkor a már biztosnak hitt ítéleteink megkérdőjeleződnek. Ez vonatkozik az önvádra is. Ha elhallgatunk, akkor a konfliktusban megmutatkozik a valódi fájdalom.

              A meditáció során, a szív-ima csendjében gyakran előfordul, hogy akaratunk ellenére is párbeszédbe keveredünk valakivel, akivel konfliktusban állunk. Olyan párbeszéd ez, amelyet a másik személy távollétében folytatunk. Ilyenkor azt reméljük és arra várunk, hogy a másik felismerje fájdalmunkat, egyetértsen velünk. Azt szeretnénk hallani tőle, hogy megértett bennünket. Ez a belső párbeszéd a végtelenségig folytatható. Megkímél bennünket a fájdalomtól. Amíg ez a belső a beszélgetés egyoldalú, legfeljebb kellemetlen kényszernek érezzük. Azonban képes elfedni a bennünk rejlő mélyebb, rejtett negatív érzéseket. Nem szívesen engedjük meg a konfliktus gyötrelmét. A belső párbeszédben távol tarthatjuk magunktól az érzéseinket, és elfedhetjük a belső fájdalmat. Amikor azonban tudatára ébredünk a haragunknak, a dühünknek, a szorongásunknak és a csalódottságnak, hogy nem értenek meg bennünket, a belső párbeszéd nyomása megszűnik, sőt ezzel gyakran be is fejeződik. A szív-ima során azt gyakoroljuk, hogy mindent megengedjünk. Egyszerűen csak bátran rátekintünk a dolgokra. Elidőzünk ott is, ahol bennünk valami fáj. És megtanulunk nem ítélkezni. 

             [A gyermekkorában megvakult francia irodalmár és filozófus] Jacques Lusseyran azt mondja: szeretni annyi, mint látni. A gyűlölet vakká tesz bennünket. A figyelem egyfajta érintésként működik. 

             Az írástudók és a farizeusok Jézus elé viszik a házasságtörő nőt. Vádolják, ítélkeznek felette, megvetik őt. Úgy akarják helyrehozni az ügyet, hogy elítélik. És azt várják, hogy Jézus is ítélje el. Ő azonban egészen másképp bánik az asszonnyal, mint ahogyan azt várták. Nem kapkodja el a dolgot, nyugalmat teremt a felbolydult tömegben, nem keres valakit, akit hibáztathat, nem ítélkezik. Amíg lehajolva a homokba ír, addig máshová tereli a vádlók figyelmét, el a vádlottról. Ezzel megállítja a vádaskodást. A vádlók hirtelen kényelmetlenül érzik magukat. Talán nem bírják elviselni a csendet. Amíg vádaskodnak, addig biztonságban vannak az ítéletükben. De a beállt csend ideje alatt talán eszükbe jutnak olyan pillanatok a saját életükből, amelyek hirtelen elbizonytalanítják őket a saját viselkedésükkel kapcsolatban. Erre nem számítottak. 

             Csendben másképp látják magukat. A megvádolt nőt is másképp érzékelik. A csend által Jézus az asszonynak is lehetővé teszi, hogy magához térjen. „ Én sem ítéllek el téged!”

               Csak olyan személy tud bennünket megbántani, akivel kapcsolatban vagyunk. A megbocsátás folyamata éppen e miatt a kapcsolat miatt történik. A sértés vagy megbántás miatt a kapcsolat veszélybe kerül. Amikor bocsánatot kérünk, vagy meg akarunk megbocsátani, valójában a kapcsolatban bekövetkezett törést akarjuk helyrehozni, vagyis Sok minden másképp néz ki, ha elidőzünk a csendben – „ Senki sem ítélt el téged?” (Jn 8,10) Egy veszélyben lévő kapcsolat megújítása a tét megmenteni a kapcsolatot. Hogy az újra élővé váljék és újra mélyülhessen. Ezt megtapasztaljuk az Istennel, az egymással és az önmagunkkal való kapcsolatainkban is. 

             Ahhoz, hogy bocsánatot tudjunk kérni, először is fel kell ismernünk, hogy mi is bűnössé váltunk azzal a személlyel szemben, aki neheztel ránk. „ Ha tehát ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán jöjj vissza és ajánld föl ajándékodat.” (Mt 5,23–24). 

             Amikor nagyon gyorsan bocsánatot kérünk, az rólunk szól, nem a másik emberről. Amikor gyorsan „ megbocsátunk ”, úgy akarunk tenni, mintha semmi sem történt volna. 

             Jákobnak egy egész éjszakán át kellett küzdenie ismeretlen árnyoldalával, mielőtt kibékülve szembe tudott nézni testvérével. Így sikerült elkerülni az összecsapást kettejük között. Azután sem került sor összecsapásra, hogy a békés találkozásuk után elváltak egymástól (vö. Jákob és Ézsau története, 1Móz 32). 

             Amikor megbántva érezzük magunkat, amikor a másik viselkedése fájdalmasan érint bennünket, akkor megsebzettnek érezzük magunkat. Önmagunkat látjuk áldozatnak, esetleg saját magunkat hibáztatjuk. Ilyenkor – persze nem mindig tudatosan – arról hozunk döntést, hogy hogyan reagáljunk a sértésre. Tehetünk úgy is, mintha semmi sem történt volna. Nem akarjuk, hogy a másik személy észrevegye, hogy megbántott. De az is lehet, hogy kifejezzük a haragunkat és a megütközésünket. 

             Függetlenül attól, hogy hogyan reagálunk, a tény, hogy megbántottak minket, hatással lesz a kapcsolatunkra. Azzal, hogy megsértődünk, azt jelezzük a másiknak: fájdalmat okoztál, valami rosszat tettél velem. A másik személyt elkerülhetetlenül bántja ez a visszajelzés. Az esetek túlnyomó többségében ezt nem is vesszük észre, amikor csak a saját fájdalmunkat érezzük. Ilyen helyzetben nem vagyunk képesek felismerni, hogy a másik ember milyen helyzetbe került. Tudniillik azzal szembesült, hogy szándékosan vagy akaratlanul megbántott valakit. Ennek tudatosulása bűntudatot ébreszt, tehetetlenség érzését kelti és elkeseríthet. Az elkövető egyszerre azt éli meg, hogy hirtelen ő vált áldozattá. 

             Ha meg vagyunk sértve, és nem vesszük észre, hogy a másik személy is érintett, és az általa okozott fájdalomtól ő is szenved, akkor a kapcsolatot nem lehet helyrehozni. Ilyenkor az meggyengül. Egyre ritkábban vesszük fel egymással a kontaktust, és a kapcsolat folytatása is veszélybe kerül. Persze ha mindkét érintett személynek szándékában áll a másik érintettségét elismerni, akkor akár meg is erősödhet. 

             Hasznos dolog időt szánni arra, hogy jobban felismerjük, mi zajlik bennünk, és mi zajlik a másik emberben. Ha nem nyalogatjuk a sebeinket, idővel megérthetjük egymást. 

             Aki megbocsát, képes felismerni, hogy a másik személy, aki a sérülést okozta, nem csak elkövető. Nem csupán okozója a kialakult helyzetnek, hanem maga is érintett. Aki megbocsát, megérti, hogy a másik személynek is szüksége van vigaszra. 

             Ha mindketten tisztán látják önmagukat, könnyebb megtalálni annak útját, hogyan tudnak tovább dolgozni a kapcsolatukon.

            A kiengesztelődés, a megbékélés és a megbocsátás azonos tartalmú kifejezések. Különbséget legfeljebb abban látok, hogy a kiengesztelődés belső folyamat. Ilyenkor a saját fájdalmainkkal, gyűlöletünkkel és bosszúvágyunkkal foglalkozunk, és azzal, hogy e közben szégyelljük is magunkat. Bonyolult érzelmi megmozdulások zajlanak bennünk, amelyek egy rohanó patakhoz hasonlók, amely hóolvadáskor mindent magával sodor. 

             Amikor kiengesztelődünk, a lélek újra megnyugszik. Gyakran attól a személytől teljesen függetlenül, aki megbántott minket. 

             A kiengesztelődési folyamat során részben magunkra, részben pedig arra a személyre irányul   figyelmünk, aki megbántott minket, illetve arra, akit mi bántottunk meg. 

             Lehetséges, hogy úgy döntünk, egyedül oldjuk meg az ügyet, és nem keressük a párbeszédet a másik személlyel. Előfordul, hogy a másik személy az, aki vonakodik párbeszédet kezdeményezni velünk. A lelkünk mélyén azonban esetleg továbbra is kapcsolatban maradunk vagy összefonódunk. Nem tudunk elszakadni egymástól. 

             Sok esetben elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk a félelmeinkkel, amelyek meghatározzák reakcióinkat. Ez az egyetlen módja, hogy kapcsolat kielégítő módon helyreálljon. Ha felismerjük, hogy félelmeink határoznak meg bennünket, jó, ha odafigyelünk arra, hogy valójában mitől is félünk, amikor megsértődünk, vagy amikor egy másik ember sértve érzi magát általunk. Attól félünk, hogy elveszítjük az illetőt? Vagy a lelepleződéstől tartunk? Esetleg attól félünk, hogy szégyenkeznünk kell, mert bűnösnek bizonyulunk? Vagy attól, hogy nem sikerül jó embernek bizonyulnunk, akit szeretnek és elfogadnak? Az önképünk sérülésétől, vagy attól tartunk, hogy nem vagyunk olyan megértők, türelmesek és nagylelkűek, mint amilyenek lenni szeretnénk? 

             Rejtett félelmeink, sebeink fájdalma növeli a veszteségek lehetőségét, amelyeket esetleg el kell szenvednünk. Eltakarhatja a kapcsolatban felhalmozott pozitív tartalékokat. Könnyen elrejti a szemünk elől azt is, hogy a jó kapcsolat helyreállítása a másik fél számára is nagyon fontos lehet. Amíg a saját félelmeinkből reagálunk, a másikban is növeljük a félelmet. Attól, hogy felfedezzük, a félelem határozza meg a hozzáállásunkat, és azt is felismertük, hogy mitől félünk, még nem szabadít meg automatikusan a félelemtől. Az néha olyan erősen uralkodik rajtunk, hogy nem vagyunk képesek kontrollálni. Ilyenkor nincs más választás, mint elismerni a saját korlátainkat. Ez segít. 

             Néha viszont képesek vagyunk úgy határozni, hogy ne a félelem irányítsa a cselekedeteinket. Ez a döntés nem racionális belátásból vagy elhatározásból, hanem alapvető bizalomból fakad. Az életbe, az önmagunkba és a többiekbe vetett bizalomból. Ezt a bizalmat nem lehet kikényszeríteni, de lehet ápolni és gyakorolni. Fel tudjuk ébreszteni magunkban. 

             Szavakkal is megpróbálhatjuk újraindítani a kapcsolatot. Csak arra kell mindig nagy figyelmet fordítani, hogy a másik hogyan fogadja. A szavainknak a másik emberre gyakorolt hatásából kiolvashatjuk, hogy milyen motivációval mondtuk ki azokat. Saját indítékainkra sohasem látunk rá tisztán. Előfordulhat, hogy a megbékélési szándékot kifejező szavakat fegyverként használjuk a másik ember ellen.

             Ha mindent szóvá teszünk és mindent egyszerre akarunk helyrehozni, az csak árthat a kapcsolatnak. Nem lehet mindent tisztázni, nem lehet mindent megbeszélni. Sok mindent helyre lehet hozni egy-egy gesztussal, egy mosollyal, vagy megértő jóindulattal. Egy ilyen gesztus sokat elvehet a konfliktus élességéből. Ha mindent megpróbálunk megoldani, az csak ahhoz vezethet, hogy a másik személyt újra megbántjuk. Bízhatunk abban, hogy nem csak az válik hatékonnyá a kapcsolatban, amit racionálisan tisztáztunk. Ugyanezt látjuk az evangéliumban is, ahogy József bizonytalan, hogy magához vegye-e Máriát. Végül az álmára hagyatkozik, és kiengesztelődik Máriával anélkül, hogy beszélt volna vele (Mt 1,18–24). 

             A Szentírás ismételten arra biztat bennünket, hogy bocsássunk meg egymásnak. Még akkor is, ha ez nem mindig sikerül nekünk. Valóban szükségünk van arra, hogy kiengesztelődjünk. Nem tesz jót nekünk, ha haragot, gyűlöletet, közömbösséget és kirekesztést hordozunk a szívünkben, vagy ha végleg leírjuk a másik embert. Az sem jó, ha magunkat megvetjük. Fájdalmas, ha nem tudunk szeretni és jóindulattal lenni. Az életenergia nem áramlik könnyen ott, ahol valaki elutasítása elzárja az utat. Ilyen helyzetben az életöröm könnyen elpárolog. A vidám, életigenlő lelkiállapot megsemmisül, ha haragot tartunk valakivel. A megbocsátás ajándék. Ilyenkor a könnyedség kerekedik felül az életben. Újra tudunk szeretni és örülni. 

             A liturgikus szövegek minduntalan ismételgetik, hogy nemcsak egymástól, hanem Istentől is bocsánatot kell kérnünk. Minden alkalommal, amikor bűnösnek érezzük magunkat Vele szemben. Ezzel úgy tekintünk Istenre, mintha egy embertársunk volna. Bocsánatot kérünk tőle. Mintha Istennek kellene megbocsátania nekünk valamit! Csakhogy nem Istennek van szüksége a mi bocsánatkérésünkre. Istent nem tudjuk megsérteni. Isten nem bántódik vagy sértődik meg, nem haragszik. Isten nem tart haragot. Az Ószövetség Isten haragjáról beszél, mintha úgy haragudna az emberre, ahogy mi emberek haragszunk egymásra. 

             Én nem tudom Istent úgy látni, mint egy emberi lényt. Minden Tőle származik, tehát a gonoszságnak – amit mi gonosznak látunk – szintén kell, hogy köze legyen Istenhez. A világban lévő gonoszságnak éppúgy, mint a bennem és az embertársaimban lévőnek is. Minden, ami létezik, csak addig létezik, amíg Isten létben tartja. Ha Isten valamit elutasít, akkor az nem létezhet (Bölcs 11,26). Fiatal koromban azt mondták nekem, hogy minden rossz az ember szabad akaratból származik. Csakhogy ha Isten úgy teremtett minket, hogy képesek vagyunk rosszat tenni, akkor Isten legalábbis a rossz lehetőségét akarta. Isten tehát a rosszat is beleszámította a teremtő munkájába, és állandóan fel is használja azt a saját céljai érdekében. Soha nem volt olyan érzésem, hogy Isten haragudhatna rám. Még akkor sem, ha nem mindig azt tettem, amit helyesnek gondoltam. 
 
             Amikor Isten bocsánatát kérjük, nekünk van szükségünk a vigasztalására. Az igazi megbánás a jóra való képtelenségünk fájdalma, és egyúttal annak a vigasza is, hogy Isten mindennek ellenére nem vetett el bennünket. Isten veszi el a szégyenünket. Ő az, aki megvigasztal.

2025. szeptember 11., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc












Lánc, lánc, eszterlánc, 
eszterlánci cérna, 
kisleányok bús körében 
kergetőzöm én ma. 
Nincs semmi aranyom, 
jobbra-balra löknek, 
körbe-körbe, egyre körbe, 
láncán kis kezöknek. 
Merre menjek, szóljatok, 
hátra vagy előre? 
Az erdőbe megbotoltam, 
egy nagy, csúnya kőbe. 
Voltam én is jófiú, 
Istenem, de régen, 
csigabigát én is hívtam 
künn a régi réten. 
Verset mondtam én is ám 
gilicemadárra, 
magyar gyerek gyógyította, 
török gyerek vágta. 
Jártam az erdőben is 
csillagot keresve, 
aranykapun én is bújtam 
és aludtam este. 
Nézzetek rám, húgaim, 
éjjel most nem alszom, 
bámulom a holdvilágot, 
véres már az arcom.  

Nézzetek rám, lelkeim, 
a cipőm levásott, 
körmeimmel, kárörömmel 
csúnya gödröt ások. 
Szánjatok meg, szíveim, 
rongyos a kabátom, 
szédül a lánc, szédül a tánc,
már utam se látom. 
Szeretem a láncot én, 
de úgy fáj e sok lánc, 
szeretem a táncot is én, 
csakhogy ez pokoltánc. 
Engedjetek innen el, 
hagyjatok magamra, 
este szépen süt a lámpám,
este jó a kamra. 
Hagyjatok szaladni még, 
tündérekbe hinni, 
fehér csészéből szelíden 
fehér tejet inni.  

(1913)

Károlyi Amy: A másik oldal

A rémséges a szépnek fonákja, 
aki Arielt szereti, 
Calibánt is szeretnie kell. 
A természet, az irgalmatlan, 
olykor madár-hangon énekel. 
A tűznek nemcsak melege, 
a jégnek nemcsak fénye van, 
az oroszlánketrecnek 
lakója van. 
A kertnek másik oldala vadon, 
mit keresel a másik oldalon?

2025. szeptember 10., szerda

Kányádi Sándor: Őszeleji kívánság












A vadludak és a darvak 
már az égre ékelődnek; 
hosszú őszt a maradóknak, 
jó utat az elmenőknek.  

A fecskék is készülődnek, 
sürgönydróton sorakoznak; 
jó utat az elmenőknek, 
hosszú őszt a maradóknak.  

Az árnyékok vékonyodnak, 
a patakok hűvösödnek; 
hosszú őszt a maradóknak, 
jó utat az elmenőknek.  

Gyapjasodnak a kis őzek, 
vöröslik a lenyugvó nap; 
jó utat az elmenőnek, 
hosszú őszt a maradónak.

Csorba Győző: Belül ég

Elásni nem elég vízbe hajítani sem 
szétszedni szálkákra darabkákra kevés 
agyonmorzsolni vagy bármi más 
efféle módon 
megszabadulni tőlük nem elég 
mivelhogy vízen át földszagon át 
agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át 
még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős 
illat ami fontos volt valaha 

Csak a tűz . . . 

Csak a tűz ha lobog 
az lehet rajtuk úr 

És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból 
följebbre csap a láng fejünknél 
mutatva szemünknek hogy hamu lesz 
amit markoltunk kevéssel előbb 

Nemcsak ez a tűz 
az a másik is 
aminek lángja sincs 
parazsa sincs 
aminek forrósága van csak 
ezer fokon 
ami csak belül perzsel 
belül ég 
már-már alighogy elviselhetően 

Károlyi Amy: Várakozás












Nem tudok vizen járni 
követ kenyérré változtatni 
halakat megsokasítani 
nem tudok holtat feltámasztani  

ezért arra várok, ki  

tud a vizen járni 
tud követ kenyérré változtatni 
megtöbbezteti a halakat 
és felébreszti a halottakat

2025. szeptember 9., kedd

A nap gondolata




Ha nem tudsz hálás lenni azért, amit Isten adott neked, 
akkor nézz körül a világban 
és légy hálás azért, amitől megvédett.

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni












Én úgy szerettem volna élni, 
Minden halandóval beszélni.  

Mindenkinek nevét kérdezni, 
Mindenkinek szívét érezni.  

A járdán osztani virágot, 
Tegezni az egész világot.  

Megsimogatni ami állat, 
Érinteni minden fűszálat.  

Imádni végtelen sereggel, 
A napot ha fellángol reggel.  

És énekszóval összejönni, 
Az esti csillagnak köszönni.  

S testvéri csókkal hazatérni, 
Én így szerettem volna élni.

Weöres Sándor: Buba éneke












Ó ha cinke volnék, 
útra kelnék, 
hömpölygő sugárban 
énekelnék – 
minden este 
morzsára, búzára 
visszaszállnék 
anyám ablakára.  

Ó ha szellő volnék, 
mindig fújnék, 
minden bő kabátba 
belebújnék – 
nyári éjen, 
fehér holdsütésen 
elcsitulnék 
jó anyám ölében.  

Ó ha csillag volnék 
kerek égen, 
csorogna a földre 
sárga fényem – 
jaj, de onnan 
vissza sose járnék, 
anyám nélkül 
mindig sírdogálnék.

Babits Mihály: Olvasás közben












Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró 
hangyák mászkálnak feketén a könyvben. 
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról! 
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.  

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló 
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen… 
s agyam e mindig szikra-éhes tapló, 
elfogy!… hál'isten… s megindúl a könnyem…  

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő… 
és attól oly érzékeny lesz a kedvem, 
amilyen nem volt száz esztendő óta.  

Megáll… elég vén: meghal az idő; 
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben 
örök búgássá szélesűl egy nóta.  

(1903. június)

Nemes Nagy Ágnes: A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani. 
A keserűt majd egyszer kiokádjuk. 
Ily keserűt nincs mód kimondani, 
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú. 
De mégis élünk. Igy harmincöt évre 
(nincs több előttünk) arra kés a lét, 
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre 
születtünk, és ha meghalunk, miképp?  

Nem kevesebbre kényszerít az undor. 
Selyemcafatra vágytunk délután, 
és estére már mohón-zárt fogunktól 
csikorgott minden hajókaraván. 
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten, 
míg álomragacsos elménk simít, 
tapasztgattuk a kielégületlen 
önérzet meddő kínjait.  

Rohadt ereszként csordulunk a bűntől. 
De mégis élünk. Védjük tán a házat? 
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől 
Képet kiván talán egy messzi század? 
A filológus méri majd le részünk? 
Kezével együtt sarjad már a kés? 
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, 
A feltámadás, vagy a feledés?  

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval? 
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont, 
s a jövendő a magáért-valóval 
egy mozdulatban, ívben összefont. 
A mozdulat – hisz így vált egyenesre 
hajdan az ősi, vízszintes gerinc, 
a mozdulat rántotta feszesebbre 
az ereket, az ifjú szív kering –  

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív, 
a szellem első, pontos lobbanása, 
mikor majd rezdül a csigolya-ív, 
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva, 
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, 
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, 
s megszületünk. 
Megszületik a szájon 
örökségünk, reményünk: ismeret.

2025. szeptember 6., szombat

Csukás István: Őszi ballagás Szárszón









Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utól Szárszón, 
a postára ballagtam éppen a napilapokért. 
- Szia! - köszöntem neki. - Szia, ősz! Hogy vagy? 
- Szcsrr! - szörcsögött bánatosan, és tény, hogy 
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák, 
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva 
a fejükre húzták a fészküket, csak én és 
a vasúti sín nem bujtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett 
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, 
hogy mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért 
halunk meg egy kicsit minden ősszel.

Nagy István Attila: Most












Szorong a lelkem, mert 
távol vagy tőlem, 
elraboltak az órák, 
s hiába siettettem a perceket, 
lomhán kúsztak csak előre. 
Ma is elmúlik egy nap – 
nélküled. 
Ha leltárba veszik a sorsomat, 
hiányzik majd egy mozdulat. 
Mindketten csak gondoltunk rá. 
Most és mindörökké.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös 
sárgarigó délre. 
Sárgul az árva diófa 
zöld terebélye.  

Levelek lengnek, akár a 
színarany rigó-szárnyak, 
elszállnak ők is a szélben 
puszta határnak.  

Áll a diófa, és érett 
kincsei válnak tőle: 
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.  

Szaporább kopogás, csörgés 
támad, ha jön az ember, 
s bottal az ágak bogára 
boldogan ráver.  

Földre, fejekre, kosárba 
kopog a dió-zápor, 
burkos dióra a gyermek 
kővel kopácsol.  

Már, mintha álmodnék, hallom 
zaját a jó örömnek, 
darálók forognak, diós 
mozsarak döngnek.  

Fagyban és nagy havazásban 
meg kell maradnunk jónak 
s tisztának is, hogy örüljünk 
csörgő diónak.  

Majd csorgó hó levén ring a 
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös 
sárgarigónak.

Sipos Gábor Gergő versei












Úgy is tudom, 
hogy az, amit nem mondasz ki, 
ott hallható a 
mindennapi mozdulatokban, 
a gépies, rutinos, túlélő 
pótcselekvések forgatagában. 
Ha nem mondod ki, 
ha letagadod, 
mert persze neked is jogod van 
a sablonos, áhított boldogságra, 
amit 
magadnak gyártottál 
könnyen cserélhető 
főszereplőkkel és helyszínekkel. 
Bárki behelyettesíthető. 
Minden megvetés nélkül 
olvasom, 
hallgatom 
bölcs, meghittnek tűnő 
különvéleményed 
eltitkolt, néma kiáltásait. 
Ha arra gondolok, hogy 
mindig is tudtam, 
jobb lett volna 
fel sem pillantani.  

*  

szélben voltál igaz 
átsuhantál 
suhogásodtól megremegett a szívem  

kabát voltam, vigasz 
nem hazudtál 
gomblyukaim közt elmenekült a szíved  

*  

csak így lehet védekezni 
eltompítani 
a hangtompítós szívlövéseket 
a lassan szúrt, 
halkan kortyolt 
mentőöv 
rád tekeredik 
és átölelve, 
megsimogatva nyugtat: 
ez a vég 
a napkelte is 
csak állandó 
szürkület, 
mint ahogy láttalak, 
és csak nevetni tudtam, 
mert olyan szerencsétlenül 
próbáltad leplezni, 
mennyire nincs szükséged 
semmire, 
közben egyetlen 
mozdulatom 
megmentené az életed, 
de csak örvénylő 
eltompítás 
védekezés 
tagadás 
elmerülés van, 
életelszívó 
mentőövekkel

2025. szeptember 4., csütörtök

A nap gondolata




A hit azt jelenti, hogy bízol Istenben, még akkor is, 
ha nem érted az Ő tervét.

Kiss Ottó: Négy gyerekvers












Dilemma   

Vajon ki szereti jobban a virágot? 
Aki öntözi, hogy sokáig éljen, 
vagy aki vázába teszi, 
hogy gyönyörködjön benne?    


Kockakövek   

Minden választásod 
a többi lehetőséged kizárása. 
Így járod az utad, 
mindig csak egyik lapjára lépve 
a kockaköveknek.    


Ugyanolyan   

Ugyanolyan vagy, mint az ég. 
A szemed villámokat szór, 
szavaid mennydörögnek, 
míg bele nem törődsz a megváltoztathatatlanba, 
és elsírod magad: ömlik a könnyed, akár a záporeső. 
Aztán felderülsz te is. Kitisztulsz, mint az ég. 
Mert akik sírnak, mind megvigasztaltatnak.    


Remény   

Sötétben hallani madárfüttyöt: 
a remény, hogy egyszer még világos lesz.    





Utassy József: Mikor a téboly trónol

Mikor az elme elborul már, 
zúgván betör hozzád egy angyal, 
végighorzsolja bőröd, és 
megetet varanggyal.   

Mikor az agyban téboly trónol, 
ős félelem árama renget, 
kiver az idegláz, de úgy, 
hogy szíved reped meg.   

Míg délibábozik az elméd, 
mutat kétfelé hasadt bolygót, 
disznók elé vágott tököt, 
sárgán vicsorgót.   

És fölugatnak a fegyverek. 
Menekülnél a földbe bújva, 
rögöt harapsz, s meztelenül 
kiállsz az útra.   

Körötted nagy tumultus támad. 
Ágyékodra repül egy kendő. 
Szirénázva megjön érted, 
s elvisz a mentő.

Petőcz András: A megtört mozdulat

                    (a nyolcvanas évek megidézése)     

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,  
lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,  
vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,  
tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.     

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,
és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben
nen  nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított  
foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.     

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én
nem akarom,  nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam 
egykor,  egykor, még annyira fiatalon, hogy már 
az idejét sem, sejtem valamikori rohanós önmagamnak.     

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,  
nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,  
a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,  
miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.     

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,  
nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.  
Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő  
mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.  

Petőcz András: Öregemberszonett – Hiába minden

Nem tudom, akarnám-e másképp. 
Hogy nem egyedül, hanem hogy valakivel. 
Semmi esélyem ilyesmire, de mégis. 
Talán meg kellene próbálnom újra.   

Nem gondolom, hogy bármi ilyesmi. 
Hogy érdekes lehet még bármi is bármikor. 
Nem is kellene beszélnem erről. 
Mert minek is ilyesmiről gondolkodni.   

Magamban fogok, valami sivár helyen. 
És jó lesz, ha végre, ha egyszer. 
Eljönnek azok, akikkel egykor.   

Ott ülnek majd az ágyam mellett. 
És figyelnek, miképpen távozom. 
Hogyan is szivárgok közéjük végre.

Sík Sándor: Imádság humorért

Csorgattál hitet fejemre, 
(Vajha frissen őrzeném!) 
Koszorúztál kegyelemmel 
(Volna fogytig bár enyém!) 
Hetven éves fiatalnak 
Még valami kellene: 
Humort, humort önts szívembe, 
Meghallgatás Istene!   

Nézni tanulj, vaksi lelkem, 
Míg csak meg nem láthatod 
Emberben az angyal-embert 
És az ember-állatot. 
Egy szemeddel egyet látni, 
Másikkal a másikat. 
Nagy az Isten vadaskertje, 
A mennyország tágasabb.   

Egybelátni mind a kettőt 
És eggyé ölelni át: 
Erre kérd, míg kérheted még 
A Szentlélek humorát. 
Több ez, mint távolbalátás, 
Közelnél is közelebb, 
Ez tanít meg mosolyogni 
Szenteket és bölcseket.   

Hát az öreg, aki hordoz 
Harminchárom nyavalyát 
S kétszer annyi gyengeséget, 
Honnan vegye mosolyát? 
Honnan erőt elviselni, 
Kinevetni önmagát, 
Megmaradni emberszinten 
Éjek éjszakáin át!  

Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, 
Ha csak egy hüvelyknyinek, 
Semmi más, csak szentnek lenni, 
Ha csak egy babszemnyinek. 
Uram, egy babszemnyi lélek 
küldi Hozzád sóhaját: 
Csorgasd cserepes ajkára 
Öregeid humorát.