„ Én sem ítéllek el!”
(Jn 8,11)
„Elnézést!” „ Bocsánat!” „Ne haragudj!” – Ezek a szavak gyakran hangzanak el. Arra használjuk őket, hogy gyorsan és udvariasan tisztázzuk azt a pillanatnyi zavart, amely közös életünkben keletkezett. Olyan mondatok ezek, amelyek látszólag csupán jólneveltségünk jelei, valójában azonban, amikor kimondjuk őket, abból is megsejtetünk vagy megérzünk valamit, hogy akaratlanul is megnehezítjük egymás életét.
Gyermekkorunk óta halljuk szüleinktől: „Kérj szépen bocsánatot!” Gyakran engedelmeskedtünk ennek a felszólításnak. Szüleinknek igazuk volt, amikor olyan rituálékat neveltek belénk, amelyekkel a későbbi életünkben kifejezhetjük azt a szándékot, hogy szeretnénk rendbe hozni egy megromlott kapcsolatot.
Felnőttként a tapasztalataink ráébresztenek bennünket arra, hogy ha megbántottunk valakit, vagy minket bántottak meg, akkor állást kell foglalnunk. Ilyenkor a másik emberrel való kapcsolat alakításáról van szó, és ennek a kapcsolatnak a jövője a tét. Gyakran arra kell rádöbbenünk, hogy a szavak, amelyekkel bocsánatot kérünk vagy megbocsátási szándékunkat kifejezzük, nem elegendők ahhoz, hogy a kapcsolat pozitív módon folytatódjon.
A megbocsátás és a megbocsátás kérése kihívást támaszt velünk szemben, és ez az emberi együttélés során folyamatosan ismétlődik. Megbántok valakit, és keresem a részemet a történtekből, hogy a kapcsolat kielégítően alakuljon. Vagy megbántanak, és gyötrődöm az elszenvedett érzések, a fájdalom, valamint a megbocsátás nehézségei miatt. Egy életen át próbáljuk megtanulni, hogyan kell úgy bocsánatot kérni, hogy a kapcsolat folytatódhasson, és hogyan bocsássunk meg, illetve hogyan szabaduljunk meg a neheztelés, a harag és a félelem okozta szorítástól. Azért, hogy újra jó szemmel nézhessünk egymásra és önmagunkra. Hogy újra tudjunk szeretni.
A megbocsátás és a bocsánatkérés helyzeteiben mindig jelen van a neheztelés, a düh, a harag és a bosszú érzése. Vagy a másik ember fájdalmával szembesülünk, vagy a saját magunkéval. A történtek hatással vannak ránk. Megbántanak, megsértenek bennünket. A lelkünk bezárul, hogy védekezzék. A negatív érzések hatására torzultan látjuk a másik embert és a kapcsolatot is. Megrekedünk. A sértettség elvakít minket, s csak a saját nézőpontunkat vagyunk képesek meglátni. Képtelenné válunk az együttérzésre. Így működünk.
Vádoljuk magunkat és vádoljuk a másikat is. Lehetetlen elkerülni, hogy megítéljük a másik embert. Ebbe aztán beleveszünk. Ilyen lelkiállapotban, ha megvádoltak, még azt sem tudjuk beismerni, amiről pedig mi magunk is tudjuk, hogy bűnösök vagyunk benne. A félelem megakadályoz abban, hogy bevalljuk a saját bűnösségünket, hogy így elkerüljük, hogy követ vessenek ránk.
Az adott helyzetet azonban csak úgy lehet alaposabban szemügyre venni és megítélni, ha nem kutatjuk tovább, hogy kik a bűnösök. Csak így fedezhetjük fel a történtek sokrétűségét és a háttérben rejlő finomabb indítékokat. Amíg a vádjainkkal vagyunk elfoglalva, nem érezzük a sértés fájdalmát finomabb indítékokat. Csak ha már nem az érzelmeink tükrében nézzük az eset okait és összefüggéseit, hanem azt is megkérdezzük, hogy mi veszélyezteti a kapcsolatot, válunk szabadabbá az előítéleteinktől, s többé nem érezzük a kényszert arra, hogy védekezzünk. Így könnyebben tudunk rátekinteni önmagunkra, egymásra és a kapcsolatunkra is. Ha nem ítélkezünk, és nem vádolunk senkit, akkor könnyebben megértjük, mi is történt. Ha időt áldozunk rá, ha elviseljük a feszültséget és nem kezdünk el rögtön beszélni, ha megőrizzük a belső csendet, akkor a már biztosnak hitt ítéleteink megkérdőjeleződnek. Ez vonatkozik az önvádra is. Ha elhallgatunk, akkor a konfliktusban megmutatkozik a valódi fájdalom.
A meditáció során, a szív-ima csendjében gyakran előfordul, hogy akaratunk ellenére is párbeszédbe keveredünk valakivel, akivel konfliktusban állunk. Olyan párbeszéd ez, amelyet a másik személy távollétében folytatunk. Ilyenkor azt reméljük és arra várunk, hogy a másik felismerje fájdalmunkat, egyetértsen velünk. Azt szeretnénk hallani tőle, hogy megértett bennünket. Ez a belső párbeszéd a végtelenségig folytatható. Megkímél bennünket a fájdalomtól. Amíg ez a belső a beszélgetés egyoldalú, legfeljebb kellemetlen kényszernek érezzük. Azonban képes elfedni a bennünk rejlő mélyebb, rejtett negatív érzéseket. Nem szívesen engedjük meg a konfliktus gyötrelmét. A belső párbeszédben távol tarthatjuk magunktól az érzéseinket, és elfedhetjük a belső fájdalmat. Amikor azonban tudatára ébredünk a haragunknak, a dühünknek, a szorongásunknak és a csalódottságnak, hogy nem értenek meg bennünket, a belső párbeszéd nyomása megszűnik, sőt ezzel gyakran be is fejeződik. A szív-ima során azt gyakoroljuk, hogy mindent megengedjünk. Egyszerűen csak bátran rátekintünk a dolgokra. Elidőzünk ott is, ahol bennünk valami fáj. És megtanulunk nem ítélkezni.
[A gyermekkorában megvakult francia irodalmár és filozófus] Jacques Lusseyran azt mondja: szeretni annyi, mint látni. A gyűlölet vakká tesz bennünket. A figyelem egyfajta érintésként működik.
Az írástudók és a farizeusok Jézus elé viszik a házasságtörő nőt. Vádolják, ítélkeznek felette, megvetik őt. Úgy akarják helyrehozni az ügyet, hogy elítélik. És azt várják, hogy Jézus is ítélje el. Ő azonban egészen másképp bánik az asszonnyal, mint ahogyan azt várták. Nem kapkodja el a dolgot, nyugalmat teremt a felbolydult tömegben, nem keres valakit, akit hibáztathat, nem ítélkezik. Amíg lehajolva a homokba ír, addig máshová tereli a vádlók figyelmét, el a vádlottról. Ezzel megállítja a vádaskodást. A vádlók hirtelen kényelmetlenül érzik magukat. Talán nem bírják elviselni a csendet. Amíg vádaskodnak, addig biztonságban vannak az ítéletükben. De a beállt csend ideje alatt talán eszükbe jutnak olyan pillanatok a saját életükből, amelyek hirtelen elbizonytalanítják őket a saját viselkedésükkel kapcsolatban. Erre nem számítottak.
Csendben másképp látják magukat. A megvádolt nőt is másképp érzékelik. A csend által Jézus az asszonynak is lehetővé teszi, hogy magához térjen. „ Én sem ítéllek el téged!”
Csak olyan személy tud bennünket megbántani, akivel kapcsolatban vagyunk. A megbocsátás folyamata éppen e miatt a kapcsolat miatt történik. A sértés vagy megbántás miatt a kapcsolat veszélybe kerül. Amikor bocsánatot kérünk, vagy meg akarunk megbocsátani, valójában a kapcsolatban bekövetkezett törést akarjuk helyrehozni, vagyis Sok minden másképp néz ki, ha elidőzünk a csendben – „ Senki sem ítélt el téged?” (Jn 8,10) Egy veszélyben lévő kapcsolat megújítása a tét megmenteni a kapcsolatot. Hogy az újra élővé váljék és újra mélyülhessen. Ezt megtapasztaljuk az Istennel, az egymással és az önmagunkkal való kapcsolatainkban is.
Ahhoz, hogy bocsánatot tudjunk kérni, először is fel kell ismernünk, hogy mi is bűnössé váltunk azzal a személlyel szemben, aki neheztel ránk. „ Ha tehát ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán jöjj vissza és ajánld föl ajándékodat.” (Mt 5,23–24).
Amikor nagyon gyorsan bocsánatot kérünk, az rólunk szól, nem a másik emberről. Amikor gyorsan „ megbocsátunk ”, úgy akarunk tenni, mintha semmi sem történt volna.
Jákobnak egy egész éjszakán át kellett küzdenie ismeretlen árnyoldalával, mielőtt kibékülve szembe tudott nézni testvérével. Így sikerült elkerülni az összecsapást kettejük között. Azután sem került sor összecsapásra, hogy a békés találkozásuk után elváltak egymástól (vö. Jákob és Ézsau története, 1Móz 32).
Amikor megbántva érezzük magunkat, amikor a másik viselkedése fájdalmasan érint bennünket, akkor megsebzettnek érezzük magunkat. Önmagunkat látjuk áldozatnak, esetleg saját magunkat hibáztatjuk. Ilyenkor – persze nem mindig tudatosan – arról hozunk döntést, hogy hogyan reagáljunk a sértésre. Tehetünk úgy is, mintha semmi sem történt volna. Nem akarjuk, hogy a másik személy észrevegye, hogy megbántott. De az is lehet, hogy kifejezzük a haragunkat és a megütközésünket.
Függetlenül attól, hogy hogyan reagálunk, a tény, hogy megbántottak minket, hatással lesz a kapcsolatunkra. Azzal, hogy megsértődünk, azt jelezzük a másiknak: fájdalmat okoztál, valami rosszat tettél velem. A másik személyt elkerülhetetlenül bántja ez a visszajelzés. Az esetek túlnyomó többségében ezt nem is vesszük észre, amikor csak a saját fájdalmunkat érezzük. Ilyen helyzetben nem vagyunk képesek felismerni, hogy a másik ember milyen helyzetbe került. Tudniillik azzal szembesült, hogy szándékosan vagy akaratlanul megbántott valakit. Ennek tudatosulása bűntudatot ébreszt, tehetetlenség érzését kelti és elkeseríthet. Az elkövető egyszerre azt éli meg, hogy hirtelen ő vált áldozattá.
Ha meg vagyunk sértve, és nem vesszük észre, hogy a másik személy is érintett, és az általa okozott fájdalomtól ő is szenved, akkor a kapcsolatot nem lehet helyrehozni. Ilyenkor az meggyengül. Egyre ritkábban vesszük fel egymással a kontaktust, és a kapcsolat folytatása is veszélybe kerül. Persze ha mindkét érintett személynek szándékában áll a másik érintettségét elismerni, akkor akár meg is erősödhet.
Hasznos dolog időt szánni arra, hogy jobban felismerjük, mi zajlik bennünk, és mi zajlik a másik emberben. Ha nem nyalogatjuk a sebeinket, idővel megérthetjük egymást.
Aki megbocsát, képes felismerni, hogy a másik személy, aki a sérülést okozta, nem csak elkövető. Nem csupán okozója a kialakult helyzetnek, hanem maga is érintett. Aki megbocsát, megérti, hogy a másik személynek is szüksége van vigaszra.
Ha mindketten tisztán látják önmagukat, könnyebb megtalálni annak útját, hogyan tudnak tovább dolgozni a kapcsolatukon.
A kiengesztelődés, a megbékélés és a megbocsátás azonos tartalmú kifejezések. Különbséget legfeljebb abban látok, hogy a kiengesztelődés belső folyamat. Ilyenkor a saját fájdalmainkkal, gyűlöletünkkel és bosszúvágyunkkal foglalkozunk, és azzal, hogy e közben szégyelljük is magunkat. Bonyolult érzelmi megmozdulások zajlanak bennünk, amelyek egy rohanó patakhoz hasonlók, amely hóolvadáskor mindent magával sodor.
Amikor kiengesztelődünk, a lélek újra megnyugszik. Gyakran attól a személytől teljesen függetlenül, aki megbántott minket.
A kiengesztelődési folyamat során részben magunkra, részben pedig arra a személyre irányul figyelmünk, aki megbántott minket, illetve arra, akit mi bántottunk meg.
Lehetséges, hogy úgy döntünk, egyedül oldjuk meg az ügyet, és nem keressük a párbeszédet a másik személlyel. Előfordul, hogy a másik személy az, aki vonakodik párbeszédet kezdeményezni velünk. A lelkünk mélyén azonban esetleg továbbra is kapcsolatban maradunk vagy összefonódunk. Nem tudunk elszakadni egymástól.
Sok esetben elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk a félelmeinkkel, amelyek meghatározzák reakcióinkat. Ez az egyetlen módja, hogy kapcsolat kielégítő módon helyreálljon. Ha felismerjük, hogy félelmeink határoznak meg bennünket, jó, ha odafigyelünk arra, hogy valójában mitől is félünk, amikor megsértődünk, vagy amikor egy másik ember sértve érzi magát általunk. Attól félünk, hogy elveszítjük az illetőt? Vagy a lelepleződéstől tartunk? Esetleg attól félünk, hogy szégyenkeznünk kell, mert bűnösnek bizonyulunk? Vagy attól, hogy nem sikerül jó embernek bizonyulnunk, akit szeretnek és elfogadnak? Az önképünk sérülésétől, vagy attól tartunk, hogy nem vagyunk olyan megértők, türelmesek és nagylelkűek, mint amilyenek lenni szeretnénk?
Rejtett félelmeink, sebeink fájdalma növeli a veszteségek lehetőségét, amelyeket esetleg el kell szenvednünk. Eltakarhatja a kapcsolatban felhalmozott pozitív tartalékokat. Könnyen elrejti a szemünk elől azt is, hogy a jó kapcsolat helyreállítása a másik fél számára is nagyon fontos lehet. Amíg a saját félelmeinkből reagálunk, a másikban is növeljük a félelmet. Attól, hogy felfedezzük, a félelem határozza meg a hozzáállásunkat, és azt is felismertük, hogy mitől félünk, még nem szabadít meg automatikusan a félelemtől. Az néha olyan erősen uralkodik rajtunk, hogy nem vagyunk képesek kontrollálni. Ilyenkor nincs más választás, mint elismerni a saját korlátainkat. Ez segít.
Néha viszont képesek vagyunk úgy határozni, hogy ne a félelem irányítsa a cselekedeteinket. Ez a döntés nem racionális belátásból vagy elhatározásból, hanem alapvető bizalomból fakad. Az életbe, az önmagunkba és a többiekbe vetett bizalomból. Ezt a bizalmat nem lehet kikényszeríteni, de lehet ápolni és gyakorolni. Fel tudjuk ébreszteni magunkban.
Szavakkal is megpróbálhatjuk újraindítani a kapcsolatot. Csak arra kell mindig nagy figyelmet fordítani, hogy a másik hogyan fogadja. A szavainknak a másik emberre gyakorolt hatásából kiolvashatjuk, hogy milyen motivációval mondtuk ki azokat. Saját indítékainkra sohasem látunk rá tisztán. Előfordulhat, hogy a megbékélési szándékot kifejező szavakat fegyverként használjuk a másik ember ellen.
Ha mindent szóvá teszünk és mindent egyszerre akarunk helyrehozni, az csak árthat a kapcsolatnak. Nem lehet mindent tisztázni, nem lehet mindent megbeszélni. Sok mindent helyre lehet hozni egy-egy gesztussal, egy mosollyal, vagy megértő jóindulattal. Egy ilyen gesztus sokat elvehet a konfliktus élességéből. Ha mindent megpróbálunk megoldani, az csak ahhoz vezethet, hogy a másik személyt újra megbántjuk. Bízhatunk abban, hogy nem csak az válik hatékonnyá a kapcsolatban, amit racionálisan tisztáztunk. Ugyanezt látjuk az evangéliumban is, ahogy József bizonytalan, hogy magához vegye-e Máriát. Végül az álmára hagyatkozik, és kiengesztelődik Máriával anélkül, hogy beszélt volna vele (Mt 1,18–24).
A Szentírás ismételten arra biztat bennünket, hogy bocsássunk meg egymásnak. Még akkor is, ha ez nem mindig sikerül nekünk. Valóban szükségünk van arra, hogy kiengesztelődjünk. Nem tesz jót nekünk, ha haragot, gyűlöletet, közömbösséget és kirekesztést hordozunk a szívünkben, vagy ha végleg leírjuk a másik embert. Az sem jó, ha magunkat megvetjük. Fájdalmas, ha nem tudunk szeretni és jóindulattal lenni. Az életenergia nem áramlik könnyen ott, ahol valaki elutasítása elzárja az utat. Ilyen helyzetben az életöröm könnyen elpárolog. A vidám, életigenlő lelkiállapot megsemmisül, ha haragot tartunk valakivel. A megbocsátás ajándék. Ilyenkor a könnyedség kerekedik felül az életben. Újra tudunk szeretni és örülni.
A liturgikus szövegek minduntalan ismételgetik, hogy nemcsak egymástól, hanem Istentől is bocsánatot kell kérnünk. Minden alkalommal, amikor bűnösnek érezzük magunkat Vele szemben. Ezzel úgy tekintünk Istenre, mintha egy embertársunk volna. Bocsánatot kérünk tőle. Mintha Istennek kellene megbocsátania nekünk valamit! Csakhogy nem Istennek van szüksége a mi bocsánatkérésünkre. Istent nem tudjuk megsérteni. Isten nem bántódik vagy sértődik meg, nem haragszik. Isten nem tart haragot. Az Ószövetség Isten haragjáról beszél, mintha úgy haragudna az emberre, ahogy mi emberek haragszunk egymásra.
Én nem tudom Istent úgy látni, mint egy emberi lényt. Minden Tőle származik, tehát a gonoszságnak – amit mi gonosznak látunk – szintén kell, hogy köze legyen Istenhez. A világban lévő gonoszságnak éppúgy, mint a bennem és az embertársaimban lévőnek is. Minden, ami létezik, csak addig létezik, amíg Isten létben tartja. Ha Isten valamit elutasít, akkor az nem létezhet (Bölcs 11,26). Fiatal koromban azt mondták nekem, hogy minden rossz az ember szabad akaratból származik. Csakhogy ha Isten úgy teremtett minket, hogy képesek vagyunk rosszat tenni, akkor Isten legalábbis a rossz lehetőségét akarta. Isten tehát a rosszat is beleszámította a teremtő munkájába, és állandóan fel is használja azt a saját céljai érdekében. Soha nem volt olyan érzésem, hogy Isten haragudhatna rám. Még akkor sem, ha nem mindig azt tettem, amit helyesnek gondoltam.
Amikor Isten bocsánatát kérjük, nekünk van szükségünk a vigasztalására. Az igazi megbánás a jóra való képtelenségünk fájdalma, és egyúttal annak a vigasza is, hogy Isten mindennek ellenére nem vetett el bennünket. Isten veszi el a szégyenünket. Ő az, aki megvigasztal.