Meliorisz Béla: Végül aztán

csend akárhogy is de csend 

nem öregemberi szótlanság 

nem a kövek némasága 

de a fény az idő az áhítat csendje 

végül aztán a tenger türelmesen 

és mindhalálig ismétlődő 

parancsával a hullámverésben 

akard megérteni az életet

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra. 

Rakosgattam a bögréket fel a polcra. 

Kettő van fületlen, de elölről szépek, 

Egészen olyanok, mint a többi épek. 

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, 

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. 

Most eszembe jutott sok felebarátom, 

Hogyha képletesen fületlennek látom, 

Úgy teszem-e őket életem polcára, 

hogy ne lássunk mindig arra a hibára? 

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra, 

Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra) 

Akkor tesz el az igazságos Isten 

- Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn - 

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel 

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Lesznai Anna: Halk nóta

Most vén tornácom kövein megülök... 

Senkisem hall, de dudolom a nótám. 

Kicsit nagyot hallok, hát én se hallom, 

lehet rossz nóta, de lehet hogy jó tán. 

Mindegy ez már, mindegy ez már, bevallom, 

az őszi lombok arany lábon járnak 

s felcsipegetnek minden öröm-morzsát, 

Kezemben ugy tartom az életet 

mint kicsi korban kukorica-torzsát, 

kiről lerágtam az édes szemet: 

jóllaktam már, nem történhet bajom - 

eldobhatom ha akarom - 

s ha kedvem tartja játszom még vele!

Lesznai Anna: Elmultál rég

Asszony, most négyszemközt beszélhetsz Isteneddel! 

- Fiaid elnőttek tőled, 

karjuk indája idegen vállra kuszik. 

Kedvesed mást néz: 

pünkösdi királynő, 

kék kristály tavadban, pille sugár közt 

más asszony fürdik! 

Falatonként hágy el csorba tested, 

öregszel! 

Szavad; tetted, mellyel öröklét talajába 

álmodtad turni magad, 

csókod izével sárgul - 

tetőtöl talpig belesüppedsz az őszbe! 

Mint miveshez mive, dicsérő ének a hőshöz: 

nem tér meg hozzád semmi, mit másnak adtál, 

hisz téged ettek kik rólad téptek gyümölcsöt. 

Lelked gyökerét is immár zsugorodni érzed, 

játékos öröklét nem szökteti uj tavaszokba. 

Komoly egynyári növény vagy, 

egyetlen sorsod nyomában halsz el, 

kiadtad magad! 

Egy percig még: ön hervadásod 

kinja rezeg körötted - 

senki se lát meg ezentul! 

Ha polgári móddal és könnyel 

vetik majd vállra koporsód, 

nem téged temetnek! 

Elmultál rég, te csók, te öl, te asszony - 

csak Isten tud rólad, mert ő meglátja a semmit, 

ki maradék nélkül visszafizeti magát!

Sohonyai Attila: Hova lett

Elmondja Gáti Oszkár

**

Bánt ez az aberrált világ, 

ez a szemnélküliség,  

ez a kézfogásmentes,  

együgyű, játszott őszinteség: 

hol az egyenes beszéd? 

Szúr a tompa, és dörzsöl a selyem,  

kicsinyes rébusz vallomásoktól  

összefonódnak kezek, 

s az utcákon a szerelem  

ádámkosztümben a vaktól, 

és a sükettől Éva felől kérdezget: 

hova lett a szeretet? 

Zakatol az akarat vonata 

a le nem rakott síneken, 

s míg mindent zálogba rakva 

az illúziókat veszed, gyereked 

nem találja a neten mi a szülői szeretet:  

hol a család? 

Bánt ez az aberrált világ, 

ez az üvegszerűség.  

Hazaérve ajtót csukok, 

s zongorázok az éjnek; 

hinni kell, hogy fent, 

valahol, valaki, még megérti zenéd:  

kottáinkban van a remény.

Túrmezei Erzsébet: Kérés

Úr Jézus, tudod: nem érdemes írni, 

csak, hogy a rímek muzsikáljanak. 

Olyan dalokat ébressz, hogy a lelkek 

Tehozzád közelebb találjanak! 

Te rejtőzködj el a rímek közé, 

Te simogasd meg a fáradtakat, 

Te bíztasd, akit csüggedés kísér! 

Hisz írni csak azért, 

hogy csengő rímek muzsikáljanak, 

Uram, mit ér? 

Minden dalomban légy jelen magad! 

Te simogasd meg a fáradtakat! 

A léleknek ne felém, Tefeléd, 

Tefeléd adjon mindenikük szárnyat! 

Nem akarok én üres muzsikákat.   

Carl Gustav Boberg: Nagy Istenem

Susan Boyle - How Great Thou Art

Carrie Underwood - How Great Thou Art

**

Nagy Istenem, ha nézem a világot, 

Melyet teremtett szent „legyen” szavad, 

Ha itt e földön millió lényt látok, 

Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.  

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te! 

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!  

Ha nézek föl, az ég dicső boltjára, 

Hol tündököl csodás csillagsereg, 

Hol pompás két aranyhajóként járva, 

A nap s a hold az űrben fönt lebeg.  

Uram, Igédben hogyha megtalállak, 

Ha látom ott kegyelmes tetteid, 

Választott néped amint egyre áldod, 

Türelmesen viselve bűneit.  

Ha Jézust látom, itt a földön járva, 

Alázatos, türelmes szolgaként, 

Látom, hogy áldást áraszt a világra, 

S kereszthalálra adja életét.

Fordította Déri Balázs

Wass Albert

“ Az ember nem felejt. Csak megszokja,hogy a szíve egyik szobája zárva van. 

És néha benyit oda, és megnézi, hogy a fájdalom  még  mindig ott  ül-e. 

Általában ott ül. Csak már nem kiabál. “

Petőfi Sándor: Mint felhők a nyári égen

Mint felhők a nyári égen, 

Érzeményim jőnek-mennek 

Majd fehéren, majd sötéten; 

S egy sem áll, egy sem pihen meg. 

Hova mennek? honnan jőnek? 

Nem tudom, nem sejthető; 

Hozza és elfúja őket 

Az örök szél, az idő.  

A szerelem fellegéből 

Hulltanak reám villámok; 

A barátság fellegéből 

Záporesők szakadának. 

Zápor és villám multával 

Csendes tiszta lett az ég, 

S a másik perc fuvalmával 

Ujra felhő érkezék.  

S a felhők, habár fehérek, 

Árnyat akkor is csak vetnek. 

Majd ha én oly időt érek, 

Hogy felhőim megrepednek! 

S széleikre rózsaszínben 

Száll az égő napsugár, 

S ők úgy állanak fölöttem, 

Mint megannyi tündérvár!  

Oh ez idő el fog jőni, 

Amidőn majd szerelmemnek 

S barátságomnak felhői 

Rózsaszínben tündökölnek; 

Hanem akkor már indulhat 

Temetésemre a pap, 

Mert ha a felhők kigyulnak 

Lemenőben van a nap.  

Szalkszentmárton, 1846. április 10 – 24.

Arany-Tóth Katalin: Kegyelem

Nyáresti éjben 

alszik a túlpart: 

távoli, kéklő 

ormokba olvadt.  

Csönd tenyerében 

hallgat a sóhaj, 

bíboros álom 

árnyakra fényt varr.  

Rendez az Isten 

vágyat és vétket, 

összerak vérző 

törtből – egészet.

Kerecsényi Éva: Egynyári szerelem

Halovány pír az ég orcáján, 

kalandja véget ért a nyárral, 

izzó szerelmük emlék marad, 

lángja kihűlt egy lobbanással.  

El sem kezdődött, itt a vége, 

szárnyai nőttek az időnek, 

tegnap még flörtölt e két bolond, 

most szótlan, sután elköszönnek.  

Felhívsz.. hát persze..még remélik, 

helye lesz majd a folytatásnak, 

egynyári szerelem, ennyi volt, 

hamva egy perzselő románcnak.

Trausch Liza: Áldjad az Urat!

"Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről." 

Zsoltár 103,1  

János 3. levele 2. versében írja az apostol Gájusnak: " Légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek." Kérdezd meg magadtól: bennem jó dolga van a lelkemnek? A Lélek a legnagyobb kincsünk! A zsoltáríró a lelkével beszél, és biztatja. A Zsoltár 42,6 szerint van csüggedő, nyugtalankodó lélek. Ismered azt, amikor a lelked emésztődik benned? Vagy amikor eped Isten után? "Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mt 16,26). Megadsz-e a lelkednek mindent, amire éhezik? Van külső és belső világunk. Voltál már úgy, hogy örült a bensőd? Sajnos, a lelkünk feledékeny lélek. Mennyi minden jót tett már veled Isten, és elfelejtetted. Gondoljunk a tíz bélpoklosra, mind a tízen tudták mondani: Uram, könyörülj rajtunk! És csak egy ment vissza hálát adni. Attól félek, ma egy sem menne vissza. Hol vagy, amikor áldani kellene az Urat, és hálát adni?! Feledékeny lélek! Légy hálás az Úrnak! Mi lenne, ha most azt mondaná: évtizedekig vártam, hogy hálát adj a szemed világáért, hogy hallasz, hogy tudsz járni. Adtál-e már hálát azért, hogy adott Megváltót? Adta a karácsonyi, a nagypénteki ajándékot. Adta az ő Egyszülött Fiát. Tudom, hogy bűnbocsánatot kaptam, hogy megváltott, és van olyan nap, hogy nem köszönöm meg. A mennyei karok, az angyalok, a szeráfok dicsőítik Jézust. Csak a föld hallgat?! A föld, akiért történt, elfelejtkezett?! Mondd most a hálátlan lelkednek: " Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!"   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Joachim Neander: Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát!

Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! 

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! 

Zúgó harang, ének és orgonahang, 

Mind az ő szent nevét áldják! 

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. 

Nagy irgalmát naponként tölti ki rád: 

Áldását mindenben érzed. 

Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, 

Elkísér utadon, tőle van testi épséged. 

Sok baj között erőd volt és örömöd: 

Szárnyával takarva védett. 

Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, 

Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. 

Lásd: mit tehet jóságos Lelke veled, 

És hited tőle mit várhat. 

Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! 

Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! 

El ne feledd napfényed Ő teneked! 

Őt áldjad örökké! Ámen. 

Fordította: Csomasz Tóth Kálmán

Nemes Nagy Ágnes: Hova szálltál

Hova szálltál szerelem 

Szárnyad szélét őrizem 

Körbe-foglal a szivem 

Átlátszó borostyán 

Elférsz látod kis helyen 

Tömör voltál s végtelen 

Mint az Úr az ostyán

Kun Magdolna: Útra készen

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár, 

útra kerekedik minden gólyapár, 

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb, 

miközben piros csőrükre könnyek hullanak.  

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember, 

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel, 

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll, 

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.  

Tudom egyszer én is messze költözöm, 

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm, 

de majd magammal viszem azt az emlékképet, 

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.  

Szabó Lőrinc: Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd 

élet vegyülete! szétdobált 

akaratok tornyai, hatalom! 

Óh erdő, új s ős társadalom,  

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak, 

akiket valami titkos akarat 

dobott föl a fényig, – életek, 

atompaloták, rengő rengeteg –:  

ahová lépek, lábam habos 

húsok ingoványán tapos – – 

Zöld hús, és zölden zizeg a vér, 

és minden mozdul, minden él,  

habzsol, tolakszik, fenyeget, 

tapogat, – Óh párás szédület! 

Erdők lehellete, néma láz, 

zsongó, édes gáztámadás,  

alattomos, fojtó szerelem: 

– jaj, az erdő birkózik velem! – – 

Kérges karok örvénye, ringató, 

s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh  

indák! földindulás! – Süpped a láb, 

forró zene lüktet csontjaimon át, 

sötét fények, idegen erők – –! 

– S lelkem letérdel az isten előtt.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, 

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, 

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, 

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, 

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, 

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. 

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok 

fölött régóta már csak a perzselt szél forog, 

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, 

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. 

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom 

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; 

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán 

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, 

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, 

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, 

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, 

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, – 

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! 

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!  

(Bor,1944. szeptember 15.)

Tarjáni Imre: Ősrobbanás

„ Ősrobbanás” az Isten szívverése, 

megszületik, és megszűnik minden, 

de nem múlik örökre. Egy másik dobbanásban, 

majd más fajok jönnek, más környezetben.  

Örömmel kellene élnünk minden pillanatot, 

messzebbre nézni, túl azon, amit kitaláltunk. 

Még a hulló csillagon is a halált véljük látni, 

az élettel teli végtelen térben.

Albert Zsolt: Mindenesetre

Ha van valami majd rádírok, 

mondjuk valami váratlanul jót, 

mindent nem tudhatok előre, 

én is csak néhány betűt ismerek.  

Biztos lesz olyan mondat, 

amit gond nélkül elviselsz 

és alatta állva nehéz vigyor 

fut majd körül fültől-fülig.  

Addig is, helyezd el magad 

a hideg nyugalom sínpárjain, 

legyél egy vidéki váróterem 

légyjárta kockás padlóköve.  

Vagy mi lenne, ha egyszerűen 

megeggyeznénk és tudnám, 

ha te sem írsz akkor sincs baj, 

csak épp úton vagy.  

Mindenesetre kicsomagolok, 

kiveszek magamból mindent, 

a nélküled napokat úgy, mint 

a veled teli holdakat egymásután.

Albert Zsolt: Kenyérszegés

Még nevetve rám néztél 

mielőtt a felhőkbe léptél könnyedén 

s éreztem vállamon nyugtató nyomát 

mindenható tenyerednek, 

hálából szőtt ruhám 

helye vércseppeidnek 

s tengernyi könnyed 

bennem sziklát repesztett. 

Utat hagytál szűket és néha durvát 

örök rabigát gyönyörűt 

de nem érzem súlyát. 

Nevetve rám néztél 

mikor láttad kosaramban 

a kenyérmorzsát s a kevés halat, 

de láthattad bennem legbelül 

a hittől csírázó magvakat 

égre nézve hálát adva 

éhes tömeget jóllakatva, 

ültünk boldogan s éheztük szavaid 

melyek esőként záporoztak 

életünk kiszáradt medrein 

hallgatva és értve 

s csendben válladra vettél. 

Nevetve ránk néztél 

mikor őrjöngött a tenger üvöltött a szél 

s álmodból ébresztve kértünk cselekedjél 

mielőtt hajónkkal mi is odavesznénk. 

Halkan szóltál 

s elállt a vihar 

puszta lett a tenger 

hitünk partot ért. 

Nevetve ránk néztél 

mikor gyalogoltunk útban Emmaus felé 

lehajtott fejjel s homályos szemekkel 

azt hittük idegen 

ki keservünk nem érti. 

S mikor halkan leszállt az este 

az asztalnál ismertünk rád 

a kenyérszegésnél, 

pedig gerjedezett bennünk valami tűz, 

mely nem emészt 

s nem enged rólad hallgatni 

elfelejteni, 

csöndbe maradni, 

azt soha nem tehetném.

Fövényi Sándor: Az úgy van

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő, 

aztán az ember egyszerűen megunja az életét, 

fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő, 

és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.  

ül a kertkapuban, térdén kockás takaró, 

vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét, 

mosolyában a vándorlás vágya az útravaló, 

így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.  

majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek, 

mert hétvégére álmos csendnek kell lenni, 

ilyenkor nem használnak a gyógyszerek, 

melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.  

és arról álmodik, hogy Isten szereti őt, 

a bűnbánat emlőjén csüng, akár egy gyerek, 

ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt, 

torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett.  

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő, 

és az ember egyszerűen imád élni, 

kétségbeesetten percekért zihál a tüdő, 

de többé az már nem akar levegőt cserélni.

Trausch Liza: Hol készítsétek?

" A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben 

a mi Istenünknek." 

Ézsaiás 40,3  

      Jön a vigasztalás, jön a megoldás - készítsétek az útját! Hova jön Jézus? Az Ige szerint a pusztába. Nézzünk körül, igaz-e, hogy az élet, amiben vagyunk, mérhetetlen nagy puszta? Nemrégen egy ideggyógyintézetbe kellett elmennem. Szépen berendezett, modern intézet volt, kis várószobákkal. Ott lett valóság számomra, hogy kidíszített puszta az egész. A mai korban minden ember próbálja szépíteni a lakását, életkörülményeit kényelmesebbé tenni - olyanná, amiben jó élni -, és rettenetes, hogy se jobb, se más nem lesz ettől. Minden vonalon csak az önzés uralkodik, és senkinek nem fáj a másik ember baja, szenvedése. Micsoda pusztává tud lenni egy otthon, és benne a házasság. Már nincs egy kedves szó sem, csak durva, fájó, goromba mondatok. Nem így indultatok egyszer az úrasztala elől. Akkor azt gondoltátok, csupa boldogság lesz minden. Hogy lett ilyen pusztává? Olyan puszta is van, ahol már kemény szó sem hangzik. Csak hallgatás van. Nem érdemes beszélni, úgysem értjük meg egymást. Gondoljatok bele, ilyen pusztaságban nőnek fel gyerekek. Még beljebb kell mennünk, mert az igazi puszta a lelkedben van. A gondolatok pusztája! Amikor csak a saját sérelmeidre gondolsz, amikor nincs más gondolatod, csak nekem, meg velem, és rólam. Ahogy élsz, mered-e mondani, hogy szeretsz és megértesz-e egyáltalán valakit? Mérhetetlen puszta a hitbeli életed! Olvasod az Igét, mert megszoktad. Imádkozol, mert megtanítottak rá. De nincs közösséged Jézussal. Halld meg az adventi üzenetet: Jézus jön! Készítsétek hát az útját!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kiss Judit Ágnes: Levél a régihez

1. 

Ma éjjel itt voltál megint, 

mikor már nem hittem volna. 

Azzal az arcoddal jöttél, 

amit én fotóztam rólad 

úgy tíz vagy tizenkét éve, 

a tested karcsú és izmos 

pont mint tizenhárom éve. 

Azt mondtad, te az öcséd vagy 

(bár nincs is öcséd, csak húgod), 

te örökké fogsz szeretni, 

nem hagysz el, mint az a másik. 

Szorosan öleltük egymást. 

Megjelent az anyád köztünk, 

azt mondta indul a boltba, 

azt mondtuk, ne menjen, majd mi, 

nehogy a koronavírus... 

Átvettem a banyatankot, 

és arra gondoltam közben, 

micsoda szimbólum így ez: 

én húzom az anyád szatyrát. 

Akkor bevallottad mégis, 

te vagy az, hogy nincsen másik. 

Elmondtad, hogy azért jöttél, 

hogy most már meggyógyíts tényleg. 

Azonnal rávágtam, jól van, 

bár honnan tudnád, hogy fájok, 

neked azt mutattam mindig, 

hogy rögtön fel tudtam állni,

jóllehet azóta érzem, 

hogy laposkúszásban élek. 

Lett aztán gyerekem mástól, 

neked is lett mással kettő, 

azt mondtad, beszéljük végig, 

akár egy terápiában 

mindazt, mi elromlott köztünk. 

Akkor szétfoszlott az arcod, 

s itt találtam magam újra 

fekve a gyerekszobában – 

ma se gyógyított meg senki. 

2. 

Valami buliban voltunk, 

te egy korsóval kértél, 

a pultnál fizettem, 

vártalak, körülöttem 

zaj, sötét, idegen emberek. 

Aztán elindultam, hogy 

megkeresselek, óvtam 

a sört, ki ne lötyögjön, 

jó lett volna hazamenni, 

de mit szólsz, ha nem 

találsz, se a sört, 

és elvittem a verdát. 

Pedig lehet, hogy te már 

rég hazamentél közben, 

vitted a verdát, 

én meg kereslek mindhalálig 

sötétben, zajban, 

idegenek közt, kezemben 

egy korsó langyos sörrel.

Papp Dénes: Harangnyelv

Életem nyitott könyvét bámulom, 

mindig teljesen ismeretlen. 

Tudom, hogy miközben olvasom, 

megint örökre elfelejtem. 

Háttérben szülőfalum temploma, 

harangozó volt ott dédapám. 

Várom, hogy a kötelet meghúzza, 

velem van ezen az éjszakán. 

Szavakat firkálok a szűz hóba, 

elütöm az időt kondulásig. 

Egyetlen álmot váltok valóra, 

és arcomra fagyos szél zuhan. 

Aki jégből van, csak az nem fázik. 

A mélységből kiáltok hozzád, Uram…

Reményik Sándor: Lefelé menet

                     (Máté 17) 

                          1 

" Elváltozék..." Köntöse mint a hó. 

Olyan szép, hogy már-már félelmetes, - 

Mégis: a hegyen lakni Vele jó. 

Maradni: örök fészket rakni volna jó. 

De nem lehet. Már sápad a csoda, 

Az út megint a völgybe lehalad, 

Jézus a völgyben is Jézus marad, 

De jaj nekünk! 

Akik a völgybe Vele lemegyünk, 

Megszabadított szemű hegy-lakók 

Csak egy-egy csoda-percig lehetünk. 

Elfelejtjük az elsápadt csodát, 

És lenn, a gomolygó völgyi borúban, 

Az emberben, a szürke-szomorúban, 

Nem látjuk többé az Isten fiát.   

                        2 

Testvérem, társam, embernek fia, 

Igaz: a hegyen nem maradhatunk, 

Igaz: a völgyben más az alakunk, 

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk. 

Botránkozásul vagyok neked én, 

És botránkozásul vagy te nekem, 

Mégis: legyen nekünk vigasztalás, 

Legyen nekünk elég a kegyelem: 

Hogy láttuk egymás fényes arculatját, 

Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen, 

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. 

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, 

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, 

És marokkal tép, aki elér.  

Nem ismered a daltzengő májust, 

Szirmodra fagy hideg, ónos eső, 

Mégis szívemen hordom bokrétádat, 

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, 

Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan.   

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod.   

2.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Ágai Ágnes: Mondd mi sosem lehetünk egyidősek?

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? 

Akkor se, ha nagyon akarjuk? 

Akkor se, ha én mindennap 

növök egy picit,

és te már nem nősz tovább? 

Akkor se, ha holnap én ülök melléd, 

én mesélek, 

én fogom a kezed?  

Nem hiszem! 

Egyszer, egyetlenegy percig 

biztosan egyidősek lehetünk.

A nap gondolata

A bölcs viselkedés ott kezdődik, amikor vissza tudnál vágni annak, aki megbántott vagy ártott neked, 

de te inkább veszel egy mély levegőt és hagyod, hogy az élet csendben elrendezze a dolgokat.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; 

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. 

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott 

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. 

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? 

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? 

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; 

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még tiéd körülötted minden. 

Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs, 

Mert jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

És nem lesz többé tiéd semmi sem. 

Tollad, virágos párnád másra vár... 

Mit maga köré épített egy élet, 

Nem több mint összeomló kártyavár. 

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval 

Testvéredhez, ki szenved, szomorú. 

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája, 

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú. 

Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz, 

Harmatként hulljon szerető szavad: 

Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad, 

És soha többé nem fakad. 

Ma kezed még erős, a lábad fürge, 

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget. 

Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet. 

Oh, most segíts, ha teheted. 

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan, 

Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár, 

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél, 

Azt nem teszed meg soha többé már. 

De ma még tiéd körülötted minden. 

És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs. 

Hisz jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál, 

Csak az, mi minden kincsnél többet ér. 

A tett, a szó, mit szeretetből adtál, 

Véled marad, s örökre elkísér.

Bibor István: Két dal

I. 

Légy a lomb a könnyű szélben! 

Nézd, a drága fény hogy árad! 

Zengő tested add egészen 

a hömpölygő napsugárnak! 

Légy az ág! A lomb ha hullik,  

újra nyílik majd tavasszal. 

Ami elmúlt, az se vész el: 

újra lesz s ez megvigasztal. 

Légy a nyírfa! Szél ha tépi, 

fagy ha gyötri karcsú ágad, 

még ha roppan, az se fájjon! 

Majd jövőre újratámad. 

Légy az erdő! Sebeidbe 

friss suhángok belenőnek. 

Ne mulaszd el: menedéket 

adj bitangnak, szeretőnek!  

II. 

Légy a lomb a könnyű szélben!  

Ki lehetne szebb ma nálad? 

Könnyű ám így elkerülnöd 

a korhadó száraz ágat! 

Cinkos, dévaj villanással  

néz az ég rád, tó a tükre. 

Hívd a fényt, és sose gondolj 

sokasodó évgyűrűkre! 

Tóth Árpád: Őszi vihar

Néha tudatom mélyein 

Vadul fellobban a homály,

Mint a villámok kénköves 

Fényében egy fekete táj.   

Elhagyatott, kopár vidék - 

Áll rajta némán, egymaga 

A régi üszkös ifjuság, 

Mint egy nagy, kísérteti fa.   

Víg lombját elvesztette rég. 

Fantasztikus törzse felett 

Nyargalnak vég nélkül a vén, 

Gomolygó bánatfellegek.   

S míg körülfut a percnyi fény 

A láthatár vak peremén, 

Száz holttest villan meg a fán, 

Száz öngyilkossá lett remény.   

Megborzadok, de azután 

Megint jön a szelíd sötét, 

A mindennapi gond veti 

Reám kegyelmes, jó ködét,   

És újra élem a jelent, 

Amely, ha fáj is, zsongva fáj - 

De jaj, ha majd ismét kigyúl 

A romantikus régi táj,   

S az őrült fellegek alatt 

Vad sárga fényt dobálva szét,

Idézi az őszi vihar 

Jobb részem megölt életét!   

1926

Juhász Gyula: Anna

Szatir, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból 

Lelkembe szállt szatir, pogány, vidám dalos, 

Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor 

S a mosolygós borág bús dértől harmatos?  

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve, 

Mert görög nap derűt nem csókol rá soha 

S azért oly beteg a szemed égi szine, 

Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?  

Kit vig majálisok szőke tüzei hittak, 

Ki annabálokon nézted a táncokat, 

míg dalra nógatott a lámpion s a csillag, 

Szatir, ki bennem élsz, hogy hagytad el magad?  

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben, 

Vannak szőke habok és vig majálisok 

És annabáli csók is csattan még az éjben 

És vannak ó borok és vannak víg ivók!  

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, 

Tán szőke fürtein feledted nagy szemed, 

Talán te is, te is Anna hajához értél 

Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?  

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság. 

A körtánc a mezőn s az evoé oda, 

A kacagó szatir hiába fújja sípját, 

Oly mélán sir a sip, mint fájó oboa!

Wislawa Szymborska: Van, aki szereti a verset

Van, aki – 

vagyis nem mindenki. 

S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen. 

Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj, 

és magukat a poétákat, 

ezerből ketten ha maradnak.  

Szeretik – 

de szeretik a húslevest is finommetélttel, 

szeretik a bókot és az égszínkéket, 

szeretik a jó öreg sálat, 

szeretik a maguk útját járni, 

szeretik a kutyát simogatni.  

A verset – 

de mi az, hogy vers. 

Jó néhány ingatag válasz 

született már erre a kérdésre. 

Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe 

kapaszkodom 

mint megváltó szalmaszálba.  

Reiman Judit fordítása

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

32. 

Tudom, igyekszel jónak lenni, 

s azt is, milyen nehéz a jóság, 

amikor a jó embereknek 

a rosszak intézik a sorsát. 

Büszke vagy, nincs benned alázat, 

bár mostanában tanulni kezded, 

Fiam után dicsőség 

hordozni bármily kis keresztet. 

Minden fűszálról tudok, 

ismerek minden embert, 

a fűszál hervad, elszárad, 

az ember is halállal megvert. 

Örök halál, örök megújulás, 

végtelen körforgás az élet, 

majd te is csodálhatod, 

ha találkozom véled. 

36. 

Hidd el, a végesség is lehet 

gyönyörű és csaknem tökéletes, 

a szűken számlált napok után 

az ember új létet szerez, 

kitöltvén sorsát, szabott idejét, 

bejárván a számára mért utat, 

akkor veszem mindet magamhoz épp, 

mikor világos már a cél s az öntudat. 

Mindenkiért akkor jön el a halál, 

ha a számadásra már készen áll.   

43. 

Nem a Tér foglya vagy, hanem az Időé, 

a testi halál majd kiszabadít, 

amit addig oly pontosan mértél, 

valójában nem is létezik. 

Az Idő csupán illúzió, 

egy perc annyi, mint ezermilliárd, 

nincs múlt és jövő, csak jelen van, 

a halottaknak az idő megállt. 

Az idő számomra semmit sem jelent, 

én voltam, vagyok, leszek, 

s örökkévalóságomba 

gyűjtöm össze a hívő lelkeket. 

46. 

Minden teremtés rombolás is, 

és minden halálból élet terem, 

tudom, nehéz ezt elfogadni, 

ha életed még nem végtelen. 

De végtelen lesz, hidd el, 

s boldogabb, mint elképzeled, 

a jókat én megjutalmazom, 

s ítélkezem a rosszak felett. 

A teljes tudás lesz birtokodban, 

a romolhatatlan élet, 

nem lesz gyertyaláng, mely utolsót lobban, 

csak tiszta, belülről sugárzó fények.

Mészáros Ferenc: Korszakzáró

egyszer majd véget ér,  

mindegyre közelít  

ez maga az élet,  

hiába remélsz rejtőzködsz,  

hogy te majd túléled  

konok-kegyetlenül közeledik érted   

ne félj, ne állj ellent,  

hasztalan a dacod                    

nem ellenséged közelít,  

hanem a holnapod  

utolsó, végtelen álmod, titkaid meséje,  

nem ő nyújtózik utánad, te haladsz feléje.

Ady Endre: Félhomályban

I.   

Ott ültünk némán, édes félhomályban, 

Te elmerengve s égő vágyban én. 

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, 

Titok maradt az szívünk rejtekén. 

Talán a mult viharzott át előtted 

S előttem halkan tünt fel a jelen... 

...Neked talán már bántó, kínos álom 

S nekem már kínos vágy a szerelem... 

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, 

Arcunkon is hazug az ifjuság, 

Én nem török le illatos virágot 

S neked sem kell már soha mirtuszág. 

Én az álmod szeretném visszahozni, 

Te tán szivembe vágyat oltanál - 

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: 

Köztünk a multnak tiltó romja áll!...   

II.   

A szivedből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szivembe... 

Egyedüli kincs tetőled: 

- Amit adhatsz még nekem - 

A szivedből egy-egy sóhaj...   

A szivemből egy-egy sóhaj 

Átnyilallik a szivedbe... 

Oly kevés maradt a multból... 

Amit néked adhatok: 

A szivemből egy-egy sóhaj...   

III.   

Ne vádoljunk senkit a multért, 

A vád már úgyis hasztalan. 

Talán másképp lehetett volna - 

Most már... mindennek vége van!... 

Úgy szeretnék zokogni, sírni 

A sírra ébredt vágy felett - 

De ránézek fehér arcodra 

S elfojtom, némán, könnyemet.   

Várunk a csendes félhomályban 

Valami csodás balzsamot, 

Mely elfeledtet mindent, mindent 

S meggyógyit minden bánatot... 

Leolvasom sápadt arcodról 

A rád erőszakolt hitet 

És megdöbbenve sejtem, látom, 

Hogy nem hiszel már senkinek!...   

IV.   

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Mi is tudtunk még hinni valaha. 

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük 

S ami hajnal volt, az most éjszaka. 

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal 

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, 

Én meg, szakítva emberrel, világgal, 

Bolyongok árván, temetetlenül.   

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, 

Magasba vont és így - a porba vitt. 

Megnyugvás útját epedve se leltük, 

Szivünkből végképp elszállott a hit... 

...Olyan a színpad, mint a lant világa, 

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - 

A boldogságért küzdtünk, mindhiába: 

Boldognak lenni nekünk nem szabad!...   

V.   

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«, 

Mit mi érzünk, nem késő szerelem. 

A szerelem nem szánalomra vár 

S te szánalomból érzel csak velem. 

Én reszketek egyedül elkárhozni, 

Magammal vinném beteg lelkedet... 

De végzetünkkel mindhiába küzdünk: 

Nekünk együtt még halni sem lehet!...

     

Reviczky Gyula: Miatyánk

Urunk, atyánk, az ég lakója; 

A csillagoknak alkotója, 

Ki fentartod mindenütt a rendet; 

Dicsőség a te nagy nevednek!   

Az igazak, jók, a kik élnek, 

Mindenha csak benned remélnek. 

Te vagy az ő buzgó imájok: 

Óh, jőjjön el a te országod!   

Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy; 

Belátásod mindent igazgat. 

Adsz örömet, csapást, kegyelmet: 

A te akaratod legyen meg!   

Panasz sosem jön ajakunkra; 

Csak te ne hagyj soha magunkra. 

S ki élni engedsz, add nekünk meg 

Ma s mindennap a kenyerünket.   

S ha bűntől (hisz' gyöngék vagyunk mi!) 

Nem bírunk néha szabadulni; 

Bár a fenyítés téged illet: 

Bocsásd meg a mi vétkeinket!   

S mivel gyöngék vagyunk a jóra: 

Legyen hát vétkeink adója, 

Hogy a midőn felebarátunk 

Bánt, neki szívből megbocsátunk.   

Száz fájdalomnak, száz veszélynek 

Vakon megy itt a test s a lélek. 

De mi fogjuk kerülni mindet, 

Csak meg ne kísérts soha minket.   

Miatyánk! büntess, hogyha kell, de 

Taníts imára, türelemre. 

S ki örök, égi dicsben állsz fenn: 

Óh, ments meg a gonosztul. Ámen!

Kapui Ágota: Virradat

A perspektívád csak a virradat 

Egy biztos pont az eltévedt világban 

Mert lassan semmi másod nem marad 

mint benne élned minden kis hibádban 

A vénség jön s emberré nemesít 

szemedben szűkül jövőd sápadt képe 

tisztábban látod ballépéseid 

és belebotlasz minden semmiségbe 

ha körülnézel léted romjain 

ahonnan kiút nincs csak szakadék 

bár gyermekkorod apró szavait 

szeretnéd újra összerakni még.

Márkus László: régmúlt nyarak esszenciája

sosem tér vissza az a nyár 

mikor utoljára ölelhettelek 

arcodon lázrózsák égtek 

tudatod el-elkalandozott 

biztosan Krisztussal beszélgetsz 

gondoltam 

míg napsugár játszott hajadon 

feltolul tengernyi emlék 

számtalan fakó gondolat 

bár újra 

mosolyodban fürdő gyermek lehetnék 

ki pilléket kerget tátikaillatú nyárban 

fakádban vizet melegítettél a napon 

hogy örömöt szerezz 

te 

házhoz hoztad a Balatont 

birsalmás babod ízét számban érzem 

sparhelted fullasztó meleget árasztott 

anyám 

oly régen messzire mentél 

habos felhőket terigetsz az égre 

esténként fülemüle dalával üzensz 

örülsz 

mert most is bohémnak 

látod deres hajú gyermeked

Izsó Zita: Kínai

Ilyenkor már korán sötétedik. 

A kínai étterem pincére nem szereti 

a mesterséges fényt, 

de tudja, a vendégek miatt nemsokára 

villanyt kell kapcsolnia. 

Randim lesz, és 

pont ide ültem be várakozni, 

nézem a hatalmas ablakokon keresztül az órát, 

ami alatt az emberek

találkozókat szoktak megbeszélni, 

és próbálok arra gondolni, 

hogy telik az idő. 

A pincér arcán látszik, 

legszívesebben a képembe vágná, 

hogy ez egy étterem, 

itt ilyenkor már vacsorázni szokás, 

én pedig csak ülök a kávém felett, 

csak azért rendeltem, hogy legyen jogom

a melegben várakozni, 

valójában mindketten tudjuk, 

hogy ilyen későn már úgysem fogom meginni. 

Nálam van a kedvenc könyvem, és 

most, ahogy kinyitom, észreveszem, hogy

nincsenek már benne a kávéfoltok, 

mielőtt elmentem tőled, 

kicserélted egy újra, 

vagy lehet, 

hogy igazából benne sem voltak, 

hiszen először mindig 

a rossz dolgokat felejtjük el, 

vagy legalábbis nem hisszük el, hogy 

újra megtörténhetnek. 

A pincér egyfolytában kijárkál a mosdóba 

lekapcsolni az égve hagyott villanyt, 

mert megzavarhatja azokat,

akiknek már hozzászokott a szeme a sötéthez. 

Kulin Borbála: Köldökzsinór

Mintha láthatatlan köldökzsinór maradt volna köztünk, 

úgy rántasz magad után a másvilágra. 

Félálomban élek, mióta eltemettünk, 

hajam hull, vézna lábam, karom, 

tagjaim sajognak. 

Ha tükörbe nézek, a te utolsó arcodat látom. 

Reggelente nincs felkelni erőm. 

Az estéken arra gondolok, hogy 

ez a nap is felesleges volt, 

mint csepp telt pohárba. 

Nem tudom még, halálvágy-e ez, amit érzek, 

menni utánad, 

vagy csak halhatatlanná akarok válni végre, 

egyszer és mindenkorra 

olyanná, amilyen te vagy.

Kulin Borbála: Az angyal kiszabadítása

                        „ Bizony mondom néked: 

                          Ma velem leszel a paradicsomban” 

Az angyal, aki azért jött, hogy hírt hozzon 

a szabadulásról, beszorult a liftbe. 

Két emelet között félúton rekedve 

először a lift falán lévő panel, 

majd a telefonja gombjait kezdte csapkodni. 

Aztán tehetetlen várakozásba dermedt. 

Hosszú percek teltek el teljes csendben. 

Kisvártatva hangokat hallott, 

majd szerszámok csattogását. 

Egyszer csak elindult a lift fölfelé 

és megállt. Hallotta, ahogy közelednek, 

és kívülről kezdik szétfeszíteni az ajtót. 

Egy nyugdíjas korú munkásember 

karja nyúlt felé. 

Ahogy kiszállt, valósággal repült a betegszobához 

a rá bízott üzenettel, amit ő is 

csak most értett meg igazán.

Kosztolányi Dezső: Forró vasárnap…

Forró vasárnap be jó volna nékem, 

mikor kövérek a meleg gerezdek, 

egy vénleánynál lenni nagy ebéden, 

hűs úriházban, hol ragyogva reszket 

a tiszta ing a kötélen, a spárgán, 

s a kút körül csibék csipognak árván. 

De mint családtag a körünkbe lenne 

egy kisleány is, aki csöndben enne. 

A cukrozott, dús pástétom-halomba 

két szép, kövér galambnak húsa volna. 

Hármasban innánk feketénket, aztán 

asztalkendőnket összehajtogatván 

megnéznénk, hogy nő a káposzta, hagyma. 

A vénleány gyorsan magunkra hagyna. 

Mi összeértetnénk vadul piros szánk, 

piros pipacsok vágynának mihozzánk. 

Vecsernyekor pedig már önfeledten 

állnánk a kertben, egybeforrva ketten.

Fodor Ákos: Döntés

„ Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!” – mondta a Cingár.  

„ Hát eddig?!” – kérdezték Mások. 

„ Hát tegnap?!” – kérdezték Egyesek.  

„ Eddig csak úgy- voltam cingár, most meg akarom is immár!”  

(Sokszor van, hogy nem a tények: csakis a Döntés a lényeg…)

Kassák Lajos: Harangszó

Feltámadott, mondják a népek és 

Megsüvegelik, 

Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt 

s megenyhült már a szél is s a rügyek 

kisarjadtak. 

Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek 

Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget 

S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.  

Én is emlékszem rá, mint az egykori 

Játszótársra 

S ti is útszéli csavargók és mesteremberek 

Akik hű követői vagytok valamennyien 

A nincstelenségben, az útban és az igazságban  

Igen, igen, az Ő árnya is visszhangja 

vagyunk mi 

s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát 

mindennapi kenyerünkben s vizünkben 

dicsérjük, 

hogy vérünkből való s meghalt értünk 

a kereszten.

Kányádi Sándor: Elfújta a szél a napot

Elfújta a szél a napot, 

be a felhők sűrűjébe, 

hajladozik a vén erdő, 

úgy tesz, mintha jődögélne.  

De ha a szél úgy akarja, 

máris fordul, mintha menne; 

leveleit hátrahagyva 

kapaszkodna föl a hegyre.  

Mintha jönne, mintha menne, 

mintha vinne, mintha hozna: 

de nehéz is az erdőnek, 

mikor a szél kormányozza.

Nagy László: Balatonparton

Balatonparton 

a nádi világban 

megbújtam egyszer, 

s csodaszépet láttam: 

bóbitás nádon 

nádiveréb-fészket, 

sásbokor alján 

kis vizicsibéket. 

Vadruca moccant, 

topogott a vízre, 

barna liléit 

vízi útra vitte. 

Senki se látta, 

csak magam csodáltam, 

ott a vízpartján 

még sokáig álltam. 

Játszott a nádas 

széllel és derűvel, 

s hazaindultam 

nádihegedűvel.

Bertók László: Firkák a szalmaszálra

Két lány  Jó fej! Érted? Csípem… De hát hova tegyem? 

Már kétszer randiztunk, s nem feküdt le velem.  

Rosetta  

„És akkor az ember űrszonda képében 

leszáll egy jéghideg üstökös ölében.”  

Semmi  

Felállni, lépegetni, menni, menni… 

Amíg meg tudod tenni, ennyi… Semmi.  

Ökör?  

A szeretet és a gyűlölet közötti 

falon át akar a karámból kitörni.  

Hasonlat  

Mint a vak menekült, ki a senki földjén 

magára maradt és kiabál, hogy én, én!  

Túlélő  

A program túlélni volt egy életen át, 

azt azért ne hidd, hogy túlélted a halált.  

Ébresztő!  

Már-már összeesel, s úgy érzed, vége van, 

pedig csak tesztelnek a soros buliban.  

Megmentő?  

Valakinek úgy jó, hogy félj, hogy féljetek? 

S higgyétek, hogy ő majd megment benneteket?  

Agykontrollos 1  

Ne félj, gondolj inkább pozitív dolgokra, 

a pokol mélyén is kisüt a nap, hogyha…  

Agykontrollos 2  

Mondd meg, mi a bajod, s hiszed vagy nem hiszed, 

küldök majd, hogy gyógyulj, energiát neked.  

Vásár  

Mennyi kikiáltó, s jaj, mekkora vásár. 

Megvesznek, eladnak, pedig meg sem állsz már.  

A kérdés  

Akkor hát félsz vagy írsz? Ez a döntő kérdés. 

S a válasz, hogy írni csak úgy tudsz, ha nem félsz.  

A pontos idő  

Mintha egy kerge tyúk kapirgálná össze, 

mindig faltól falig, és mintha örökre.  

Téli fák  

Égbe nyúló erek, levél nélküli fák. 

Aki föntről néz le, most nagyon ide lát.  

Maszat 1, a magyar műhold 

Nem elég, hogy sikeresen visszatér, 

el is ég, mikor a légkörbe beér.  

Posta  

A járdán váratlan, összegyűrt falevél. 

Ide-oda fújja a januári szél.  

Stop!  

A jaj most mi lesz, a stressz, a vizsgadrukk… 

Győzd le, s ez is, az is segíteni tud.  

Mamó  

Ül a mamó a buszon, mozog a szája. 

Az utazása célját memorizálja.

Sipos Gábor Gergő versei

Tárt ölelésed poklok kapuja, 

hívogatón a tűzbe taszítja fejem. 

Édesen ég, füstje bájos táncba kezd, 

vígan száll az éj zord köpenyén. 

Esti mesét sző boldog illatú pernye, 

örökre lecsukódik szemed, ha hallgatod. 

Megjött az álom, 

ahogy karod összefonódott nyakamon, 

ne engedd el többé 

kicsinyes indokokra hivatkozva.  

*  

Villanás volt csak 

az, hogy szerettél engem. 

Állandó vaku.  

*  

elmúltál, mint, ahogy 

ködbe veszett ez a hajnal, 

menthetetlenül ragyog 

a láthatatlan angyalarccal, 

és nevetéssel ölelt 

álmatlan álomvilágom… 

felébredéseim közt lelt 

savanyú, fonnyadt virágom  

*  

…és egyszer újra tavasz lesz, 

és egyszer újra itt leszel, 

ölelni fogsz és nevetni, 

a fákra zöld ruhát lehel 

a csalfa, léha április 

kötelező lesz szeretni 

a szívem újra énekel, 

hiába fáj, már fájhat is, 

egyáltalán nem érdekel 

csak lenne nálad egy cseppnyi 

gyógyír, mielőtt meghalok, 

tavasszal furcsa hangzatok 

zsongják az édes dallamot, 

hogy egyszer újra itt leszel….

Kovács Daniela: Vissza ne nézz!

Volt már úgy, hogy visszamentél oda, 

hol valaha rég az időd kinyílt, 

hol minden tavasz hajadba fonta 

a buja ívbe rád hulló idillt?  

Hol úgy ringatott ölében anyád, 

mint a jó szagú szénát a szekér. 

Ugye, ma mindened odaadnád 

a múlt kapuján átlépett percért?  

Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni, 

hogy ott már minden tilt és megtagad. 

Hiába adnál cserébe bármit, 

ott idegennek éreznéd magad.  

Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran. 

Látom, égeti kezed a kilincs, 

ósdi kulcsod csikordul a zárban, 

de odabenn immár egy lélek sincs.  

A roskadozó, hűlt falak között 

nem köszön vissza az ismerős hang. 

Ha hallottad is, csak szíved nyögött, 

s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.  

Látod? Én megmondtam. Jártam már ott, 

és hosszan sírtam, némán, befelé, 

s míg lelkem fanyar könnyekben ázott, 

lecsuktam végleg a múlt fedelét.

Cseri Kálmán: Mi az üdvösség

„ Amikor útnak indult Jézus, odafutott hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt kérdezte: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus így szólt hozzá: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. Ismered a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” Az pedig így felelt: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” Miután Jézus rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” E válasz miatt elborult az ember arca és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” 

Mk. 10,17-22        

          Ma este nem az időről szeretnék elmélkedni, és nem is egyfajta összegezésre, visszatekintésre hívlak titeket, hiszen a vasárnapi igehirdetés olyan kedvesen bátorított a helyes emlékezésre, és az év végi hálaadásra. Ma este olyan értékre szeretném felhívni a figyelmeteket, ami felett nem repül el az idő. Ami nem veszít az értékéből az éveinkkel, sőt az életünk elmúlásával sem. Ami érték itt, és érték lesz a következő nagy világkorszakban is, amit úgy szoktunk mondani: örökkévalóság. Ez pedig az, ami után ez a gazdag fiatalember érdeklődött Jézusnál. Az örök élet vagy más aspektusból nevezhetjük ma így is: az üdvösség. 

Két oka van annak, hogy ennek az évnek utolsó istentiszteletén erről hangzik az ige. Az egyik: ez az az érték, ami a legátfogóbban és a legalapvetőbben meghatározza egy ember életét már itt a földön is, és a következő nagy világkorszakban, az örökkévalóságban is. A másik ok: egy Gallup-felmérés szerint Magyarországon a célértékek ranglistáján az utolsó helyen áll az üdvösség. Sőt az egyik szociológus megjegyzi: leszakadó-an az utolsó helyen áll. 

Mi az, ami az utolsó helyen áll ma az emberek értéklistáján, és amit a Szent-írás messzemenően az első helyre helyez? Mi az, ami Isten igéje szerint a legalapvetőbben meghatározza minden ember földi életét és örök életét, s amit mi az utolsó helyre teszünk? Egy vékony vallásos rétegnél ugyan nem az utolsó helyen van, hanem egy kicsit előbb, de még ezeknél a vallásos embereknél is megelőzik az üdvösséget mint célértéket ilyenek: a családi élet boldogsága, az anyagi jólét, a jól végzett munka öröme és a haza biztonsága. — Ezek mind nagy kincsek, most nem erről van szó, most a sorrendről van szó: hova helyezik az emberek az üdvösséget? 

E szociológiai tanulmány rámutat arra, hogy az országonként eltérő üdvösségrang-helyek összefüggésben vannak azzal, hogy a lakosság milyen arányban hisz a halál utáni életben. 

A konzervatív Amerikában a népesség 78%-a túlvilághívő — ahogy ő írja, de még ennél is többen hisznek a mennyország létezésében: 86%-ban. Ezzel szemben Magyarországon a lakosság 73%-a tagadja, hogy van túlvilág, de még ennél is többen, 84% tagadja, hogy létezne valamiféle pokol. Megállapítja a szerző, hogy a mai ember civilizáltabb Isten- és túlvilág-képre vágyik, és éppen ezért azt tanácsolja: „A túlvilággal és a pokollal kapcsolatos egyházi álláspontnak közelednie kell ahhoz, amit a mai társadalom hihetőnek és elfogadhatónak érez”, hiszen a jelenlevő világvallások és a különféle ezoterikus elméletek olyan nagy kínálatot adnak a ma emberének, hogy csak akkor tud a keresztyén egyház „piacon” maradni, ha tekintettel van a „vevők”-re is. 

Nos, egy piacorientált gondolkozású ember nyilván nem is fogalmazhat másként. Mindenesetre e fogalmazás és az itt érintett teológiai vonatkozású gondolatok mögött alapvető tévedések vannak. Ezért fontos tudnunk, mit ért a Szentírás üdvösségen. Mi az, ami az utolsó helyre szorult, és amit ugyanakkor Isten igéje ma is, nekünk is az első helyre tesz? Mi az, amiről nemcsak egy esztendő utolsó estéjén érdemes gondolkozni, hanem jó, ha ennek az évnek utolsó estéje arra figyelmeztet minket, hogy egyszer kivétel nélkül mindannyiunk számára eljön az életünk utolsó estéje is, és azon az estén vagy napon semmi más nem lesz fontos, csak az, hogy van örök életünk vagy nincs? Ott teljesen elveszíti jelentőségét, hogy mennyit sikerült pénzben összetakarékoskodnunk, hogy milyen diplomá-ink vannak otthon, hogy milyen érmeket, kitüntetéseket szerzett meg valaki kemény, szorgos munkával a tehetsége révén. Ott minden egyszerre elveszíti az értékét és a jelentőségét. Egyetlen kérdés lesz csak döntő, de az az örök sorsunkat eldöntő: van-e örök életünk? Van-e üdvösségünk? 

Nem felesleges tehát, és nem valami hajánál fogva előrángatott téma szilveszter estéjén az, hogy mit tanít a Szentírás arról, amire olyan szenvedélyesen kérdezett rá ez a fiatal ember Jézusnál: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?” Szeretném röviden elmondani, mit tanít a Szentírás az üdvösségről vagy örök életről, és utána öt, remélhetőleg világos tételbe összefoglaljuk azt, amit erről tudnunk kell. Aztán, hogy ki mit hisz, az már a személyes felelősségünk. 

I. 

Mi az üdvösség? Isten uralma az életünkben. 

Mindnyájan a bűn országába születünk bele, amikor a világra jövünk, és a bűn kezd el uralkodni rajtunk. Aki megfigyelt már pici gyerekeket, akik különösebb rossz példát nemigen láthattak még családon kívül vagy belül sem, az elképed azon, hogy mennyire a vérünkben van az, amit a Biblia így nevez: bűn. Isten azonban nem hagyta az embert ebben a kényszerhelyzetben, hogy kénytelen mindig önmaga és Isten ellen cselekedni, vagyis vétkezni, hanem szabadítást készített. 

Pál apostol így ujjong ezen: „Kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt minket az Ő szeretett Fiának országába.” (Kol 1,13) Ez az üdvösség. Az üdvösség tehát: szabadítás. Amikor Isten megfogja az embert, és átteszi egy határon egy másik országba. Az Ő országába teszi, ahol nem kénytelen már az ember mindig újra vétkezni, mint a bűnuralom alatt, hanem ahol megvalósul a Krisztus-uralom az életében, ahol Isten törvényei érvényesek, ahol Isten védelme veszi őt körül, ahol Isten dicsőségére él, ahol Isten helyez elé célokat és kínál fel neki eszközöket, és ő önként, boldogan ennek az új Úrnak engedelmeskedik minden tekintetben. Ez a bizalomteljes engedelmesség az üdvösség, ami elkezdődik már itt, és ha egyszer majd meghalunk, kiteljesedik, végérvényessé válik, ma még számunkra elképzelhetetlen mó-don tökéletességre jut. Itt most küszködik azért minden hívő ember, hogy engedelmes tudjon lenni, akkor majd ez tö-kéletesen és folyamatosan történik. 

Tehát az üdvösség a Biblia tanítása szerint Isten uralma az életünkben. Ez vagy elkezdődik már itt, ebben a földi életben, vagy nem kezdődik el soha. Akinek a halála pillanatáig nem kezdődik el, utána nincs lehetősége elkezdeni. Ezt megint csak Jézus Krisztus tanítja határozottan. 

Mit jelent az, hogy itt elkezdődik az üdvösség valakinek a számára? Jól szemlélteti ezt például Zákeus esete. Zákeus is a bűn országába született bele, mint ahogy én is, meg ti is, kivétel nélkül mindnyájan. Elkezdett úgy élni, mint mindenki más. Fel sem tűnt neki, természetes volt a számára, hogy több vámot szedett be az emberektől, mint amennyi járt volna. Egészen természetes volt, hogy azt magának gyűjtötte össze és így egyre gazdagabb lett. Egyre feljebb mászott a ranglétrán, s a végén már a nagy kereskedővárosban, Jerikóban ő lett a fővámszedő, mindenkinek a főnöke. De minél gadagabb lett, annál jobban érezte: valami hiányzik. Valami, amit nem lehet pénzen megvenni, amit nem lehet összeköttetésekkel elérni, amit nem lehet senkitől sem kierőszakolni. Valami, ami nélkül nem boldog az ember, nem teljes az élet. Ott van a sok pénz otthon, s bármit megvehetne, s mé-gis valami lényeges dolog hiányzik az életéből. Elkezdte ezt a valamit Jézusnál keresni, legalább látni akarta Jézust. Nem volt rest felmászni egy fára. Az akkor sem volt kisebb szégyen és botrány, mint ha valaki ma ezt csinálná. És láss csodát: Jézus megáll az alatt a fa alatt, nevén szólítja őt, kedvesen beszél hozzá és bejelentkezik nála. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhette volna ezt a közutált embert. Azonnal jön le a fáról, sarkig nyitja Jézus és tanítványai előtt az ajtót, és beszélgetnek a terített asztal körül mindenféléről. Egyszer csak Zákeus kezdi magát rosszul érezni. Azt mondja: Uram, itt sok lopott pénz van. Arra gondoltam, hogy akire még emlékszem, hogy becsaptam, azt négyszeresen kárpótolnám, ami meg marad, kiosztanám a legszegényebbek között. Jó lesz-e ez így? Jó lesz. S miután Zákeus nekiindul, még egy mondatot mond az Úr: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Miért? Mert akkor léptek érvénybe Isten törvényei Zákeus életében. Azon a napon ismerte el Zákeus maga fölött úrnak Jézust, aki nem prédikált neki hosszasan arról, hogy milyen csúnya lopott pénzt rejtegetni, hanem Jézus jelenléte elviselhetetlenné tette Zákeusnak a rejtegetett bűnt. Egész világos lett, hogy vagy a lopott pénzzel lakik tovább egy fedél alatt, vagy Jézussal él tovább együtt — a kettő együtt nem megy! 

Melyiket választja? Ő ezek után Jézust választotta. Olyan szeretetet kapott tőle, hogy arra nem lehetett más válasz, csak ez a hála. Átlépett egy másik országba, egy másik uralom kezdett érvényesülni az életében, és ő engedelmeskedett ennek az új Úrnak. Akkor is, ha ilyen árat kell fizetnie. Rámegy a vagyona! Na és? Mindennél többet ér neki a Jézussal való közösség. 

Az üdvösség a Jézussal való valóságos közösség. Az üdvösség az élő Krisztusnak való folyamatos engedelmeskedés a hétköznapokban is. Az üdvösség az a szabadítás, ami felszabadítja az embert a bűn kényszere alól, és szabaddá teszi arra, hogy engedelmeskedjék Isten törvényeinek. Ez elkezdődhet, és el kell, hogy kezdődjék már ebben az életben a számunkra. Ha valóban ezt értjük üdvösségen, akkor hadd kérdezzem meg szeretettel: van neked üdvösséged a szó ilyen értelmében? Miféle törvényeknek engedelmeskedtél az elmúlt évben. Milyen uralom alatt vagy? 

Nyögsz, vagy pedig boldogan szolgálod a te új uradat, Jézust? Egészen konkrét módon a hétköznapokban megvalósulnak Isten törvényei a mi életünkben? Akkor van üdvösségünk! Enélkül lehet sok minden: jó szándék, vallásosság, nagy műveltség, sok segítség másokon és ez mind nemes dolog, de nem azonos az üdvösséggel. Az üdvösség Isten uralma az ember életében, ami történik a hétköznapokban, minden helyzetben újra és újra. 

Nos, ezt nem szokták érteni az emberek, és azért mondanak és írnak le efféléket, amiket az elején hallottunk. Tudniillik úgy gondolkoznak sokan, mint az a gazdag fiatalember: ha elég jót cselekedett valaki az életében, akkor jutalmul a halála után valamiféle boldog állapotba kerülhet majd, s azt mondják, ez az üdvösség. Ha itt elég jót tett, akkor majd utána jutalmul boldog állapotba kerül. Holott az üdvösség nem bér, hanem ajándék, szabadítás, közösség egy valóságos személlyel, az élő Jézus Krisztussal. Ezért mondja itt Jézus a gazdag ifjúnak: tedd félre az akadályokat, és kövess engem! 

Örök életet akarsz? Az itt kezdődik, ha velem összeköltözöl. Ha együtt járunk, az az üdvösség. Amíg külön utakon jársz, tőlem távol, az az epekedés, vágyakozol az örök élet után, de nem lesz a tied. Az üdvösség azt jelenti: együtt élni Jézussal. (Nyilván a mi számunkra a szó hitbeli értelmében.) 

Nem értette ez a gazdag fiatalember sem, ezért olvastam fel alapigének ezt a történetet. Olyan tanulságos az indítása ennek a történetnek. Jézus tanít, és ez a fiatalember nincs ott. Intézi a dolgait, rengeteg intéznivalója van egy gazdag embernek. Aztán lihegve fut oda akkor, amikor Jézus már elindult onnan, hogy továbbmenjen. Jellemző Jézusra, hogy megáll, és kedvesen beszélget vele, nem mondja: elkéstél. Még nem késett el. S akkor lélekszakadva jön elő belőle talán szaggatottan a kérdés: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válaszából kiderül, hogy nem jó a kérdés. Téves az egész gondolkozás és elképzelés. Itt nem teljesítménybérezés van. Mert ha az lenne, akkor már tied lenne az örök élet, hiszen azt állítod, hogy fiatal korod óta az Isten minden parancsát megtartottad. Akkor mi a probléma? Ezért járna az örök élet és az a bizonyosság, hogy neked ez van, és ezzel az örömmel élhetsz. De nem ezzel élsz, nincs ilyen bizonyosságod, nincs örök életed. Miért nincs, ha állítólag minden parancsot megtartottál? Ha valaki megtartja, akkor jutalmul (ugye) meg kellene kapnia. Na de ez nem jutalom! Ez ajándék. Isten szeretetből adja és kínálja. Az a kérdésed, mit cselekedjél? Nem neked kell cselekedned, Isten akar cselekedni benned, meg veled, hogy érvényesüljenek az Ő törvényei az életedben, és használjon téged mások javára. Itt kezdődne az örök élet. Nem neked kell cselekedned. Az mindig az egyszerűbb dolog, amikor valaki azt mondja: tessék megmondani, most mit kell csinálni, mondjuk a gyülekezetben, vagy mire kell adakozni. Mindig kell valamire. De ez nem függ össze az üdvösséggel és az örök élettel. Ott Isten akar cselekedni benned. Arra vár, hogy Úrként ismerd el, mint Zákeus, és kezdd csinálni azt, amit Ő mond. Azt tartsd igaznak, amire Ő azt mondja: igaz, s szakíts mindennel, ami ennek az akadálya. 

Ennek a gazdag ifjúnak az életében a gazdagság volt ennek az akadálya. Akkor el kell tenni az útból — mondja Jézus. Micsodát? A gazdagságomat? Hát azt nem! Nem lehet valahogy másként az örök életet? Nem lehet! Mert ami megakadályoz abban, hogy Jézussal közösségre juss, azt félre kell tenni az útból. Ez az akadálya az örök életnek, akármi az. Ha nála a vagyona, akkor azt kell félretenni. Hát azt azért nem! — és szomorúan megy el Jézustól. Olyan szomorú ez az egész történet. Valaki nagy érdeklődéssel, futva viszi Jézushoz a kérdését, és nagyon fontos kérdést tesz fel, aztán megkapja rá a választ, és ettől elszomorodik. Ahelyett, hogy komolyan venné, ahelyett, hogy meglátná: még így elkésve is foglalkozik vele Jézus, és mennyire szereti őt, — azt mondja: ekkora árat azért nem fizetek érte

Zákeusnak semmi sem volt drága. Ő akkora árat is fizetett érte. Mert amíg valakinek megmarad az énuralma — mint ennek a gazdag ifjúnak —, addig világos: nem kezdődhet el a Krisztus-uralom. Vagyis nem kezdődik el az üdvösség. Addig marad a bűn országában. Aki tele van önmagával, a maga kese- rűségével vagy érdemeivel, erényeivel vagy fájdalmával, a maga igazával vagy bármivel, az még a bűn országában van. Akinek ténylegesen Jézus lesz az ura, és neki elkezd engedelmeskedni, az lépett be az üdvösségbe. 

II. 

1.  Ha tehát megpróbáljuk összefoglalni röviden a Biblia tanítását, először is azt mondhatjuk: az üdvösség Krisztus uralma az életünkben, ami megváltoztatja az ember egész földi életét, és átminősíti azt. Sokan mondják, hogy tulajdonképpen attól kezdve élnek, attól kezdve lehet valóban életnek nevezni a létüket. Ez majd kiteljesedik és végérvényessé lesz odaát az örökkévalóságban. 

2.  Az üdvösség nem a túlvilággal kapcsolatos, hanem egy adott emberrel. Annak a személynek az e földi, meg az úgynevezett túlvilági életét is meghatározza. De nem majd ott kezdődik el, hanem itt, és aztán folyamatosan kiteljesedik. 

3.   A Biblia azt tanítja, hogy akinek nincs üdvössége, az a kárhozatban van. Itt nincs semleges zóna. Különösen Jézus élesen beszél erről. Ahhoz semmit sem kell tenni, hogy valaki a kárhozatban legyen, abba születünk bele. Azért jött Jézus, hogy innen átmehessünk az Ő országába, az élők közé. A Nikodémussal folytatott beszélgetésben mondja Jézus: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ebben benne van, hogy aki nem hisz Őbenne, az elvész. A következő mondat még élesebb: „Aki hisz Őbenne, nem megy kárhozatra. Aki azonban nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,18) 

Vagy Krisztus uralma érvényesül az életünkben, vagy a bűn uralma. Itt nem az egyházaknak kell valahogy „eladhatóbbá” tenniük a maguk tanítását, hanem ezt kell komolyan vennünk, amit Isten az Ő igéjében mond nekünk. Nem az egyház találta ki a kárhozat meg a pokol fogalmát az emberek ijesztgetésére, hanem Isten az Ő igaz igéjében hívja fel a figyelmünket arra, hogy ebbe születünk bele a bűneset óta, és aki ebben hal meg, azon nem lehet utána már segíteni. Ezt a néhány esztendőt kaptuk arra, hogy átmenjünk a halálból az életbe. 

4.   Az, hogy az üdvösség, illetve a kárhozat van-e vagy nincs, nem attól függ, hogy hisszük vagy tagadjuk. Ez a mi hitünktől, kételkedésünktől, tagadásunktól függetlenül létezik. Éppen ezért közömbös az, hogy egy társadalom mit érez hihetőnek és elfogadhatónak. A döntő, hogy mi a valóság. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy a valóságot vegyük komolyan, és azzal számoljunk. Azt fogadjuk el valóságnak, amire Ő azt mondja. Üdvösség, kárhozat nem üres fogalmak, hanem olyan megjelölések, amikkel a valóságot jelöli meg Isten igéje. 

5.   Hogyan lehet a miénk az üdvösség? Két igét idézek: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által. És ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, (mint ahogy a gazdag ifjú gondolta,) hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9) A másik az egyik apostoli igehirdetésből: „Nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartathatunk,” csak Jézus Krisztus neve. (ApCsel 4,12) Ajándék — ezt mondja a Biblia mindenütt, és csak Jézustól lehet kapni. Az üdvösség tehát nincs az üzleti forgalomban. Ott nem vásárolható. Csak Jézus Krisztustól lehet egészen személyesen ajándékba kapni. Nem lehet megfizetni, nem lehet megérdemelni, nem lehet kierőszakolni, de nem lehet elveszíteni sem. Akinek Ő egyszer odaadta, az elvehetetlenül az övé, és bearanyozza az életét már itt, akármilyen nyomorúságok között vezet sokszor ez az élet, és elkészített hely várja az atyai házban — ahogy erről Jézus szintén nyilvánvalóan beszél. (Jn 14,1-13) 

Amikor Isten igéje hangzik, akkor Isten mindig felkínálja az embernek ezt az üdvösséget. Itt is, most is. Ebben az esztendőben valamivel több, mint 200-szor hangzott ebben a templomban igehirdetés. Isten ilyen gyakran kínálja nekünk ezt az ajándékot. Az első kérdés: hol voltunk mi, amikor kínálta? Vajon nem kísért-e minket is az, ami a gazdag ifjút, hogy az ügyeit intézte, miközben Jézus tanított, és ő semmit sem hallott Jézus igehirdetéséből. Megajándékozta őt ezzel a néhány mondattal a Megváltó, de előtte az igehirdetést nem hallotta, mert akkor intézni kellett az ügyeket. Sokszor nekünk is éppen akkor kell intézni. De ha nem hallottuk is, ma este Isten ezt világossá tette a számunkra, és újra kínálja. Hinni azt jelenti, hogy ezt az ajándékot valaki alázatosan elfogadja. És akkor nemcsak új esztendőt kezdhet el, hanem új életet is. Azt az életet, amiben aztán semmi törést nem jelent a meghalás, hanem az az élet a Krisztus élete, amit ajándékba kapunk, egyre inkább kiteljesedik.  

A mi értéklistánkon hol helyezkedik el az üdvösség? Isten azt mondja: ez a legfontosabb, ez legyen az első; vagy még inkább azt mondja: aki ezt adja, és akinek a jelenléte jelenti az üdvösséget, az a Jézus legyen az első, és akkor minden a helyére kerül. Mi is visszazökkenünk oda, ahonnan a bűn kizökkentett, mi is a helyünkre kerülünk. Isten segítsen minket, hogy tudjunk őszintén gondolkozni még ma ezekről a dolgokról, és kezdődjék el egy egészen új élet már a mai nappal, — vagy erősödjünk meg, mélyüljünk el, újuljunk meg abban az új életben, ami valamikor elkezdődött, de ellaposodott, kihűlt, langyossá, erőtlenné vált, éppen, mert a Krisztus-uralom nem valóság bennünk. 

Forrás: cserikalman.hu