Fodor Ákos: A feladó (kis Goethe-vita)

Egyik se vagyok: 

sem Üllő, se Kalapács. 

– Talán: a Csengés.

Fodor Ákos: Ő

Csöndje is: zene. 

Cukormentesen édes. 

Örök Pillanat.  

Sztrilich Ágnes: bocsáss meg

miért nem 

hívtál jobban – 

miért engedted 

oly szabadon 

gyatra akaratom – 

látod 

nem siettem 

érkezésed elé 

kifolyt kezemből 

élet és idő –

Katona Béla: Soha nem vagy egyedül

„ Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” 

(Máté 28,20)     

          „ Úgysem vár otthon senki!” – vágta a fejéhez kolléganője a műszak végén, és a mondat úgy ütött, mint egy gyomros. Vannak szavak, amik akkor is fájnak, ha van bennük igazság, és akkor is, ha csak a gonoszság szülte őket. A magány nem csak akkor létezik, ha üres a lakás; ott lehet a tömegben, a zajos irodában vagy egy kihűlt kapcsolatban is. De van egy ígéret, ami minden emberi bántásnál erősebb.  

Sokan azt hiszik, Isten olyan, mint egy távoli rokon: csak ünnepekkor látogat meg, vagy ha külön meghívót küldünk neki. De az Ige nem ezt mondja. Jézus jelenléte nem eseményhez kötött, hanem állapot.  

Gondolj a modern okostelefonok háttérfolyamataira. Miközben te görgeted a közösségi médiát vagy e-mailt írsz, a háttérben fut egy operációs rendszer. Nem látod az algoritmusokat, nem hallod a processzor zümmögését, mégis az tartja életben a kijelzőt, az kezeli a kapcsolatokat, és az vigyáz az adatokra. Ha leállna, a telefon csak egy élettelen fémdarab lenne. Isten jelenléte pontosan ilyen: nem kell látványosnak lennie ahhoz, hogy valóságos legyen. Ő a „háttérben” is ott van, akkor is, amikor te épp csak a magányodra vagy a feladataidra koncentrálsz.  

Lehet, hogy ma egy üres lakásba mész haza, vagy egy olyan helyzetbe, ahol senki nem ért meg. De tudd: soha nem vagy egyedül a szó abszolút értelmében. Amikor bezárod magad mögött az ajtót, vagy amikor senki nem veszi fel a telefont, Ő ott ül melletted a kanapén. Ne próbálj meg egyedül erős lenni; inkább tudatosítsd magadban, hogy van egy láthatatlan Társad, akihez bármikor szólhatsz.  

Forrás: Mai Ige és gondolat

A nap gondolata

„ Minél mélyebbre hatolunk a természet titkaiba, 

annál nagyobb lesz bennünk az Isten iránti tisztelet.”   

Albert Einstein  

A természet csodái

 

Wass Albert: Őszi vágy

 

Oly jó volna ma messze menni, 

s elenyészni a semmiségbe, 

ha értem jönne most a párom, 

s egy őszi útra elkísérne…  

Egymást szép halkan átölelnénk, 

úgy mennénk át egy furcsa hídon… 

s a hídon megcsókolnánk egymást, 

nagyon halkan és nagyon titkon.

Jatzkó Béla: Szenvedés

Szenvedtél-e már gyötrelmes-keményen, 

úgy, hogy legjobban álmaidtól féltél, 

étel- s italként sebeiden éltél, 

mint gályarabok vizen és kenyéren,  

és minden új nap még mélyebbre rántott, 

magányos maró savába merültél, 

a barátaidtól is menekültél, 

mint a csordától beteg elefántok;  

mert nem segített sem jó szó, sem orvos, 

sem kábítók, sem idegcsillapítók, 

nem volt menekvés se nőhöz, se borhoz, 

az együttérzés mágnese – taszított; 

már csak a kínt, mely úrrá lett feletted, 

már csak saját szenvedésed szeretted.

Jatzkó Béla: Ahogy

Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése, 

nyelved hegyén a méz, a csorgatott, 

s nem ágyékodnál a lágy hajlatok, 

s nem a szíved felgyorsuló verése, 

nem combjaid árnyékos kikötője, 

nem csípőd, melled, vállad vagy szemed! 

Mind véletlen, nincs benne érdemed, 

te sem vagy más, mint gének eredője. 

Ahogy adod: a hozzámsimulásod, 

lendületeid, habozásaid, 

ahogy magad a bőröm alá ásod, 

ahogy a karod húz és eltaszít, 

ahogy olvadsz és oldasz az öledben: 

ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.

Jatzkó Béla: Egység

Magamba néztem s téged láttalak, 

szóltam magamhoz és te válaszoltál, 

a borotva megvágta arcomat 

s a kibuggyanó vérem is te voltál.  

Beléd néztem és láttam magamat, 

hozzád indultam és magamhoz értem, 

lebarnultál, míg rám sütött a nap, 

megbotlottál s nekem tört föl a térdem.  

Már nem tudom, hogy hol végződöm én 

és hol kezdődsz te. Tápláló, egyetlen 

zsinór vagy komor létem köldökén: 

tőled másodszor is születni jó; 

a végső búcsúra készülve lettem 

benned-belőled élő embrió.

Somlyó György: Csak út

végül mindenki önmagát találja 

fél az úttól és mégis útra kél 

vagy nem kél útra mert utazni fél 

mindegy akárhogy nincs más semmi hátra  

csak ez az előre az út csodája 

s rémületre ez a két-egy “nem ér 

a nevem én nem ezt és nem ezért 

akartam itt játszani” mondaná – ha  

nem érezné hogy elfogyott a szó 

a tükörben mit rávillant Szimorg 

látja az út vége is maga volt  

a fény árnyat az árny fényt vet az útra 

többé nincs úticél se utazó 

csak út meg út csak út utaknak útja

Fodor Ákos: Tárgyilagos xénia

Ha benned 

nincs Ünnep: 

hiába ünnepelnek 

téged - körülötted.

Fodor Ákos: Ifjúság

Az ember még az 

árnyékára is büszke 

– hiszen ő veti!

Sztrilich Ágnes: velem vagy

miközben 

hallgattam 

akit 

küldtél 

jelenvalóvá 

lettél 

többé 

tőlem 

soha 

el sem 

mentél

Sztrilich Ágnes: Credo

Hiszem 

Te Vagy 

Aki Van 

hiszek 

Benned 

hiszem a 

Szavad 

Hiszem 

Te Vagy 

Aki Érkezel 

hiszek 

Neked 

egyetlen 

Értelem 

Hiszem 

Te Vagy 

a Vigasz 

hiszem 

vigasz vagyok 

Neked 

Veled 

én is 

úgy legyen –

Réfi János: Azután

Már nem volt benne élet, 

már nem gyötörte kín, 

s a katonák evégett 

nem törtek csontjain.  

De úgy döntött a gárda, 

ne érje mégse vád… 

Hersent a hús, a dárda 

átverte mellkasát.

Biró Botond: Ki mondja az igazat?!

„ Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” 

(1Móz.3,2-5)      

          Ez a két fa valamilyen formában ma is jelen van ebben a világban. Az élet fája, mint az Isten és az Ő igéje, amit választva az életet választjuk, s a jó és gonosz tudásának fája, mindaz, amire az Isten azt mondja, hogy meg se érintsd, ami bűn, ami szembe megy az Istennel és az Ő tanításával, az az ismeret, amely eltávolít és távol tart tőle. Ma is, nap mint nap élet és halál, áldás és átok között döntünk, választunk, miközben az Isten mindig mondja, válaszd az életet, Őt, azt az utat, amelyre meghívott, azt a keskeny utat, ami életre visz, mert a másik, bár széles, és amit úgy reklámoz és teszi ezáltal kívánatossá a Sátán, hogy azon mindent szabad, mindent lehet, azon sokan járnak. Az első emberpár története, a miénk is, s bár mutogatunk és megítéljük őket, hogy elbuktak, de a nagy kérdés, hogy mi a mindennapi új lehetőséggel, a különféle élethelyzetekben, amikor a Sátán megkísért azon „kívánatos” gyümölccsel, élettel, lehetősséggel, akkor mi miként fogunk eljárni, mit választunk, emlékezünk e majd arra, amit az Isten mondott, s ha majd emlékezünk, akkor ragaszkodni fogunk ahhoz, vagy megadjuk magunkat mi is. Nem könnyű helyzetekkel szembesülünk, amikor is arra vagyunk csábítva, kísértve, bátorítva, hogy válasszuk a könnyebb utat, a szebbet, a világ szerintit, azt a széleset. Nyomást gyakorolnak ránk, ami méginkább azt az érzést keltik bennünk, nehogy lemaradjunk, kimaradjunk, nehogy valami „jótól” essünk el, mert úgy van beállítva, hogy az a jobb rész. Dehogy lesz bajotok, dehogy haltok meg, sőt olyanok lesztek mint az Isten, ti fogjátok megmondani mi a jó nektek, s nem az Isten, vedd a kezedbe az irányítást, megtudod csinálni, jó lesz, meglátod. Sokszor elhisszük ezeket a hazug, de szívünket melengető szavakat, s azzal a reménnyel engedünk a nyomásnak, hogy jó lesz, hogy lehet másoknak nem sikerült, de majd nekünk, mi majd megcsináljuk. Hogy ki mondja az igazat?! Remélem már látod. Bízz az Úrban, engedd meg magadnak, még ha nehezebbnek is tűnik, de válaszd az Ő, keskeny útját, mert egyedül az van érted, amit Ő mond.   

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

A hívő élet titka, hogy nem az a döntő, mi történik velünk, hanem az, 

hogy ami velünk történik, hogyan hat ránk. Legyen nagyobb bennünk a bizalom az Úr iránt, mint a félelem a helyzetünk miatt.

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,      

akár a Sors, a csillag. 

Mindenség tagja vagy már, egy helyen 

állsz, és repülve oldod titkainkat.  

Múlté, jövőé, s ha akad    

még: Istené vagy újra, 

ha két karomból elbocsátalak. 

Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.  

Halálra, semmiségre. Ez    

lesz hát, ha elbocsátom 

e földet is, melyet te képviselsz. 

Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.

Illyés Gyula: Hajnali alvó

Márványból ébredő nyugodt 

arcod egy félpillantást rám nyitott.            

 Elalszol újra. Még 

a Mester zárva tartja műhelyét.  

Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még            

egyet, ide – belém, 

ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat            

a helyén.  

Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-            

dat, ahogy még ma ragyog, 

így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó            

pillanatot.   

Béki István: Megbocsátod-é?

             Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 

hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 

hogy leperzseltem hófehér karod? 

Hogy ingválladra tört levelet szórtam, megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 

hogy áztattalak forró könnyesőben? 

Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 

megbocsátod-é?

Gergely Ágnes: Találka

           Reflexiók egy Kálnoky-vershez 

                       I  

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt 

pénzed. Előtted egy doboz Kossuth. 

A könyvtár antik sírkövei közt 

kikopott márványpadlón vitt az út. 

Az út s a lépcső nem vitt sehová. 

A park hideg. Az utca ködpamacs. 

Egy presszó villog. Benn zenés felár. 

És nincsen senki, aki kölcsönad. 

De átlátszik a gonosz üvegen 

a sok egyforma öltöny, ahogy ott 

jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot. 

És táncolnak – ó, rút albérletek, 

kollégiumok! –, elfedi a füst 

a titkos, izzadt remegést, amíg 

a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”. 

Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso. 

Felnőtt Európa. Fények. Fizetés. 

Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex. 

Ha majd mindegy lesz egyszer az evés. 

Így láttalak egy kirakat előtt. 

Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr. 

Az üres utcán heves fény cikázott. 

Védekezőn az arcodhoz emeltél.     

                       II  

A Duna-parti tört lépcsők mögött 

rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk. 

Ha tudta volna, hol van Budapest, 

ilyen helyszínt választott volna Hitchcock. 

Válladig értem. Behunyt szemmel is 

láttam, alattunk elhúz egy uszály. 

„Az oroszok ott viszik a szenet.” 

„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.” 

Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott 

az utolsó szál cigarettabél, 

és holnap minden kezdődik elölről 

a könyvtár antik sírköveinél, 

és park és tér és ablak és belátnak, 

és vaskályhák és izzadt zuhanyok, 

és kölcsönök és elsején megadni, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot, 

és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp, 

nem jutunk túl a Duna-parti tört 

lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép, 

s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört, 

csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan, 

ha nem viheti felnőttként a terhet. 

Zeneszóval közelget Európa. 

Védekezőn az arcomhoz emellek.   

Nadányi Zoltán: Az ifjúság

Az ifjúság egy rossz barát, 

Mely mindig bajba, sárba ránt 

S veszélyt zúdit ránk mindenütt. 

De ha a válás perce üt 

S búcsúzkodik a rossz barát, 

A szívünk mindent megbocsát; 

Ontunk keserves könnyeket 

S marasztanók... De nem lehet.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne dicsérj senkit szemtől-szembe, 

Ne hizelegj szembe senkinek, 

Mindenkit háta mögött dicsérj, 

De úgy, hogy ő is hallja meg.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne gondolkozz a szíveddel, 

Mert úgy ezer tüske vár; 

És ne szeress az eszeddel, 

Mert az élet úgy sivár.

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék, 

pillanat-életem szilánkja, 

mit a halál tesz majd lapátra. 

Mégis szeretném elmondani még 

a boldogság káprázatát, 

amely vasmarkú fájdalmak között is 

annyiszor rám talált. 

A tüskéket hitemnek rózsafáján, 

s konok kapaszkodásomat 

a Gondviselés szalmaszálain, 

mikor cserbenhagytak az álmaim. 

Az események könyörtelenségét s azt a csodát, 

ahogyan mégis mind hasznomra vált. 

Beomlott reménységek romjain 

tücsökmuzsikás szavak vigaszában 

az örök érvényű mesék 

mindent megoldó képletét, 

s ahogy felrázták alvó szívemet 

a szeretet áramütései, 

amikor emberszemek sugarával 

emberen túlról üzent Valaki. 

A harcokat hitvány magammal, 

amikor elfordult az angyal; 

kétségeket és bizonyságokat, 

egész esendő voltomat, 

s közben a kegyelem 

keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit 

lehajtott fejemen. 

. 

Lassan elengedő gyökereimben 

érzem a remegést, 

s egy mámorító titkot, 

hogy élni nagyon szép volt. 

Csak ezt akartam elmondani még.

Réfi János: Fél-idő

                 Kovács Istvánnak  

Ha visszanézek, merre vitt utam, 

azt hihetném, tévedezve jártam 

a létben és e hajrázó futam 

nem volt más, csak bolygó illat-áram.  

Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem. 

Mondják: „Lázát mélységektől kapta, 

és elvesztette mindenét, hiszen 

nem írt, csupán elfutó patakba.”  

Most megállok, merengve sorsomon, 

mert ím, mégis önmagam maradtam. 

Mi voltam én? Füledbe mormolom: 

Kézmozdulat őszi alkonyatban.   

Réfi János: Krisztus Emmausban

      

         Caravaggio festménye nyomán  

Illanó hitünk gyorsan elhagyott. 

Nem ismertünk fel – szemeink vakok! 

És a vérnyomot se láttuk, melyet 

a szeg ütött, a roppant sebhelyet.  

Vándornak hittünk; egy a sok közül, 

ki velünk vacsorál, s talán örül, 

hogy kap némi jó szót, kevés étket, 

s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.  

Derűs voltál, s tán nem is bántad azt, 

hogy nem ismer fel e három paraszt… 

De végül – bár hinni, látni késtem – 

rád ismertem a kenyértörésben.

Sztrilich Ágnes: mint a kisgyerek

rájöttem 

én Neked 

mit sem 

adhatok – 

mindent csak 

Tőled 

várhatok – 

Te értem 

adod az 

Életed 

én pedig 

rád mosolygok 

miként 

a kisgyerek –

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”

ne röptess 

engemet 

magasabbra 

magamnál 

add szeretnem 

kicsinységem –

Sztrilich Ágnes: megrágalmazva

1. 

rámtapadt békanyál 

sodronykötéllé vált 

a sötétben – 

pókháló lábakkal 

fojtogatott a vád 

minden 

sötét lett – 

hajnalthozó Szellő 

felragyogó Csillag 

tágas mezőkre 

      vezetett – 

2. 

hogyan 

mondhatnám 

hamis a vád? 

ártatlan hiszen 

csak a Bárány, 

      tudom – 

hogyan vallhatnám 

igaz a vád? 

mert bennem 

mégis ártatlan 

a Bárány, 

ugye, tudod?   

3. 

teszem a 

dolgom 

mással mi 

gondom 

majd csak 

megóvsz 

egyszer majd 

igazolsz ha akarod – 

a Te dolgod – 

4. 

vakmerőség 

az egyedüllét 

veszélyes 

a magány – 

keménnyé tesz 

a meg-nem-értés 

keserűvé 

a vád – 

5. 

kinek mondjam 

a mondhatatlant? 

ki értené 

az érthetetlent? 

      dadogó szívem 

      vajúdó titkait 

      titkos vágyait 

emberségem 

kimondhatatlanságait?! 

6. 

én nem értem 

a perlést – 

engem ijeszt 

a vád – 

én nem értem 

a perlőt 

      nekem 

Te fájsz! 

7. 

kemény 

szívemből 

keserű 

forrás 

fakadt ki 

      a fájdalom –  

Endrődi Sándor

Valakit, valamit szeretni kell. 

A szerető szív tündököl. 

S Isten világa örök éj marad 

Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Szép Ernő: Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,  

Én istenem, hallgass meg engemet.     

Hozzád megy szívem, itt szavam dadog, 

Hazámért reszketek, magyar vagyok.     

A népekkel, ha haragod vagyon, 

A magyarra ne haragudj nagyon.     

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, 

Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.     

Szeresd, vigyázz rá, istenem, atyám, 

El ne vesszen veszejtő éjszakán.     

Mert itt a népek nem tudják, mit ér, 

Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,     

Hogy nem szokott senkit se bántani, 

Lassú dallal szeretne szántani.     

Édes istenem, te tudod magad, 

A bárány nála nem ártatlanabb.     

Te tudod ezt a fajtát, mily becses, 

Milyen takaros, mily kellemetes.     

Te látod életét minden tanyán, 

Te hallod, hogy beszél: édes anyám.     

Te tudod a barna kenyér ízét, 

Te tudod a Tisza sárga vizét.     

Te tudod, hogy itt milyen szívesen 

Hempereg a csikó a fűvesen.     

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen, 

Édes szőlőnket tudod a hegyen,     

S keserű könnyeink tudod Uram, 

Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,     

S hogy víg esztendőt várunk mindenért 

Hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.     

Óh, keljetek a magyart védeni 

Ti istennek fényes cselédei:     

Uradnak mondd el arany arcú Nap, 

Mondd el szerelmes délibábodat.     

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold, 

Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.     

Csillagok, értünk könyörögjetek: 

Kis házak ablakába reszketeg     

Szerteszét este mennyi mécs ragyog... 

Könyörögjetek értünk, csillagok.      

Csider Sándor: Négy sor a szeretetről

A szeretet fénnyel teli,    

általa minden él, ragyog,   

hideg falak között a lélek     

halálra váltan sír, vacog.   

Kone Orsolya: A szeretet éltet

A fény látóvá tesz, 

hisz a vaksötétben 

mindegy, 

hogy lát-e a szemed.  

A hang hallóvá tesz, 

hisz a némaságban 

mindegy, 

hogy hall-e a füled.  

A szó értelmet ad, 

hisz gondolat nélkül 

semmit sem ér a képzelet.  

A szeretet éltet, 

hisz nélküle a szív 

semmi, 

csakis halált terem.

Trausch Liza: Vezérelj engem

" És vezérelj engem az örökkévalóság útján!" 

Zsoltár 139,24b  

       A vizsgálat véget ért, most kezdődik a próba. Isten csak a hitünkhöz mért próbákat ad. Most jön a legjobb időszak életünkben, amikor az aranyat próbálják. Az az arany értékes, amelyiken ott van a próba jele. Ha Isten akaratát akarod cselekedni, mindig mutatja a következő lépést. Ne felejts el minden reggel belenézni az Orvos szemébe - ha ítél, akkor is. Ítéleténél mindig nagyobb a szeretete. Ha már eljutottál a keresztig, akkor számodra nagyobb valóság ítéleténél a szeretete. Isten azon az úton akar továbbvezetni, ami az örökkévalóságba visz. Az örökkévalóság útján járni a legnagyobb öröm. Az út vége, hogy "...mindenkor az Úrral leszünk" (1Thessz 4,17b). Isten szeretete mindennél előbb volt, és örökkévaló. Ami itt van, az mind ideigvalóság. Holnap már nem lesz. De van valami, és van Valaki, Aki örökké valóság! Ha Neki adod az életedet, a tiéd is örökkévalóvá válik. A kereszt nagy győzelme után minden bukás, minden elesés, minden nehézség győzelemmé lesz. A kereszt azzá változtatja. Ne félj a szenvedéstől, mert ezen van a legnagyobb áldás, és a legnagyobb dicsőség. Jó volna ilyen életben élni, hogy minden, ami történik veled, mások felé igehirdetéssé lenne. A jövőben járj a kereszt alatt, és ne a kereszt mellett. Hadd maradjon meg emlékezetedben az a halálos szeretet, amellyel gyógyító Orvosod életét áldozta érted. Menj bátran, egyenesen Vele a keskeny úton, ha múltadra nézve megkaptad a gyógyulást, a bocsánatot. Jövőddel kapcsolatban szeretne erőt, örömöt, győzelmet, áldást adni.   

   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sztrilich Ágnes: Emmánuel

velem vagy 

fölöttem 

virrasztasz 

Vérrel-verejtékező 

el ne hagyj 

légy velem 

Kereszt-viselő

A nap gondolata

 

Isten nem ígéri, hogy megkímél minden vihartól, de azt megígéri, 

hogy egyetlen viharban sem hagy magunkra.      

   

Fecske Csaba: Ne keresd

némán énekel a kő 

saját résein át 

szivárog el az idő 

sebek eleven emléke 

a rémülten izzó nyár 

megszépül aminek vége 

szomjúság gyötör 

kiüt a só számon szívemen 

a nap minden sugara tőr 

ülök egy kopott öreg padon 

kéklő cigarettafüst mesél 

hallgatom 

bokrok közt botorkál az est 

szemedbe fúlt a lány (aki…) 

többé ne keresd

Parancs János: Öregség

És akkor majd 

faltól falig botorkálunk. 

Mindig van valami elérhető, 

megfogható és tapintható, 

érdes tárgy, ami ellenáll. 

Mindig van valami részlet, 

amiért érdemes megmozdulni, 

ami a végtelen közeli, 

érzékletes képe.  

Egy elmosódó arc, 

egy mosoly. Soványka vigasz annak, 

aki már semmit nem remél, 

s mint beszennyezett kút fölé, 

úgy hajol emlékei fölé. 

De mégiscsak vigasz:

egy korty ital a szomjazónak, 

egy édes szippantás a fuldoklónak, 

s többet talán nem is érdemelnénk.

Bonnie Tyler

1951 -  2026

*

Bonnie Tyler - It's A Heartache

Mezey Katalin: Mint egy hatalmas felleg

Mint egy hatalmas felleg, 

a Nap elé vonul 

és eltakarja. A hazugság, 

mint egy hatalmas felleg, 

az igazságot. De a Napot 

nem fojtja meg a felleg. 

Képes eltakarni, képes 

kifordítani színéből a világot, 

de a Nap akkor is, 

mikor felleg takarja, ragyog.

Tamás Tímea: A tévelygő vakond

egy zúzmarás szürke tájba 

futok bele 

mint a vonat 

széttúrom 

magam előtt a ködöt 

mint kéz a hajat 

tudod mint amikor simogattál 

amikor simogattalak  

kölcsönvett napokban éltünk 

de fényük nem hozott csodát 

csak érzelgősséget fájdalmat 

s néhány hiábavaló éjszakát  

befalaztalak magamba 

(rossz kép pedig nagyon igaz) 

így velem jöhettél s Indiáig 

túrhattál alagutakat  

hiábavaló út volt neked 

nem érzed a gyökerek szagát 

s nem tudod ott lent fölismerni 

a földlakók édeskés dallamát

Ole Theodor Moe: Jézus, te égi szép

Jézus, te égi, szép, tündöklő fényű név, 

Legszentebb itt alant e föld ölén! 

Benned van irgalom, Terólad zeng dalom,

Erőd magasztalom, ragyogj felém! 

Az élet száz veszély, én lelkem, mégse félj, 

Míg ő hord karjain, hű Mestered! 

Elhagynak emberek, mit árt, ha ő veled, 

Töröld le könnyedet: Jézus szeret! 

Akaratod nekem mutasd meg szüntelen, 

Ne rejtsd el, Mesterem, tetszésedet! 

Vezérelj így magad, mutasd meg utadat, 

Idegen tájakon jár gyermeked. 

Tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen 

Fényedből fénysugár az életem, 

Míg a homályon át a lelkem otthonát, 

Világosságodat elérhetem!  

Túrmezei Erzsébet fordítása

Dietrich Bonhoeffer: Reggeli imádság

Istenem, kora reggel hozzád kiáltok, 

segíts imádkozni és összeszedni a gondolataimat. 

Egyedül ez nem megy. 

Bennem sötétség van, nálad azonban világosság van; 

én egymagam vagyok, de te nem hagysz el engem; 

én csüggedő vagyok, de nálad van a segítség; 

én nyugtalan vagyok, de nálad van a békesség; 

bennem keserűség van, de nálad van a türelem; 

én nem értem a te utaidat, de te ismered a 

helyes utat számomra. 

Mennyei Atyám, dicséret és 

hála neked az éjszaka nyugalmáért, 

dicséret és hála neked az új napért. 

Dicséret és hála neked minden jóságodért 

és hűségedért eddigi életemben. 

Sok jóval ajándékoztál meg, segíts, 

hogy a rosszat is elfogadjam a te kezedből. 

Nem raksz rám több terhet, 

mint amennyit hordozni tudok. 

Gondoskodsz arról, hogy gyermekeidnek 

minden a javára váljon. 

Uram mindazért, amit csak ez a 

nap is hoz, a te neved legyen áldott! 

Ámen.          

Dietrich Bonhoeffer: Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Gyakran mondják: 

cellámból úgy lépek elő, 

derűsen, nyugodtan, keményen, 

mint várából a földesúr. 

Ki vagyok én? Gyakran mondják: 

őreimmel úgy beszélek, 

szabadon, tisztán, kedvesen, 

mintha parancsnokuk volnék. 

Ki vagyok én? Azt is mondják: 

sorsomat úgy viselem, 

mosollyal, nyugodtan, büszkén, 

mint aki váltig győzni szokott. 

Az vagyok valóban, aminek mondanak? 

Vagy csak az, aminek magamat ismerem? 

Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg, 

aki levegőért kapkod, fuldokol, 

színekre, virágra, madárdalra vágyik, 

jó szóra, baráti melegre, 

dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás, 

hánykolódik nagy dolgokra várva, 

tehetetlenül aggódik, messze van barátja, 

imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt, 

szíve üres, kész már mindentől búcsúzni? 

Ki vagyok én? Ez vagy az? 

Hol ez, hol amaz? 

Egyszerre mindkettő? Másokat ámító, 

magában sápító hitvány alak? 

Vagy vert had fut bennem 

szanaszét a már kivívott győzelem elől? 

Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem. 

Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!

Csepregi András fordítása

***

Dietrich Bonhoeffer, a XX. század egyik jelentős teológusa, a tegeli börtön magánzárkájában írta ezt a verset, ahová a Hitler elleni összeesküvés szervezésében való részvételért került. Bonhoeffert később ki is végezték.

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról

Azt álmodtam, hogy elveszítelek. 

Előttem mentél, s úgy siettél, 

hogy ne érjelek utol semmiképp, 

aztán befordultál a sarkon. 

Kiáltottam utánad, 

de hangom erőtlenül halt el, 

a lábaimban sem volt erő, 

s minden lépésemmel nőtt 

bennem a félelem… 

Mi lesz most, gondoltam, 

elérek-e én is a sarokig, 

meglátom-e az ismerős utcát, 

ahol először találkoztunk, 

ahol a platánok hámló kérgét 

mókusok hordták szét izgatottan? 

Ezt néztük akkor régen mind a ketten, 

s csak nagyon sokára láttuk meg egymást… 

Az egész életünk benne van 

ebben az utcában, gondoltam, 

a platánok méltóságában, 

a mókusok játékában, a vénülő házakban, 

a délelőtti csendességben, 

ami lassan sétál fel s alá, 

és be-behajol az árva udvarokba, 

a fiatalságom az az utca, 

a szerelmem és a reményeim… 

Mindjárt ott leszek én is, 

gondoltam, ott leszek a sarkon, 

onnan majd látni foglak ismét, 

ott állsz a mi fánk alatt, 

türelmesen, ráérősen álldogálsz, 

nézed, hogyan bujkálnak a fények 

az ágak között, 

meg se rezzensz lépteim zajára, 

mintha nem is tudnál rólam, 

de magadban mosolyogsz azon, 

hogyan próbálok észrevétlenül 

eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. 

S már ott is voltam a sarkon, 

már arcomban éreztem a szellőt, 

amit a sűrű lombú fák küldenek 

mindig elém fanyar illatukkal… 

És akkor láttam, 

hogy nincs ott az az utca, 

és semmilyen másik utca sem volt, 

csak a nagy üresség, a semmi, 

és a szemem elé kaptam a kezem, 

ez nem lehet, mondtam, 

ez nem lehet, nem tűnhetett el, 

ami valaha létezett, 

s közben tudtam biztosan, 

igenis lehet olyan, 

hogy minden odavan 

egy pillanat alatt, 

s akkor sírni kellett nagyon, 

s azóta is csak sírok, 

hiszen még mindig álmodom.