és miféle ébrenléttel,
hogy ami nappal felépül,
omlik össze bennem éjjel?
Kalapot emel a bánat,
s belép az öröm, rámköszön.
Ide-oda lengő ajtó
kedélyem: homály s fényözön.
Mészkőszínű holdsütésben
vonat csattog át a szobán,
szívverés iramlik eltünt
percek indóháza után.
Lent az utcán nyílik végre
két szívverés közt a gázló,
indulok feléd, szerelmem,
s elsüllyed a buszmegálló.
Sóhajtva majd visszahívlak,
könnyezve majd elbocsájtlak.
Nekiütődsz, végső lökés
leszel, a holt ér falának.
Mesebeli puszták, rétek
hófehérre beretválva
körülállnak majd szótlanul,
ha kialszom, mint a lámpa.
Az ereszről lóg az alkony,
büféből ételszag árad,
kirakatüveg vizében
gémnyakú palackok állnak.
Mozi vöröslő ajtaja
csókol képen, csak előleg,
nőt ígér árva férfinak,
s filmszínészt magányos nőnek.
Tárul Vénusz Légyfogója,
gépies nász, rovarillat.
Könnyezve majd elbocsájtlak,
sóhajtva majd visszahívlak.
Ami-volt sínpár a szívben,
eltünt percek indóháza,
az arasznyi végtelenbe
csábít könnyű utazásra.
A plusz-minusz osztinátó,
dörgő semmi, omló visszhang
föld alól s az égen túlról
egyforma közönnyel biztat.
A villamos ablakára
nyomom arcom, elfelejtlek
ifjúságom, titkod őrzik
a holttengeri tekercsek.
Két szívverés közt a gázló,
vérbe fulladt csillag füstöl,
bekormozza menekülő
hátam, rámzuhan egestől.
Csak félkarom, csak egy ujjam,
ujjamon a köröm-ablak,
érjen ki a levegőre,
a rom alatt élők laknak.
Lent az utcán fehér szárnyam,
eladó a ritka példány,
fehér szárnyam összecsukva
lóg az újságos bódéján.
Én nem hiszem s én úgy tudom –
fejem rázom, mint a gyermek,
nincs bennem elég szánalom,
bárkiért is hadra keljek.
Özönlik, omlik, fuldokol
sejtjeim mikro-évadnyi
látomása, indulok az
új naprendszert felavatni.
Veszem kalapom, kabátom,
ha majd a halott évek
ülnek szobádban, gondolj rám
hátat fordítva a fénynek.
Két szívverés közt a gázló,
volt s lesz árnyéka a falon.
Éjszakám amit felépít,
lebontja buzgón nappalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése