2024. március 7., csütörtök

Heltai Jenő: Egy asszony keze












De jó egy kis kezet 
A kezünkbe fogni, 
A karcsú ujjakra 
Szavakat lehelni, 
Csókokat dadogni, 
A finom ereken, 
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve, 
Elhajózni messze, 
Sehol meg nem állni, 
Folyton jönni, menni, 
végül partra szállni, 
Végül megpihenni 
Rózsaszin szirteken 
Koráll-szigeteken, 
Az éles körmökön, 
örök örömökön.   

Ó, áldott asszonykéz, 
vágyak forralója, 
Gondok altatója, 
Izzó homlokomon 
Hűvös fehér pólya, 
Drága élő bársony, 
Te maradj a társam, 
Örökre, örökre. 
Mikor sirdogálok 
Könnyem te töröld le, 
Te szoríts marcangolj, 
Ha lázad a vágyam, 
Mikor valami fáj, 
Te simogass lágyan, 
S halottas órámon 
Bus szemfedő selyme, 
Te hullj takarónak 
Megtört két szememre, 
Elnémult szivemre.   

Szegedi Kovács György: Levél

drága fiam édes leányom kicsi unokáim 
mi van veletek éltek-e haltok-e a pénzt 
amit kértetek megkaptátok-e meg leveleim 
apád ebbe fog belepusztulni már a kést  

is emlegeti szegény hogy kárt tesz bizony magában 
legalább pár kedves szót csak most őmiatta 
ez az ember meggyógyulna de elfogy a magányban 
megfázás ágynak veri a bort mind megitta  

hát miránk nem gondoltok a lelkünket is kitesszük 
értetek a kerttel is alig bírunk és kivesszük 
az összes vagyonunkat ne mondjátok majd ránk  

ha meghalunk ilyen olyan volt anyánk apánk 
tán későn küldtük a pénzt azért ne haragudjatok 
ha ráértek és az időtök engedi írjatok 

2024. március 4., hétfő

Rilke: A nap lenyugszik





A nap lenyugszik lágyan. 
Bolyongok éberen. 
A virrasztó magányban 
kis csillag jár velem. 
Szeme pillásan ég fenn, 
ragyogva néz felém, 
oly árva ott az égen, 
akár a földön én.  

Fodor András fordítása

Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, 
Hogy hallottál valaha rólam 
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: 
Jól van.    

Ime, menekülni vágynék tőled, 
Csak evezőm nincs készen a hajóban 
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: 
Jól van.

Káli László: Jönnél-e velem?












Jönnél-e velem minden pillanatban? 
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? 
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán 
remegőn is, de vágyva az ölelésem? 
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? 
Adnád-e nekem, mi legszentebb, 
lelkednek oltárát? Mondd hát! 
S engednéd-e, hogy a rét virágából 
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e 
velem mezőn és réten, földön s égen? 
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? 
Vagy akár mint soha még nem!? 
Engednéd-e, hogy eléd térdelve 
öleljem combod, s forró csókot 
leheljek rajta végig? És sétáljunk 
kéz a kézben, szem lesütve, vagy 
éppen egymás szemében égve 
belefeledkezzünk a tücsökzenébe? 
Vagy hallgatva a csendet, kósza 
fellegekbe karolva váljunk eggyé, 
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen 
maholnap úgyis véget ér minden. 
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen 
szappanbuborék. Mondd Kedvesem! 
Jönnél-e velem minden pillanatban?  
    

2024. március 3., vasárnap

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? 
A mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző... Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

Trausch Liza: Ne tévedjetek!




" Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is." 
Galata 6,7 (A Luther ford. szerint: "Ne tévedjetek…")  

     Tévedni emberi dolog. Bocsánat, szoktuk mondani, tévedtem. Vannak komoly, életre szóló tévedések. Most Isten mondja és kéri, hogy ne tévedjetek! Az örök élet dolgában ne tévedjetek! Rettenetes dolog lenne, ha egy életen keresztül azt hinnéd, hogy rendben van minden. És döbbenten kellene majd megállapítanod, hogy tévedtem. Sokan mondják, hogy a halállal vége mindennek. Azután már megnyugszom. A halál nem pont, hanem vessző vagy kettőspont. A halál nem elalvás, hanem felébredés. Voltaire, a nagy francia költő haláláról olvastam, aki egy életen keresztül gúnyolta Istent, hogy nincs, amikor a küszöbön volt, egy kicsit már átlátott, és ezzel a kiáltással halt meg: örök élet van, de én elvesztem! Olyan biztosan kell tudnod, hogy Jézust elfogadtad Megváltódnak, amilyen biztosan tudod, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Milyen rettenetes lenne, ha valaki azt mondaná: tudom én, hogy hova jutok. Aztán kiderülne: " Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát " (Mt 7,21). Lehet Bibliával a kezedben elkárhozni, imádsággal a szádon elveszni. Lehet templomba járó élet mellett elkárhozni. Egy vallás sem üdvözít, egy cselekedet sem. Jézus Krisztus az Üdvözítő! Jézust megkérdezték, hol van Isten országa? Azt mondotta, nem itt, nem ott, tibennetek van. Testvér, benned van? Mennyország vagy pokol van belül? Azt mondja az Ige: Aki hisz a Fiúban, már üdvözült. Már benne él a mennyben. Te ott élsz már?!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. március 2., szombat

L. Orosz Nóra: Téli este












Szobádban homályló est borong  
hunyt szemmel merengve ülsz  
könyved térdedre ejtve  
Kintről a kandi hold  
ezüst fénnyel simítja homlokod  
Oly messze az ég és mégis közel  
a fehér csöndben Isten  
észrevétlen átölel ...

Reményik Sándor: A megfoghatatlan szól a poétához

1

Ne nyúlj hozzám... 
A Hangulat vagyok. 
Isten szívéről most szakadtam le, 
Most lépte át lebegő, lenge léptem 
Az örökkévalóság küszöbét. 
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan, 
A szárnyam arany szitakötő-szárny. 
Jövök és megérintlek. 
De te ne illess bütykös ujjaiddal, 
S durva karoddal magadhoz ne ránts. 
Vagy lásd, ha megölelsz: 
Az árnyékom árnyékát öleled.  

2  

Hát kinyujtottad mégis a kezed, 
Mohón nyujtottad ki, 
Szegény költő, s megfogtál valamit, 
Amiről azt hitted, hogy én vagyok. 
Nézd meg, mi maradt a kezed között... 
Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót, 
Vívódva vérző vitéz szavakat 
Állítottál vélt rabod köré körbe: 
Őrizzék az arany szitakötőt. 
De mikor kisvártatva odaléptél, 
A szavak szájtátva egymásra néztek, 
S a kör közepén nem volt semmi sem.  

3  

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben: 
Libeg, libeg a kék szitakötő, 
Csillog a szárnyán az aranyzománc. 
S mikor a lepke hálóba kerül, 
Már eltűnt a varázs.  

4  

Boldog, aki ki nem mond engemet: 
A ki nem mondhatót. 
Aki meg nem fog engem: foghatatlant. 
Aki csak a szívében hordoz 
Egy életen át, mint egy szűz csodát. 
Akinek mindíg friss marad az arcom, 
Harmatos marad szitakötő-szárnyam. 
Boldog az, aki nem próbált soha 
Dadogni rólam. 
Boldog, akiben örök lehetőség, 
S testetlen valóság vagyok. 
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek, 
Vagy néma Énekesnek született.  

5  

Illanó illat, 
Tűnő tünemény, 
Hághatatlan hegy, 
Feneketlen tó, 
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindíg felül vagyok, 
Mindíg alul maradsz. 
Én, én vagyok az örök Győzelem, 
És te, te vagy az örök Vereség. 
Mindíg-változó oltárkép vagyok 
A Mindenség mindíg-új templomában. 
Hajtsd le fejed, 
És szálljon a szívedre 
Havas hajnali erdőn az alázat.

Arany-Tóth Katalin: Szótlanul












Most hallgatsz... 
mert a bánatról könnyebb szólni, 
mint leírni a reményszínű, 
szívnek tetsző, boldog perceket. 
Stigmaként égette létedbe 
Sorsod az örökkévalóba 
küldött jeleket, hogy ne feledd: 
szolgálat az Élet. Alázat, 
s kérdéseidre benned termő 
felelet, hogy megtanulj látni 
világtalan szemmel, hogy érezd 
az üresnek tűnő tereket.   

Hisz’ volt idő, mikor a magány 
lelket feszítő szorítása 
kékülő erővel fojtotta 
örömre, s elégedettségre 
született vágyszomjú életed; 
s mert kínjaid levetni vágytad, 
hát jó mélyre ástad fekhelyed, 
hogy kegyelmet remélve sóhajtsd, 
és hitednek gyolcsába forgasd 
az elárvult, könnyes éveket.   

Most hallgatsz... 
s mert Isten áldó érintését 
szavakká formálni nem tudod, 
hálád halk imába foglalod 
– megköszönve a szándékot, mely 
irgalmas szívébe fogadott; 
s mit a sokaság láthat rajtad: 
az csak kitárt lelkedből nyíló, 
arcodra simuló mosolyod.  

Vitó Zoltán: Reggel - nagyanyám édes nyelvén

Naponta együtt kelt a pirkadattal;      
felserkenését csodálta a Hajnal.                    
A ház körül tüsténkedett serényen 
és fejni ment - sajtárral a kezében.                                                                               
Az álmos Nap még alig volt kelőben, - 
már tésztát dagasztott a tekenőben.   

S mikor kisült, friss, vekni kenyeret 
(kezéhez nevelődött régi késsel) 
ünnepi áhítattal felszegett; hogy 
e szertartásról szintén "ne késs el", 
erről üres hasam rendelkezett, - 
s egy illatos, meleg kenyér-karéjjal 
s csuporba öntött, édes kecsketejjel - 
ó, lesz-e még részem ily pompás ízben, 
mint ott?! - fenségesen bereggeliztem...

2024. február 22., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Szerelem




Emlékszel-e még erre? 
Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal 
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, 
gyalog és kocsikon, a találka helyére, 
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. 
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, 
mint eleven fáklya. Ott valami érzett 
belőle, igéret, az a jó jövendő, 
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, 
minden, mi körülvett, az idegen világ is, 
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Gergely Ágnes: A 71. zsoltár

Ha járványok és háborúk elülnek, 
Istenem, add, hogy meg ne szégyenüljek. 
Légy sziklaváram, hol megbújhatok, 
hadd elfelednem: csak bújni tudok. 
Segíteni se magamon, se máson, 
a tett elől bezár a hallgatásom, 
s az együttérzés önmaga a kín, 
nincs feloldozás, fogynak könnyeim. 

Tiéd a mentés meg a csuda dolgok, 
nem jár eszemben, lettem volna boldog. 
Emlékeim romteste bekerít, 
konok fogódzó az egykori hit. 
Ősz haj és vénség, úttalan gazok, 
de karomról ne vedd el a karod, 
és őrizd őket, őrizd egyre jobban, 
akik elestek itt a pogromokban. 

2022. június

Petőfi Sándor: A farkasok dala




Süvölt a zivatar 
A felhős ég alatt, 
A tél iker fia, 
Eső és hó szakad.  

Kietlen pusztaság 
Ez, amelyben lakunk; 
Nincs egy bokor se’, 
hol Meghúzhatnók magunk.  

Itt kívül a hideg, 
Az éhség ott belül, 
E kettős üldözőnk 
Kinoz kegyetlenül;  

S amott a harmadik: 
A töltött fegyverek. 
A fehér hóra le 
Piros vérünk csepeg.  

Fázunk és éhezünk 
S átlőve oldalunk, 
Részünk minden nyomor… 
De szabadok vagyunk!  

Pest, 1847. január

2024. február 20., kedd

Sohonyai Attila: Együtt





*
Hol festelek, hol karcollak, 
van hogy csendéletnek látlak, 
van hogy absztraktnak. Van 
hogy sáros a ruhád és én otthagylak, 
de van bizony úgy, hogy csak azért 
fetrengek a földön, mert a föld is te 
vagy.  

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy 
készen kaplak, van amikor összerakni is 
nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak. 
S van bizony néha hogy az én fonalam sem 
érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk 
s nevetünk rajta egyet.  

Van hogy hú de megutállak, és van 
hogy újra beléd esek, van hogy 
semmi se fáj tőled, és van amikor már 
egy ujjad is porig éget. S van hogy 
semmi az egész, van hogy örülök a 
félnek, van hogy semmi se szép; 
de nincs olyan, hogy nem szeretlek.