Koltay Gergely: Mondd gondolsz-e rám?

Elmondja Benkő Péter

Mikor egy este otthon egyedül talál, 

Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog, 

és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza. 

Mondd gondolsz e rám?  

Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél, 

órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza. 

Imád az égbe, hallgatásod a földre száll. 

Mondd gondolsz-e rám?  

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, 

magadat a tükörben oly öregnek látod 

Mondd gondolsz-e rám? 

Tested áruként a holnapnak kínálod, 

és napról napra árulod el titkaid másnak. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, 

Te egyedül gömbölyödsz fészkedben. 

Mond gondolsz-e rám? 

Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon, 

de legbensőbb titkaid nem érti új barátod. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Egyszer majd tudod szép lesz újra minden, 

nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben. 

Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek, 

s madarak messzi Délről lassan hazatérnek. 

S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el. 

Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, 

de hajnalban a derengés új reményt üzen. 

Éhes madár a reggel az emlék megpihen 

Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Gyurkovics Tibor: Én még sohasem éltem…

Én még sohasem éltem 

ilyen nagy teljességben 

talán azt is megértem 

ha nem lehet így élnem 

ilyen nagy szenvedélyben 

szerelembetegségben 

talán azt is megértem 

hogy nem lehet tovább élnem.  

Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

A szürke égen szürke fellegek 

szürke ágakon szürke verebek 

egyetlen fényes tollú kis madár 

meredeken a szürke égre száll 

elképzelhető az hogy te lehetsz 

kit felröpít a szárnyas szeretet.  

Nemes Péter: Mindig a barátod leszek

Időtől, tértől függetlenül, 

Még ha testem már 

Nem is e világon jár 

Csak gondolj rám, és figyelj 

Én ott leszek Benned  

Ha sötét felhők gyülekeznek, 

Leszek neked 

Napsugár felettük  

Ha magányosan állsz az erdő szélén, 

Csak gondolj rám, és 

Mesélek majd a madarak nyelvén, 

Csakis neked 

Hogy tudd 

Nem vagy egyedül  

Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen, 

Gondolj rám, és 

Elér a vigasz akkor is, mert 

Ott ragyogok majd 

Benned 

A csillagos égbolt helyett  

Ha az ősz sóhaja nyomán 

Elsárgulnak a fák, 

A halott levelek hullásából 

Hallhatod, ahogy 

A jövő reménységét 

Súgom neked  

Ha szívedbe mar a jeges tél, 

Leszek neked a hópelyhek zenéje 

Hogy ne feledd, 

Még a hideg is szép lehet  

Ha lelked Szeretetre sóvárog 

Sugárzom majd neked 

A születésnapi torta gyertyalángjából, és 

A csillagszóró szikráiból is  

Ha otthonodat nem leled 

Csak gondolj rám, és 

Érezd ott mélyen 

Otthonod az egész világ  

Ha késne a tavasz, 

A megújulás erejét öntöm beléd 

A napkelte ragyogásából 

Minden párás hajnalon  

Ha félelmek gyötörnek, és 

Nem leled az utat 

Csak nézz a távolba, ahol 

Feltámad a szél, és 

Simogatásában ott leszek, 

Felszárítom könnyeidet  

Ha már fogytán az erőd, 

A hegyek sosem apadó erejével 

Emellek fel 

Hogy menj 

Tovább 

Tovább!  

Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből, 

Csak hunyd le a szemed, és 

Lelkedet szárnyalni viszem 

Az álmok mezején 

Hogy lásd 

A szabadság létezik  

Ha nem találod a megnyugvást, 

Békével a karomban suhanok feléd 

A naplemente varázsában 

Hogy sose feledd, 

A harmóniát magadban keresd  

Ha örömödet nem oszthatod meg mással, 

Nézz egy virágra, és 

Én mosolygok vissza 

Tiszta szívből, 

Veled örülve, 

A lelkedben élő kisgyermekre  

Ha bánatodat nem hallgatja meg senki, 

Csak gondolj rám, és 

Ott leszek 

A szívedben  

Csak ott leszek 

És ölellek 

S az esőcseppekben 

Veled könnyezem  

Ha szükséged van rám, 

Ott leszek 

Mindig 

Csak gondolj rám  

És tudd 

Van egy barátod  

Aki vár 

A végtelen partján   

Katona Béla: Péntek 13.

„ Kezedben van a sorsom…” 

(Zsolt 31:16a)     

        A naptárra pillantva sokan összerezzennek ma. Péntek 13-a a világ szemében a baljós árnyak, a megmagyarázhatatlan balszerencse és a félelem napja. Fekete macskák, létrák és rossz előérzetek uralják a közbeszédet. De vajon mi, akik Krisztust követjük, hogyan tekintsünk erre a napra?  

A babona lényege a bizonytalanság. Azt feltételezi, hogy a világot kiszámíthatatlan vak erők mozgatják, és nekünk félnünk kell a véletlentől. A hit lényege ezzel szemben a bizalom. A hívő ember tudja, hogy a világot nem a vakszerencse, hanem egy szerető, hatalmas, erős Isten kormányozza.  

Nekünk nincs szükségünk kabalákra, lekopogott fára vagy szerencsehozó tárgyakra, mert nekünk gondviselő Istenünk van. Dávid király a zsoltárban nem a csillagok állására vagy a naptárra bízta az életét, hanem kimondta a legfontosabb igazságot: „Kezedben van a sorsom…” Ez azt jelenti, hogy semmi sem történhet velem ma, ami Isten tudta és engedélye nélkül való lenne. Ha az életem Isten tenyerén van, akkor nincs az a péntek, és nincs az a 13-a, amely kieshetne az Ő uralma alól.  

Sőt, gondoljunk csak bele: a történelem legnehezebb péntekje, Nagypéntek, emberi szemmel a legnagyobb tragédia volt. Mégis, Isten ebből a „szerencsétlenségből” hozta ki a világ legnagyobb áldását, a megváltást. Ha Isten a Golgota sötétségét képes volt dicsőséges feltámadássá formálni, akkor a mi mai napunkat is képes megáldani.  

Ne engedd, hogy a világ félelme beszivárogjon a szívedbe! Ez a nap is az Úr napja. Ez a reggel is az Ő kegyelméből virradt ránk. Ma is ugyanaz a hatalmas Isten van veled, aki tegnap volt, és aki holnap is ott lesz. A keresztyén ember szótárában nem szerepel a „balszerencse” szó, helyette ott ragyog ez: Gondviselés.  

Járj ma is hittel, nem a dátumtól rettegve, hanem azzal a békességgel, hogy te nem a véletlen játékszere vagy, hanem az Úr gyermeke!

Forrás: Napi Ige és gondolat

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét 

testedben hordoztad. 

Magadhoz ölelted a föld 

színeit az égig nőtt csendben. 

Nap mint nap megtetted 

a világosság és a sötétség 

közötti utat. Nézted 

a világot, és szemedbe hullottak 

a csillagok. 

Te még a földtől ágaztál el, és 

hozzáadtad magad a földhöz, 

mint a víz és az ég. 

Végigtapogatott idegszálaidon 

pillanatnyi életed 

mozdulásai egy képpé szerkesztődtek. 

Megmutattad az emberi természet 

széleit: az indulatokat, dühöket, 

az elkeseredéseket. 

Rám tapadt házad melege 

és szaga, elhoztam magammal. 

Ezekkel a gondolatokkal 

takarózom itt, ahol életem 

egyetlen várakozás. Látni 

szeretném azokat az ablakokat, 

melyek annyi estén világítottak 

felém. Belefekszem az este 

csendjébe, nem merek mozdulni, 

mert elriad. 

Mese volt számodra az ének, 

távoli szépség, amely elérhetetlen 

messzeségben járt előtted. 

A füvek, folyók, dombok, szelek 

ritmusa is benned volt, mintha 

egyedül lettél volna az ég alatt, 

földet, fát, eget, istent, szerelmet 

egyformán tegezve szólongattál. 

Éneked a szerelem forrása, 

reménye a szerelemnek. 

Érezni a hegylánc leheletét, 

szüntelen hozzád ér a szél.

Simek Valéria: Idő fölötti vonulás

Napjaid vékonyan csörgedező 

források, egyesíteni próbálod 

magadban a régit és az 

újat, a békét és a harcot.  

Isten örök békéjét és örök 

nyughatatlanságodat. 

Sorsod fölött van valami 

idő fölötti vonulás.   

Égnek a szavak a szádban, 

lángba borul körülötted a táj. 

Az évek jogán megtaláltad 

a helyed.   

Sejted a hervadás illatát, 

saját lobogásodban élsz, 

egykor elégsz, mint az asztalodon 

meggyújtott adventi gyertya.   

S az idő elmossa a nádfedeles 

házat, a kukoricafosztásokat, 

és az ökrös szekerek hangulatos 

látványát.   

Kigyöngyözött erkölcsi 

értékeid porba hullanak. 

Jó szándékaiddal, 

segítségeddel már nem 

tipegsz elő.   

Váci Mihály: Ha elhagynál…

Ha elhagynál engemet, – jobban 

mi fájna? 

hiányod, vagy a szív megdobbant 

magánya? 

A csalódás kínjától félek, 

vagy féltlek? 

Szerelmünket szeretem jobban, 

vagy Téged?

Kányádi Sándor: Február

Reggel  

Reggel 

az ember 

ki se lát, annyi, de 

annyi 

jégvirág 

nyílott az éjjel 

az ablakon. 

És szánkáz a szél 

az utakon.  

Délfelé  

Ereszt 

az eresz: 

csöpp-csöpp-csurr! 

Izzad a hó és 

kásásul. 

Fázik a hóember, 

didereg. 

Kacagnak rajta 

a verebek.  

Estefelé  

Bújnak a cserepek 

alá a verebek: 

csip-csirip. 

Hideg van, hideg 

a mindenit! 

Az ablak üvege 

citeráz, szaporáz. 

Az ajtón ijedt kis 

szelecske kotorász. 

Brummog az erdő is, 

dörmögő hanglemez. 

Morog a medve. 

Ébredez.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! 

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; 

Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, 

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, 

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. 

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, 

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, 

S a dalos madarak 

Mind elnémultanak, 

Nem szól a harsogó haris a fű közűl, 

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, 

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, 

Vagy hogy rövidlátó 

Már öregkorától, 

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… 

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; 

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; 

Mikor vályú elé Hajtják estefelé, 

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, 

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. 

Leveles dohányát a béres leveszi 

A gerendáról, és a küszöbre teszi, 

Megvágja nagyjábul; 

S a csizmaszárábul 

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, 

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, 

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, 

Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, 

Senki sem fordítja feléjök a rudat, 

Hóval söpörték be a szelek az utat. 

Most uralkodnak a szelek, a viharok, 

Egyik fönn a légben magasan kavarog, 

Másik alant nyargal 

Szikrázó haraggal, 

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő. 

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, 

A rónára halvány ködök telepűlnek, 

S csak félig mutatják 

A betyár alakját, 

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… 

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, 

Visszapillant a nap a föld pereméről, 

Visszanéz még egyszer 

Mérges tekintettel, 

S mire elér a szeme a tulsó határra, 

Leesik fejéről véres koronája. 

(Pest, 1848. január.)    

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (15 )

Szép könyvemet lassan becsuktam. 

Hullatja tarka tollait a táj. 

Árny béleli kicsiny szobámat, 

vad lombokat hajt az indás homály.  

Zöld csoda-fény dereng az égen, 

a világ vége látszik most ide. 

Szép könyvemet lassan becsuktam, 

belédobtam a boldog semmibe.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (49)

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy torkom van, gyomrom, belem 

mit anyaggal tömök naponta 

és csak ezáltal létezem.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy minek olyan lényeges 

ezt vágyni, amazt elkerülni 

s hogy szeressenek és szeress.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy látó-, vagy rágó-tagod 

szépnek, vagy csúnyának tekintsem 

és hogy van élő és halott.  

Még most sem szoktam meg egészen

hogy teljest föl nem foghatok,

hogy csak a részek kavarognak 

és rajtuk túl nem nyúlhatok.

Áprily Lajos: Ének a halkuló madárról

Ritkábban jössz, nemes madár,  

madara szépséges titoknak,  

szivárványos hangulatoknak,  

ritkábban szállsz az ablakomra.   

Régebben gyakran látogattál,  

ablakomon többet maradtál.  

Sokszor jöttél tavasz-követnek,  

suhogó szárnyú üzenetnek,  

s én áldottam varázslatát  

fiatalos jövetelednek.   

Udvaromon, kényes madár,  

fekete gondok hessegetnek.   

Vénülsz te is, mese-madár,  

ragyogó színeid fakulnak,  

szivárvány-tollaid kihullnak,  

beteg szárnyad csapása lomha -  

Nincs messze már: kopott madár,  

meghalva hullsz az ablakomra.

Oravecz Imre: Erdőszél

A völgyben már beesteledett, 

de Lak felett még fénylik az ég, 

és a narancsszóródásban a gerincen kirajzolódnak a fák.    

Ennyivel megint nehezebb lesz meghalni.

M.Fehérvári Judit: Menedék

Krisztus a szenvedések sokasága, 

a feltámadás, a végtelen szabadság, a hit.   

Krisztus az emberség: a bonyodalmak hiánya. 

az irgalmasság, a szeretet, a béke, a hit.  

Isten az alfa és ómega, itt jár e Földön 

és Krisztussal érkezik, ki önmaga a hit.