Cseri Kálmán: Jézus szenvedése és halála

        ...Hallgassuk tehát az Úr Jézus szenvedésének a történetét a János írása szerinti evangélium alapján. 

Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: ”Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett. 

A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas. 

Szólsz hozzám, Istenem s én választ adni készen 

Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, 

De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem, 

Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó Uram… 

(445. dicséret) 

Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát. Pilátus kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amit akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelet: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szolt hozzá: „Mi az igazság?” 

Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.  

Te drága Jézus, mi történt tevéled, 

Hogy oly keményen sújt a zord ítélet? 

A szörnyű vétket el mivel követted? 

Mi volt a tetted?  

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje? 

Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! 

Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam, 

Fejedre hoztam.  

S mily büntetés, mit a világ reád mért? 

A jó nyájőrző szenved a juháért; 

A bűnért, melyet szolgák elkövettek, 

Az Úr fizet meg. 

(340,1,3,4 dicséret)  

Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték. Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: ”Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: ”Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” 

Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.” 

Ettől fogva Pilátus igyekezett Őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szól a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: ”A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.  

Ó Krisztus fő, te zúzott, 

Te véres szenvedő, 

Te töviskoszorúzott 

Kigúnyolt, drága fő, 

Ki szépség tükre voltál, 

Ékes, csodás remek, 

De most megcsúfolódtál: 

Szent fő, köszöntelek! 

(341. dicséret) 

Átvették tehát Jézust, Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették Őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: A zsidók királya! — hanem ahogyan Ő mondotta: A zsidók irálya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „mit megírtam, megírtam.” 

A katonák, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás? „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. 

Jézus keresztjénél ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, és a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. 

Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. 

Odadtam életem,

Kiontám vérem én, I

stent békíteni 

Javadra ezt tevém, 

Odadtam életem, 

Mit adsz te énnekem?  

Örök fényből jövék, 

Elhagyva trónomat, 

Mint szolga szenvedék 

Gúny s megvetés alatt. 

Mind érted tettem ezt, 

S te értem mit teszel?  

Hordoztam a tővist, 

Kin s gondnak martalék. 

Ki ittam a kehelyt, 

Halálig hű valék. 

Te érted tűrtem el, 

Mit tűrsz te értem el? 

(Hopkins)  

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az Ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” 

Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.  

Jézusé a dicsőség, te ki szenvedtél 

A keresztnek fáján érettünk kínhalált. 

Uralkodsz az Atyával fent a mennyekben, 

Könyörülj mirajtunk. 

Segíts minket, bűnösöket tehozzád, 

Segíts minket, bűnösöket üdvünkhöz, 

Könyörülj mirajtunk. 

Krisztus irgalmazz, könyörülj mirajtunk.  

(Schütz)  

A Lukács evangéliumából szeretnék két mondatot felolvasni, és annak alapján röviden szólni. Lukács evangéliuma 23. rész 35. verse így hangzik: 

A nép ott állt és nézte. És a 47. versben ezt olvassuk: Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” 

A szenvedéstörténet most hallott változatából is láthattuk, hogy rendkívül mozgalmas nap volt az a péntek, amit mi nagypénteknek nevezünk. Péter már hajnalban sír a tagadása miatt, Júdás reggel visszavitte a vérdíjat, és odaszórta a megbízói elé, a főpapok terveket kovácsoltak és fogalmazták Jézus halálos ítéletét, Pilátus szánalmas kísérleteket tett arra, hogy valahogy megmentse ezt az ártatlan embert a halálos büntetéstől. Még Pilátus felesége is aktivizálódott. Olvassuk az egyik evangéliumban, hogy odaküldött valakit a férjéhez: ne avatkozzál ennek az igaz embernek a dolgába, mert rosszat álmodtam az éjjel felőle. Megbíztak tanúkat, hamis tanúkat, hogy ezt mondják, azt mondják. Ácsolták a kereszteket. Mindenki csinált valamit. Rendkívül eseménydús, mozgalmas nap volt ez. 

Egész furcsa ez a mellékes mondat, amit itt olvastunk: „A nép ott állt és nézte.” A tömeg nem tesz semmit. A tömeg bámészkodik. Mit csinálnak mások, mit tesznek vele? Lesz-e itt még valami érdekes. Érdemes e még itt maradni, vagy menjünk haza, hiszen hamarosan beköszönt a szombat, és kezdődik a nagy ünnep. 

A tömeg áll és nézelődik. Kívül maradnak azon, ami ott történik. Ki tudja, hogy érintetlenek maradtak-e mindnyájan, vagy valamelyest megérintette őket, amit ott láthattak és hallhattak, de ez a megállapítás, amit olvastunk, mindenesetre a teljes passzivitásra utal. Állunk és nézzük, amíg van látnivaló. 

Amikor ezt újra és újra elolvastam, azért imádkoztam: „Uram, őrizz meg engem ettől a magatartástól! Nem szeretnék bámészkodni most ezeken a következő ünnepeken sem, és pusztán addig eljutni, hogy mit csináltak a názáreti Jézussal. Nem akarok kívül maradni azon, ami veled történt, amit te tettél.„ 

Isten őrizzen meg mindnyájunkat, hogy így üljünk végig egy-egy istentiszteletet, hogy csak nézünk, nézelődünk, és érintetlenek maradunk. Hogy megmaradunk a teljes passzivitásban. Mert végig lehet ülni így, akár egy ünnepi istentiszteletet is. Tudatosan őrizkedjünk ettől. 

Másként is lehet nézni. Lehet nézni azt, ami történt, ahogy ez a római százados nézte. Azt olvastuk róla, hogy Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” A másik evangéliumban azt olvassuk, hogy azt mondja: „Ez az ember valóban Isten Fia volt”. 

És az Újszövetség eredeti nyelvének a finomsága is utal arra, amit a mi szép magyar nyelvünk is érzékeltet, hogy itt egy másik szó van. Még magyarul is másik van. Azt olvastuk, hogy a nép megállt és nézte, a százados pedig, amikor látta. Lehet úgy nézni, hogy nem látok semmit. És lehet úgy nézni, hogy látom azt, amit figyelek, hogy miközben nézem, gondolkodom. Eszembe jutnak gondolatok, összefüggéseket keresek. És ha Isten Szentlelke megvilágosítja az ilyen gondolkozva néző embert, akkor felismerésekre juthat. Ez itt egy nagy felismerés. 

Kihoztak oda három halálra ítéltet, mit tudta, hogy ki-kicsoda. És ahogy néz, és látja azt, ami történik, meg valószínűleg hallhatta is legalább egy részét annak, amit Jézus mondott, felismerésre jut, és ezt mindjárt ki is mondja, megvallja. Bizony, ez, akit itt középen megfeszítettek, nem akárki volt. Ahogy Ő szenvedett, amiket Ő mondott közben, ahogyan Ő meghalt, ilyet még nem látott. Bizony ez az ember igaz volt! Vagy talán Isten Fia is volt! 

Nagy különbség van aközött, hogy valamit csak úgy nézek. Gyerekek szokták mondani manapság: néz ki a fejéből. Vagy pedig miközben figyelem, ami történik, látok is valamit, észreveszek valamit. Gondolkozom valamin és megszületik bennem egy felismerés, és azt merem verbalizálni, megfogalmazni, kimondani, netalán megvallani még azok előtt is, akik abból semmit nem láttak, akik csak néztek. 

Két ember olvassa a Bibliát. Mindkettő odafigyel. Az egyik utána el tudja mondani a cselekményét annak a történetnek, amit olvasott, és — ennyi. A másik meg úgy számol be róla: ma megértettem, hogy Isten engem vissza akar tartani attól a rossz döntéstől. Ugyanazt olvasták, de micsoda különbség! Az egyik eljut a betűkig, jó esetben megjegyzi, a másik eljut az igéig, ami a betűben van, sőt az Istenig, aki leíratta azt a betűt, és aki igével akarja táplálni a mai bibliaolvasót is. Valóban ég és föld. Az a föld, hogy csak a betűig, ez meg az ég, hogy látom is. Hallom nemcsak azt, amit mond, hanem látom és hiszem Őt, aki mondja. 

Ketten részt vesznek egy istentiszteleten. Az egyik beszámol: már megint nem volt elég meleg, és huzat is volt, és félre állt a lelkész nyakkendője. A másik azt mondja: honnan tudja az Isten, hogy nekem éppen erre volt most szükségem? Tudod mit hallottam? — és már mondja is tovább, és igehirdetővé válik. Használja őt Isten mások javára. Ugyanott voltak, ugyanannyi ideig, ugyanazt hallották és látták. Az egyik csak néz, a másik lát, gondolkozik, felismerésre jut és megvallja a felismeréseit. 

Isten minket ilyen igényes emberekké akar nevelni mindennel kapcsolatban, de különösen az Ő dolgaival kapcsolatban. Kérjük el tőle ezeket a látó szemeket, kérjünk el tőle mennyei látást, amiről Pál apostol is beszél egyszer. Kérjük tőle, hogy ne csak a szöveget ismerjük meg egyre inkább, hanem az igét értsük, valljuk, mondjuk, hirdessünk és éljünk aszerint. Ezért adta Ő nekünk igéjét. 

Nagy figyelmeztetés ez. A tömeg csak áll és bámészkodik. Ez a pogány ember meg ugyanazt látja, de egy felismerésre jut, és ezt az igazságot ki is mondja, és ez sokat jelent neki. 

A hátralevő időben kérjük Istent, hogy adjon nekünk ilyen ünnepeket, új felismeréseket, hogy a mélyére lássunk a kereszt evangéliumának, hogy a keresztről való beszéd hadd legyen valóban Istennek ereje és Istennek hatalma mindannyiunk számára és tudjunk erről úgy bizonyságot tenni, hogy a megváltozott életünk hitelesítő illusztráció legyen amellett, amit mondunk.  

Forrás: cserikalman.hu

Nagycsütörtök

          

           Nagy­csü­tör­tök a ke­resz­tény kul­tú­rá­ban a hús­vét előt­ti (böjti) hét – nagy­hét – ki­emelt napja. Jézus Krisz­tus és ti­zen­két ta­nít­vá­nya ezen a napon volt utol­já­ra együtt Jézus más­na­pi, nagy­pén­te­ki ke­reszt­re fe­szí­té­se előtt. Nagy­csü­tör­tö­kön volt az utol­só va­cso­ra, amely egy­ben az úr­va­cso­ra sze­rez­te­té­sé­nek al­kal­ma is. Jézus nagy­csü­tör­tök utol­só óráit az Olaj­fák he­gyén, a Gecsemáné-​kertben imád­ko­zás­sal töl­töt­te.  

A Je­ru­zsá­lem­ben tör­tént nagy­csü­tör­tö­ki ese­mé­nye­ket a Bib­li­á­ban a négy evan­gé­lis­ta ­– Máté, Márk, Lu­kács és János – he­lyen­ként más-​más epi­zó­do­kat ki­emel­ve, saját „szű­rő­jén át­en­ged­ve” írja le.  

Nagy­csü­tör­tök – az utol­só va­cso­ra 

         Jézus a ta­nít­vá­nya­i­val csü­tör­tök este fo­gyasz­tot­ta el a hús­vé­ti va­cso­rát. Két ta­nít­ványt – Lu­kács evan­gé­li­u­ma sze­rint Pé­tert és Já­nost – küld­te el, hogy meg­ke­res­sék és elő­ké­szít­sék a hely­színt: „Men­je­tek a vá­ros­ba, és ott szem­be­jön ve­le­tek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kö­ves­sé­tek őt, és ahova be­megy, mond­já­tok meg a há­zi­gaz­dá­nak, hogy a Mes­ter ezt üzeni: Hol van a szál­lás, ahol ta­nít­vá­nya­im­mal együtt meg­ehe­tem a pás­ka­va­cso­rát? Ő majd mutat nek­tek egy nagy eme­le­ti ter­met be­ren­dez­ve, ké­szen: ott ké­szít­sé­tek el ne­künk a va­cso­rát.” (Mk 14,13–15) Egyik evan­gé­lis­ta sem ne­ve­zi meg, hogy ki volt a szál­lás­adó, rá­adá­sul Márk és Lu­kács szin­te szó sze­rint ugyan­azok­kal a sza­vak­kal írja le Jézus uta­sí­tá­sát. Annyi azon­ban Máté evan­gé­lis­ta tu­dó­sí­tá­sá­ból is ki­de­rül, hogy ré­gebb óta is­mer­ték egy­mást Jé­zus­sal: „Men­je­tek a vá­ros­ba egy bi­zo­nyos em­ber­hez, és mond­já­tok neki: A Mes­ter üzeni: Az én időm közel van, nálad tar­tom meg a pás­ka­va­cso­rát ta­nít­vá­nya­im­mal.” (Mt 26,18)  

A ta­nít­vá­nyok min­dent ugyan­úgy ta­lál­tak, ahogy Jézus előre meg­mond­ta nekik – akár­csak a vi­rág­va­sár­na­pi be­vo­nu­lás előtt a sza­már­csi­kó ese­té­ben –, majd el­ké­szí­tet­ték a va­cso­rát. „Ami­kor be­es­te­le­dett, asz­tal­hoz te­le­pe­dett a ti­zen­két ta­nít­vánnyal.” (Mt 26,20)  

Nagycsütörtök - lábmosás

        János evan­gé­lis­ta ír arról, hogy a nagy­csü­tör­tö­ki estén Jézus azzal a szo­kat­lan tet­té­vel is meg­lep­te ta­nít­vá­nya­it, hogy ő mosta meg a lá­bu­kat. A láb­mo­sás min­den­na­pos cse­le­ke­det volt a ke­le­ti em­be­rek éle­té­ben, hi­szen me­zít­láb vagy sa­ru­ban jár­tak, ezért ha meg­ér­kez­tek va­la­ho­va, el­en­ged­he­tet­len volt, hogy mi­előtt a haj­lék­ba be­lép­nek, le­mos­sák lá­buk­ról az út porát. A ven­dég­lá­tó ré­szé­ről az ud­va­ri­as­ság része volt, hogy erre le­he­tő­sé­get kí­nált. Több­nyi­re a rab­szol­gák fel­ada­ta közé tar­to­zott a ven­dég lá­bá­nak meg­mo­sá­sa. Csa­lá­don belül a rab­szol­gák mel­lett a fe­le­ség(ek), il­let­ve a gyer­me­kek dolga volt a csa­lád­fő lá­bá­nak meg­mo­sá­sa. A leg­na­gyobb szol­gá­lat­kész­ség és a leg­tel­je­sebb oda­adás je­lé­nek szá­mí­tott, ha va­la­ki egy nála ala­cso­nyabb rangú sze­mély lábát mosta meg.  

A pás­ka­va­cso­ra el­fo­gyasz­tá­sa kö­tött li­tur­gia alap­ján tör­tént, min­den ele­mé­nek fon­tos szim­bo­li­kus je­len­té­se volt. Az este során töb­bek kö­zött több­ször is kezet mos­tak. Nagy­hét csü­tör­tö­kén, az utol­só va­cso­ra es­té­jén – va­ló­szí­nű­leg a má­so­dik kéz­mo­sás al­kal­má­val – Jézus szo­kat­lan dol­got mű­velt: „…le­tet­te fel­ső­ru­há­ját, és egy ken­dőt kö­tött ma­gá­ra, az­után vizet ön­tött a mos­dó­tál­ba, és el­kezd­te a ta­nít­vá­nyok lábát mosni és tö­röl­ni a ma­gá­ra kö­tött ken­dő­vel.” (Jn 13,4–5) Ez ré­szé­ről egy­részt az alá­zat jele volt: pél­dát akart adni ta­nít­vá­nya­i­nak ebben: „Ér­ti­tek, hogy mit tet­tem ve­le­tek? Ti Mes­ter­nek és Úrnak hív­tok engem, és jól mond­já­tok, mert az va­gyok. Ha tehát meg­mos­tam a ti lá­ba­to­kat, én, az Úr és a Mes­ter, nek­tek is meg kell mos­no­tok egy­más lábát. Mert pél­dát adtam nek­tek, hogy amint én tet­tem ve­le­tek, ti is úgy te­gye­tek. Bi­zony, bi­zony, mon­dom nek­tek: a szol­ga nem na­gyobb az urá­nál, és a kül­dött sem na­gyobb annál, aki el­küld­te őt.” (Jn 13,12–16) Más­fe­lől Jézus jel­ké­pe­sen azt is je­lez­ni akar­ta szá­muk­ra, hogy ta­nít­vá­nyai hozzá tar­toz­nak. Jézus ki­je­len­tet­te a magát kel­le­met­len hely­zet­ben érző és ennek han­got is adó Péter apos­tol­nak: „Ha nem mos­lak meg, semmi közöd sincs hoz­zám.” (Jn 13,8)   

Nagycsütörtök - az áruló leleplezése

        A nagy­csü­tör­tö­ki va­cso­rá­hoz úgy ült le ta­nít­vá­nya­i­val Jézus, hogy tudta, me­lyi­kő­jük fogja né­hány óra múlva el­árul­ni: „Mi­köz­ben ettek, így szólt: Bi­zony mon­dom nek­tek, hogy kö­zü­le­tek egy el fog árul­ni engem.” (Mt 26,21) A ti­zen­ket­tő ri­ad­tan né­zett rá és egy­más­ra, mi­köz­ben za­var­tan kér­dez­get­ték, hogy „ki lehet az kö­zü­lük, aki ezt meg fogja tenni” (Lk 22,23).  

Az evan­gé­lis­ták tu­dó­sí­tá­sa alap­ján ezen a nagy­he­ti estén a Mes­ter nem ne­vez­te meg név sze­rint az áru­lót, hanem csak uta­lást tett rá. Máté és Márk sze­rint Jézus így utalt rá: az lesz az, „aki velem együtt már­to­gat a tálba” (Mk 14,20), Lu­kács ta­nú­sá­ga sze­rint így szólt Jézus: „…annak a keze, aki el­árul engem, az enyém­mel együtt van az asz­ta­lon” (Lk 22,21), János em­lé­ke­ze­te sze­rint pedig így fe­lelt Jézus az őt kér­dez­ge­tő ta­nít­vá­nyok­nak: „Az, aki­nek én már­tom be a fa­la­tot, és oda­adom.” Így foly­tat­ja János: „Be­már­tot­ta tehát a fa­la­tot, és oda­ad­ta Júdás Is­ká­rió­tes­nek, Simon fi­á­nak…” (Jn 13,26)  

Máté evan­gé­li­u­má­ban Júdás maga val­lot­ta be, mire ké­szül: „Talán csak nem én va­gyok az, Mes­ter? Ő azt fe­lel­te neki: Te mond­tad.” (Mt 26,25)  

János evan­gé­lis­ta úgy foly­tat­ja be­szá­mo­ló­ját, hogy mi­u­tán Jézus oda­ad­ta Jú­dás­nak a fa­la­tot, azt mond­ta neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar! Az ott ülők közül senki sem ér­tet­te, hogy miért mond­ja ezt neki.” (Jn 13,27–28) Júdás azon­ban ér­tet­te, ezért „ miután tehát el­fo­gad­ta a fa­la­tot, azon­nal ki­ment” (Jn 13,30), hogy el­men­jen a fő­pa­po­kért, akik el akar­ták fogni Jé­zust.  Nagy­csü­tör­tök – az úr­va­cso­ra sze­rez­te­té­se 

Nagycsütörtök - az úrvacsora szereztetése

        Jézus a nagy­csü­tör­tö­ki pás­ka­va­cso­rán ismét szólt kö­zel­gő ha­lá­lá­ról. Em­lé­kez­tet­te ta­nít­vá­nya­it, hogy tes­tét és vérét adja az em­be­rek bű­ne­i­ért, a meg­vál­tá­su­kért. Erre utalt a nekik adott meg­tört ke­nyér és a bor: „Mi­köz­ben ettek, Jézus vette a ke­nye­ret, ál­dást mon­dott, és meg­tör­te, a ta­nít­vá­nyok­nak adta, és ezt mond­ta: Ve­gyé­tek, egyé­tek, ez az én tes­tem! Az­után vette a po­ha­rat, és hálát adva nekik adta, és ezt mond­ta: Igya­tok ebből mind­nyá­jan, mert ez az én vérem, a szö­vet­ség vére, amely so­ka­kért ki­on­ta­tik a bűnök bo­csá­na­tá­ra.” (Mt 26,26–28) Ezek­kel a sza­vak­kal ren­del­te el a Meg­vál­tó az úr­va­cso­rát nagy­csü­tör­tö­kön.    

Nagycsütörtök - az Olajfák hegyén

       Va­cso­ra után, nagy­csü­tör­tök éj­sza­ká­ján Jézus el­ment ta­nít­vá­nya­i­val az Olaj­fák he­gyé­re. A Mes­ter azt mond­ta nekik: „Mind­nyá­jan meg­bot­rán­koz­tok ben­nem, mert meg van írva: »Meg­ve­rem a pász­tort, és el­szé­led­nek a juhok.« De mi­u­tán fel­tá­mad­tam, előt­te­tek me­gyek Ga­li­le­á­ba.” (Mk 14,27–28) Péter fo­gad­koz­ni kez­dett, hogy ő soha nem fogja meg­ta­gad­ni Mes­te­rét. Jézus azon­ban meg­jö­ven­döl­te neki: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom neked, mire a kakas meg­szó­lal, há­rom­szor ta­gadsz meg engem.” (Jn 13,38) Ez a ké­sőb­bi­ek­ben így is tör­tént.  

A nagy­csü­tör­tö­ki éj­sza­ka hát­ra­le­vő ré­szé­ben Jézus imád­koz­ni és vir­rasz­ta­ni akart a Gecsemáné-​kertben, mert tudta, hogy ha­ma­ro­san el­jön­nek érte, hogy el­fog­ják és ki­vé­gez­zék. Azt sze­ret­te volna, ha ta­nít­vá­nyai vele vir­rasz­ta­nak, de azo­kat el­nyom­ta az álom. Há­rom­szor éb­resz­tet­te fel őket, a har­ma­dik­nál pedig hoz­zá­tet­te: „Éb­red­je­tek, men­jünk! Íme, közel van az, aki engem el­árul.” (Mt 26,46)  

Az ese­mé­nyek ez­után fel­gyor­sul­tak nagy­csü­tör­tök éj­sza­ká­ján, majd nagy­pén­te­ken, a pas­sió­tör­té­net a be­fe­je­zé­sé­hez kö­ze­le­dett, hogy hús­vét haj­nal­ban Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­val meg­tör­tén­jen a meg­vál­tás.

Forrás: evangelikus.hu

Zelk Zoltán: Vendég vagyok

Alkonyodik. Még föllobog, 

kigyúl az őszi tájék - 

van-é tűz szebb és szomorúbb? 

Mintha hegycsúcson állnék 

avar-szín éveim fölött... 

Ki tudja, hány év vár még? 

Vendég vagyok, nem tudhatom, 

mennyi lesz az ajándék. 

Csak élni jó! S ha öregen? 

úgy is csak veled járnék! 

És ha fejem már reszketeg? 

úgy is melleden hálnék! 

Milyen akkor a szerelem? 

nézd, az alkonyi tájék 

issza a búcsú sugarát 

s mily fénylő, mély parázs még! 

Búcsúzni sose korai, 

mert mily csodára várnék? 

mégse tudom kimondani: 

Isten veled fű, sár, rét, 

hegy, út, folyó... jó ismerős, 

kitől el sose válnék - 

pedig talán 

nem is több a halál, csupán 

tikkadt vándornak árnyék.

Gyökössy Endre: A Boldogmondások margójára

   

(Máté ev. 5. rész 1-12. versekhez)

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit         mindenki tesz.

Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg    magukat.

Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.

Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.

Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.

Kányádi Sándor: Árnykép

nagy riadalom támad 

az árnyékok hivatalában 

ha tudomásukra jut 

hogy van aki még mindig 

nem ijed meg a 

tulajdon árnyékától

összedugják a fejüket 

és egyhangúlag 

megvonják a gyanúsított

tulajdon árnyékát 

majd idő teltével 

kettőzött árnyékkal 

látják el 

kezdetét veszi a szorongás 

mely lassacskán 

rettegéssé fajul 

még a tulajdon árnyékomat 

is követik 

motyogja a boldogtalan 

sejtve-sejtvén 

hogy a sajátjának vélt 

árnyéka sem az övé   

1985 

Jevgenyijv Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám  

és nyári éjszakán gondolj reám,  

és őszi éjszakán gondolj reám  

és téli éjszakán gondolj reám.  

Ha lennék tőled oly távol talán,  

mintha más ország volna a hazám,  

ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,  

hanyattfeküdve, mintha óceán  

habja himbálna, lágyan és puhán,  

add át magad ott is nekem csupán.     

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.  

Nappal minden fonákjára kerül;  

imádjanak, lengjen tömjén körül,  

gondolj nappal - búdul vagy élvedül -  

elméd mire gondolni kényszerül;  

de éjszaka rám gondolj egyedül.     

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,  

a szélben, mely felhőkkel vív csatát,  

hogy vasfogóban vagyok s csak az ád  

megenyhülést, ha miattam reád  

oly öröm árad, oly szomoruság,  

fájásig nyomod homlokod falát.     

A csönd csendjével susogja a szám,  

az esővel esengem szaporán,  

a hóval, mely szűk szobád ablakán  

bedereng s - álmomban, s álmom után  

tavaszi éjszakán gondolj reám  

és nyári éjszakán gondolj reám  

és őszi éjszakán gondolj reám  

és téli éjszakán gondolj reám.   

Illyés Gyula fordítása

Oravecz Imre: Ötvenötödik tél

Az ember felkel, felöltözik, 

fát hoz be, 

tüzet rak, 

és kezét a kályha fölé tartva melegszik, 

közben ki-kitekint az ablakon át a levegőbe, 

mintha onnan várna valakit vagy valamit, 

aztán haladéktalanul hozzálát napi teendői végzéséhez, 

nem sietteti, 

de nem is késlelteti a halált.

Füle Lajos: Egy pár centi

Egy pár centi volt csak tőle 

az az éles vasdarab! 

Szinte horzsolta a bőre, 

de a szeme ép maradt!  

Egy pár centi… ennyi minden: 

lépcső sarka, tüske, kő, 

ennyire a veszély innen, 

mely ráles és egyre nő.  

Egy pár centi… Így kíséred 

át a földi életen… 

Köszönöm ezt a pár centit, 

csodás Védelem!

*

A verset olvasva gyerekkorom egyik történése jutott eszembe.

Fogócskáztunk, futottam, megbotlottam és arccal a 

boronafogak közzé estem. Egy centire a szememtől sérültem 

meg, de a szemem megmaradt. Egy centin múlott...  

Isten megőrizte a szemem, áldott legyen érte!

Füle Lajos: Így kellene...

Béke van a gyermekszívekben: 

repül a szánkó, mint a szél! 

Lehet-e ünnepelni szebben, 

ha hull a hó, ha itt a tél?  

Csilingelő vidám kacajjal 

a szívem is úgy megtelik, 

jó volna a gyermek-zsivajban 

szánkózni késő estelig.  

De csak szemlélem, hogy pirulva 

húzzák a dombra szánjukat. 

Lesiklanak fel-felborulva, 

s megint a dombra tartanak.  

Így kellene… és mindig úgy kell: 

küszködni folyton fölfelé! 

Így: szembe a dombbal, a széllel, 

sietni újabb cél felé!  

Sodor a gondtalan, vidám had, 

az életkedvet hirdeti, 

s szívembe lop egy tiszta vágyat: 

dolgozni, újra kezdeni!

Aranyosi Ervin: A barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell. 

Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel. 

Aki előtt nincsenek titkaid, 

s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik. 

Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka. 

Akinek fontos egy barát „jaj” szava. 

Akivel gyorsan rohan az idő, 

de ha hiányzik, holnap újra jő’. 

Aki meghallgat, s komolyan veszi, 

és hogyha sajnál, azt őszintén teszi. 

Aki megérti minden gondodat, 

ki szót sem vár, elég a gondolat. 

Ki megért téged és ő is érthető, 

ha együtt vagytok megáll az idő. 

Bármit is mond, csak igazat beszél, 

s elvárja azt, hogy Te, magad legyél. 

Barátod, egyben lelki rokonod, 

s a legjobb benne, hogy te választhatod. 

Egy szinten rezeg időtlen lelketek, 

egyenlők vagytok, mint ikergyermekek. 

Barátod az, ki melletted marad, 

ki elviseli a rigolyáidat. 

Tettéért hálát tőled sose vár, 

ki nélkül élni unalmas és sivár…

.kaktusz

De szép lenne békés öreggé szelídülni! 

Aki mer újra gyermek lenni, 

akit nem káprázat el , hogy adhat

de örül, hogy elfogadhat.  

Aki nem vár semmit a holnaptól, 

de minden ajándék, ami meleg, 

ami lágy, ami kedves.  

Tud örülni a napnak, a hónak, 

a szépnek, a jónak, akár egy jó szónak, 

akinek a múlt, szép emlék.  

Aki nem akar építeni, aki nem tud rombolni, 

aki csak azért él, 

hogy kihűlt csontjait átmelegítse a napsugár. 

Hogy fáradt tüdejét friss levegő járja át. 

Aki nem fél a holnaptól, 

mert a holnap számára már semmit nem tartogat.  

De, ha ajkára csöppen egy csepp méz, 

édes csókok emléke ébred szívében. 

Egy érintés meleg kézfogások emlékeit idézi, 

ha madár dalol, régi hajnalok frissességét érzi. 

És az el nem csókolt csókok is megszépülnek.  

Mikor el kell menni, 

nem kapaszkodik, mert tudja,

itt már nem vár rá semmi. 

Békésen fogja lelkének batyuját, 

és várja, hogy jöjjenek érte, 

nem fél, mert lelkében él a béke. 

A nap gondolata

Sok könyv tud informálni, 

de csak egy könyv létezik, ami képes átformálni.

Pilinszky János: [ Hány milliárd szív halt meg...]

Hány milliárd szív halt meg szótlanul, 

hát engem ez a némaság kisért, 

ez

Cseri Kálmán: Jézus sírt

  

" Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét."   Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: "Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek."   Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók a nép vezetőivel azon voltak, hogy elveszítsék; de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép - hallgatva őt - rajongott érte."

Lk 19,41-48

      Jézus Krisztus öt nappal keresztre feszítése előtt, nem sokkal Lázár feltámasztása után, egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe. Erre az eseményre emlékezünk minden esztendő virágvasárnapján. A közelgő páskaünnepre sok zarándok igyekezett akkor a szent városba, és amikor felismerték Jézust, elkezdték éltetni Őt mint Messiás királyt.   

Lázár feltámasztása nyilvánvaló messiási jel volt mindenki előtt. A szívük meg tele volt a Messiás várásával. Vártak egy olyan szabadítót, aki felszabadítja őket a megszálló rómaiaktól, sokféle nyomorúságuk helyett bőséget hoz a számukra, és a népet a többi nép fölé helyezi majd.   

Elkezdtek éljenezni az emberek. Ruhájukat az útra terítették tiszteletük jeleként, a fákról meg zöld ágakat tördeltek és azokat lobogtatták a remélt győzelemnek az örömében. Aztán elkezdték kiabálni az ősi zsoltáridézetet: Hosiana, Uram, segíts! Áldott a Király, aki jön az Úrnak nevében! Jézus még soha nem vonult ilyen diadalmenetben, de elfogadta, amit mondtak, mert igaz volt, csak a mögötte levő váradalom volt hamis.   

Miközben ez zajlott körülötte, mit tett Jézus ezen a napon? Erről szeretnék ma beszélni. 

Mert miközben a sokaság ujjongott, Jézus három meglepő dolgot cselekedett. Meglátva a szent várost sírva fakadt. Azután beérkezve a templomba kikergette annak egyik udvarából azokat a kereskedőket, akik oda betolakodtak. És amikor csend lett a templomban, meggyógyította azokat a vakokat és sántákat, akik hozzámentek.   A sokaság tehát ujjongott, örömében tombolt, Jézus pedig sírt, a templomban rendet teremtett és gyógyított.   

Mielőtt közelebbről megvizsgáljuk Jézus különös virágvasárnapi tetteinek a jelentőségét és jelentését, figyeljünk fel arra, hogy milyen hallgatag volt Ő ezen a napon. Egész nap mindössze kétszer szólalt meg, akkor is igét idézett az Ószövetségből, az akkori Bibliából, és egyáltalán mindaz, amit ezen a napon tett és mondott, következetes ragaszkodás volt a Szentíráshoz, Isten igéjéhez, abból eredt, arra épült. - "Amint meg van írva", "hogy beteljesedjék az Írás" - ilyen közbeszúrt megállapításokat olvasunk az evangéliumokban. Minden, amit tett aznap, előre megjövendölt próféciák beteljesedése volt, beleértve még a kis csacsit is, aminek a hátán mint békét hozó király vonult be Jeruzsálembe.   

Miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült?   

Azért, mert látta, hogy annyira vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent. Nincsenek tekintettel rá. Egyáltalán nem figyelnek Isten törvényeire, rendelkezéseire, amiket pedig népe javára adott nekik. Évszázadokon át sorban megölték azokat a prófétákat, akiket Isten küldött hozzájuk, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni őt is. Ez a hitehagyott, lelkileg megvakult nép fejjel rohan a falnak és valóságos nemzeti öngyilkosságot követ el.   

Elhatalmasodott a képmutatás. A templom üzemel, áldozati állatok ezreinek a vére folyik ki az oltárokon. Egy-egy nagy ünnepen óriási tömegek fordulnak meg a szent városban. De vajon van-e valaki, aki azért jönne a templomba, hogy másként távozzék onnan? Vajon nem érvényes-e most is az, ami miatt Jeremiás által feddette Isten a népét: eljöttök az én házamba, letudjátok a vallásos kötelességeiteket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint előtte. (Jer 7,10)   

Mert a nép vaksága azt is jelenti, hogy nem látja bűnnek a bűnt, és nem ragyog előtte Isten érthetetlen és mérhetetlen nagy kegyelme, amit hittel megragadhatna. Kiabálják torkukszakadtából itt is: áldott a Király, aki jön az Úr nevében, de rég nem úgy tekintik már Istent, mint aki az ő Királyuk. Ők önmaguk, Isten nélkül akarják megoldani a problémáikat. És Jézus látja, hogy ez az Isten nélküli élet a biztos pusztulásba vezet. Ő már most, virágvasárnapon látja az üszkös romokat, amik negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sír. Ő messzebbre és mélyebbre lát. Ő egyáltalán lát, nem úgy, mint a lelkileg megvakult nép. A valóság láttán, mivel így is szereti az Ő népét, csak sírni lehet.   

Utána megtisztítja a templomot, ahova betört a világ. Hiszen mindenkinek magától értetődik már a kettős élet. Megfordulunk olykor a templomban, de éljük a magunk életét úgy, mint akik nem is járnak templomba. Az imádság csendjét megtörte a pénz csörgése, a hangos alkudozás, az állatok bőgése, egyáltalán mindaz a lárma és zűrzavar, ami az üzleteléssel együtt jár. Az üzletelés betolakodott a templom egyik udvarába, kiszorítva onnan Istent és az Ő tiszteletét.   

Akkor Jézus, földi szolgálata során ez egyetlen alkalommal, korbácsot fog és kiver onnan mindent és mindenkit, aki nem oda való, aki idegen, aki megszentségteleníti az Isten templomát. Nem azért tette ezt, mert olyan mérges volt, hanem azért, mert ez főbenjáró bűn volt. Mert mindez az egyházi vezetők asszisztálásával történt. Mert mindez haszonból, a pénzért történt. Mindez már fel sem tűnik ott senkinek. Ez a kettősség, hogy úgy teszünk, mintha tisztelnénk Istent, közben pedig nemcsak a templomon kívül élünk attól idegen szellemben, hanem még a templomba is behozzuk ezt az idegenséget.   

Amikor csend lett a templomban, hozzámentek a vakok és sánták. Egyszerű folytatást olvasunk: meggyógyította őket. Még most is, még ott is, ilyen lelkiállapotban is, közvetlenül a reá váró szörnyű szenvedések küszöbén is fontosabbak neki mások, mint ő maga. A kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók, a nyomorultak, a kitaszítottak. Ilyen Megváltónk van nekünk.   

Ezt történt virágvasárnap. És vajon, ha Jézus ma néz körül a világban, az egyházban, a családotokban, a szívünkben, akkor nem kell-e ugyan emiatt és ugyanígy sírnia? Hiszen ez a világ a maga gőgös önhittségében már nemcsak negligálja, semmibe veszi Istent, hanem kéjesen sárba tapossa azokat a rendelkezéseit és parancsait, amelyeket az érdekünkben adott nekünk. Amire Isten azt mondja: ezt tedd, azt nem tesszük. Amitől óv vagy tilt, azt nagy büszkén, dicsekedve gyakoroljuk.   

Ezt a világot elárasztotta a hazugságnak sokféle formája. Ma az számít ügyesnek és életrevalónak, aki minél nagyobbat, minél gyorsabban és mosolyogva tud hazudni. Csalni, lopni, házasságot törni, olykor még embert ölni is következmények nélkül lehet. A törvény sokszor a bűnöst védi a sértettel szemben. A válások számának félelmetes növekedése, a megkötött házasságok ijesztő csökkenése mutatja, hogy a társadalom fittyet hány arra, amit Isten a társadalom alapsejtjéről, férfi és nő kapcsolatáról, szerelemről, hűségről, házasságról, családról a mi érdekünkben mondott. Milliószám áldozzuk fel magzatainkat a kényelem, a félelem, a paráznaság oltárán. Az élvezet mindenek feletti bálvánnyá lett, amit mindenáron imádnak tömegek. És annyira vakká lettünk, hogy még annyi eszünk sincs, hogy meggondoljuk: ha így folytatjuk, ki lesz, aki megtermeli húsz-harminc év múlva a nyugdíjunkat. A kis tolvajok közül sokakat lecsuknak, a nagy rablók azonban szabadon dőzsölhetnek. És ki gondol arra, hogy ez hova vezet. Mi lesz, sőt már most mi ennek a következménye. Aki ebbe belegondol, az csak sírhat ezen a szomorú helyzeten.   

Közben büszkén menetelünk az istentelen Európába, amelynek a törvényei között ott van az úgynevezett antidiszkriminációs törvény is, ami már most előre veti egy várható keresztyénüldözésnek az árnyékát. De kit zavar ez? Kit zavar az, hogy a jövőnk tervezéséből kihagyjuk Istent, amikor a jelenünkben sincs benne? Amikor megszoktuk, hogy nélküle élünk.   

És vajon jobb-e a helyzet az egyházban, mint a világban?   

Egyik egyházi gimnáziumunkban éppen most nem fogadnak egy neves természettudóst, aki a maga hitéről tartott volna ott előadást, mint tudós, megvallva, hogy ő hiszi, amit a Biblia a világ teremtéséről ír. Azt mondták - nem a biológiatanár, a lelkészek -, hogy ők az evolúció hipotézisét hiszik, és nem akarják megzavarni a diákokat a Szentírás bizonyságtételével.   

Egy másik ilyen gimnáziumunkban kézzel-lábbal magyarázzák, hogy a tíz csapás természettudományosan értelmezendő és értelmezhető, mert egy modern fiatal csak azt fogadja el igaznak, amit racionálisan meg lehet magyarázni. Éppen ezért az Újszövetség csodáit kihagyják a Bibliából.   

Némely lelkészképző intézetben abból kell vizsgázni, hogy Pál apostol leveleinek jó részét nem Pál írta, a János írásait nem János írta, Mózes nem is élt. És mindezek a dolgok feltételezéseken, kitalált elméleteken alapulnak, de tényekként kezelik őket.   

Pontosan az történik, amire Pál apostol figyelmeztette Timóteust: "Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak." (2Tim 4,3-4).   

És mi a helyzet a gyülekezetekben?   

Egyre többen jönnek esküvőt megbeszélni, miután már évek óta együtt élnek paráznaságban, komoly, számon kérhető felelős döntés nélkül, úgy kényelmesebb, de az esküvőn óriási felhajtás van, mintha nemrég ismerték volna meg egymást. Sokaknak csak az fontos, hogy mennyi a virág és milyen zene szól. Kit érdekel, hogy milyen ige és imádság hangzik.   

Szilveszterkor azt mondja egy fiatalember: leszaladok a Torockóra megúrvacsorázni, aztán sietek vissza, hogy folytassuk a játékot. Milyen játékot? Kiderül, hogy öldöklésekkel megtűzdelt, üldözéses játékot játszanak órákon keresztül, amibe beleélik magukat, és az élményt viszik a következő napokra is.   

Nem erre mondta Isten éppen abban a jeremiási prédikácóban, amiből Jézus idézett virágvasárnap, hogy eljöttök az én házamba, letudjátok a kötelességeket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint addig? És hányan vannak, akik évek, évtizedek óta úgy járnak ide, hogy semmit nem változott az életük. Egy-egy igehirdetésből csak azokat a részleteket jegyzik meg, amiknek valami társadalmi vagy kulturális vonatkozásuk van, de a megtérésre hívó evangélium, a bűnről és az Isten kegyelméről szóló komoly tanítás, az üdvösség és kárhozat igazsága soha nem hatott el még a szívükhöz. Közben azt gondolják, hogy rendben van az életük. Vagy azért, mert ők már régóta hívők, még szolgálnak is. Egyébként sem mondott a lelkész ma se semmit, ami új lenne a számukra. Vagy azért, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi lenne az élő hit, az élő Jézussal való naponkénti együttélés, de meg vannak győződve arról, hogy derék polgárok, mit kínozza őket a lelkész. Pontosan úgy, mint Jézus idejében, Jeruzsálemben. Van egy általános istenhitünk, de Jézus egyáltalán nem király ténylegesen az életünkben.   

És hogy vagyunk Isten parancsaival a családban? 

Azt mondja a Szentírás, hogy az apák kötelessége, hogy megismertessék gyermekeikkel az élő Istent és az Ő nagy tetteit. Hány családban van közülünk olyan áhítat naponta, ahol ez történik? Vagy, hogy minimalista legyek: hány helyen szoktak asztali áldást mondani? Nem ledarálni valamit már kanállal a kézben, hanem szívből megköszönni, hogy van mit ennünk. Netalán azokra is gondolni, akiknek meg nincs.   

Hány szülő neveli gyermekeit az Isten rendelései szerint? Hány kicsi és felnőtt gyermek tiszteli a szüleit úgy, ahogy azt szintén Isten elénk adta?   

Ismerek olyan idejáró férfiakat, akik a hobbyjukat többre becsülik, mint a feleségüket. Olyanokat, akik nemcsak viszik haza a pénzt, hanem viszik otthonról is és képes templomos ember a kocsmában tölteni időt. Sokszor többet foglalkozik a kutyájával meg a kocsijával, mint a házastársával meg a gyermekeivel. Ezt látva Jézus ma is csak sírna.   

Arra van naponta több órájuk sokaknak, hogy a televíziót bámulják, de arra csak perceik vannak, vagy azok sem, hogy Isten előtt megálljanak azzal a vággyal, hogy: "szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!"   

Gondoljátok, hogy lehet ezeket következmények nélkül csinálni? Egy ideig igen. De Jézus virágvasárnap annak a sok hitványságnak, ami történt, a következményeit is látta és ezért sírt.   

Az a helyzet ma is, mint az első virágvasárnapon volt. A nép ujjongott, Jézus pedig sírt és kénytelen volt megtisztítani a templomot, és meggyógyítani sok nyomorultat. Lehet, hogy te ujjongsz, hogy sikerült egy csalást - kicsit, vagy nagyot - ügyesen megvalósítani, és Jézus sír. Lehet, hogy te boldog kéjjel fetrengsz egy idegen ágyban, és Jézus sír, hogy ilyen mélyre kerültél. Lehet, hogy mi kimegyünk innen derűsen, és kedélyesen beszélgetünk majd az ajtó előtt, és Jézus sír, mert talán ma sem tört össze a kemény szíved, ma sem nyúltál mohó hálával az Isten kegyelme után, ma is sikerült másokra érteni azt, ami elhangzott és világért se veszed magadra. Ma is maradsz abban az Isten nélküli állapotban akár vallásos vagy, akár nem, amiben Isten igéje és hívó szava talál.   

Jézus látván a várost sírt rajta, mert Ő látta azt is, hogy mi lesz vele néhány évtized múlva, ha így folytatja. Ő látja azt is, mennyire más lenne a házasságod, az egészséged, a családotok, a gyerekeid jövője, a nemzetünk sorsa, ha mindezt nem így csinálnánk, hanem úgy, ahogy Ő nagy szeretettel elénk adja a lehetőséget.   

Ha közülünk valaki komolyan veszi ma azt, hogy Jézus Krisztus az a király, akit éltetett a virágvasárnapi sokaság, akkor ezért a három dologért komolyan könyörögjön még a mai nap folyamán.   

Könyörögjünk azért, hogy ajándékozzon meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva.   

Könyörögjünk azért is, hogy tisztítson ki az életünkből mindent, ami Őt visszaszorítja vagy megrövidíti.   

Könyörögjünk azért, hogy gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben talán szenved az életünk.   

És ha úgy telt el ez a böjti időszak, hogy egyáltalán semmit nem jelentett a számunkra, akkor legalább a hátralevő néhány nap legyen a számunkra igazi böjt, ami most nem ablaktisztítással, meg talán mértéktelen bevásárlással telik el, hanem megalázzuk magunkat előtte, csendesen magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, s engedjük, hogy beszéljen velünk. Hogy egészen konkrét dolgokra mutasson rá az életünkben, és megerősítse bennünk azt a bizalmat, hogy lehet ezen változtatni. Nem kell nekünk ilyeneknek maradnunk. Felragyoghat előttünk az az igazság, hogy ezért kellett neki nagypénteken meghalnia. Mivel azonban ez megtörtént, számunkra is nyitva van az Ő kegyelme. Akkor nem kell majd a mi életünket nézve is azt mondania, amit itt Jeruzsálemnek mondott: "... mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét."   

Mit jelent az, hogy Isten meglátogatása?   

Az, amikor olyan közel hajol egy elveszett emberhez, hogy az meghallhatja az Ő hívását. Számunkra a meglátogatás ideje most van. Most, ebben az órában hangzik az Ő hívása. És aki felismeri az Ő meglátogatásának idejét, és enged az Ő hívásának, és most tud sírni a bűnein, annak Ő azt mondja: megajándékozza a bűnbocsánat el nem múló örömével. "Örök öröm lesz fejükön és elmúlik fájdalom és sóhaj." Aki pedig hagyja, hogy csak Jézus sírjon az életén, az meg az örökkévalóságot ott tölti el, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás. Most van a meglátogatás ideje.        

" Ma még lehet, ma még szabad, Borulj le a kereszt alatt. Elszáll a perc, az életed. Ma még, ha jössz, elérheted. Ne késs tovább, ne várj tovább! Ma kérd Atyád bocsánatát."

Forrás: cserikalman.hu

Sebestény-Jáger Orsolya: Isten gyermekei

…és tudom  

majd mind  

belehullunk végül egy fényekkel átszőtt új időbe.  

És nincsen tovább –, ez már egy másik dimenzió.  

  

A szűrő,  

akár egy  

kifeszített   

háló, és   

rajta, mint  

törés 

a  kereszt  

a rés:   

az Ajtó