2026. június 6., szombat

Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem












Isten, megmosdatsz újra
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
a végső életre megteremtenem.

Lao-ce: Tao Te King

67.vers

Nagy az én útam, tudja egész világ,  
s nem apad soha:  
mert végtelen,  
azért nem apad soha.  
Hogyha fogyna,  
az időben már elfogyott volna.  
Három kincsemhez ragaszkodom:  
első a szeretet,  
második a mérték,  
harmadik a tartózkodás.  
Szeretek, ezért bátor vagyok,  
mérték által hatalmas vagyok,  
visszavonulok, hát vezető vagyok.  
Manapság  
szeretet nélkül merészkednek,  
mérték nélkül vezérkednek,  
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:  
ezért elpusztulnak.  
Aki tapintattal vezet hadat,  
győzelmet arat;  
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.  
A természet fegyverezi  
s a szeretet védelmezi.

Weöres Sándor fordítása

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma












Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,  
a mester, egy lepkére mutatott.  
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam  
és most egy kicsit zavarban vagyok.     

– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,  
s a lepke vigan táncolt a napon,  
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...  
És felébredtem... És most nem tudom,     

most nem tudom – folytatta eltűnődve –  
mi az igazság, melyik lehetek:  
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét  
vagy a lepke álmodik engemet? –     

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!  
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –  
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke  
épp így hitte a maga igazát! –     

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán  
valami mégis megborzongatott,  
kétezer évig töprengtem azóta,  
de egyre bizonytalanabb vagyok,     

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény,  
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,  
a lepke őt és mindhármunkat én.   

Buda Ferenc: Tiborc tűnődik

Fura egy fordított világ ez:  
az lesz vátesz, aki lóvá tesz,  
sztár a zsivány, mester a kontár,  
a cinkolónak piros pont jár,     

szajhákon csillámlik a flitter,  
sarzsihoz jut sok kósza ritter,  
s vélvén magát vezérhajónak,  
vígan feszít vizen a hólyag.     

Prókátorok, hamis parasztok  
mérik a pórnépnek a snapszot:  
„Igyatok csak, danoljatok hát!  
(Fő az, hogy mi tartsuk a kottát.)”     

Kinek kabaré, kinek kínpad –  
színváltozás: forog a színpad,  
s játszván jó gázsiért akármit,  
hazudnak, hogy hasad a kárpit.     

Ál-király, mű-Bánk, mű-Petur bán  
folyton csak a zsebünkbe turkál,  
mind-mind a köz javát kívánja,  
akár a tíkokét a kánya.     

Hiteleznek és szavatolnak,  
hív jobbágyuk leszesz maholnap,  
s mielőtt még adnád dedóba,  
kölykedet is viszik adóba.     

S múlnak az évek, mint a percek,  
rajtunk nem könyörül a Herceg,  
így tehát, testvér, mi: Tiborcok  
húzzuk összébb a gatyakorcot.  
 

2026. június 5., péntek

Sajgó Szabolcs: az asztal




asztal 
ami körül van helye mindenkinek 
ami körül mindenki lehet önmaga 
ahol a többiek nevét mindenki 
örökre tudja 
a félelem ott többé nem igazgat 
árnyékaink nem követnek nincsenek 
a fő fogás ott az élet kenyere 
s koccintani hozzá a lélek itala 

hívogat az asztal 
kétezer éve 
mióta megjelent 

ha távolodunk tőle 
ha elfordulunk 
egymásra többé nem ismerünk 

feledjük újra kik vagyunk 
megint a rettegés igazgat akkor 
s a puszta nyers erő 
az egyetlen asztal helyett akkor 
a halál sok kis asztala lesz újra a miénk 

Pilinszky János: Csönd




Zárt az ablak. 
Csöndre int a titkok titka: 
két szemed, 
míg az ingaóra bongva, 
ó rugóra jár, ketyeg 
hallgató szívünk felett.

Jékely Zoltán: Ametiszt éjszaka












Itt vagy, a szíved hevesen ver, 
kattant a zár: ketten vagyunk, 
akár az a két ősi ember, 
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.   

Itt vagy, a szívem hevesen ver, 
ketten vagyunk, kattant a zár - 
mint ama két szép ősi ember, 
kit bűnbeesés perce vár.   

Szigetre úszunk, ring a bárka, 
egy-két csapás, puhán kiköt; 
belegázolunk a hinárba. 
Jobb, ha lehúzod a cipőd.                  

Ametiszt-színű éjszakában 
nem ismerünk mát, holnapot; 
már mentás partot ér a lábam - 
messze rúgom a csolnakot.   

Testünkre huncut isten ontja 
parázsló napja sugarát, 
e négy fal itt a horizontja - 
Ledobhatod minden ruhád!

Káli István: Örökség









J. A. szerelmeiből  

       Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,    
         Ha már szétesett.           
               (József Attila: Judit) 

      És lásd, akadt 
      nő, ki érti e szavakat, 
      de mégis ellökött magától.           
                    (József Attila: Nagyon fáj)  


      1. Jajong  

Jajong kihűlő versem, jég borítja, 
Se rím, se ritmus nem talál utat, 
A forma bomlik, bár még nem mutat 
Halálra semmi. És ha eltorzítja 
Is legszebb képem, mert hideg agyamnak 
A tiszta szó is csak puszta töltelék, 
Most már feledni kell: a szép emlék 
Hiába dédelget. Írjak magamnak 
Ezer jó strófát, mind-mind drágagyöngyöt? 
Vagy jó kedélyhez viccet? Várfalad 
A nem! Itt bent kevélyen megtapad. 
E kényszer-szó mindent dugába döntött, 
S az áldott láng ellobban végleg bennem. 
Utánad már csak bánatom marad.  


      2. Utánad  

Utánad már csak bánatom marad. 
A semminél aligha több és jobb ez. 
És mégis, szégyen nélkül kérlek, kérdezz: 
Mit éreztem, hallván tiltó szavad?! 
Megtudhatnád, milyen volt jégen állni 
Előtted, fejtől aljig meztelen, 
Miközben ott bent izzott, s fesztelen 
Tekintetedtől lelkem is megválni 
Készült e talmi, vásó porhüvelytől. 
Kétségeim közt úgy hittem, magad 
Is rájössz, nem kell mégse megtagadd, 
Mi úgy is jó lehet, hogy égre nem tör. 
S ha újra régi fénnyel néznél, kedves, 
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!  


      3. Dalolnék  

Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad! 
Letiltva poshad egykor zengő hangom, 
Hamissá torzít némaságom. Rangon 
Alulra kényszerítsz, így meghalad, 
Mit másként értenék. De megtanulnám, 
Hogy így is teljessé legyen a kép, 
S neked adhassak mindent, csak a szép 
Világát élhesd, és tekinthess úgy rám, 
Akárha még szabadna eldalolnom, 
Amit most úgy bezárt a tiltás: ritka 
A perc, amely elmémet még megnyitja, 
Miközben vérem éget, és feléd nyom, 
Taszít a tiszta ösztön. Megintesz?! 
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.  


      4. Íratlan  

Iratlan törvény – vágyam elszorítja, 
Kitörni nem mer, nincs is énekem, 
Amit e szűk világ megbír. Nekem 
Feszül a hit, hitetlenség borít. 
Ha Egyik kerül fölül, a másik szülte 
Határozatlanság fokoz le minden 
Nem titkolt érzelmem okán. Innen 
A félsz, hogy fölrepítsz a kétség-űrbe, 
Ahonnan visszatérni régi önmagához 
Büntelenül, jaj, senki nem tudott még, 
S ha vágyni mert, a lázadást leverték. 
Mindig akad, ki gyűlöl és elátkoz! 
Ezért is nincs már társad, hogy szerethess. 
Talán, ha egyszer újra én lehetnék...  


      5. Talán  

Talán ha egyszer újra én lehetnék, 
Ki áttörném holdad körül a kérget, 
Hogy megcsapolva elcsorogjon mérged, 
Amit hamis imádat termett. Ék 
Közöttünk minden tőlünk megvont, meghitt 
Egy-pillanat, amelyen átsugárzik 
Derűd, de mégsem élhetjük meg. 
Egy másik Világ tett végleg ön-fogollyá. 
Úgy vitt El tőlem és veszejtett tenmagadba, 
Hogy majdan már hiába dúlna fog- s köröm- 
Harc érted – benned s bennem is. Töröm 
Magam, remélve, hogy feléled s hadba 
Indít még ájult ösztönöd, hogy egy 
A társad mindenben, mi szép s öröm.  


      6. Társad  

A társad mindenben, mi szép s öröm, 
Csak úgy maradhat bárki, hogy megérti, 
Neked mit jó megélni: egy-egy fél ti?! 
Külön-külön a kettő?! Nem rút s üröm, 
A másik pár a győztes, hogyha élő 
E kettős. Nincs oly törvény, mely megtilthat 
Istentől áldott belső rendet. Nem hat 
Tirátok semmi kényszer, még ha félő 
Is, hogy egyszer felszínre tör az átok. 
Ott állnék mindig kívül a körön, 
De bent éreznéd, hozzád mint kötöm 
Magam ezernyi dallal. Dúdolnátok 
Dalom, s nem fogna ármány rajtatok, mert 
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm.  


      7. Zenében  

Zenében élnék, s tudnám, megtöröm 
A hallgatást, mit kételyed okoz. 
Elmondanád, jövőd miért fokoz 
Le múló perccé, bár úgy kötöm 
Magam mindenhez, mint ha hitbe zárva 
Viselném terhét napjaimnak. Látod, 
Akácra szálló méh vagyok?! Kiváltod 
Neked begyűjtött édes mézem tárva 
Nyitott kaptáromból ígéretekkel?! 
Miért is mentse át, ki érted él s hal, 
A májust új, zsibongó őszbe? Oly dal 
Miért is kelne tollán ék-verettel, 
Mit tiltásod megfojtott?! Hadd, enyhítsem 
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...  


      8. Feloldanám  

A kényszert minden hanggal – míg nevetnék – 
Feloldanám, és nem tudnál úgy élni, 
Hogy megtagadj magadtól. 
Mesél, mi Meséből sarjadt, játékot vehetnék 
Ezer varázsból, képzeletből, mintha 
Megtörtént volna mindaz, mit mi ketten 
Egyet akarva vágytunk. Én nevettem, 
Egy tarka lepke szárnyán ülve, mint a 
Koboldok, s bujtogattam benned titkolt 
Kislányos álmodat, hogy nemcsak fétis, 
De tiszta érzelem köt majdan mégis 
Hozzám. Megélhető az álom, nem holt 
Ábránd, ezt tudhatod. Oly könnyű lennél, s 
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is.  


      9. Gyöngéden  

Gyöngéden kapna fel az őszi szél is, 
A végtelen kitárulkozna néked, 
Hogy megtapasztald titkát. Minden éked 
Fölaggatnád e sárgult fára, hét kis 
Ajándék életed is kölcsönadnád, 
Hogy felnőhessek hozzád, és bemérjem, 
Mily óriássá lettél. Csak ne érjen 
Csalódás, meg ne torpanj, mert hamis vád, 
Hogy képtelen vagyok nyomodban szállva 
Betölteni körötted tág tered. 
Ha érzed, szárnyad nem viasz, s mered 
Vállalni tenmagad, Ikarosz, állva 
Hagynám a múltam, kérnék új jelent: 
Ellibbennék a Nap felé veled.  


      10. Ellibbennék  

Ellibbennék a Nap felé veled 
A Vízkereszt szűz-hó rügyében égve, 
A zajló jégből szállva föl az égre, 
Gergely havával törném meg teled. 
Cseresznyefákon én volnék a bimbó, 
Kalász ezüstjén lennék új varázs, 
Medárd után pipacsban friss parázs, 
A tarlód mellett érett édes ringló. 
Meggyűjteném minden igaz magod. 
A tiszta kékség fogná a kezed. 
A mustban forrnék életté neked, 
Hogy ködben is, ha lombod elhagyod, 
Ne zúzmarás lepel vakítsa meg a 
Te tiszta fényre szoktatott szemed.  


      11. Fényre  

Te tiszta fényre szoktatott szemed 
Emelted föl az égre, azt remélve, 
Talán meglátod – földi kincsét mérve – 
Teremtődet hajlongani. Ne vedd 
Zokon, te árva védtelen, imádott 
Ajándékot nem osztanak sosem 
Az égiek szemünk láttára. Vagy nem 
Reméltél tőle ily kegyet? Csak áldott 
Türelmedet kínáltad fel, hogy éltesd 
A bennem fellobbant szerelmet? Én is 
Olyan merészen vágytalak, mint Thétisz 
A megdicsőülést. Hiába. Egy test 
Vagyok csak, földi lény. Szíved szemét bár 
Lehunytad, szállnál egyre fennebb mégis.  


      12. Szállnál  

Lehunytad – szálltál egyre fennebb mégis – 
Csodálkozástól tágra nyílt szemed, 
Mert nem volt már fontos neked 
Belátni: végeztél! Elfedném hát kis 
Aszottá satnyult lelkem minden titkolt 
Atomnyi zegzugát, de tőled semmit 
Elrejteni nem tudtam még, mert sem hit, 
E szép hazugság, sem a kétely nem volt 
Erény vagy érték új megváltásomhoz. 
Ellöktél, mint kit nem zavar az árva 
Kapaszkodó, félénk ragaszkodása, 
Nem érdekelt, a holnapom halált hoz. 
Miért ígértél tiszta életet nekem 
E végtelen világból visszavágyva?!  


      13. Visszavágyva  

E végtelen világból visszavágyva 
Idők teljességére volt igényed. 
Azt kérted tőlem, higgyem Jézust, lényed 
Sugallatától térjek jóra. Ágyba 
Parancsoltál, betegként, s testem, lelkem, 
Egész mivoltom lett szolgája végleg 
A léttelenség új világképének. 
Csak mert, akár Ruben, szeretni mertem, 
Nem számított, Benjáminért mit tettem, 
Biztos holtából mentve Józsefet 
Sem kértem több kegyet. Nem bánt. 
Szemet Szemért csatában élő hulla lettem. 
De fénylik még szemedben új reményem: 
Nekem teremnél égi szellemet!  


      14. Teremnél  

Nekem teremnél égi szellemet, 
Nem sajnálón, de rám-csodálkozással? 
Bevallanám, hogy nem cserélnék mással, 
Legyűrném gőgöm is, mert kellenek 
Beszélgetéseink, feloldódásom 
A mindent érő, közhelyes világod 
Lebegtető vizében. Még élek, látod, 
Megújulok, mert nem csapdámat ásom, 
Mikor kezednek érintését lesve 
Kitárok mindent, érkeztedre nyitva 
Hagyom magam, kiszolgáltatva, kit ha 
Meleg köszönt, fellángol... Fagy-deresre 
Húztál, dermesztve rímet, ritmust, formát: 
Jajong kihűlő versem, jég borítja.  


      Mesterszonett  

Jajong kihűlő versem, jég borítja, 
Utánad már csak bánatom marad. 
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad! 
Iratlan törvény – vágyam elszorítja. 
Talán ha egyszer újra én lehetnék 
A társad mindenben, mi szép s öröm, 
Zenében élnék, s tudnám megtöröm 
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék... 
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is, 
Ellibbennék a Nap felé veled. 
Te tiszta fényre szoktatott szemed 
Lehunynád, szállnál egyre fennebb, mégis, 
E végtelen világból visszavágyva 
Nekem teremnél égi szellemet.  

2005. február 20.–március 8.  

2026. június 4., csütörtök

Sztrilich Ágnes: a Golgotán




csupaszon 
sebezhetőn 
ütésre várva 
a Hegytetőn –  
vérrel és 
könnyel kérni
az eget: 
Atyám, 
bocsáss meg!

Sztrilich Ágnes: közeledés





félve Feléd 
néztem 
lassan Eléd 
léptem 
meghajtottam 
fejem 
rámborult
Jelenléted –

Dsida Jenő: Ormok felé









Mindennap több, tisztább a szépség, 
szivárványosabb a szomorúság, 
közelebb búg az eszelős zene, - 
csak a barátaim sora gyérül.  

Nem bántanak, csak elszökdösnek, 
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény, 
ahogy mindjobban lángol a homlokom. 
Ketten se maradtak immár.  

Egy Madonna-arc fürdi magára még 
igéim hósziporkás zuhatagját, 
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.  

Megállok a fehér csúcs végtelenjén. 
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta, 
az a különös zene is itt kering. 
Az Istennek sincs társa az ormok felett.

Szálinger Balázs: Apa-monológ

Kérdezd meg magadtól, elszármazott, 
Elköltözött, álmait hajszoló, 
Mindig máshol jöttment-fiú: 
Eszedbe jut-e néha az apád. 
Van egy apád, úgy él mögötted, 
Mint egy ivartalan és elkötött 
Senki, aki nagyétkű fiút nemzett, 
De az a fiú elment, 
És ha veled dicsekszik, 
Nem tud otthon senkit se felmutatni. 
Apaságában naponta cáfolódik, 
Megszólítatlanul tartja magát 
Mint egy poros háló, alád; 
Ahogy te épülsz, 
Minden nap büszkébb, 
Minden nap keserűbb 
Ember lesz az apád. 

Nyilván gondoltál arra, hogy meghal. 
Nyilván tudod, hogy épp idegenben 
Leszel, amikor elér a híre, 
Nyilván felkészülsz arra a hírre – 
De arra gondolsz, hogy egy halálnak 
Képei vannak? 
Áll a szobában, mint egy zsák, eldől, 
Lever valamit, valamit eltör, 
Arcára esik, majd fölemelik  
        – gondolsz-e arra, 
Hogy egy halálnak képei vannak? 
Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel? 

Nem kéne egyszer leülni vele, 
S megígérni, hogy ott leszel aznap?

Sztrilich Ágnes: határhelyzet




érintettem a 
képtelenségek 
határát – 
elfogadtam
tehetetlenségem 
korlátját – 
és akkor 
átölelt Karod –
feltárult 
      a Titok!

Sztrilich Ágnes: ünnep




elmenni vágytam 
távol-messzire 
hívtál Hegyedre – 
kuckós magányt 
keresett szívem 
megosztottad 
velem 
Hűséged 
legyőzte 
menekülésem –

Sztrilich Ágnes: egyedül Te!




inog és 
omlik 
lépteim alatt 
út és falak – 
most tudom 
igazán 
a biztonság 
Te vagy!