Fekete István

Nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, 

ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Devecseri Gábor: Csak

Ha csak egy szőlőlevelet 

sikerül megörökítened,  

ha egyetlen sorod is odaérez 

a feszes fürtszemek fényköréhez,  

vagy ha csak vágyad támad a délutáni 

tóra tekintve, hozzá szót is találni,  

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni 

semmit sem áhítsz, csak belemerülni  

mint lelked otthonába: 

már nem éltél hiába.

Szabó Lőrinc: Téli fák

 

Hegynek vitt az erdei út. 

Megálltam. Vacogtak a fák, 

jobbra-balra messze kinyílt 

szemeim előtt a világ: 

a táj, mint vén agy vértelen 

eszméi, úgy levetkezett 

és nem maradt belőle, csak 

a csontváztiszta szerkezet.  

Tél volt és csönd, még semmi hó, 

az esti köd gyült és oszolt. 

Az elmúlt nyárnak a halott 

jelen csak kísértete volt 

s az élt, a múlt, mikor arany 

sípot fujtak itt a rigók, 

a zöld nyár, melynek hült helyén 

most füstként szürkült a bozót.  

Kísértet voltam én is a 

felboncolt és kipreparált 

erdőben: szinte csontomig 

éreztem a csupasz halált. 

– Fa vagyok én is, ágbogas 

csontváz! – és éreztem a gúzst 

s hogy az idő hogy marja le 

rólam is a lombot, a húst.  

Soká és mozdulatlanúl 

álltam ott a dermedező 

csöndben… És lepattant egy ág 

és megmoccant a temető. 

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most 

rám fogta ezer fekete 

vasvilláját és körülállt 

a halott vázak erdeje.  

– Nono! – ráztam fel magamat 

és megindultam és mire 

elértem az első házakat, 

átjárt az élet melege, 

de tovább is, egész uton 

láttam még, hogy a ködön át 

hogy döfködtek felém fekete 

szarvaikkal a téli fák.

Hajdú Szabolcs Koppány: Lelki percek

  „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”

 

           Természetes, hogy földi tapasztalataink alapján azt mondjuk: életre halál jön. Ez törvény. Ebben nincs pardon, ez alól nincs kivétel. Mi keresztyének mégis beszélünk folytatásról. Nem mi találtuk ki, a Bibliában olvashatunk erről, és mi úgy döntöttünk, hogy elhisszük, amit a Biblia ír. Persze megértem, kívülről nézve nem sok értelme van folytatásról, meg halál utáni életről gondolkozni, hiszen semmilyen tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésünkre ezzel kapcsolatban.  

De vajon az, hogy valamit nem tudunk tudományosan alátámasztani, elég ok-e arra, hogy ne is higgyünk benne?  

Nekünk éppen azért ünnep a húsvét, a feltámadás, mert azt éljük meg, hogy van egy törvény, a halál törvénye, ami felett egyszerre csak, egy erősebb törvény kezd működni.  

Hihetetlennek tűnik, pedig a fizikai megtapasztalhatóságban is van olyan, hogy egy törvény, ami ránk nézve káros hatású is akár, egyszerre csak felülíródik egy másik törvény által. Gondolj csak a repülésre! A tömegvonzás a gravitáció törvénye szerint: amit feldobunk, az leesik. Ez alapján a repülőgép egyetlen percet sem tudna a levegőben tölteni. Mégis, ha ezek után valaki elég bátor, és felszáll a repülőre, azt tapasztalhatja, hogy egy másik törvény kezd hatni: az aerodinamika törvénye. Ezért tehát, hogyha a repülő hajtóműve elég tolóerőt tud létrehozni, ezáltal elég megfelelő sebességre tud felgyorsulni a repülő, a szárnyakon létrejön a felhajtóerő és repülünk.  

Ez nem azt jelenti, hogy a gravitáció törvénye többet nem létezik, hanem belép a képbe egy másik törvény. Ezt azért tudjuk elfogadni, mert sokunk tapasztalata az, hogy repülővel el lehet jutni A-ból B-be. De nem volt mindig ez így! Az emberiség ősi vágya volt az, hogy repülni tudjon, de évezredeken keresztül a tapasztalás, a zuhanás volt. Csak körülbelül száz éve van az az élményünk és tapasztalatunk, hogy képesek vagyunk repülni, hogy van egy törvény, ami felül tudja írni a gravitáció törvényét.  

Mi keresztyének tudjuk, hogy van, és létezik a halál törvénye. De azt is tudjuk, mert hisszük, hogy van annál egy nagyobb törvény, a feltámadás törvénye, és ezt Krisztus feltámadása óta mindnyájan megtapasztalhatjuk. Ahhoz, hogy ezt először megtapasztaljuk, valójában fizikailag meg sem kell halni, mert amikor az ember megtér, az élete megváltozik és megújul, akkor új, nagyobb törvények kezdenek működni az életében.  Ezért a régi törvény így hangzik: életre halál jön. Ez az ember rendje. De az új törvény úgy hangzik: halálra élet jön. Ez az Isten rendje!  

Forrás: hirado.hu

Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

Gyertyám homályosan lobog… 

Magam vagyok… 

Sétálok föl s alá szobámban… 

Szájamban füstölő pipám van… 

Multam jelenési lengenek körűlem… 

Sétálok, sétálok, s szemlélem 

A füst árnyékát a falon, 

És a barátságról gondolkodom.     

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Őri István: Meddig ér a szó?

Felszáll-e imám Hozzád, Istenem? 

Vagy jobban kell hinnem, 

hogy érintsen a kegyelem? 

Amit reggel, s este mondok: 

meddig ér a szó? 

pilleszárnyon lebeg, 

vagy lehúzza a gravitáció?  

Mikor sikoltok Feléd, 

s mikor lelkem örömtől ragyog, 

látod-e szememben a rettegést, 

vagy a tüzet, a fénylő csillagot? 

Mikor nem gondolok másra, 

mert gyönyörű a világ, 

mikor nem gondolok másra

mert a kétség Hozzád kiált, 

szavam felszáll-e az égig?! 

Hallasz-e, ha Rólad gondolkodom? 

Itt vagy-e, ha néha Veled álmodom?  

Meddig ér a szó? Meddig ér a kegyelem? 

keresem, kutatom, de megtalálom-e helyem? 

vastagszik-e az ezüst fonál, 

melyre az ember, Istent keresve, rátalál?  

Meddig ér szavam, nem tudom, 

de tovább már nem is keresem, 

s nem is kutatom, 

mert nem tarthat vissza 

sem kétség, sem gyötrelem, 

hogy teljes szívemből szeresselek, Istenem!   

Jékely Zoltán: Az erdő téli csendje

Mint már a roppant gyilkosság után, 

mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – 

olyan kihalt, olyan sötét a táj: 

hangomra senki, senki se felel.  

Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? 

Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? 

Meghalt az erdő, semmi felelet, 

csonttá fagyott örökre a bozót.  

Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! 

Egy cinkeraj hirdette az Igét, 

bolondul cincogott száz nyitnikék, 

s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.  

Rigó-lelkekből az ág tetején 

oly bűvös hangerővel fuvolált 

az újuló fészekrakó remény, 

hogy az irígységtől szavam elállt!  

És most e csend, e kristályosodás, 

homogén a legalsó csillagig, 

ahol madár és ember nem lakik – 

s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.  

(1962. december 27.)

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről 

ha egyszer krónikámat 

megismerhetnéd 

a leghosszabb hétről 

amikor végig 

a szomjan-halók 

őrjítő szomjúságával 

szomjúhoztalak

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

a világon a legnagyobb fájdalmat 

talán éppen a szeretet okozza, 

kivétel nélkül mind,

ha sokszor, sokáig észrevétlen is,

mint egy lappangó betegség, 

de mindegyikben benne van 

a mérhetetlen fájdalom csírája, 

nincs, mi nála nagyobb kínt okozhatna, 

ezt az ember jól tudja, 

mégis ragaszkodik hozzá, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre, 

szeretet nélkül olyan az ember,

mint a kincsesláda kincs nélkül, 

mint a Nap, amelyik kihűlt, 

amelyik meleget nem ad, 

amelyik csak a nevében ugyan az, 

pedig azt a tűzet hordani nem lehet könnyű, 

és mégis, mindig kell az utánpótlás, 

hogy életet sugárzó Nap maradhasson, 

szeretet miatt van a legtöbb, 

a legnagyobb fájdalom, 

a világon minden rossz mégis 

a hiányából fakad, 

minden, ami nélküle történik 

a világot pusztítja, 

és minden, ami tőle születik 

széppé varázsolja, 

ha a szeretet nagyon tud is fájni, 

az embernek, 

hogy kibírja az életet, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre.

A nap gondolata

A szeretet az élet kenyere.

Kányádi Sándor: Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok, 

és lemenőben hold ragyog. 

Ébredeznek a kis patak 

bokraiban a madarak. 

Derengeni kezd a fák hegye, 

és már ellátni messzire. 

A legnagyobb hegy tetején 

most veti lábát meg a fény. 

Kapaszkodik a virradat 

vitézeként a nyári nap.  

A tisztás fölött nyári kék. 

A tisztáson már őzikék 

ízlelgetik a csillagok 

s a hold hullatta harmatot. 

Köztük egy suta két fülét 

antennaképpen tárja szét. 

Fülel, szimatol: nincs-e vész; 

még a nappal is szembenéz. 

őrködik, hogy a többiek 

békében legelhessenek.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom, 

árokpart árva éke, 

talpig fegyverbe öltözöl, 

pedig lelked csupa béke. 

Neved gúnyolva mondja: szamár! 

s gyűlölve mondja: tövis! 

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád 

mostoha is.  

Porban s napban sorvadva virulsz 

torzonborz vértezetedben; 

sok kín szerezte neked e jó 

páncélt a sebek ellen! 

Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely 

megbántott – Jaj, ne bánts! 

(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy, 

szegény bogáncs?)  

Nekem szép vagy, dacos virág, 

sivatag utak éke; 

hol az élet mást megöl, te megállsz, 

talpig fegyverben a béke; 

és mintha tudnál valamit, 

barátságtalan, bús virág, 

amit nem tudnak, csak sasok 

és katonák.  

Mozdulatlan katona vagy: 

befelé őr, őre magadnak! 

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak; 

és állsz még, állsz még akkor is, 

mikor az ősz maró 

esőiben megrothad a rét 

és jön a hó.  

Mint múzeumban holt lovagot 

páncélja idéz kevélyen, 

szuronyos csontvázad úgy zörög 

december jég szelében; 

de mint holt őr, helyeden maradsz 

egész az új tavaszig, 

melynek, a nyár halálakor, 

üzentél valamit.

Fésűs Éva: Hóvirág

A hó alól üdezölden 

kibújtam, és felkötöttem 

pici, fehér bóbitámat, 

jó hírt hoztam a világnak!  

Alszik még a zúzmarás fa, 

fogva tartja fagy varázsa, 

de a föld szíve titokban 

egyre melegebben dobban.  

Erdő, mező, ébredjetek! 

Tavasz tündér a vén telet 

napsugárral csiklandozza, 

míg elcsöppen jégcsap-orra!

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam, 

szirmok füstjét ontó alma-ág. 

Hervadás aranyködébe fúltan 

tünedezik már az ifjuság.  

Lassúbb lett szívemnek lódulása, 

csípi dér, belémar a hideg. 

Mezítlábas nagy csatangolásra 

nem hívnak már nyírfaligetek.  

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve 

olvasztgatja szóra ajkamat. 

Hová lettél, kedvem frissessége, 

szemem fénye, érzés-áradat?  

Vágyaimat fukarabbul mérem;

álmodtalak volna, életem? 

Mintha lovon szálltam volna fényben, 

piros lovon tavasz-reggelen.  

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar réz-szín levele. 

Mégis mindörökre áldva áldom, 

hogy virultunk s meghalunk bele.  

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Hát itt vagyok

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,   

           félmeztelen. 

Jeges novemberi szél fújja,   

           szítja szívem. 

Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,   

           már szaga van 

gondolataimnak, mit mondok   

           hajléktalan. 

Beérném én már, kitaszítva,   

           akárkivel. 

Bordáiba, meleg barlangba   

           búna szívem. 

Jó volna, amíg tart a tél,   

           medvék, vadak 

módján kitelelni az éj   

           szíve alatt. 

Jó volna, amíg künn a föld   

           zúg, hánytorog, 

hinni, a világ anyaöl.   

           S még nem vagyok.