2026. szeptember 4., péntek

Boda Magdolna (ne keressetek)











Most nem vagyok itthon senkinek. 
A telefonom is néma. 
Ne keressetek. 
Csak a Napnak vagyok elérhető 
és a Szélnek. 
Fekszem egy mezőn 
hanyatt mint egy halott 
pedig nagyon is élek 
bámulom az eget 
fürdetem arcom a kékjében. 
Munka? – fenéket! 
most dolgozzon rajtam a természet: 
láttassa magát szépnek. 
Idő? – annyi van 
vissza is adhatnék belőle 
Pénz? – amit akarok úgysem 
vehetnék érte 
Szerelem? – ó ez már nem az? 
Majdnem. 
A szívem szabad; 
Az lenne jó, ugye, ha 
nem lenne más csak tavasz, 
napokból csak vasárnap, 
bámulva az eget, 
feküdni a mezőn hanyatt.

Janikovszky Éva: A tükör előtt

       (Egy kamasz monológja) 

     Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.  

     De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság.  

     Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.  

     Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.  

     És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.  

     Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.  

     És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!  

     És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!  

     Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.  

     De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.  

     Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.  

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.   

Fodor Ákos: Sose bánd




a hang… a hangot a csend szüli meg 
és észre talán csak úgy veszed, 
ha már vele-száll, vele zeng 
szíved…  

a fényt a szem fura mágusaként 
úgy zárja keretbe a vaksötét, 
hogy élesen álljon a kép 
eléd!  

sose bánd 
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés, amíg élsz, 
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 
vagy a lét peremén, hol a hang 
meg a fény elenyész, 
sosem árt, ami ér, sem a rossz 
sem a jó 
sose kész…  a csend… 

a csendet a hang szüli meg 
és észre talán csak úgy veszed, 
ha hozzásímulsz, 
s veletart szíved  

sose bánd 
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés, amíg élsz, 
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 
vagy a lét peremén, hol a hang 
meg a fény elenyész, 
sosem árt, ami ér, 
sem a rossz sem a jó 
sose kész.  

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés, 
amíg élsz, de ha lenn, 
de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled. 
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog, 
mást súg az ész. 
Valami mégis azt kívánja: Nézd, 
tedd meg, ha teheted! 
Mindig arra a harmadikra hallgass, 
mert az a szeretet.  

Messzire mentél. 
Fáradt vagy. Léptél százat. 
Valakiért mégegyet kellene. 
De tested, véred lázad. 
Majd máskor! – nyugtat meg az ész. 
És a jog józanságra int. 
De egy szelíd hang azt súgja megint: 
Tedd meg, ha teheted! 
Mindig arra a harmadikra hallgass, 
mert az a szeretet.  

Valakin segíthetnél. 
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. 
Tán összetörte a szíved. 
Az ész is azt súgja: Minek? 
De Krisztus nyomorog benne. 
És a szelíd hang halkan újra kérlel: 
Tedd meg, ha teheted! 
Mindig arra a harmadikra hallgass, 
mert az a szeretet!  

Ó, ha a harmadik 
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne! 
Lehet, elégnél hamar. 
Valóban esztelenség volna. 
De a szíved békességről dalolna, 
s míg elveszítenéd, 
bizony megtalálnád az életet! 
Bízd rá magad arra a harmadikra! 
Mert az a szeretet.

A nap gondolata




Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, 
Töröld le könnyedet: Jézus szeret!

   Ole Theodor Moe       

Bazsó Éva Andrea: Ima




Összekulcsolt kezem között 
féltve őrzöm kincsemet.  

Megfoghatatlan - 
mégis érzem.  

Isten arcát hordozom 
szívemen.  

Bazsó Éva Andrea: Az élet csodái




Mily hatalmas lélek vagyon 
e törékeny porhüvelyben. 
S e tökéletlen test mégis 
mennyi csodát véghez vihet. 
Káprázat elméje, 
külleme elbájoló. 
Megannyi sokszínűség, 
mi e földön teremtetett.  

De sok van, ki szívtelen, 
és gaz tetteket követ. 
Hisz gyarló az ember. 
Gyűlöl és szeret. 
E furcsa létben 
mi hát a mozgatórugó?  

Az igaz és hamis út határa 
hol egybemosódik, 
a jóra rátalálni 
csak nemes szívvel lehet. 
Mégis változhatunk 
a jóra törekedve. 
S ha gyarló is az ember, 
gyűlöl és szeret.  

Szíve telve szeretettel, hittel. 
Ne veszítsd hát a reményt. 
Ember! 
Bízz a jóban, nemesben. 
S magadban találd meg 
a végtelent.  

2026. szeptember 2., szerda

A nap gondolata




" Hálás vagyok Istennek azért, 
hogy látnom engedi teremtett alkotásaiban a szépséget."

Johannes Kepler     

Pilinszky János: Apokrif








Elmondja Lutter Imre

 1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

2026. szeptember 1., kedd

Sztrilich Ágnes: „vesd le sarudat…”












vonaglott 
a föld 
gyökerem 
görcsöt vetett – 
remegett 
repedezett 
a törzs 
vérkönnyeket 
lángoltak 
az ágak 
és a Kereszt 
Csipkebokor 
lett és 
ráborult 
a Csend –

Trausch Liza: A szeretet megbocsát




" Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett." 
Lukács 7,47  


         Egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Bejön egy bűnös nő, aki odamegy Jézushoz, és lábait könnyeivel mossa, és hajával törli meg. Az Úr elmondja a farizeusnak, mit nem adott neki. Amikor bejöttem, nem adtál vizet, nem csókoltál meg. Azt is elmondja, hogy ennek az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, és nagyon szeret. Nézzük meg, hogy függ össze a szeretet és a bocsánat. Minél több bűnöd bocsáttatik meg, annál jobban fog áradni a szeretet. Bárcsak egy kicsi rés nyílhatna meg, hogy áradhatna rajtad keresztül a szeretet. Nincs nekem sok bűnöm - mondta valaki. Egyformán sok van mindnyájunknak. Ha nem látod, akkor is. Csak eltakarod az igazolásaiddal, hogy másokat okolsz mindenért. Bár ott lenne a szívedben, hogy több bűnt lássak meg, több bocsánatot kaphassak, jobban szerethessek. Isten csak Jézusért bocsáthat meg. Isten igazságos. Jézusban a bűn megkapta büntetését. Jézusban a Megváltó Isten jött le erre a földre. Amint hozzáfordulsz, megtapasztalhatod, hogy ő bocsáthatja meg bűneidet. Lélekben kell elmenned, nem lábbal, arra az egyetlen helyre, ahol Isten megbocsáthat. Egy híres olasz festő festett egy képet. A kereszt alatt ott állt az egész világ, és hangzott értük az imádság: "Atyám, bocsáss meg nekik!" Az olasz festőnek a képén volt egy üres hely, ahol senki nem állt. Isten hagyott még egy üres helyet. Az a hely a te helyed. Még ma odaállhatsz. Odamehetsz te is, ahol hangzik az imádság. A szenvedő, az érted szenvedő szeretet neked is megbocsát - Isten haldokló Fiáért.       

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én – 
meglepetés e költemény 
     csecse 
     becse:  

ajándék, mellyel meglepem 
e kávéházi szegleten 
     magam 
     magam.  

Harminckét évem elszelelt 
s még havi kétszáz sose telt. 
     Az ám, 
     Hazám!  

Lehettem volna oktató, 
nem ily töltőtoll koptató 
     szegény 
     legény.  

De nem lettem, mert Szegeden 
eltanácsolt az egyetem 
     fura 
     ura.  

Intelme gyorsan, nyersen ért 
a „Nincsen apám” versemért, 
     a hont 
     kivont  

szablyával óvta ellenem. 
Ideidézi szellemem 
     hevét 
     s nevét:  

„Ön, amig szóból értek én, 
nem lesz tanár e féltekén” – 
     gagyog 
     s ragyog.  

Ha örül Horger Antal úr, 
hogy költőnk nem nyelvtant tanul, 
     sekély 
     e kéj –  

Én egész népemet fogom 
nem középiskolás fokon 
     taní… 
     tani!  

1937. ápr. 11.

Zsoltár 139.




1   A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. 
2   Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 
3   Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 
4   Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. 
5   Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 
6   Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 
7   Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? 
8   Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott 
      is jelen vagy. 
9   Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, 
10  kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. 
11  Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a 
      világosság: 
12  a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint 
      a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. 
13  Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. 
14   Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak 
      alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. 
15  Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha 
       a föld mélyén képződtem volna. 
16   Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, 
      a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. 
17  Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! 
18  Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok. 
19  Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek! 
20  Akik csalárdul beszélnek rólad, ellenségeid, hazugul mondják ki nevedet. 
21  Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat? 
22  Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé 
      lettek. 
23  Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg 
      gondolataimat! 
24  Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

József Attila: Keresek valakit












Tele vágyakkal zokog a lelkem 
Szerető szívre sohase leltem, 
Zokog a lelkem. 
 
Keresek Valakit s nem tudom, ki az? 
A percek robognak, tűnik a Tavasz 
S nem tudom, ki az.  

Csüggedő szívvel loholok egyre, 
Keresek valakit a Végtelenbe, 
Loholok egyre.  

Könnyim csorognak – majd kiapadnak: 
Vágyak magukkal messzebb ragadnak – 
Majd kiapadnak!  

Búsan magamnak akkor megállok, 
Szemem csukódik, semmitse látok – 
Akkor megállok.  

Lelkem elröppen a Végtelenbe, 
Tovább nem vágyom arra az egyre, 
A Végtelenbe.  

1921. október 31.

József Attila: Curriculum vitae

       


       1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják. 

       Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.  

       1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. 
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.  

       A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.  

       Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.  

       Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.  

       A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.  
       
       Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.

(1937)