2026. február 22., vasárnap

Biblia



 
...mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok.   
Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, mindig mindenhez hozzászoktam, a jóllakáshoz is, az éhezéshez is, a bővölködéshez is, a szűkölködéshez is. 
Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít. 
Filipp 4, 11b -13

Trausch Liza: Hányszor lehet megbocsátanom



" Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom, még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." 
Máté 18,21-22 


        Péter  kérdez, és Jézus egy példázatban mondja el a választ a kérdésére. Péter nem azt kérdezi, hogy hányszor kell, hanem hogy hányszor lehet megbocsátanom. Mintha azt kérdezné Péter: jó ez nekem, hogy még hétszer is megbocsátok? Jézus azt feleli: nem hétszer, hanem az eredeti szöveg szerint hetvenszer hétszer, ami sokkal több, mint hetvenhétszer. Péter attól fél, a másik embernek árt azzal, ha újra és újra megbocsát. Vajon neked nem árt az, ha Jézustól mindig újra bocsánatot kapsz?! Jézus példázatainak legnagyobb része a mennyek országáról szól. Mégpedig azért, mert mindnyájunknak legnagyobb vágya a mennyország. A mennyországot sokan valahol messze képzelik el. Az elveszett Paradicsom, az Úrral való közösség, az a mennyország, a zavartalan boldogság. Ha ez megvan, akkor boldog vagy, és amíg megvan, addig vagy boldog. Amíg ez a töretlen, zavartalan boldogság megvan benned, addig ez a mennyország. Jézus azért beszél erről, mert újra mondom, hogy szívünknek ez a legmélyebb vágya, és ennél kevesebb nekünk soha nem elég. Sokféle földi boldogságot kaptunk már, de sohasem eleget. A szívünk és lelkünk szomjúságának csak ez elég. A mennyország akkor kezdődhet el számodra, ha rád nehezedik bűneidnek súlya, és tudod, hogy Jézus nélkül nem tudsz megállni az Atya előtt, mert rászorulsz a kegyelemre.    

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel












Fehér fényben, fehér ruhában, 
Egy férfi jár előttem egyre. 
Vezet, vezet, kezem kezében, 
Föl a magányos, nagy hegyekre. 
Az emberarcok ködbe vesztek, 
Ketten vagyunk a hegyeken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.  

Megláboltam a pusztaságot, 
Homokviharos, sívó tengert. 
Szürke porát szívemre szórta, 
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 
De tikkadt lelkem felüdítve 
A Mester arca járt velem. 
Kezem meleg kezébe fogta, 
S én követem.  

Lehevertem illatos fűre 
Oázisok mézes szelében, 
Elálmodoztam rózsás felhőn, 
Távol dalon, zsongó levélen. 
De kezét homlokomra tette 
S megnyitva álmodó szemem, 
Előre mutatott a Mester, 
S én követem.  

Elértem a hegyek tövébe 
S indultam fölfelé nyomában. 
Dideregtem a szirti szélben, 
A szikla megvérezte lábam. 
Ha megálltam, szemembe nézett 
És rám mosolygott csendesen. 
S belém szállott a Mester lelke. 
És követem.  

Mikor az első csúcsra értem, 
Verejtékes nap estelén, 
Megkísértett a nagy Kísértő, 
És egy világot tárt elém. 
De a Mester szemembe nézett, 
Szomorú szemmel, könnyesen, 
S rajta kívül nem láttam semmit. 
És követem.  

Járok magányos hegytetőkön, 
A magasságos szirthazában. 
S egy férfi jár előttem egyre, 
Fehér fényben, fehér ruhában. 
Léptünk alatt meleg virágok 
Serkednek a vad köveken. 
Kézen fogva vezet a Mester, 
S én követem.

2026. február 20., péntek

Ágai Ágnes: Télvíz












Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Dienes Eszter: Nem hiszek

Százezer évre innen, 
százezer évre onnan, 
felkelek reggel, 
semmi sehonnan.  

Máma nem jön a postás, 
máma nem jön levél, 
máma tegnapot írnak, 
tegnap sem jön levél.  

Szólni kéne, írni kéne, 
hogy válaszoljanak, 
de nem hiszek tollban, 
papírban, szívben – 
magányos sas vagyok 
órabérben egy szirten.

Ágai Ágnes: A semmi ágán

Már egy hete csak 
József Attilára gondolok. 
Szép, okos, búskomor fejére, 
melyet végül sínre hajtott 
az ólmos ég alatt. 
Igéit mormolom magamban 
pontosan, szépen, ahogy írta. 
Szavai lelkemben tapsikolnak. 
Verseit meglelte hazája, 
kései siratón elsiratta. 
De az utókorra hagyta, 
hogy mulasztását helyrehozza. 
Persze, az utókornak ez a dolga. 
Emlékezni jó rá, és nagyon fáj. 
Könnyű dicsérni, mikor már 
szoborként ül a Duna partján. 
Őrizni ott kellett volna: 
Szárszón!

József Attila: Kései sirató









Harminchat fokos lázban égek mindig 
s te nem ápolsz, anyám. 
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, 
kinyujtóztál a halál oldalán. 
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 
próbállak összeállitani téged; 
de nem futja, már látom, az időből, 
a tömény tűz eléget. 

Utoljára Szabadszállásra mentem, 
a hadak vége volt 
s ez összekuszálódott Budapesten 
kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 
A vonattetőn hasaltam keresztben, 
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 
neked, én konok, csirkét is szereztem 
s te már seholse voltál. 

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 
édes emlőd s magad. 
Vigasztaltad fiad és pirongattad 
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 
Levesem hütötted, fujtad, kavartad, 
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! 
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad – 
félrevezettél engem. 

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat 
hoztad el – kértem én? 
Mért görbitetted mosásnak a hátad? 
Hogy egyengesd egy láda fenekén? 
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel 
s mindent elrontsz, te árnyék! 

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből 
jajongva szült, eleven hitedet. 
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, 
mind visszaloptad az utolsó órán! 
A gyereknek kél káromkodni kedve – 
nem hallod, mama? Szólj rám! 

Világosodik lassacskán az elmém, 
a legenda oda. 
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 
észreveszi, hogy milyen ostoba. 
Kit anya szült, az mind csalódik végül, 
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, 
ebbe fog belehalni. 

2026. február 19., csütörtök

Fekete István




Nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, 
ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Devecseri Gábor: Csak

Ha csak egy szőlőlevelet 
sikerül megörökítened,  

ha egyetlen sorod is odaérez 
a feszes fürtszemek fényköréhez,  

vagy ha csak vágyad támad a délutáni 
tóra tekintve, hozzá szót is találni,  

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni 
semmit sem áhítsz, csak belemerülni  

mint lelked otthonába: 
már nem éltél hiába.

Szabó Lőrinc: Téli fák


 






Hegynek vitt az erdei út. 
Megálltam. Vacogtak a fák, 
jobbra-balra messze kinyílt 
szemeim előtt a világ: 
a táj, mint vén agy vértelen 
eszméi, úgy levetkezett 
és nem maradt belőle, csak 
a csontváztiszta szerkezet.  

Tél volt és csönd, még semmi hó, 
az esti köd gyült és oszolt. 
Az elmúlt nyárnak a halott 
jelen csak kísértete volt 
s az élt, a múlt, mikor arany 
sípot fujtak itt a rigók, 
a zöld nyár, melynek hült helyén 
most füstként szürkült a bozót.  

Kísértet voltam én is a 
felboncolt és kipreparált 
erdőben: szinte csontomig 
éreztem a csupasz halált. 
– Fa vagyok én is, ágbogas 
csontváz! – és éreztem a gúzst 
s hogy az idő hogy marja le 
rólam is a lombot, a húst.  

Soká és mozdulatlanúl 
álltam ott a dermedező 
csöndben… És lepattant egy ág 
és megmoccant a temető. 
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most 
rám fogta ezer fekete 
vasvilláját és körülállt 
a halott vázak erdeje.  

– Nono! – ráztam fel magamat 
és megindultam és mire 
elértem az első házakat, 
átjárt az élet melege, 
de tovább is, egész uton 
láttam még, hogy a ködön át 
hogy döfködtek felém fekete 
szarvaikkal a téli fák.

Hajdú Szabolcs Koppány: Lelki percek



  „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”

 

           Természetes, hogy földi tapasztalataink alapján azt mondjuk: életre halál jön. Ez törvény. Ebben nincs pardon, ez alól nincs kivétel. Mi keresztyének mégis beszélünk folytatásról. Nem mi találtuk ki, a Bibliában olvashatunk erről, és mi úgy döntöttünk, hogy elhisszük, amit a Biblia ír. Persze megértem, kívülről nézve nem sok értelme van folytatásról, meg halál utáni életről gondolkozni, hiszen semmilyen tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésünkre ezzel kapcsolatban.  

De vajon az, hogy valamit nem tudunk tudományosan alátámasztani, elég ok-e arra, hogy ne is higgyünk benne?  

Nekünk éppen azért ünnep a húsvét, a feltámadás, mert azt éljük meg, hogy van egy törvény, a halál törvénye, ami felett egyszerre csak, egy erősebb törvény kezd működni.  

Hihetetlennek tűnik, pedig a fizikai megtapasztalhatóságban is van olyan, hogy egy törvény, ami ránk nézve káros hatású is akár, egyszerre csak felülíródik egy másik törvény által. Gondolj csak a repülésre! A tömegvonzás a gravitáció törvénye szerint: amit feldobunk, az leesik. Ez alapján a repülőgép egyetlen percet sem tudna a levegőben tölteni. Mégis, ha ezek után valaki elég bátor, és felszáll a repülőre, azt tapasztalhatja, hogy egy másik törvény kezd hatni: az aerodinamika törvénye. Ezért tehát, hogyha a repülő hajtóműve elég tolóerőt tud létrehozni, ezáltal elég megfelelő sebességre tud felgyorsulni a repülő, a szárnyakon létrejön a felhajtóerő és repülünk.  

Ez nem azt jelenti, hogy a gravitáció törvénye többet nem létezik, hanem belép a képbe egy másik törvény. Ezt azért tudjuk elfogadni, mert sokunk tapasztalata az, hogy repülővel el lehet jutni A-ból B-be. De nem volt mindig ez így! Az emberiség ősi vágya volt az, hogy repülni tudjon, de évezredeken keresztül a tapasztalás, a zuhanás volt. Csak körülbelül száz éve van az az élményünk és tapasztalatunk, hogy képesek vagyunk repülni, hogy van egy törvény, ami felül tudja írni a gravitáció törvényét.  

Mi keresztyének tudjuk, hogy van, és létezik a halál törvénye. De azt is tudjuk, mert hisszük, hogy van annál egy nagyobb törvény, a feltámadás törvénye, és ezt Krisztus feltámadása óta mindnyájan megtapasztalhatjuk. Ahhoz, hogy ezt először megtapasztaljuk, valójában fizikailag meg sem kell halni, mert amikor az ember megtér, az élete megváltozik és megújul, akkor új, nagyobb törvények kezdenek működni az életében.  Ezért a régi törvény így hangzik: életre halál jön. Ez az ember rendje. De az új törvény úgy hangzik: halálra élet jön. Ez az Isten rendje!  

Forrás: hirado.hu

2026. február 18., szerda

Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…












Gyertyám homályosan lobog… 
Magam vagyok… 
Sétálok föl s alá szobámban… 
Szájamban füstölő pipám van… 
Multam jelenési lengenek körűlem… 
Sétálok, sétálok, s szemlélem 
A füst árnyékát a falon, 
És a barátságról gondolkodom.     

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Őri István: Meddig ér a szó?

Felszáll-e imám Hozzád, Istenem? 
Vagy jobban kell hinnem, 
hogy érintsen a kegyelem? 
Amit reggel, s este mondok: 
meddig ér a szó? 
pilleszárnyon lebeg, 
vagy lehúzza a gravitáció?  

Mikor sikoltok Feléd, 
s mikor lelkem örömtől ragyog, 
látod-e szememben a rettegést, 
vagy a tüzet, a fénylő csillagot? 
Mikor nem gondolok másra, 
mert gyönyörű a világ, 
mikor nem gondolok másra
mert a kétség Hozzád kiált, 
szavam felszáll-e az égig?! 
Hallasz-e, ha Rólad gondolkodom? 
Itt vagy-e, ha néha Veled álmodom?  

Meddig ér a szó? Meddig ér a kegyelem? 
keresem, kutatom, de megtalálom-e helyem? 
vastagszik-e az ezüst fonál, 
melyre az ember, Istent keresve, rátalál?  

Meddig ér szavam, nem tudom, 
de tovább már nem is keresem, 
s nem is kutatom, 
mert nem tarthat vissza 
sem kétség, sem gyötrelem, 
hogy teljes szívemből szeresselek, Istenem!   

Jékely Zoltán: Az erdő téli csendje









Mint már a roppant gyilkosság után, 
mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – 
olyan kihalt, olyan sötét a táj: 
hangomra senki, senki se felel.  

Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? 
Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? 
Meghalt az erdő, semmi felelet, 
csonttá fagyott örökre a bozót.  

Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! 
Egy cinkeraj hirdette az Igét, 
bolondul cincogott száz nyitnikék, 
s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.  

Rigó-lelkekből az ág tetején 
oly bűvös hangerővel fuvolált 
az újuló fészekrakó remény, 
hogy az irígységtől szavam elállt!  

És most e csend, e kristályosodás, 
homogén a legalsó csillagig, 
ahol madár és ember nem lakik – 
s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.  

(1962. december 27.)

2026. február 16., hétfő

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről












a leghosszabb hétről 
ha egyszer krónikámat 
megismerhetnéd 
a leghosszabb hétről 
amikor végig 
a szomjan-halók 
őrjítő szomjúságával 
szomjúhoztalak