Olvastam egy tanulmányt, ami a fogyasztói társadalom működésével kapcsolatosan született, és ebben volt egy mondat, amely így hangzott: „Minden termék addig okozza a legnagyobb boldogságot, amíg a pénztárhoz tartunk vele.” Frappáns, szellemes mondat. Itt nyilván nem egy liter tejről van szó, hanem olyan termékekről, amire már régóta vágyott az ember, nagy értéket képviselő eszközökről. Persze, utána is jelenthet boldogságot az adott termék, de az a pár perc, vagy pár másodperc, amíg az ember a pénztárhoz megy vele, az maga a beteljesülés, legalábbis sokaknak.
Sokféle motivációból lehet vásárolni. De sokszor valójában nem is az adott termék szükségessége, hanem a szerzés, a fogyasztás öröme hajtja az embert. Fogyasztani ugyanis jó. Megszerezni valamit jó. Sőt, még jobb akkor, hogyha többet tudok fogyasztani és többet tudok megszerezni, mint a másik, mint a munkatársam, vagy mint a családtagom, vagy mint a szomszédom. Bizony, itt van a kutya sokszor elásva.
Lehet, hogy valójában nincs is szükségem arra az adott termékre, vagy lehet, hogy nem pont erre a termékre lenne szükségem, sőt lehet, hogy egyáltalán meg sem engedhetném magamnak az adott terméket. Na, de hát a szomszédnak van, a munkatársamnak van. Megesz a sárga irigység! Addig nem nyugszom, amíg én is meg nem szerzem.
Irigység. Lehetne akár ennek a szónak a kapcsán valami pozitív kimenetelű dologra is számítani. Hogy valami hiányzik az életemből, ezt felismerem, és annál jobban dolgozom, megbízhatóbban, keményebben, csak azért, hogy megszerezhessem. De legyünk őszinték, egyikünknek sem ez jut eszébe először az irigységről, hanem inkább az, hogy megvakítja az ember józan ítélőképességét a valódi szükségek tekintetében. Vágyakat ébreszt termékek, eszközök, státuszszimbólumok iránt, és meggondolatlan cselekedetekre sarkall, azok eléréséért.
A fogyasztás mögött tehát sokszor irigység van, az irigységet pedig az összehasonlítgatás táplálja és ébresztgeti. A másikhoz képest hol tartok? A másikhoz képest mim van, mennyi pénzem van, mit engedhetek meg magamnak. És mivel az élet már csak olyan, hogy mindig lesz valaki, akinek nálam több pénze van, magasabb státuszban van, többet engedhet meg magának, ezért a szív táptalaja mindig kész az irigységre.
Persze olyan is lesz, aki nálam rosszabb helyzetben van, akkor pedig a beképzelt gőgösség vesz erőt az emberen, és lenézi a másikat.
De ki vagyok én valójában? Nem a másikhoz viszonyítva, nem a másikkal összehasonlítva. Én ki vagyok, mint egyszeri, megismételhetetlen csodája a Teremtőnek? Én mire vagyok képes? Nekem mi adatott? Nekem milyen lehetőségeim vannak, személyre szabottan? Normális esetben ezekre a fontos létkérdésekre az ember a családjában kapja meg a választ, gyerekkora óta. A család lehet az a hely, ahol támogató szeretetükkel tükröt tartanak az ember elé. A család lehet az a hely, ahol valódi értékre tanítanak, hogy ne a fogyasztás és az irigység legyen életem mozgatórugója. A család lehet az a hely, ahol a szülők bölcs szeretete végzi el bennem az engedelmességet és a jóságot, nem pedig szigorú elvárások, amik agyonnyomják az embert.
A Biblia azt mondja: „ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és gonosz tettek.”
Én rendben, békességben szeretnék élni, és nem pedig zűrzavarban. Tudom, amíg a szívem dobog, addig mindig lesz ok, az élet szolgáltat okot az irigységre. De ha én istenfélő, hívő emberként már megértettem, hogy mi táplálja az irigységet, akkor onnantól csak rajtam múlik, hogy engedem-e elterebélyesedni az életemben.
Forrás: Lelki percek - hirado.hu
.jpg)
.jpg)
