A nap gondolata

A hívő élet titka, hogy nem az a döntő, mi történik velünk, hanem az, 

hogy ami velünk történik, hogyan hat ránk. Legyen nagyobb bennünk a bizalom az Úr iránt, mint a félelem a helyzetünk miatt.

Illyés Gyula: Távol vagy

Távol vagy, akkor vagy velem,      

akár a Sors, a csillag. 

Mindenség tagja vagy már, egy helyen 

állsz, és repülve oldod titkainkat.  

Múlté, jövőé, s ha akad    

még: Istené vagy újra, 

ha két karomból elbocsátalak. 

Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.  

Halálra, semmiségre. Ez    

lesz hát, ha elbocsátom 

e földet is, melyet te képviselsz. 

Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.

Illyés Gyula: Hajnali alvó

Márványból ébredő nyugodt 

arcod egy félpillantást rám nyitott.            

 Elalszol újra. Még 

a Mester zárva tartja műhelyét.  

Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még            

egyet, ide – belém, 

ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat            

a helyén.  

Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-            

dat, ahogy még ma ragyog, 

így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó            

pillanatot.   

Béki István: Megbocsátod-é?

             Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 

hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 

hogy leperzseltem hófehér karod? 

Hogy ingválladra tört levelet szórtam, megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 

hogy áztattalak forró könnyesőben? 

Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 

megbocsátod-é?

Gergely Ágnes: Találka

           Reflexiók egy Kálnoky-vershez 

                       I  

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt 

pénzed. Előtted egy doboz Kossuth. 

A könyvtár antik sírkövei közt 

kikopott márványpadlón vitt az út. 

Az út s a lépcső nem vitt sehová. 

A park hideg. Az utca ködpamacs. 

Egy presszó villog. Benn zenés felár. 

És nincsen senki, aki kölcsönad. 

De átlátszik a gonosz üvegen 

a sok egyforma öltöny, ahogy ott 

jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot. 

És táncolnak – ó, rút albérletek, 

kollégiumok! –, elfedi a füst 

a titkos, izzadt remegést, amíg 

a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”. 

Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso. 

Felnőtt Európa. Fények. Fizetés. 

Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex. 

Ha majd mindegy lesz egyszer az evés. 

Így láttalak egy kirakat előtt. 

Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr. 

Az üres utcán heves fény cikázott. 

Védekezőn az arcodhoz emeltél.     

                       II  

A Duna-parti tört lépcsők mögött 

rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk. 

Ha tudta volna, hol van Budapest, 

ilyen helyszínt választott volna Hitchcock. 

Válladig értem. Behunyt szemmel is 

láttam, alattunk elhúz egy uszály. 

„Az oroszok ott viszik a szenet.” 

„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.” 

Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott 

az utolsó szál cigarettabél, 

és holnap minden kezdődik elölről 

a könyvtár antik sírköveinél, 

és park és tér és ablak és belátnak, 

és vaskályhák és izzadt zuhanyok, 

és kölcsönök és elsején megadni, 

s a pincér tálcán visz egy konyakot, 

és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp, 

nem jutunk túl a Duna-parti tört 

lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép, 

s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört, 

csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan, 

ha nem viheti felnőttként a terhet. 

Zeneszóval közelget Európa. 

Védekezőn az arcomhoz emellek.   

Nadányi Zoltán: Az ifjúság

Az ifjúság egy rossz barát, 

Mely mindig bajba, sárba ránt 

S veszélyt zúdit ránk mindenütt. 

De ha a válás perce üt 

S búcsúzkodik a rossz barát, 

A szívünk mindent megbocsát; 

Ontunk keserves könnyeket 

S marasztanók... De nem lehet.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne dicsérj senkit szemtől-szembe, 

Ne hizelegj szembe senkinek, 

Mindenkit háta mögött dicsérj, 

De úgy, hogy ő is hallja meg.

Nadányi Zoltán: Tanács

Ne gondolkozz a szíveddel, 

Mert úgy ezer tüske vár; 

És ne szeress az eszeddel, 

Mert az élet úgy sivár.

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék, 

pillanat-életem szilánkja, 

mit a halál tesz majd lapátra. 

Mégis szeretném elmondani még 

a boldogság káprázatát, 

amely vasmarkú fájdalmak között is 

annyiszor rám talált. 

A tüskéket hitemnek rózsafáján, 

s konok kapaszkodásomat 

a Gondviselés szalmaszálain, 

mikor cserbenhagytak az álmaim. 

Az események könyörtelenségét s azt a csodát, 

ahogyan mégis mind hasznomra vált. 

Beomlott reménységek romjain 

tücsökmuzsikás szavak vigaszában 

az örök érvényű mesék 

mindent megoldó képletét, 

s ahogy felrázták alvó szívemet 

a szeretet áramütései, 

amikor emberszemek sugarával 

emberen túlról üzent Valaki. 

A harcokat hitvány magammal, 

amikor elfordult az angyal; 

kétségeket és bizonyságokat, 

egész esendő voltomat, 

s közben a kegyelem 

keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit 

lehajtott fejemen. 

. 

Lassan elengedő gyökereimben 

érzem a remegést, 

s egy mámorító titkot, 

hogy élni nagyon szép volt. 

Csak ezt akartam elmondani még.

Réfi János: Fél-idő

                 Kovács Istvánnak  

Ha visszanézek, merre vitt utam, 

azt hihetném, tévedezve jártam 

a létben és e hajrázó futam 

nem volt más, csak bolygó illat-áram.  

Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem. 

Mondják: „Lázát mélységektől kapta, 

és elvesztette mindenét, hiszen 

nem írt, csupán elfutó patakba.”  

Most megállok, merengve sorsomon, 

mert ím, mégis önmagam maradtam. 

Mi voltam én? Füledbe mormolom: 

Kézmozdulat őszi alkonyatban.   

Réfi János: Krisztus Emmausban

      

         Caravaggio festménye nyomán  

Illanó hitünk gyorsan elhagyott. 

Nem ismertünk fel – szemeink vakok! 

És a vérnyomot se láttuk, melyet 

a szeg ütött, a roppant sebhelyet.  

Vándornak hittünk; egy a sok közül, 

ki velünk vacsorál, s talán örül, 

hogy kap némi jó szót, kevés étket, 

s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.  

Derűs voltál, s tán nem is bántad azt, 

hogy nem ismer fel e három paraszt… 

De végül – bár hinni, látni késtem – 

rád ismertem a kenyértörésben.

Sztrilich Ágnes: mint a kisgyerek

rájöttem 

én Neked 

mit sem 

adhatok – 

mindent csak 

Tőled 

várhatok – 

Te értem 

adod az 

Életed 

én pedig 

rád mosolygok 

miként 

a kisgyerek –

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”

ne röptess 

engemet 

magasabbra 

magamnál 

add szeretnem 

kicsinységem –

Sztrilich Ágnes: megrágalmazva

1. 

rámtapadt békanyál 

sodronykötéllé vált 

a sötétben – 

pókháló lábakkal 

fojtogatott a vád 

minden 

sötét lett – 

hajnalthozó Szellő 

felragyogó Csillag 

tágas mezőkre 

      vezetett – 

2. 

hogyan 

mondhatnám 

hamis a vád? 

ártatlan hiszen 

csak a Bárány, 

      tudom – 

hogyan vallhatnám 

igaz a vád? 

mert bennem 

mégis ártatlan 

a Bárány, 

ugye, tudod?   

3. 

teszem a 

dolgom 

mással mi 

gondom 

majd csak 

megóvsz 

egyszer majd 

igazolsz ha akarod – 

a Te dolgod – 

4. 

vakmerőség 

az egyedüllét 

veszélyes 

a magány – 

keménnyé tesz 

a meg-nem-értés 

keserűvé 

a vád – 

5. 

kinek mondjam 

a mondhatatlant? 

ki értené 

az érthetetlent? 

      dadogó szívem 

      vajúdó titkait 

      titkos vágyait 

emberségem 

kimondhatatlanságait?! 

6. 

én nem értem 

a perlést – 

engem ijeszt 

a vád – 

én nem értem 

a perlőt 

      nekem 

Te fájsz! 

7. 

kemény 

szívemből 

keserű 

forrás 

fakadt ki 

      a fájdalom –  

Endrődi Sándor

Valakit, valamit szeretni kell. 

A szerető szív tündököl. 

S Isten világa örök éj marad 

Annak, ki mindent csak gyűlöl.