Farkas István: Élet

Szívem dobbanása 

a Te ütőeredben.

Trausch Liza: Boldog ember

"Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és a csúfolódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, 

és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal." 

Zsoltár 1,12  

          A boldog ember útja: Jézus! " Én vagyok az út!" Az egyetlen út, amelyen elérhetsz mindent, amire szükséged van. Más úton ne járj! Minden más út a gonoszok útja, a hazugság útja, a csalások útja. Vajon neked valóban Jézus az út? Rajta keresztül kapsz mindent? " És csúfolódók székében nem ül." Ez a legveszélyesebb. Megállni valahol, de gonosz helyen leülni?! Nehéz fölkelni, ha egyszer az ember leült. Sokszor van beszédemben csúfolódás. Éle van a szellemeskedésnek. Mindenkinek tetszik, de valakinek fáj. Ebben a székben senki nem lehet boldog. Megszólal a lelkiismeret hangja: csak ezt ne mondtam volna! Az ember sokszor rájön, mennyi keserves órát okozott öregeknek, akiknek már úgyis olyan nehéz volt az élet. Három "nem" egymás után. Nem jár, nem áll meg, nem ül le. De van egy "hanem". Az Ige nem csak azt írja le, ami boldogtalanná tesz. "Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége." Valaha ráébredtél-e már, hogy milyen csodálatos az Isten törvénye? Benne van a kegyelem. Amikor Isten azt mondj a valamire "ne!", szeretetéből int. Isten minden "ne" szavában szeretet van. A bűn ott kezdődik, amikor az embernek nem kell Isten szeretete. Aki elgondolkozik Isten törvényéről, az egyre jobban megérti, és egyre jobban szereti Őt. Isten Jézus Krisztusban betöltötte a törvényt. Jézus elszenvedte helyetted a büntetést. Fogadd el az áldozatát, és abban a percben boldog ember leszel.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Széll Barnabás: Mit mondasz majd...

Mit mondasz majd, 

ha előtte állsz, 

egyedül, magad?! 

Kérdések tüze 

zúdul ott neked. 

Nem lesz ember pajzs, 

akit feltarthatsz, 

hogy ő is ezt teszi, 

és nem mondhatod: 

Ezt pont te kérdezed?! 

– Ő példát adott – 

A legszebb ruha 

előtte nem takar. 

A legszebb mosoly 

Őt nem téveszti meg. 

Semmit sem ér ott 

a pénzed és bűn 

a pesszimizmusod, 

mire mindig volt okod.  

Mit mondasz majd...  

Malejkó Norbert: Emlékszem rád

Emlékszem rád Uram, 

azokból az időkből 

amikor még nem éltem, 

ahogy a teremtett világot 

szeretetből és alázatosságból 

lágyan körém fontad, 

ott léteztem belül, benned, 

végtelen jóságod tengerében, 

fényen túli valódi fényben. 

Emlékszem, ahogy hívtál 

az életre, és hogy ott vársz, 

már emlékszem előre.

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól 

a fa az űrbe szimatol, 

a csend törékeny és üres, 

a rét határokat keres. 

Riadtan elszorul szived, 

az út lapulva elsiet, 

a rózsatő is ideges 

mosollyal önmagába les: 

távoli, kétes tájakon 

készülődik a fájdalom.

Sék Gusztáv: A békesség

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. 

A feladat egyszerűnek látszott, 

s ő nyomban neki is látott. 

Rajzolt tengert, széltől mentesen, 

rajta egy hajót, mely állt csöndesen. 

Utasa mind lusta álomba merült... 

s a kép összegyűrve a szemétre került. 

Nem békesség volt a papíron, 

hanem szélcsend és unalom. 

Aztán újabb rajzba kezdett, 

s egy szundító öreg bácsit festett. 

De békességet nem ábrázolt ez sem, 

nekiállt hát, hogy tovább keressen. 

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, 

békésen legelésző birkanyájat... 

A papírkosár lassan tele lett, 

s közben be is esteledett. 

Ám az este sem volt békés, 

messziről hallatszott a mennydörgés. 

Vihar közeledett, az ég rengett, 

a festő az ablaknál töprengett. 

Nézte a szélben sodródó leveleket, 

a villámokat, mik átjárták az eget. 

A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, 

kövér esőcseppek verték az ablakot. 

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, 

Istent kérte hát, hogy csodát tegyen. 

Tekintete ekkor ismét a fára esett, 

s ott meglátta, amit egész nap keresett. 

A fa egyik vastag benső ágán, 

úgy a fának szíve táján, 

a viharról szinte mit sem sejtve, 

ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. 

Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. 

Ez hát az igazi békesség. 

- Uram, te megmutattad békességedet! 

- szólt a festő, és nem tévedett. 

Csodálatos isteni békesség ez, 

mit a viharban alvó madár jelképez. 

A világ legyen bármily nyugtalan, 

ha szívünkben Isten békessége van. 

Ő minden gondot vállára vesz, 

s bennünket szabaddá, békéssé tesz. 

Az Ő békessége tökéletes, 

minden félelemtől mentes. 

Nekünk szánja ezt a békességet, 

s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem. 

Ínyemre szorítom a szavakat, 

felszívom a betűket. 

Szólj! Hallgatlak. 

Fülledt éjszaka csendjében 

percegnek a kimondott 

és kimondatlan szavak. 

A te hangodon röpködnek, 

mint bódult madarak                       

a kalickátlan éjszakában. 

Hangod puhán, sötéten 

hullámzik, mint a tenger. 

Sztereóban hallom, 

innen és odaátról. 

Nincs korlát, nincs sövény közöttünk. 

A szavak héját felpattintja az éj. 

Elmondhatsz mindent, 

amire eddig nem volt 

erő, bátorság, alkalom. 

A világ elaludt, 

csak én hallgatlak éberen. 

Beszélj! 

Most értelek meg igazán!

Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek - részlet

"Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól.”   

50 éves barátságunk emlékére.

A nap gondolata

Mint villámlás valál, fényes, rövid. 

Nem tudni honnan, nem tudni hová, 

Azt sem tudnók, voltál-e igazán? 

         Ha a rom, mit hagyál, nem mondaná.         

Madách Imre

2001. szeptember 11.

Két izzó oszlop tornyosult az égre, 

Kettéhasadt a tiszta, kék selyem, 

Szemtanúk lettünk, s megdermedt a béke, 

Amikor megállt lenn a létezés. 

A por fojtogató, sűrű fellegében 

Emberi sorsok hulltak, mint a hó, 

Kéz a kézben a zuhanás csendjében, 

Hol elnémult minden földi szó. 

Acél és beton porrá lett a mélyben, 

De a hiányuk mindörökre fáj, 

Két fénysugár ég most az éjszakában, 

Ahol a sebzett, néma múlt megáll.

A nap gondolata

Az emberi szív úgy lett teremtve,  

hogy űr marad benne, ha nem az élő Isten tölti be. 

Pascal

Aknay Tibor: Kicsi gesztusok kellenek

Kicsi gesztusok, 

csöndes félszavak 

kellenek, 

azok nem tépnek 

alig gyógyult 

sebet, 

egymást hordozni 

lélektenyéren 

és látni 

a másik szemében, 

hogy milyenek vagyunk. 

Kicsi gesztusok kellenek, 

nem a visszavágás 

hevülete, az 

öngerjesztő sérelmek 

poklában égve 

csak sínylődik a 

lélek. 

Kicsi gesztusok kellenek, 

hogy tudj emlékezni, 

amire kell, 

és feledni is, 

ha élni akarsz.

Bazsó Éva Andrea: Isteni szeretet

Ha látsz hajnali fénysugárt, 

mely fénylőn világítja a láthatárt.  

Mezőn nyíló virágokat, 

mi csodás színekkel hívogat.  

S oly hatalmas bérceket, 

csúcsát el nem érheted.  

Gondolj arra, az mind-mind 

Én vagyok.  

Wass Albert: Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus, 

aki az utcasarkon kéreget, 

mert felette tiszta ég ragyog, 

s az ég szereti a szegényeket.  

S a koldusok nagynéha hinni tudnak, 

Istenben, égben, s abban, ami szent, 

és imádkozni tudnak és szeretni 

s a lelkük álma: Léthe-parti csend.  

És jó annak, kit szánakozva néznek 

és megsiratják fátylas csillogását 

mosolytalan két könnyező szemének.  

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem 

pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen, 

mindenkinek adósa maradok.  

Mert szeretetben, hitben és reményben 

a koldusnál is koldusabb vagyok.

Sebestény-Jáger Orsolya: Novemberi imádság

Uram szelídíts meg bennem,  

ki tékozlón haragját szórja, 

pedig karjával ölelhetne át, 

mint messzi vetések fölött a vihart, 

ha kergeti a felhők megtépett, sötétkék raját. 

Taníts sírni is, mint esőcseppek  

hullnak, néma víztükörbe 

boglyas fák árnyéka alatt, 

és tanítsd szeretnem, mit adsz az úton 

és meggyűlölnöm azt, amit tennem nem szabad.