A nap gondolata

A hűséget próbáló ember tudja, hogy 

reménytelen versenytársa az abszolút hűségű Istennek. 

Vasadi Péter

Sztrilich Ágnes: 'via negativa'

magányommal 

vétkeztem 

Ellened – 

magamba zárkózva 

érzem 

Jelenlétedet – 

      hiányként 

      vágyként 

Valóságod –

Parancs János: Kaleidoszkóp

Divatjamúlt, kopott ruhában, 

elhanyagolt, lyukas cipőben, 

kezében hervadt virágcsokorral, 

fején kócos hajkoronával.  

Mint a jobb helyekről 

eltanácsolt iszákos rokon, 

farba rúgott házaló vigéc, 

kukában kotorászó öregasszony.  

*  

ködsisakban ködruhában álldogál 

torz árnyék a koponya belső falán  

*  

Kezdetben volt a tűz, a lendület, 

kezdetben volt az önhitt vallomás; 

maradt a szégyen, az üres papír, 

maradt a döbbent hallgatás.  

*  

Idősebb vagyok, 

mint a kő, 

mint az út pora, 

még néhány hónap, 

s idősebb leszek, 

mint volt anyám, 

sose kívántam, 

s ide jutottam, 

a testi romlás stációi 

várnak reám.  

*  

Ez a világ megérett már a pusztulásra, 

így szólt, majd eltávozott az angyal.  

*  

Van, aki fél, rejtőzködik és hallgat, 

van, aki locsogással tölti idejét, 

van, aki önimádatba dermed, 

de te haszontalan dolgokkal ne törődj.  

*  

Üresség és közöny fészkel szivemben. 

Amit reméltem, már nem remélem. 

Amiért harcoltam, zavaros hóbortnak vélem 

Valaha törekedtem a megváltó gesztusokra. 

Ma már csak az ép eszemet védem.  

*  

ha szólítasz 

itt vagyok  

engedelmes és türelmes szolga 

zúgolódás nélkül várom 

hívó szavad  

*  

És folytatódik a hercehurca 

a kimerevített pillanat után. 

Gyufasercegés, cigarettafüst, 

köhécselés, aztán szipogás. 

Konvencionális, lassú mozdulatok. 

Bámészkodó, orrát turkáló kamaszfiú. 

Amikor az útkanyarból visszanézek, 

már üres a tér, csak a köd szitál.

Sztrilich Ágnes: kérdés

át tudod-e 

adni 

mécsesed – 

rá tudod-e 

hagyni 

életed 

kezére?

Sztrilich Ágnes: diagnózis

1. 

lusta tompaságom 

távoltartotta 

Jelenléted – 

nyugtalan 

fontoskodásom 

betöltötte 

Szentélyed – 

vádló szomorúság 

bénította 

      imám –

2. 

homályos üresség 

poros 

magány 

telepedett agyamra – 

nincsen szavam 

Rólad! 

      olyan 

távol vagy! 

3. 

hiába esőzik 

a Szó 

nem érinthet – 

bár hallom 

a Hangod 

nem melenget – 

süket és vak 

koldus 

a szívem kér 

      Nyissál meg!

Sztrilich Ágnes: 50 felé

változások kora 

bennem 

álmatlanságok 

lepnek el 

test és lélek 

szorongva figyel 

hát már hanyatlik 

      az út – 

már hazafele 

      fut 

de legalább lásd 

aranylik a hárs 

öleld át a 

fanyar áfonyát 

halkan surranj 

hulló falevél 

ne is vegye észre 

fű-fa-barát 

a változást 

majd csak 

      a távozást –

Oravecz Imre: Ryokan beköltözik a faluba

Magányosan éltem itt az erdőben, 

de megöregedtem, 

és már támaszra szorulok, 

most visszatérek a világba: 

a nagyobb magányba.

Nádasdi Éva: Zsoltár

Tele van az élet jóval; kenyérrel, tisztával, sóval. 

Adjál, Uram, menedéket, adjál, Uram, tisztább létet. 

Adjál, Uram, nyugodalmat, vándornak, hogy vándorolhat, 

éhezőnek adjál étket, s töröljél el minden vétket. 

Félutamon szólok hozzád: közel legyél, 

Istenország. Adjál, Uram – enyhet adni: ne kelljen így megfáradni 

Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány, vagyok farkas. 

Adjál, Uram, menedéket: félelmemül ne rakj fészket. 

Fiókád – én – elesetten keresgéllek elveszetten. 

Szép új napot kéne fonni, gyerekekről gondoskodni: 

család, béke, galamb, alma, s cifraságom fogadalma: 

néked, Uram, felajánlom sok álságos cifraságom. 

Adjál nekem Uram – békét, add az ember menedékét; 

segíts nekem, Uram, árván: vagyok félben a szivárvány; 

Uram, hallgatlak a szélben, eme végső menedékben: 

nem kell dohány, nem kell talmi, csak én tudjak irgalmazni; 

vegyél el a terheimből, adjál többet terveimből; 

társat kérek, menedéket: terveimben rakjál fészket; 

Tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem elveszni: 

ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem irgalmaztam: 

bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg a vereséget: 

segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt – ember lenni.

Pardi Anna: Ifjúság

Az élet nem ismer előkészületeket: 

hirtelen érzed meg a halál 

nyers víz szagát, és hirtelen 

a parti fűzek békéjét.  

És hirtelen érzed meg 

egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon: 

bárhogy is kapkodsz, 

elmúlt fiatalságod,  

s az égretörő fák ágai mögött 

egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel 

sötétlik 

a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Tornai József: Féltestvérem, a természet

 

          

    " Isten az ellentmondások erdeje."                                                                              (Rilke)    

                                        

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!  

Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”

ne röptess 

engemet 

magasabbra 

magamnál 

add szeretnem 

kicsinységem –

Sztrilich Ágnes: Jób

1. 

cserépedény életem 

roppantó prés alatt 

szűkülő torkom 

szorongó kelyhében 

cserepes nyelvem 

ínyemhez tapadt 

2. 

a magányhoz 

nem idő 

értetlen és 

érthetetlen 

szív és szó kell – 

3. 

elhittem 

erős vagyok – 

azért erőtlenségemben 

magamra hagyott 

az Úr –

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam, 

csupasz a vállad, csupasz a vállam, 

s akár a bőrre tapadó inget, 

cipeljük pőre kétségeinket, 

meg azt a terhes, meg azt az áldott, 

azt a keserves bizonyosságot.  

Szándékot szándék félve kerülget, 

karjatárt árnyék lopva feszül meg, 

szólsz botladozva, szólok dadogva, 

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.  

Szempillád néha nyugtalan rebben, 

mint lüktetés a kötözött sebben, 

s szavunk a semmi rácsához koccan 

kétemeletnyi hűvös magosban.  

Valami lomha időtlenség 

süketen kongja ideges csendjét, 

s ebből a csendből, 

ösztönünk börtönodvából feltör.  

Feltör dübörgőn az a parázsló, 

magát veszejtő, meg nem bocsátó, 

el nem eresztő, eszelős 

fojtott kényszerűség, 

vérünkbe oltott védtelen hűség.  

Az a sikoltó, láncokat oldó, 

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, 

emberi szóval nevezhetetlen, 

amitől félsz és amitől félek, 

amiért élsz és amiért élek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet, 

amíg a szíved jó ütemre dobban, 

megőrizni a táguló szemet, 

mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.   

Elálmélkodni megszokottakon: 

az andezitre plántált ősi váron, 

virágokon, felhőkön, patakon, 

az azúrban kerengő vadmadáron,   

a csillagon, ha végtelen terek 

hajítják át a késő-nyári égen. 

S ámulva szólni: Most voltam gyerek. 

S vén volnék már – s itt volna már a végem?

Adamis Anna: Ha a csend beszélni tudna

Ha a csend beszélni tudna 

Négymilliárd hangon szólna 

Mindarról, mi bennünk rejtve él 

Vágydal szólna száz szólamra 

Minden gondolat dobolna 

Millió szó összefolyna 

Ezer nyelven kavarogna 

S a világnak nem lenne titka     

Ha zene nélkül volna dallam 

Egy soha meg nem szólalt dalban 

Megtudnád, hogy mit is akartam.     

A csend minden nyelven hallgat 

Szóra még sosem bírták 

Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád 

De több van, mit szemed láthat 

De több van, mit füled hall 

S van akinek a csend szavak nélkül 

Van akinek a csend szavak nélkül is vall     

Ha a csend beszélni tudna 

Hol nevetne hol meg sírna 

Fekete is fehér volna talán 

Vallomások, látomások 

Víziók és hazugságok 

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének 

Tükörfalán a beszédnek.