2026. július 4., szombat

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról












Azt álmodtam, hogy elveszítelek. 
Előttem mentél, s úgy siettél, 
hogy ne érjelek utol semmiképp, 
aztán befordultál a sarkon. 
Kiáltottam utánad, 
de hangom erőtlenül halt el, 
a lábaimban sem volt erő, 
s minden lépésemmel nőtt 
bennem a félelem… 
Mi lesz most, gondoltam, 
elérek-e én is a sarokig, 
meglátom-e az ismerős utcát, 
ahol először találkoztunk, 
ahol a platánok hámló kérgét 
mókusok hordták szét izgatottan? 
Ezt néztük akkor régen mind a ketten, 
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást… 
Az egész életünk benne van 
ebben az utcában, gondoltam, 
a platánok méltóságában, 
a mókusok játékában, a vénülő házakban, 
a délelőtti csendességben, 
ami lassan sétál fel s alá, 
és be-behajol az árva udvarokba, 
a fiatalságom az az utca, 
a szerelmem és a reményeim… 
Mindjárt ott leszek én is, 
gondoltam, ott leszek a sarkon, 
onnan majd látni foglak ismét, 
ott állsz a mi fánk alatt, 
türelmesen, ráérősen álldogálsz, 
nézed, hogyan bujkálnak a fények 
az ágak között, 
meg se rezzensz lépteim zajára, 
mintha nem is tudnál rólam, 
de magadban mosolyogsz azon, 
hogyan próbálok észrevétlenül 
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. 
S már ott is voltam a sarkon, 
már arcomban éreztem a szellőt, 
amit a sűrű lombú fák küldenek 
mindig elém fanyar illatukkal… 
És akkor láttam, 
hogy nincs ott az az utca, 
és semmilyen másik utca sem volt, 
csak a nagy üresség, a semmi, 
és a szemem elé kaptam a kezem, 
ez nem lehet, mondtam, 
ez nem lehet, nem tűnhetett el, 
ami valaha létezett, 
s közben tudtam biztosan, 
igenis lehet olyan, 
hogy minden odavan 
egy pillanat alatt, 
s akkor sírni kellett nagyon, 
s azóta is csak sírok, 
hiszen még mindig álmodom.

G. Makra Ildikó: Felemelsz









Előtted állok leszegett fejjel. 
Emelj fel Uram, kérlek emelj fel. 
Te tudod, hogy mire van szükségem. 
Mint szelíd bárányt, terelgess szépen.  

Tudom, hogy általad tart meg hitem. 
Nincstelen sincs hiányom semmiben. 
Legyél nekem fejem fölött fedél, 
és ha éhezem, mondd azt, hogy egyél,  

itt a tányér, a kanál s a villa. 
Legyél nekem lágy tavaszi trilla. 
Legyél takaró és legyél párna, 
szerelmes, aki örökké várna.  

S ha elesem százszor vagy ezerszer, 
te jössz, s tudom, szelíden emelsz fel.

Marija Sztyepanova: Prototípusok

Sokan panaszkodnak, rosszul élünk,  
Ámde próbáltunk-e élni jól?  
Szerelem sem talál ránk, attól félünk,  
De teljes szívvel kerestük vajon?     

Attól remegünk, mások mit szólnak,  
„Mit akarhatnak ők” – csak ez nyugtalanít.  
És míg teljesítünk sok idegen óhajt,  
Elveszítjük saját igazi vágyaink.     

Azt halljuk folyton, nekünk mit muszáj,  
S elhitetik velünk, választanunk semmi mód,  
És mint egy engedelmes, bamba nyáj,  
Várjuk, mikor hív ebédre a gong.     

Szakmát, olyat választunk, melyről általában  
Azt tartják, hogy nékünk előnyt jelent.  
S mi velünk született: hova lesz a hajlam?  
Kihajítjuk, úgymond,, lomként, feleslegest.     

Élnénk mi sztereotípiák nélkül,  
De mindenre címkéket ragasztunk.  
Józan emberek? Prototípusok csőstül,  
Kik félünk levetni ostobácska maszkunk.     

Próbáljon felhagyni sok kopott közhellyel,  
S figyelje, mit susog belső szava,  
Nem betegség tünete az, félni nem kell.  
Egy ismeretlen szólítja Önt, önmaga.

Lángi Péter fordítása

2026. július 3., péntek

Marija Sztyepanova: Tüzek












Esténként, mikor el-elnézem  
Kicsiny városom hunyorgó tüzeit,  
Ekkor a város közömbös hűvösében  
Bennem egy képtelen érzés születik.     

Úgy szeretem ezt a sötét eget,  
S hogy távolban a lámpafény szétterül,  
Időnként felkelti bennem a hitet,  
Hogy ezrek között nem vagyok egyedül.     

De ahogy ismét beköszönt a reggel,  
S már a tüzek fénye nem ragyog,  
Hozzátok megint egy szavam sincsen,  
Az emberek közt már egyedül vagyok. 

Lángi Péter fordítása  

Marija Sztyepanova: Belső világáért szeresd az emberedet…

Belső világáért szeresd az emberedet,  
E földön szép tokban rengetegen járnak,  
Ám ezt lelki széphez mérni sosem lehet,  
Külcsín s érték egymásra ritkán találnak.     

Ne ámuld azt, milyen hajlékony, szép a teste,  
Hanem szemében hogy fényes tűz ragyog,  
Bizalom csak ettől ébred a szívekben,  
Ettől felejt a szív rémséget, bánatot.

Lángi Péter fordítása

Oscar Wilde: Keats szerelmeseleveleinek árverezésén

Ím, a levelek, miket Endümion 
Írt annak, kit titokban szeretett. 
Most árverésen zsémbes emberek 
Alkusznak pecsétes papírokon! 
Kalmárpénzt harsognak a fájdalom 
Vonaglásaiért. Költészetet, 
Ki kristályszívet zúz, az nem szeret, 
S ezt mohó szemek lesik villogón.  

Nem tudjátok, mi oly sok éve múlt, 
Ott, Keleten pár fáklyás katona 
Rohant az éjben, szegényes ruha 
Felett civódott, és egy nyomorult 
Köntösén sorsvetéssel osztoza, 
Isteni csodát vagy kínt nem tanult?   

Góz Adrienn fordítása

Falu Tamás: Ölelés

A karod rövid, oly rövid, 
Hogy csak verést adhat neked, 
S bármily nagyon óhajtod is, 
Magad át nem ölelheted. 

Ha ölelésre vár szived, 
Ha karmelegre vágy emészt, 
Hiába nyujtod ki karod, 
Csak mástól kaphatsz ölelést.  

Berencsi Balázs: Tudod, Kinek hiszel?




„mert tudom, kinek hiszek…” 
(2Tim 1:12)  


            Pál apostol ezt a levelet egy sötét börtöncellából írta a kivégzésére várva. Mégsem remegett a hangja. Nem azt mondta, hogy „ tudom, miben hittem” – nem egy vallásos elmélet adott neki erőt. Azt mondta: „ tudom, kinek hiszek”. Ez személyes bizalom.  

Olyan ez, mint amikor egy tapasztalt hegyi túrázó rábízza magát a vezetőjére a ködben. Egy német alpinista története meséli, hogy egyszer egy kezdő mászó pánikba esett a szakadék szélén, mert nem látta az utat. A vezetője csak ennyit mondott: „ Ne a mélységet nézd, hanem engem. Én már százszor végig mentem ezen.” A keresztyén hit nem a körülményekben való vak bizalom, hanem abban a Személyben, aki már legyőzte a halált. Isten nem egy távoli gép, hanem egy hűséges szövetséges.  

Lehet, hogy ma bizonytalanság vár a munkahelyeden, vagy egy nehéz döntés előtt állsz. Ne a problémád méretét elemezd órákon keresztül! Emlékeztesd magad arra, kihez tartozol. Isten nem csak a „ jó időkben” Isten. Ő akkor is tart, amikor te már elengednéd a kötelet. Ma ne a válaszokat keresd mindenáron, hanem kapaszkodj abba a személybe, aki a kezedet fogja. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

2026. július 1., szerda

Sztrilich Ágnes: lelkigyakorlat




csöndes 
mély kút 
a bensőm 
távol tőlem 
érzelem 
gondolat 
akarom 
Akaratodat – 

tegnap talán 
még tudtam 
mit kérjek 
ma szívem 
néma tavába 
fulladt a 
remény 

fenyők és rigók 
dalolnak 
virágok 
hódolnak 
szívek kinyílnak – 
én pedig
mindezt látom 
s ridegen 
konstatálom 

s aztán 
a kőszív 
megrepedt 
értelmem 
némaságát 
áttörve 
könnyem 
megeredt – 

lenyűgöz 
Földed 
szépsége 
odaülök mégis 
kopott 
Oltárod elébe 
Arcod fényével 
      boríts be – 

nem értem 
Teremtésed 
botrány 
Jelenléted 
kozmikus 
csodák között 
szűkös szívemben – 

dalolnak 
a fák 
harsogó 
madárkák 
ölelnek át 
Jelenléted 
csöndjével – 

Sztrilich Ágnes: kereszt




hússá vérzett 
a fájdalom 
érinthetővé 
sebezted 
szívem –

2026. június 30., kedd

Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom










A téli alkony aranycsíkja reszket 
dérütötte rónán örömkönnyet ejt, 
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek 
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.  

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek, 
szétszórja őket az ég mezején 
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek 
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.

Reményik Sándor: Pilatus

János evang. XIX. 22   

A pörnek vége. Elvégeztetett... 
Véres a kereszt tövében a fű. 
A helytartóban forr a néma düh 
S egy gondolat tépi a másikat.   

"Rongy csőcselék, én unlak titeket, 
Unom a vágyatok, a hitetek, 
A papjaitok ragyogó ruháját, 
A mellükverő messiásokat, 
A nap hevét ez átkos ég alatt, 
A zagyva szókat, buja színeket, 
És magamat és uramat, a császárt, 
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 
Amíg unottan odalöktem nékik.   

Szegény bolond! Pedig csak álmodott, 
Csak álmodott egy létráról az égig. 
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. 
Már szürkül fenn a Koponyák hegye - 
Vajjon álmodik-e még a kereszten?   

Valamit szólt nekem az igazságról, 
Azután némán vérzett, ragyogott. 
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? 
Felelé: "én vagyok".   

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!   

A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is. 
Egy messiással több vagy kevesebb, 
Pilatus lelke nem lesz nehezebb 
És könnyebb tán ez istenverte föld, 
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.   

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"   

Az alkony megy, az est, az éj leszáll, 
De a helytartó nyugtot nem talál.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe 
És nekem nem volt elég fegyverem, 
Nem volt elég lándzsásom odakünn, 
Vagy - vagy üres volt talán a szívem? 
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, 
Bús madarak, el a szívről, hess!   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, 
Te véres kezű, szennyes csőcselék, 
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! 
Él-e, meghal-e, egy marad az átok, 
Isten se váltja meg ezt a világot. 
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! 
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. 
Ki tudja, talán mégis király volt!"   

Csend most. De hallga! most az éj kopog, 
Pilatus pitvarában a papok. 
"Uram, mi véled egyet így nem értünk, 
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, 
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, 
Nem készítetted jól a Golgothát!"   

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! 
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.   

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) 
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: "
A Messiástok megmenteni késtem, 
De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem, 
Hajótöröttségem utolsó roncsa, 
Hitetlen hitem, büszke makacsságom, 
Egy akarat az akaratlanságon.   

E négy betű az én becsületem. 
Hadesre! ez a négy betű marad! 
Ha alá kéne temetnem e várost, 
Rómát, az Imperatort, magamat: 
E négy betű az én becsületem!!   

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, 
Halljátok: amit megírtam, megírtam."   

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd 
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.     

2026. június 29., hétfő

Kerecsényi Éva




Vörösen izzó 
fénygolyó fent viháncol, 
lent jajgat a lét.  

Barna Júlia




negyven fok perzsel 
visszafogott létezés 
lassított menet  

Weöres Sándor: Kánikula




Szikrázó 
az égbolt, 
aranyfüst a lég, 
eltörpül 
láng-űrben 
a tarka vidék.  

Olvadtan 
a tarló 
hullámzik, remeg, 
domb fölött 
utaznak 
izzó gyöngyszemek.  

Ragyogó 
kékségen 
sötét pihe-szál: 
óriás 
magányban 
egy pacsirta száll.