2026. szeptember 18., péntek

Anna Isztomina: (A világon nincs...)




A világon nincs erősebb az időnél,
Meghajlítja az ifjaknak testét,
A szépek arcán lesz ócska festék,
A hajat kitépi. Nincs ki őt legyőzné.
Kegyetlen nagyon, mint e század, pontosan,
Egyet suhint, és mindenki mélybe zuhan.

Dabi István fordítása

2026. szeptember 17., csütörtök

Trausch Liza: Áldás és átok




“ Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. 
Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!” 
Jakab 3,10 


       A nyelv adóállomás. Háborúban az adóállomásért folyik a harc. Akinek kezében van a rádió, az veszi át az uralmat. Az a kérdés, hogy kinek a hatalmában van a nyelved? Mert lehet tűz a Sátán kezében is. Egyetlen mondat úgy megsebez, nem tudod, hogyan gyógyulok meg. Méreg, amelyik felszívódik a szervezetbe. Ha már érezted, mennyire fáj, akkor tudhatod, hogy a másik embernek is fáj. Lehet, haragodban azt mondod ki, amiről tudod, hogy a másiknak pontosan ez fáj. De van, amikor alattomosan, a háta mögött mondod. Nyíltan nem merted megvágni. De arra volt bátorságod, hogy a háta mögött megszóld. A nyelv is lehet kettős. Kettős nyelv, kettős szív. Erre mondja az Ige: “Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket.” A természetben nincs olyan, hogy egy forrás sóst és édeset ad. Csak az embereknél van kettős élet, kettős szív és kettős nyelv. Állapítsd meg, hogy milyen hadiállapot van nálad?! Bár evangéliumként hallanád most: “Nem kellene ezeknek így lenni!” Csak Isten tud zabolát tenni a szádra. A zsoltáros így imádkozik: “Tégy závárt az én szájamra; őriztessed ajkaim nyílását” (Zsolt 141,3). Egy helyen mondja a zsoltár: Ha gondoltam is, nem jött ki a számon. A gondolatot még odaviheted Jézus vére alá, és nem megy tovább, nem fertőz senkit a keserűség gyökere. Ha kimondod a szót, felnő, és hihetetlen károkat okozhat. Vedd komolyan, hogy Isten üzenete áradhat a szádon keresztül. Orvosság az idejében mondott szó. Az Úr Jézus ma kéri tőled nem csak a bejárati, hanem a kijárati nyílást!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." – Áhítatok minden napra című könyvéből.

Thomas Hardy: A férfi temetésén (1840-1928)

Viszik nyugodni - csöndesen 
vonúl a gyászmenet vele; 
én hátúl megyek, idegen; 
ők, család, s én, a kedvese.  

Az én ruhám élénk maradt, 
övékén éjsötét a szín; 
de szemük könnyet nem mutat, 
s engem tűzként emészt a kín!                                          

Szabó Lőrinc fordítása

Juhász Gyula: Amor












Anna, szépséged hív oltározója,  
Anna, szived reménytelen hívője,  
Ma újra áldozom, ó édes ostya,  
Kiben keservek mérge él beszőve.  

Oltáraid előtt áll ifjúságom  
És végzetem: tekints ez áldozatra,  
Ó Anna, vértanúk végére vágyom  
És üdvözít a vergődés malasztja.  

Minden versemnek ünneplő palástját  
Magamra öltvén, aranyos selyemben  
Tört szemeim az üdvöt nyílni látják  

S könnyek áldott borát áhítja lelkem,  
Szép istennőm, ki híved nem szeretted.  
S én bús papod, ki nem hisz már tebenned.

Christina Georgina Rossetti: Emlékezz (1830-1894)












Emlékezz rám, ha tőled messze-messze 
a hallgatag országba érkezem, 
s nem foghatod meg többet a kezem, 
és nem fordulhatok el tévedezve. 
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te, 
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen: 
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem, 
késő tanács, imádság, minden eszme. 
De ha felejtesz, s aztán valahogy 
emlékezel reám, ne búslakodj, 
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt 
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt, 
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts, 
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.                                                                                 
Kosztolányi Dezső fordítása

Musza Jagub: Egy húron...










Egy dallamot őriz a szívem féltve, 
Le nem írom soha ezt a dallamot. 
Se barát, se ellenség meg ne értse, 
Le nem írom soha ezt a dallamot.   

A forrást, a tűzhelyt senki sem látja, 
Csak enyém a vize, lobogó lángja, 
Jaj, hamu ne hulljon a parazsára, 
Le nem írom soha ezt a dallamot.   

Mint a gyöngy, mi tenger mélyén tölt sok évet, 
Mint könnycsepp, mit elhullajtani félek, 
Mint hattyúdal, egyszer zendül csak ének. 
Le nem írom soha ezt a dallamot.  

Dabi István fordítása

Ady Endre: Vajjon milyennek láttál?

Nagy és derűs kópéságom 
Véletlen, napos mezében 
Jobb szerettél volna látni?  

Csupán egyszer látni engem 
Gondolod, hogy szívig-láttál 
S hitted-e, hogy híven láthatsz? 

Minden vagyok, amit vártál, 
Minden vagyok, amit nem sejtsz, 
Minden vagyok, mi lehetnék.  

S minden vagy, mi lehetséges, 
Minden lehetsz, mire vágyok, 
Talán semmi, talán minden.

2026. szeptember 15., kedd

Túrmezei Erzsébet: A néma vád












Holdfényes éjjel… Halvány Krisztus-arc…   
Rajt szívet tépő, szelíd fájdalom…   
A várost nézi… És Őt nézem én…   
Hónapok óta… Hűvös hajnalon,   
Ha ébredek, és hideg éjszakán,   
A nap zajának, hogyha vége lett,   
Mert itt sugárzik sápadt csendesen   
Szobám falán s az életem felett.       

Sokszor szíven talált a néma vád,   
S hitetlenül harcoltam ellene.   
Tudom, hogy miattam vagy szomorú,   
Tudom, Uram, hogy másként kellene!   
Valahol mélyen elszakadt a húr,   
Nem zengi tisztán a Te éneked…   
De a szakadt húr felujjong-e még,   
Ha fájó könnyed rápergeted?   
Könnyed nyomán megzendül-e újra   
A magasságokat mérő zene?       

Sokszor szíven talált a néma vád,   
Tudom, Uram, hogy másként kellene.   
Holdfényes éjjel, halvány Krisztus-arc…   
Te, aki láttad minden harcomat,   
Nézd, ezen a holdfényes éjszakán   
Feléd fordítom könnyes arcomat!       

Ma én is sírtam a város felett…   
Ma megéreztem, most is érzem,   
Mi fáj, amikor durván ellökik   
A segíteni kinyújtott kezem.   
S micsoda sajduló seb a szívemen   
A visszautasított szeretet.   
És most leroskaszt az a néma vád,   
Én, én szereztem ilyen sebeket!       

Hisz a Te kezed győzelmet kínált,   
Új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett!   
Nem vettem észre, meg sem láttalak.   
És újra reggel, újra este lett…   
És újra este… holdas, hangtalan…   
Szemed virraszt, és a városra néz…   
A visszautasított szeretet   
Nagyon, kimondhatatlanul nehéz.   
Ó, az a város és ó, az a szív!…   
Néz, néz szomorú váddal a szemed.   
És lábaidhoz összetörve hull   
A Te megsiratott Jeruzsálemed…

Sohonyai Attila: A kezed













*
Előtted sokak kezét fogtam... 
valahogy mindenkiében a bizonyosságot kerestem, 
és elszánt hitem volt, hogy valakiében ott van, 
akinek olyan a keze, mint már tudom neked. 

És ez a keresés elkeserítő volt, 
mert manapság az emberek kezei érzéstelenek.  
Próbáltam melegíteni, hátha ez a gond, 
de a hideg tenyér meddő-bizalom, rájöttem. 

Amikor elkezdtünk ismerkedni, 
sokáig nem akartam megfogni a kezed, 
mert nagyon tetszettél, ezért vártam ezzel sokáig, 
...féltem, mert ha a tiéd is úgy, akkor elveszítelek. 

Te nem tudtad mindezt,  
de amikor tán már két hete is jártunk, 
emlékszem, az ujjaid finoman odafontad tenyeremhez, 
olyan lágy volt, és puha, hogy én viszonzásul 
azóta sem engedtem el.

Jatzkó Béla: Idő












Órámat hozzád igazítom, 
ahhoz, mikor kelsz, mikor fekszel, 
sietsz-e, – munkába igyekszel, – 
vagy lassan jössz felém az úton;  

ahogy magadat elereszted, 
vagy kezd a szíved gyorsabbodni, 
úgy forognak a mutatói, 
úgy keringenek a másodpercek.  

Az idő úgyis csak bennünk él 
és nem mi élünk az időben, – 
az se ámit, amit szerelmünk mér, 
nem az, amit a kronométer; 
érted lettem perc-pecér sintér 
és általad lettem időtlen.

Parancs János: Motyogás a sötétben

csak félig figyeltem oda 
úgy látszik 
tényleg öregszem 
szűkülő körben élek 
látszólag figyelek 
s közben saját rögeszméimet 
gondolataimat rendezem 
hogy előadhatók legyenek 
ilyesféle önzést 
magamnál még nem tapasztaltam 
a jövőben
 jobban kell ügyelnem erre 
nehogy észrevegyék 
nehogy megharagudjanak 
hiszen ők nem tudhatják 
hogy ösztönösen cselekszem 
mintegy az akaratom ellenére 
kihagy az agyam 
képzelődöm és fecsegek 
felelek akkor is 
ha nem kérdeznek 
pedig tudom a választ 
bizonyság lehet rá 
az egész életem 
nem tudom hol rontottam el 
annyira vigyáztam pedig 
megfontoltam minden szavam 
a semmibe hulló magyarázatokat 
nem értem nem értem 
miről beszélnek 
noha együtt vagyok velük 
az örömben és a bajban 
csak újabban 
nagyon fáradékony lettem 
délutánonként alszom 
kicsiny ideig pihenek 
aztán mindenem odaadnám 
megosztanám velük 
de senki se kéri 
unottan félre fordulnak 
másról beszélgetnek 
mintha ott sem lennék 
önfeledten nevetgélnek 
mondanám végre 
hogy kiért és miért éltem 
ám ez a kutyát sem érdekli 
csak félig figyelnek oda   

2026. szeptember 14., hétfő

Fodor Ákos: Axióma




Bizakodj - lévén 
helyzetünk mindenkor a 
l e g pillanatnyibb.   

Szabó Magda: Valóban












Mi van a fejünk felett? 
Mi van? Micsoda jel? 
A tavasz puha szája 
csak sír, és nem felel, 
és nem felel a nappal, 
és nem felel az éj, –  

de hallgat-e valóban, 
aki csak nem beszél?

Nagy István Attila: Fában, virágban










Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz, 
bejárom a földet, átúszom a folyókat, 
tenyereimbe veszem a hegyeket, 
a mélységeket és a magasságokat 
bejárom minden éjszaka, 
csak megtaláljalak. 
Gondolj rám, s eljutok hozzád, 
hiába állnak utamba erdők, emberek, 
gonosz szellemek, sanda szándékok, 
csak gondolj rám, ha földig ér 
a bánat, s az arcodon matat az ősz. 
Ott leszek fában, virágban, 
a bőrödet borzoló napsugárban. 
Ott leszek, ha már nem leszek.

Hajdú Szabolcs Koppány: Amikor kapunk egy új esélyt…

  


       Maximum kisiskolás lehettem, amikor kaptam egy új esélyt, ami számomra akkor és ott az élet folytatását jelentette. Egy évvel idősebb bátyámmal a Tiszában fürödtünk, nem is olyan messze a parttól, amikor egyszer csak egy gödörbe, egy mélyedésbe lépett, ami elnyelte őt. Én rögtön utána mozdultam, hogy segítsek neki, de engem is elnyelt a víz. Pár másodperc lehetett, ki tudja már? Következő emlékem már csak az, hogy édesapánk ott van, utánunk nyúl és kiemel minket a víz alól. Ott volt édesapánk. Fél méterrel sem odébb, mert ha nem ott van, akkor a víz sodrása elvitt volna minket.  

      Nagyon halványan emlékszem már csak egy-két gondolatfoszlányra utána. De azt egészen jól meg tudom fogalmazni felnőttként, hogy hogyan épült be ez az élmény az életembe.  

      Mindenekelőtt nagyon együtt tudok érezni azok félelmével és riadalmával, akik úgy érzik, hogy az élet hullámai, nehézségei elöntik őket. Amikor képletesen szólva, már szájvonal fölött vannak a nehézségek és az ember fulladozik benne. Kicsinek és kevésnek érzi magát ilyenkor az ember. Az örvény egyre és egyre húzza lefele, és önerőből nincs út felfelé!  

      Az egyik ilyen gondolat, töredék, amire emlékszem, az az volt, hogy mi lesz most velem? Fölöttem a víz, lábam nem éri a talajt, mi lesz most velem? Ilyen még nem volt. Nyomorult érzés ez, akkor is, ha víz nélkül érzi azt az ember, hogy elöntik a hullámok.  

        Azt is el tudom már mondani, hogy hiszem, mindig van mellettem valaki, aki nagyobb nálam, aki éppen azért tud kiemelni a süllyedésből, mert nagyobb nálam, mint akkor és ott édesapám, aki ott volt, és ki tudott húzni bennünket a víz alól. Ha ő nincs ott, akkor, én most nem vagyok itt! De ott volt és ezért hiszem és el merem mondani, nem szégyen ráhagyatkozni arra, aki nagyobb nálam.  

      Felnőttként sem szégyen ráhagyatkozni arra a teremtő Istenre, aki nagyobb nálam, aki képes kiemelni az élet minden nyomorúságából.  

      Hát hogyne lenne képes az az Isten, aki megalkotta ezt az univerzumot, hogyne lenne képes engem és nyomorult teremtményét megsegíteni és kiemelni a nehézségből?  

      Végezetül nagyon szeretem, ha biztos talaj van a lábam alatt. Nem vagyok semmilyen extrém élménynek a híve, ami a föld fölött, a levegőben, a föld alatt vagy a vízben történik, szeretem, ha stabilan állhatok. Lelkileg is. És számomra ezt a stabilitást adja meg a hitem. Ezért a zsoltáríróval együtt vallom én is: 

 „Kiemeltél a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állítottad lábamat, biztossá tetted lépteimet.”

Forrás: Lelki percek - hirado.hu