Oscar Wilde: Keats szerelmeseleveleinek árverezésén

Ím, a levelek, miket Endümion 

Írt annak, kit titokban szeretett. 

Most árverésen zsémbes emberek 

Alkusznak pecsétes papírokon! 

Kalmárpénzt harsognak a fájdalom 

Vonaglásaiért. Költészetet, 

Ki kristályszívet zúz, az nem szeret, 

S ezt mohó szemek lesik villogón.  

Nem tudjátok, mi oly sok éve múlt, 

Ott, Keleten pár fáklyás katona 

Rohant az éjben, szegényes ruha 

Felett civódott, és egy nyomorult 

Köntösén sorsvetéssel osztoza, 

Isteni csodát vagy kínt nem tanult?   

Góz Adrienn fordítása

Falu Tamás: Ölelés

A karod rövid, oly rövid, 

Hogy csak verést adhat neked, 

S bármily nagyon óhajtod is, 

Magad át nem ölelheted. 

Ha ölelésre vár szived, 

Ha karmelegre vágy emészt, 

Hiába nyujtod ki karod, 

Csak mástól kaphatsz ölelést.  

Berencsi Balázs: Tudod, Kinek hiszel?

„mert tudom, kinek hiszek…” 

(2Tim 1:12)  

            Pál apostol ezt a levelet egy sötét börtöncellából írta a kivégzésére várva. Mégsem remegett a hangja. Nem azt mondta, hogy „ tudom, miben hittem” – nem egy vallásos elmélet adott neki erőt. Azt mondta: „ tudom, kinek hiszek”. Ez személyes bizalom.  

Olyan ez, mint amikor egy tapasztalt hegyi túrázó rábízza magát a vezetőjére a ködben. Egy német alpinista története meséli, hogy egyszer egy kezdő mászó pánikba esett a szakadék szélén, mert nem látta az utat. A vezetője csak ennyit mondott: „ Ne a mélységet nézd, hanem engem. Én már százszor végig mentem ezen.” A keresztyén hit nem a körülményekben való vak bizalom, hanem abban a Személyben, aki már legyőzte a halált. Isten nem egy távoli gép, hanem egy hűséges szövetséges.  

Lehet, hogy ma bizonytalanság vár a munkahelyeden, vagy egy nehéz döntés előtt állsz. Ne a problémád méretét elemezd órákon keresztül! Emlékeztesd magad arra, kihez tartozol. Isten nem csak a „ jó időkben” Isten. Ő akkor is tart, amikor te már elengednéd a kötelet. Ma ne a válaszokat keresd mindenáron, hanem kapaszkodj abba a személybe, aki a kezedet fogja. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

Sztrilich Ágnes: lelkigyakorlat

csöndes 

mély kút 

a bensőm 

távol tőlem 

érzelem 

gondolat 

akarom 

Akaratodat – 

tegnap talán 

még tudtam 

mit kérjek 

ma szívem 

néma tavába 

fulladt a 

remény 

fenyők és rigók 

dalolnak 

virágok 

hódolnak 

szívek kinyílnak – 

én pedig

mindezt látom 

s ridegen 

konstatálom 

s aztán 

a kőszív 

megrepedt 

értelmem 

némaságát 

áttörve 

könnyem 

megeredt – 

lenyűgöz 

Földed 

szépsége 

odaülök mégis 

kopott 

Oltárod elébe 

Arcod fényével 

      boríts be – 

nem értem 

Teremtésed 

botrány 

Jelenléted 

kozmikus 

csodák között 

szűkös szívemben – 

dalolnak 

a fák 

harsogó 

madárkák 

ölelnek át 

Jelenléted 

csöndjével – 

Sztrilich Ágnes: kereszt

hússá vérzett 

a fájdalom 

érinthetővé 

sebezted 

szívem –

Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom

A téli alkony aranycsíkja reszket 

dérütötte rónán örömkönnyet ejt, 

míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek 

szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.  

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek, 

szétszórja őket az ég mezején 

gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek 

ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.

Reményik Sándor: Pilatus

János evang. XIX. 22   

A pörnek vége. Elvégeztetett... 

Véres a kereszt tövében a fű. 

A helytartóban forr a néma düh 

S egy gondolat tépi a másikat.   

"Rongy csőcselék, én unlak titeket, 

Unom a vágyatok, a hitetek, 

A papjaitok ragyogó ruháját, 

A mellükverő messiásokat, 

A nap hevét ez átkos ég alatt, 

A zagyva szókat, buja színeket, 

És magamat és uramat, a császárt, 

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 

Amíg unottan odalöktem nékik.   

Szegény bolond! Pedig csak álmodott, 

Csak álmodott egy létráról az égig. 

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. 

Már szürkül fenn a Koponyák hegye - 

Vajjon álmodik-e még a kereszten?   

Valamit szólt nekem az igazságról, 

Azután némán vérzett, ragyogott. 

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? 

Felelé: "én vagyok".   

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!   

A csőcselék morajlott mint a tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is. 

Egy messiással több vagy kevesebb, 

Pilatus lelke nem lesz nehezebb 

És könnyebb tán ez istenverte föld, 

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.   

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"   

Az alkony megy, az est, az éj leszáll, 

De a helytartó nyugtot nem talál.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe 

És nekem nem volt elég fegyverem, 

Nem volt elég lándzsásom odakünn, 

Vagy - vagy üres volt talán a szívem? 

Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, 

Bús madarak, el a szívről, hess!   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 

Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, 

Te véres kezű, szennyes csőcselék, 

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! 

Él-e, meghal-e, egy marad az átok, 

Isten se váltja meg ezt a világot. 

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! 

Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. 

Ki tudja, talán mégis király volt!"   

Csend most. De hallga! most az éj kopog, 

Pilatus pitvarában a papok. 

"Uram, mi véled egyet így nem értünk, 

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, 

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, 

Nem készítetted jól a Golgothát!"   

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! 

Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.   

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) 

Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: "

A Messiástok megmenteni késtem, 

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem, 

Hajótöröttségem utolsó roncsa, 

Hitetlen hitem, büszke makacsságom, 

Egy akarat az akaratlanságon.   

E négy betű az én becsületem. 

Hadesre! ez a négy betű marad! 

Ha alá kéne temetnem e várost, 

Rómát, az Imperatort, magamat: 

E négy betű az én becsületem!!   

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, 

Halljátok: amit megírtam, megírtam."   

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd 

S áll a zsoltáros éjben a kereszt.     

Kerecsényi Éva

Vörösen izzó 

fénygolyó fent viháncol, 

lent jajgat a lét.  

Barna Júlia

negyven fok perzsel 

visszafogott létezés 

lassított menet  

Weöres Sándor: Kánikula

Szikrázó 

az égbolt, 

aranyfüst a lég, 

eltörpül 

láng-űrben 

a tarka vidék.  

Olvadtan 

a tarló 

hullámzik, remeg, 

domb fölött 

utaznak 

izzó gyöngyszemek.  

Ragyogó 

kékségen 

sötét pihe-szál: 

óriás 

magányban 

egy pacsirta száll.

Csiha Kálmán: Nem értem

Az éjszakáid csillaghímesek, 

A nappalodban zeng aranysugár. 

Ha akarod, kint zúzmara zizeg, 

S ha akarod, bő termést oszt a nyár.  

Ha akarod, a porból ember támad, 

S akarod, hát ismét porba hull. 

Ha akarod, úgy zokog teutánad, 

S ha akarod, hát némaságba hull.  

A földi ember nem érti hatalmad, 

Elég lenne, hogy mozduljon kezed, 

Törölj az égről csillagbirodalmat, 

S a mindenséget, semmivé tegyed.  

Bocsásd meg Uram, hogy dicsérni merlek, 

Árnyék dicsér, a hulló földi por! 

Nem értem Uram, neked mire kellek? 

Az én lelkem vakság, a bűn tipor.  

És csillagfényes éjszakáid titkát, 

Hatalmadat meg soha nem értem, 

S ha érteném is, amit szemem itt lát, 

Imára zárom reszkető kezem.  

Hatalmadnál nagyobb szerelmedet, 

Csodálnám csak, hogy egy porszem miatt, 

Miattam is, bár meg sose értem, 

Hogy áldozhattad egyszülött Fiad?

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, 

túl a bús ősz ázott magányán, 

a Napba simuló felhőhasadáson, 

túl a dajkáló sugár aranyán.  

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel 

csodavilágunk száz meséin túl, 

nyári éjjelekben rejtőző meleggel, 

mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.  

Valahol ott vársz rám minden esthomályban, 

minden derűs arc vonásain túl, 

minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban, 

mely, mint forró láva föld méhébe fúl.  

Valahol ott vársz rám minden édes ízben 

hol a perc méze mindig visszacsókol, 

csöndet megszegő, Istent áldó hitben, 

hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.  

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet, 

sosem írt míves verseim mögött, 

a kövekbe dermedt múlt hidegében 

Te vagy a mindenség ég és föld között.    

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett. 

E földi létben gyász sorunk betölt. 

Találkozunk - irgalmas végezet! - 

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. 

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz 

S helyet cserél bennünk a fájdalom; 

És folyni látom, majd ha már késő lesz, 

A megbánásnak könnyét arcodon.   

Mert amit én vesztettem, óriás, 

Hozzá az ég adott erőt nekem. 

Én látok itt olyant, mit senki más; 

Csodákat mível emlékezetem. 

A multból fölmerül egy pillanat, 

Mint oceánból elsülyedt sziget; 

És látom újra ifjú arcodat, 

Mikor még másért nem dobbant szived.   

És e varázslat rád is visszahat. 

E lélek a te Veszta-templomod. 

Oltára képében látod magad; 

Mi vagyok én neked, most már tudod: 

Ha majd a földi élettől megváltam, 

Imába, dalba foglalt szerelem 

Örökkévalósága a halálban... 

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!   

Ki bájaidból méltatlan vadakra 

Pazaroltál nem értett kincseket; 

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja 

Ki minden kéjt szivébe temetett: 

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

 És nézzük egymást hosszan, szótalan... 

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, 

Az el nem nyert éden fájdalma van.   

Igy űl a hold ádáz vihar után 

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, 

És néz alá a méla éjszakán, 

Bánatosan, de szenvedélytelen, 

Hallgatva a sírbolti csöndességet 

A rémteli sötét erdő alatt, 

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek 

Hervadt levélre halkan hullanak...  

Berencsi Balázs: Az ablak, amin keresztül Isten látszik

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(Jn 12:20-21)     

        Ezek a görögök nem egy új vallási elméletet kerestek. Nem egy okos vitára vágytak. Valami sokkal egyszerűbbet és mélyebbet akartak: látni Jézust. Fülöphöz mentek oda, mert ő volt a „kapocs” Ez a mi legnagyobb felelősségünk is. Az emberek ma sem teológiai előadásokra szomjaznak, hanem arra, hogy rajtunk keresztül megpillantsák a hús-vér Krisztust. Kérdés, ha ránk néznek, elálljuk-e az utat, vagy mi leszünk az ablak, amin keresztül besüt a fénye?  

Van egy történet Sir James Thornhill-ről, a híres angol festőről, aki a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának freskóit készítette. Egy alkalommal, amikor befejezett egy részt, hátralépett az állványon, hogy megcsodálja a művét. Annyira elmerült a látványban, hogy nem vette észre: már az állvány legszélén áll, és a következő lépése a halálos zuhanás lett volna.  

A segédje észrevette a veszélyt. Nem kiáltott rá, mert félő volt, hogy a festő ijedtében lelép. Ehelyett felkapott egy ecsetet, és belemázolt a friss, gyönyörű festménybe. Thornhill dühösen ugrott előre, hogy megállítsa az „elkövetőt” – és ezzel megmenekült az élete.  

Néha mi is így vagyunk: annyira a saját  "művünkre”, a saját életünkre vagy vallásosságunkra koncentrálunk, hogy szem elől tévesztjük az életet adó Jézust. Isten néha „belemázol” a terveinkbe, csak azért, hogy végre ne a képet, hanem Őt nézzük.  

Ma valaki a környezetedben – talán a kollégád, a szomszédod vagy a gyereked – tudat alatt pont azt kéri tőled, amit a görögök Fülöptől: „Látni szeretném Jézust.” Nem prédikációt várnak tőled, hanem egy olyan gesztust, türelmet vagy kedvességet, ami nem ebből a világból való.  

Ne magadat mutasd meg! Ne a te igazadat, a te sikereidet vagy a te sérelmeidet told előtérbe. Légy ma egy tiszta üvegfelület, amin keresztül valaki megláthatja a Reményt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Ady Endre: Az Úr érkezése

                                                Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.