A békesség nem a harc hiánya, hanem Isten jelenlétének a tudata.
2026. augusztus 23., vasárnap
Sztrilich Ágnes: valahol Galileában
poros
cserepes lábához
zsálya simult
fáradt vállára
pacsirta szállt
árnyat a fügefa
lombsátora
enyhet gyümölcse
kínált
szívéből pedig
feltört a hála:
„Áldalak, Atyám!”
Sztrilich Ágnes: megszületett
nyögtek a fenyvesek
sírtak a fellegek
a sötétség reszketett
míg a Fény
megszületett –
Sztrilich Ágnes: „Nemde az ács Fia?”
izzadt nap
után
vízért ment
a kútra
Anyja helyett –
korsójával
mélyre merített
és Élő Vizet
ígért a
Benne hívőknek –
Wass Albert: Fenyő a hegytetőn
úgy rendelte :
a tetőre kiállj !
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj !
Verjen a vihar !
Sorvadj el a napban.
De soha se mással :
de mindig magadban !
Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar - kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.
(Szentgothárd, 1928)
Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson.
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat, az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad: gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat, mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton nem terem virág.
Más itt a szél. Másként suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak a szelek...!
Ha Sodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe
eldobva végre a vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.
Bajorerdő, 1945.
Trausch Liza: Elestél
"Így szól az Úr: Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?"
Jeremiás 8,4a
Elesni annak lehet, aki úton jár. Születéstől halálig mindnyájan rajta vagyunk az életúton. Nem tudjuk, mikor érünk a végállomásra. Nem korkérdés ez. Isten tudja, mennyi idő van még előttünk. Fejfákon két évszám között van egy kis kötőjel. Ennyi az élet! Mennyi szenvedés, fájdalom, könny, öröm és remény van ebben a kis vonásban. Isten húzza ezt a vonást. Nem tudjuk - meddig. Az Úr számol azzal, hogy elesünk. Nem testi esésről van szó. A Biblia lelki könyv! Az elesés annyit jelent, hogy vétkeztem. Isten parancsát megszegtem. Mindennap elesik az ember, kicsi és nagyobb dolgokban. Az Ige azt kérdezi: "Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?" Az esés mindig fájdalommal jár. Következménye van. A lelki esés a lelkiismeretedben fáj. Csak egy mondatot mondok, és már megtörtént belül a lelki sérülés. Lehet, hogy egyszer már boldogan jártál az Úr útján, de elestél, és nem tudsz fölkelni. Lehet évekig, évtizedekig fekve maradni. Nem az a bajod, hogy valami történt az életedben, és azóta nem megy tovább a hívő életed? Nem tudsz visszatalálni az Úr útjára, és nem tudsz rajta újra járni. Az embernek nagyon sokszor segítségre van szüksége. Kérj olyan valakit, akinek biztos talaj van a lába alatt, olyat, aki a kősziklán áll, hogy segítsen talpra állni. Nagyon sokszor azért maradunk fekve, mert nem akarunk segítséget kérni. Egyik legnagyobb bajunk a büszkeség. Inkább tehetetlenül fekve maradok, mint hogy elmondjam és világosságra hozzam, hogy milyen bűnben buktam el. Kérj segítséget, most még lehet!
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2026. augusztus 21., péntek
Ágai Ágnes: Levél Y-nak
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Kovács András: Kicsi ajándék
Ránk rakódik a hétköznapok
piszkos, fáradt korma,
lelkünk ablakait belepi a por,
kincset érő a mélységekből
előbányászott mosoly.
Farkas István: Adj erőt
Kicsit mosolyogj rám,
ha találkozunk.
Gyengéden érintsd meg
karom, s válts velem
néhány röpke szót.
Így adj erőt nekem
Nélküled élni életem.
Kassák Lajos: Szerelem és játék
Ha látlak, megáll szívverésem,
félek, hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek ablakod alá,
s ha jönnek a hajnali szelek,
leválik rólad álmod gyönge héja.
Két nagy szemeddel láthatod,
a rózsa szirma, a hajnal is
én vagyok.
József Attila: Sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja
csilló azuri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.
S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.
E madár könnyü röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.
Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált igy uj valóra.
1937. jún.
József Attila: Én nem tudtam
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
Lakatos István: Fohász
mindennapi mosolyod add meg nékem.
Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,
engedj minden napon Tebenned élnem.
Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelídség,
bocsásd meg, hogy ily módfelett szeretlek.
Higgyem, ha nem hiszek is, van segítség,
míg pillantását látom két szemednek.
Életem elhalkul. Tarts meg, miképpen
eddig is, azonképpen holtomiglan.
Mi haszna volna Nálad nélkül élnem?
Amitől tartottunk, már – íme – itt van:
Körülkerített bennünket a romlás,
a pokol zászlait látom lobogni.
Ki tudnál lenni értem a Lemondás,
ne láss kétségbeesetten zokogni!
Istenölő ködben, selejtes álmok
hálóiban, lélekegyedül, íme:
Innét kiáltok,
gőg s alázat közt keresztre feszítve,
leverve, összetörve, megcsalatva,
de bár félig megölve, mégis készen
századszor, ezredszer is ama harcra,
mely végül győzelmem záloga lészen –
Itt szólítlak, hogy tartsd ébren reményed,
Tebenned bíztam eleitől fogva,
hiszen míg – bár hunyt szemmel – látlak Téged,
a reményt látom előttem lobogva,
ezt a lehetetlen-szép, földöntúli,
eszelős álmot mindnyájunk szivében,
mely nem tud, noha oltanád, kihunyni
most sem, e néma, hályogszürke télben –
Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok
sorsomtól enyhüljek s alélva leljek
egy különben szép keblen perc kalandot,
koldus kegyelmet:
Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások
szemük eltakarják reménytelen,
én ébren maradjak és látva-lássak…
Kezeidbe ajánlom életem.
Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú
indulásra készen.
Szemünk végigjáratjuk még
ezen a vidéken.
Hosszú útra indulunk és
lassan nekivágunk.
Ez a sorsunk – költözni kell –
ilyen a világunk.
Ám ez itt a szülőföldünk,
nem hagyjuk el végleg.
A tél után, meglátod,
a gólyák visszatérnek!
Visszahúzza a szívünket
e gyönyörű ország,
csak a tél nem nekünk való,
a fagyos valóság.
Ám, ha beköszönt a tavasz,
újra visszatérünk,
visszavár a szeretett táj,
hazánk és a fészkünk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)