ha egyszer krónikámat
megismerhetnéd
a leghosszabb hétről
amikor végig
a szomjan-halók
őrjítő szomjúságával
szomjúhoztalak
2026. február 16., hétfő
.kaktusz
a világon a legnagyobb fájdalmat
talán éppen a szeretet okozza,
kivétel nélkül mind,
ha sokszor, sokáig észrevétlen is,
mint egy lappangó betegség,
de mindegyikben benne van
a mérhetetlen fájdalom csírája,
nincs, mi nála nagyobb kínt okozhatna,
ezt az ember jól tudja,
mégis ragaszkodik hozzá,
szüksége van rá,
mint éhezőnek a falat kenyérre,
szeretet nélkül olyan az ember,
mint a kincsesláda kincs nélkül,
mint a Nap, amelyik kihűlt,
amelyik meleget nem ad,
amelyik csak a nevében ugyan az,
pedig azt a tűzet hordani nem lehet könnyű,
és mégis, mindig kell az utánpótlás,
hogy életet sugárzó Nap maradhasson,
szeretet miatt van a legtöbb,
a legnagyobb fájdalom,
a világon minden rossz mégis
a hiányából fakad,
minden, ami nélküle történik
a világot pusztítja,
és minden, ami tőle születik
széppé varázsolja,
ha a szeretet nagyon tud is fájni,
az embernek,
hogy kibírja az életet,
szüksége van rá,
mint éhezőnek a falat kenyérre.
Kányádi Sándor: Erdei virradat
A tisztás fölött csillagok,
és lemenőben hold ragyog.
Ébredeznek a kis patak
bokraiban a madarak.
Derengeni kezd a fák hegye,
és már ellátni messzire.
A legnagyobb hegy tetején
most veti lábát meg a fény.
Kapaszkodik a virradat
vitézeként a nyári nap.
A tisztás fölött nyári kék.
A tisztáson már őzikék
ízlelgetik a csillagok
s a hold hullatta harmatot.
Köztük egy suta két fülét
antennaképpen tárja szét.
Fülel, szimatol: nincs-e vész;
még a nappal is szembenéz.
őrködik, hogy a többiek
békében legelhessenek.
Szabó Lőrinc: Szamártövis
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben;
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely
megbántott – Jaj, ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében;
de mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
2026. február 15., vasárnap
Fésűs Éva: Hóvirág
kibújtam, és felkötöttem
pici, fehér bóbitámat,
jó hírt hoztam a világnak!
Alszik még a zúzmarás fa,
fogva tartja fagy varázsa,
de a föld szíve titokban
egyre melegebben dobban.
Erdő, mező, ébredjetek!
Tavasz tündér a vén telet
napsugárral csiklandozza,
míg elcsöppen jégcsap-orra!
Szergej Jeszenyin: Nem siratlak
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
Rab Zsuzsa fordítása
2026. február 14., szombat
Bella István: Hát itt vagyok
félmeztelen.
Jeges novemberi szél fújja,
szítja szívem.
Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,
már szaga van
gondolataimnak, mit mondok
hajléktalan.
Beérném én már, kitaszítva,
akárkivel.
Bordáiba, meleg barlangba
búna szívem.
Jó volna, amíg tart a tél,
medvék, vadak
módján kitelelni az éj
szíve alatt.
Jó volna, amíg künn a föld
zúg, hánytorog,
hinni, a világ anyaöl.
S még nem vagyok.
Nagy István Attila: Még nem
nem öleltem magamhoz a dáliákat
arcomat sem festettem még lángvörösre
a bohócok fehér maszkját sem viseltem
nem feküdtem hanyatt a domboldalon
amikor a magvak ernyője alá fúj a szél
s nem zuhannak hanem szállnak fényesedve
madárröpték huzatos nyomában
kaméleoningeimet nem találom
elszakadoztak elszóródtak az időben
nem sirattam el halott szegfűimet
a napjaimon átfúródott kardvirágokat
arcom nem ázott még az esőben
nem keveredtem el a könnyeimmel
zokogtam pedig rázkódott a vállam
nem a fájdalom művelte a csodákat
hanem az önsajnálat groteszk gőgje
nem szóltam a beomlott szemű kutak bánatáról
kétszer született akácerdőm se szólít
nem kóboroltam a gyerekkor tölgyesében
ahol óriási hálókat fonnak az unatkozó pókok
a bőregerek surrogását elfeledtem
a diófánkon kétszer is megszólalt a kuvik
anyánk szoknyájának a ráncaiba bújtunk
izzadtunk az ősi félelemtől
a kuvik azóta védett madár
százféle nótát énekelget
ujjaink hegyére telepszik
remegő vállainkra ül
behunyt szemmel a fülünkbe dúdol
megtanultuk jól a verset
az éjszakánként szólót
az álmainkat bélelőt
nem akarok még meghalni
félelem eressz el
2026. február 13., péntek
Földeáki-Horváth Anna: Elvarázsolt szavaink
Nem értem a szavatokat. Látom, hogy a szátok mozog, de nem hallom mi az, amit nekem mondani akartok és én sem tudom hozzátok eljuttatni, amit közölni szeretnék. Lehet, hogy a halak a maguk tátogásával jobban értik egymást, mint mi emberek itt a földön. Mi látszatra válaszolunk, és azt hisszük, megértettük, amit a másik ember eltátogott, ám ez csupán halak beszéde marad mindaddig, míg meg nem fejtjük, mi van a szavak mögött. Amíg ezt nem oldjuk fel, hiányzik a kulcs az emberi kapcsolatok fejlődéshez. Ha indulataink, érzelmeink általunk sem észrevehetően mindent a mi nyelvünkre fordítanak le, akkor nem a világot és benne a másik embert ismerjük meg, csak annak saját tükrünkben visszaköszönő képét.
Az éterben ott kering a kimondott és meg nem hallott szavak, mondatok sokasága, a születésük előtt meghalt gondolatok, önmagukba fúródott, beteljesületlen jelenek, visszafelé kígyózó életek. A boldog, megélt pillanatok, a megértett szavak pedig csak várnak, várnak a káosz erdejében kicsiny, elkerített, tiszta, gyönyörű mező közepén, és remélik, hogy egyszer valaki felkiált, széthasítja a káoszt és rájuk talál, kiszabadítja őket. Ők mindig itt éltek közöttünk, felfelé törnének, de a varázslat szálai lekötik őket. A bűbáj akkor törik meg, ha egy ártatlan gyermek, akit még nem igézett meg a gonosz varázsló és az elvárások, észreveszi és jól érthetően kimondja: „Nincsenek saját hangjaink, ezt a filmet szinkronizálták. Érts meg engem, hozzád szólok!” Tudod, milyen csodák történnének? Sorra felébresztenénk egymást évezredes álmunkból. A Nagy Machinátor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne értsük meg a kimondott szót, hisz aki megérti, az már maga is valódi gondolatokat akar továbbadni, s akkor futótűzként terjedne a hír, egyre többen ébrednének rá, hallanák meg: a király meztelen!
Őri István: Hála
Minden, mit tudok,
nem az én érdemem
kitártam magam,
s eljött hozzám Istenem,
hogy megnyissa szemem a világra,
hogy figyeljek minden kőre,
figyeljek minden ágra,
hogy megnyissa szívem
mindenkit szeretni
emberek szükségét
mindig észre venni
hogy megnyissa lelkem
a boldog Mennyországra...
Mindezért, Uram, hála Neked, hála!
Sajgó Szabolcs: újévi fohász
akiket nem tudok szeretni…
hangzik a fohász
kelleti magát hamisság istenke
az Örökkévaló színe előtt
a baj nem azzal van
aki a szeretet maga
merő tudatlanság biztatni őt
a szeretetre
hanem azzal aki nem tud
nem akar szeretni
sebeket osztogat halált
s hazug címkével ezt
még titkolja is
Uram te saját véreddel gyógyítod
akiket nem szeretve
én sebzek én ölök
gyógyíts ki engem a gyilkos ragályból
hogy ne hullákat szállítsak neked
és sebesülteket
hanem megtérve szeressek
veled benned általad
feltétel nélkül
e szép új esztendőben
2026. február 12., csütörtök
Makay Ida: Más időben
ahol más csillagrend szerint
merülnek el a percek, évek,
ott, ahol más eget feszít
föléd az ismeretlen Isten,
ahol a fiává fogad
ahová vágyunk mind, az ország,
S megméretlen tereid fölött
Atlantisz-éj a boltozat.
Kassák Lajos: Emlékek nélkül
Mint a maszületett lépkedek
gondtalan és minden teher nélkül.
Nem is tudom ember vagyok-e vagy
csak egy falevél
amit a vihar tépett le anyjáról
s nem törődöm vele víz-e a vérem
amibe majdnem belefulladok
vagy tűz-e a vérem
ami egy szűzi test közelében
izzik örökké.
Sosem volt ilyen hajnalom,
Felettem kék ég
tavaszi szél cirógatja arcom.
A város még alszik
az utcákon egy lélek árnya se imbolyog.
Úgy sejtem
távol kerültem már otthonomtól
s milyen jó
senkit nem szolgálni
senki felett nem uralkodni.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)