Margaret Fishback Powers: Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel 

tengerparton jártam, s az életem 

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: 

két pár lábnyom a parti homokon, 

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.  

De ahogy az út végén visszanéztem, 

itt-amott csak egy pár láb nyoma 

látszott, éppen ahol az életem 

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.  

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: 

"Amikor életem kezedbe tettem, 

s követődnek szegődtem Mesterem, 

azt ígérted, soha nem hagysz el engem, 

minden nap ott leszel velem. 

S most visszanézve, a legnehezebb 

úton, legkínosabb napokon át 

mégsem látom szent lábad nyomát! 

Csak egy pár láb nyoma 

látszik ott az ösvényen. 

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"  

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett: 

"Gyermekem, sose hagytalak el téged! 

Azokon a nehéz napokon át 

azért látod csak egy pár láb nyomát, 

mert a legsúlyosabb próbák alatt 

téged vállamon hordoztalak!"  

Túrmezei Erzsébet fordítása

Szőke István Atilla: Lábnyomok a homokban

– Margaret Fishback Powers írása alapján –  

Éjjel álmot láttam, Istennel sétáltam, 

tengerparton mentem, Véle önfeledten. 

Életemből sok kép villant fel, rút és szép, 

a nagy messzeségből, a sötétlő égből.  

Tán valamit vártam, amikor megláttam, 

két lábnyomot éppen, a homokban mélyen. 

Az egyik az enyém, a másik a remény, 

az Úré volt ottan, igen, a homokban.  

Életem most érzem. Mi volt? Visszanézem. 

Ezen gondolkodom, szememet behunyom. 

Csak egy nyomot látok, szinte felkiáltok, 

de néma maradok, s tovább gondolkodok.  

Visszaemlékezem, s megremeg a kezem, 

mert akkori létem, szomorú volt éppen. 

Szomorú és nehéz, szétmálló, nem egész, 

fejem felett vészek, levert madárfészek.  

Összezavarodtam, mormogtam magamban. 

„Jaj, tudnom kell mindent!” s kérdezem az Istent: 

„Te azt mondtad nekem, hogy őrzöd életem, 

hozzám mindig beszélsz, mindig adsz, csendben kérsz!  

De elhagytál engem, egyedül szenvedtem, 

már semmit sem kaptam, magányos maradtam. 

Mért volt így, nem értem, ezért Tőled kérdem: 

miért távolodtál, többet mért nem adtál?”  

Erre az Úr szólal, kedves, érző szóval: 

„Szeretlek gyermekem, s tudd, fontos vagy nekem. 

El sosem hagytalak, mindig tartottalak, 

bajban és kétségben, minden nehézségben.  

Elmondom most néked, reménylem megérted, 

elárulom nyomban, miért csak egy nyom van. 

Mindig veled voltam, de egy szót sem szóltam, 

úgy segítettelek, karomban vittelek.  

Karomban vittelek!

Trausch Liza: Kinek panaszkodsz?

" Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom." 

Zsoltár 64,2  

        Ebben a rövid versben nagyon megdöbbentett ez a szó: "panaszkodom". Szoktál-e panaszkodni, és kinek? Mindenkinek, akiről úgy érzed, hogy megért. Nem vetted még észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli a panaszkodásod? Sokszor oda sem figyelnek arra, amit mondasz. Az ember mégis folytatja, ha nem érdekli is a másikat. Hiszen neki is megvan a maga baja. Mindenki azt érzi, hogy a másik gondja, baja semmi az övéhez képest. Mégis mondom, mintha nem tudna az ember leszokni a panaszkodásról. Kinek panaszkodsz, és mire? Lehet, hogy vannak emberek a családban, akikkel sok baj van. Akár emberre, akár körülményekre panaszkodsz, mindig Isten ellen panaszkodsz. Ádám azt mondta az Úrnak: "Az asszony, akit mellém adtál" (1Móz 3,12). Ki a hibás? Isten. Trúdel Dorottya mondotta: aki panaszkodik, elárulja Istent. Mintha nem volna jó, amit vagy akiket Ő adott. Jó volna, ha megfordulna a dolog, és Isten előtt panaszkodnál. Egyedül Neki érdemes. Ő maga biztat rá: Öntsétek ki szíveteket előttem! Korlát nélkül mondhatod, Isten végighallgat. Van türelme, szeretete hozzád. Jó volna mindig nagyon őszintének lenni. Az imádság komoly feltétele az őszinteség. Annyi hazugság van sokszor az imádságunkban. Mondjuk, hogy mindent át szeretnénk adni, és közben dehogyis. A zsoltár utolsó verse mondja: "És dicsekedni fognak minden egyenesszívűek." Sajnos, mi nem vagyunk egyenesszívűek. Jó volna, ha egyszer úgy igazán panaszkodnál Isten előtt magaddal kapcsolatban.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A. Túri Zsuzsa: Ádvent

egész életünkben várakozunk   

valamire  

vágyakozunk valami után   

várunk a sötétlő kapualjakban   

kiürült termekben  

hó lepte kertekben  

valakire   

akit sosem láttunk  

látomások  

csendek  

megüresedett helyek a vonaton 

másoknak üzenő villamoscsilingelés   

de várunk  

mert talán mégis   

esetleg van értelme   

a sóhajok  

kiáltások  

elfúló zokogások  

utáni megrázó csendnek  

reménykedünk   

és várunk  

várunk   

egész életünkben   

várunk  

arra az egyre  

aki nem jön el

Lakatos István: Atrium Mortis

Az emberélet útjának felén 

az a vadon mögöttem tövig égett – 

Láttam vetülni árnyát feketén 

a könyörtelen beteljesülésnek. 

Valahová vezettek a lábnyomok; 

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb – 

Ez adatott, e múlás nélküli idő. E csorba 

látóhatár, e könnytelen homok. 

Micsoda szerelem fúlt itt a porba! 

– – – Mentem tovább, 

sikoltó pusztaságon át, 

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, 

s nem vár a vándor többé változást. 

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében 

a táj fényt kap s az üldözött egész 

megélt sorsával ismét szembenéz, 

sötét kapu magasodott elébem: 

“ Ki itt belépsz…” 

Beléptem.

Ladányi Mihály: A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan 

leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. 

Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen 

az ember tartozik annyival érzelmeinek, 

mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, 

midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.   

József Attila: Csöndes estéli zsoltár

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. 

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. 

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.   

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. 

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. 

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. 

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.   

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy 

én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. 

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. 

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. 

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.   

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. 

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. 

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.   

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.   

1922. júl.-aug.  

A. Túri Zsuzsa: Összekapaszkodva

Valaki régóta követ 

Az utamon, 

Lépésről lépésre, 

Keze a vállamon, 

Valaha ismertem, 

Valaha szerettem, 

Úgy rémlik, kértem is, 

Maradjon mellettem, 

De az út rögös lett, 

Hosszabb, mint gondoltam, 

Én sem vagyok már oly 

Vakmerő, mint voltam, 

Bezárult a szívem, 

De ő csak jön velem, 

Szólnék, de nem tudok, 

Küldeni nem merem.   

Ki tudja mért van itt, 

Ki tudja, mit vár még, 

Ha szívéhez egyszer 

Új utat találnék, 

Megkérdezném talán, 

Miért hisz még bennem? 

Miért nem enged el, 

Hogyha el kell mennem?   

Összekapaszkodva 

Lépkedünk és tudom, 

Sokáig így lesz még: 

Keze a vállamon, 

Szótlanul s remélve 

Hogy túl a közönyön,   

Megállok majd egyszer, 

S mindezt megköszönöm.

Sebestény-Jáger Orsolya: A tékozló fiú

(Lk 15,11-32) 

Már egyszerű minden, 

mint csendes harangdal, 

mert tudom: nem gondolsz  

rám immár haraggal. 

Felém jőve kérded: 

Gyermekem mit ennél? 

Nincsen szebb szó 

a kegyelemnél.

Trausch Liza: Jó várni

"Azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtatok, és azért felséges, hogy megkegyelmezzen néktek, mert az ítélet Istene az Úr; boldogok mindazok, akik Őt szolgálják" 

Ézsaiás 30,18  

     Megtanultál-e már az Úr szavára, parancsára várni? Isten a kényszerű várakozási idők alatt hihetetlen dolgokat tud elvégezni egy ember életében. Igénk arról beszél, hogy az Úr tud várni. Amikor mi várunk, akkor is Ő vár. Azért vár, hogy könyörülhessen, hogy munkáját elvégezhesse bennünk, és megajándékozzon, amivel Ő akar. Azzal az élettel, szabadítással, örömmel, amit mind-annyian várunk. Futunk a boldogság után, és csalódunk, mert nem az lett, amit vártunk. Kérdezem: mit és kit vársz? Várjad az Urat! Benne mindent megtalálsz, amit eddig hiába kerestél. A tékozló fiú is várta, hogy jobbra forduljon a sorsa. Közben az atya mozdulatlanul őt várta haza. Mert Isten az, aki várja az embert, aki mindent ráfizetett a várakozásra. A Golgotán felállíttatta a keresztet, és engedte, hogy legdrágább kincsét arra feszítsék. Isten és az Ő Fia a bűnnek minden következményét elviselte ebben a várakozási időben. Olyan szomorúan kérdezi Isten az Igében: Mit meg nem tettem, mit kellett volna még tennem ? Állj ma szembe a kereszttel! Ne várakoztasd Őt tovább, hogy hazamehess, hogy átölelhessen, hogy örökre gyermekévé lehess! A kegyelem ajtaja nyitva van számodra. Jézus kimondta a kereszten: " Elvégeztetett!" Kinyílt az ajtó, jöjj, amint vagy. Hadd mondjam az Igével együtt: "Azért vár az Úr, hogy könyörüljön rajtad. Mert az ítélet Istene az Úr." Az ítélet végbement a kereszten - " boldogok mindazok, akik Őt szolgálják".     

Forrás:részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Reichard Piroska: A nevetők

Vannak elhervadt, halott emberek 

kik már nem sírnak, nem sóhajtanak, 

kik már nem várnak, már nem küzdenek,

kik magukat temetve bolyganak, 

itt bolyganak.   

Elmult tőlük irigység, gyűlölet: 

mért tülekedne, ki mit sem akar - 

aki legszomorubb: mindég nevet, 

mert a nevetés mindent eltakar, 

jól eltakar.   

Hű barátok és vidám cimborák, 

kacagásuk visszhangot keltve cseng: 

másoknak töltik az öröm borát 

s a szívükben halotti néma csend, 

nagy néma csend.   

S olykor a vad vidám zaj közepett 

összecsendül két hazug nevetés 

és két ember, ki örökké nevet, 

ijedten elnémulva összenéz, 

csak összenéz - - -   

Pilinszky János: A magányról

          Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.         

          De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.         

          Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.         

          Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.         

          Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.         

          Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

Heinrich Heine: Áll egy fenyő

Áll egy fenyő magában, 

zord északi bérclakó. 

Csak szendereg, és fehérbe 

takarja a jég, a hó.  

Álmában messze Délen 

egy pálma, akárcsak ő, 

magában busong némán, 

és lángol a sziklakő.  

Nadányi Zoltán fordítása

Barnaky Miklós: Még hiszek

Még hiszek a jóban, 

az ösztön hatalmában, 

az írt szó varázsában 

a deus ex machinában.  

Még hiszek.  

De a hit már kevés, 

hisz az örök kétkedés 

a jó reménytelen harca, 

az ösztön kudarca, 

a szó hazug mivolta 

visszatántorít.  

De nem győzte még le 

hitem az életben, 

a bennem, értem élő én-istenben, 

az érző, gondolkodó emberben.  

Még nem.

Bartalis János: Most jöjj el, Isten...

de tört szavakat tudtam csak mondani. 

Féligkészeket, értelmetlenül. 

Csak sóhajtani tudtam, Uram. 

Mint a nyári rét vagy a fűz. 

Ne rójj meg most - 

ha egy életen keresztül 

kerestem a lázas szavakat, 

ékéül a Te templomodnak 

- s hiába kerestem.  

Üres a kezem. Itt állok, 

Azt hittem, az élet csúcsán 

fénylőbb világot látok. 

Hogy fenn a magason, túl mindenen, 

amit csak kerestem, mind elérem. 

Megtalállak téged.  

De csak sötétet látok, bús világot. 

Kevéske fényt és halvány gyertyalángot. 

Csermelynyi havasi patakot, 

mely nem ringat üde csillagot. 

Azt hittem, megtalállak Téged.  

Mint gyermek mentem. 

Nyujtottam kezem. 

Most szóljál, lelkem. 

Miben is hittem? 

Fűpárnára hajtottam fejem. 

A világon általmentem. 

Most jöjj el, Isten.