2026. március 19., csütörtök

Weöres Sándor: Kereszt-árnykép




A kereszt felső 
ága égre mutat, 
nagy örömhírt tudat: 
„itt van a te utad”  

a kereszt két karja a légbe szétszalad, 
rajta sovány kezek tört vért virágzanak: 
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad, 
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”  

a keresztnek alsó 
ága földre mutat: 
„vesződj: itt áss kutat, 
lásd benne arcodat.”

Reményik Sándor: Néha félek...

Néha félek... 
Úgy nyugtalanít ez a suttogás, 
Ezek a halk neszek, 
Ez az imbolygás, ez az összejátszás 
A hátam megett. 
E halk hullása nem tudom minek. 
Itt nem hull levél, 
Tán az idő pereg 
Bús percegéssel itt, az örökzöldben. 
Néha félek... 
A fenyves olyan kísérteties. 
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok, 
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje. 
Egy idegen parány, 
Akit nem tűr az ősvadon magában. 
De multkor egy gyökérbe botlott lábam, 
S ahogy fölnéztem, 
Megrázta szakállát egy vén fenyő, 
És így szólt hozzám barátságosan: 
Öcsém, jobban vigyázz! 
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!     

Makay Ida: Végül












Elérsz majd végül te is a szigetre, 
ahol a bozót föl, az égig ér. 
Én ott ragyogok régen a kövekben. 
Te megállsz majd a nagy víz szélinél,  

mely oly súlyos és olyan mozdulatlan, 
és tündöklő-mély, mint a fájdalom. 
És értsz már mindent, mindent. Mit se kérdesz, 
és megismersz majd azon a napon,  

mikor a föld is végleg elfelejtett, 
zöldjükké szívtak, fölittak a fák. 
Megvallasz ott a víznek, a köveknek. 
S hallod, hogy zúg az örök némaság.

Oravecz Imre: A pillanat

A pillanat. A másodperc apró töredéke. 
Egy pillanat tűnhet egy egész örökkévalóságnak. 
Egy ember egész élete tűnhet egy pillanatnak. 
A halál pillanata. Az örökkévalóság. 
(... Egy perc az élet?) 
Pillanatok az ember életéből.     

Mire gondolsz, ha a legszebb 
pillanatokat kell összegyűjtened az életedből? 
Mire, ha a legborzalmasabbakat? 
Mi az, ami csak egy pillanat volt, 
de tisztán emlékszel rá? 
Mi az, ami órák, napok, vagy évek, 
de csak egy pillanatnak tűnt?     

Érzed az idő múlását? Cammog, vagy rohan? 
Egy helyben rezeg, mint egy szappanbuborék? 
Pillanat, amely megismételhetetlen. 
Pillanat, mely milliószor előfordult már....     

Vagy megállt az idő? Változnak az idők? 
Minden átalakul valami mássá, 
vagy örök körforgás az egész? 
Van idő, vagy az idő is csak tér? 
Van-e rés a pillanatok között: "recés"-e az idő, 
vagy folyamatosan összefolyó minden, 
és nincsenek is pillanatok? Az idő szubjektív kategória, 
vagy objektív létező?     

Pillanatok, érzések, tekintetek. 
Szavak és hallgatások.   

2026. március 17., kedd

Tabán Gyula: A vers




Azt kérdezed, a vers, a dal 
e fáradt mában mit akar? 
De kérdezed-e, mit dalol 
a hattyú, mikor haldokol?   

Pilinszky János: Kedves Tete I.

Elhoztam lelkem virágát 
Elhoztam szívem énekét 
Iderepültem mint egy kis madár 
Ó fényes Nap eléd. 
Mert hajh a hömpölygő viharban 
Az élet s a vétkek tengerén 
Goromba átkok viharzanak 
Azért jövök ó, békesség feléd 
S most megpenditem hálám hurjait 
Mely zenélő melodiára kezd 
Joságos Isten kérlek 
Hogy jótevőmet, soha meg ne vesd 
Kérlek Joságos Isten, 
Hogy e napon mely oly kedves nekem 
Jótevőm még sok éven át boldogan élhessen.

Pilinszky János: Kedves Tete II.

I. 

Szivemben égő boldogságot 
Szavakkal ki nem mondhatom 
Félek hogy a fényt és napsugárt 
Mind mind csak álmodom   

II. 

Félek hogy elröppen a boldog álom 
Melyben felköszöntlek én 
Félek hogy csak egy pillanat 
Csak egy tarka tünemény   

III. 

S e öröm teljes pillanatban 
Imára kulcsolom kezem 
S kivánok minden jót neked 
Minden jót mit rejt szivem.  

Hajdú Szabolcs Koppány: Merjünk szembenézni a félelmeinkkel!



Lelki percek

**

         Mit kezdesz Góliáttal? Mindnyájunknak vannak Góliátjai. Góliát az, aki erősebb nálam, és aki teljes tudatában van annak, hogy képességei, adottságai messze felette vannak az enyémnek, az élet mégis úgy hozza, hogy nekem, vele kell megküzdenem.  

Góliát nem csak ember lehet. Góliát lehet egy élethelyzet, lehet egy betegség, lehet a magány, de lehet akár egy káros szenvedély is. 

Még kisiskoláskoromban volt nekem egy barátom, aki állandóan sakkozni akart velem. Ezzel önmagával semmi probléma nincsen, hiszen a sakk, egy nagyon-nagyon hasznos játék, de azért van egy-két olyan előfeltétel, ami nem baj, ha megvan. Például az egyik, hogy az ember ismerje a szabályokat, a másik pedig egy képesség, annak a képessége, hogy akár több lépéssel is előre tudjak látni, gondolkodni, és hozzáigazítsam a fejleményekhez a lépéseimet. Hát ezek közül a barátomnak mind a kettő megvolt, nekem azonban egyik sem. Én még csak akkor ismerkedtem a sakk szabályaival, és a legfontosabb kérdés számomra az volt: ha a lóval lehet L alakban lépni, akkor a paraszttal miért nem lehet P alakban lépni?  

Nos, azt hiszem, nem kérdéses a mi sakkjátszmáinknak az eredménye. Állandóan kikaptam pallérozott barátomtól. Ebben a helyzetben, ő egy Góliát volt a számomra, akit én nem tudtam legyőzni, mert sokkal, de sokkal ügyesebb, tapasztaltabb volt nálam, sokkal többet játszott már. A vége felé már meglehetősen frusztrált voltam, amikor azzal a semmihez sem hasonlítható mosollyal a szája szélében sakkozni hívott, és inkább úgy döntöttem, hogy nem megyek. De jó, hogy ebben a helyzetben, nem volt valódi tétje a dolognak.  

De az életben nem ússzuk meg ilyen könnyen, amikor szembe kell nézni az óriásainkkal.  

Az életben nagyon nem mindegy, hogy mondjuk egy betegség örökre elválaszt-e szeretteinktől, vagy képes vagyok megrázni magam, erőt venni felette, és úgy dönteni, hogy még maradok. 

Ennek nagy tétje van. Nem mindegy, hogy egy káros szenvedély végleg elpusztít-e, vagy képes vagyok erőt venni felette és én uralkodni rajta. 

És nagyon nem mindegy, hogy mondjuk egy mérgező ember végleg idegronccsá tesz-e, vagy képes leszek magamat eltávolítani tőle.  

Az életben tétje van az óriásokkal való szembenézésnek. De az óriások csak addig lehetnek óriások, amíg mi magunkat automatikusan gyengébbnek gondoljuk náluk. Egy dologra azonban egyetlen Góliát sem képes. Arra, hogy megmondja nekem, hogy mekkorának kellene gondolnom magamat vele szemben. Igen, azt hiszem, hogy  

a legtöbb kudarcélményünk ebből fakad, hogy nem merünk azok lenni, és akkorák lenni, amekkorák valójában lehetnénk. 

Az óriások, akikkel szembe kell néznünk, akik ugye különböző testet ölthetnek, valójában attól válnak óriássá, hogy mi magunkat mekkorának látjuk mellettük.  

Ha ez valakinek túl egyszerűnek tűnik, vagy pont fordítva, túl misztikusnak, akkor menjen és keressen olyan embert, aki már legyőzte Góliátjait és kérdezze meg tőle, hogy mi volt az első lépés, amit megtett a győzelem felé. Én egészen biztos vagyok a válaszban.  

Végezetül, ahhoz, hogy én magamat végre annak láthassam, aki tényleg vagyok, ahhoz érdemes felfedezni azt, aki még a legnagyobb Góliátnál is nagyobb, aki igéjében így biztat:  

„ Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg. Járnak, és nem fáradnak el.” 

Forrás: hirado.hu

2026. március 16., hétfő

A nap gondolata




" Fejet hajtok jövendő létem előtt, 
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga."     

Csoóri Sándor

Pilinszky János: Napló

NN ismét gyönyörü volt. 
K. elfelejtett üdvözölni. 
P. nem vett észre.  

Kinn, a toalettben 
egymás mellett álltunk egy öreg úrral. 
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben, 
ott másról volt szó, ott mintha egy bárány 
tört-zúzott volna, 
ott valami nagy szelídség 
azt mondta: megítéllek téged.

Pilinszky János: Szegény egy szegényről

Isten engem is megteremtett. 
Egyetlen ok, hogy tovább éljek. 
Mit is talált fontosnak abban, 
hogy egyedűl vagyok? 

Senki sincs, ki előre megrajzolná 
egy ínszakadás vonalát. 
Ezért kell térdepelnünk. 
És meghalnunk. És megszületnünk.   

Pilinszky János: A naphajú királyleány












A hóba-fagyba dermedt ország 
négy éve nem látott napot, 
a koromsetét éjszakában 
fáznak az árva csillagok. 
Didergő tájak csontkeményen 
derengenek a holdsütésben, 
s az éjszakai ég alatt 
sötéten világít a fagy. 

Ember csak néha-néha mozdul, 
gyereknép csúszkál a havon, 
kóbor kutyák árnyéka surran, 
kering, megáll, továbboson. 
Meggyújtják odabenn a gyertyát, 
remeg a gyenge világosság, 
nagyokat pislogat a láng, 
sehogy se látja a szobát. 

Öreg király a palotában, 
ezernyi ránc a homloka, 
mécse mellett ül egymagában, 
hideg verem a trónszoba. 
Csak rá se érez illatára, 
belefagy kanala a tálba, 
befagy a zsíros-fűszeres 
aranyszegélyű tyúkleves. 

Pedig valaha dőlt a napfény, 
rég volt, igaz se volt talán, 
hogy itthon élt a palotában 
a szépséges királyleány. 
A várfalat szapora repkény, 
melegen lepte be a napfény, 
király leánya amikor 
végigsétált az udvaron. 

Gyönyörű volt a király lánya. 
Hosszú a haja, lobogó, 
amerre ment, úszott utána 
örökös aranyfolyosó. 
Akadt is kérője temérdek, 
elébe mind oda se fértek, 
távol hazából érkezett, 
poros cipőjű hercegek. 

Aztán egy forró délutánon 
az árnyas kerti fák alatt 
pihentek épp a fáradt kérők, 
mikor heves zajt hallanak. 
Beront, a kertkaput kitárván, 
bezúg egy óriási sárkány, 
s kérői közt a zöld gyepen 
a királylány előtt terem. 

Vasveretű markába kapja, 
és máris száguld el vele. 
Sokáig zúg villámló szárnya, 
mint távozó vihar szele. 
Éjfél borult akkor a földre, 
veszve a királylány örökre, 
elszállt vele, eltűnt a nap, 
hó fedi az országutat. 

S tán még ma is éjszaka volna, 
örökös tél, hó és sötét, 
ha erre nem veti a sorsa 
Áront, a vándorló legényt. 
Ez, mikor hallja a királynak 
búbánatát, okát bajának: 
percig se búsuljon tovább, 
visszaszerzi ő a leányt! 

Azzal megy is a tengerpartra, 
nézi Áron a nagy vizet, 
holmi kis palló, azt kutatja, 
hajlik-e át a mély felett. 
S íme, nem messze a homokban 
egy alvó óriásra bukkan; 
mint mozdulatlan kőhalom 
hever a puha homokon. 

„ E fiú éppen arra termett, 
hogy átvigyen a tengeren” 
– s már rázza is, nógatja Áron, 
hogy kelne, hogy támadna fel. 
Akár a városháza tornya, 
oly árnyékot dob a habokra, 
midőn haraggal homlokán 
az álmos órjás talpra áll. 

És odaüt!… Azaz csak ütne, 
ahol a legény állt elébb; 
akkorra már elkapja Áron, 
a földre is teremti rég. 
Majd szolgálatába fogadja, 
vinné által a túlsó partra, 
a mérhetetlen vízen át, 
mint paripája a huszárt. 

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger, 
az órjás térdeit veri, 
mély álmából hogy fölzavarják 
a roppant szolga léptei. 
Ámulva a sok furcsaságon, 
így ér a túlsó partra Áron; 
álmodja csak, nincs is talán, 
olyan különös az a táj. 

Feneketlen gödörre lelnek; 
fon az órjás egy kosarat, 
sodor hozzá embernyi nádból, 
kötöz rá erős fonalat. 
Beleül nyakig a kosárba, 
indul Áron az alvilágba, 
s hogy épp kifogyna a fonál, 
földet ér, íme, a kosár. 

Ballaghat most már egymagában, 
mérföldes itt a némaság, 
magányosan suhog a lépte 
a szótalan mezőkön át. 
Majd meg egy aranyerdőn által, 
rézszínű lombok árnyékában 
vezet az útja, amikor 
feltűnik egy aranytorony. 

Aranytornya az aranyvárnak, 
hol a királylány fogva van. 
Mindenik szeglete a várnak, 
minden téglája színarany. 
Arany a pincéje-padlása, 
ablakain az ablakráma, 
arany a rács az ablakon, 
hol a királyleány fogoly. 

Belül is csupa aranytermek, 
aranyfolyosók és szobák. 
Siet Áron a folyosókon, 
a lángarany szobákon át. 
Arany csigalépcsőn kopogva 
szalad fölfele a toronyba: 
négy éve idezárva már 
rabként a szép királyleány. 

Rányit Áron a bús fogolyra, 
ágyán ül az és sírdogál. 
Megáll a legény szeme rajta, 
percre a szava is eláll. 
Aztán előadja sietve, 
miért is jött, vetődött erre, 
s már szöktetné is a leányt, 
mikor zajt hall a kerten át. 

Féltékenyen a szárnyas sárkány 
sétájáról most ér haza. 
Vágtat a torony tetejébe, 
remeg bele a palota. 
De föl se érkezhet lihegve, 
föl se az első emeletre: 
állván a lépcső tetején, 
derékon kapja a legény. 

Megdönti, mint hatalmas sziklát, 
mintha fatörzset döntene: 
inog a roppant sárkány törzse, 
a torony is inog vele. 
Reszketnek a picinyke hangok, 
torony hegyében a harangok, 
midőn a sárkány súlyosan 
a lenti mélységbe zuhan. 

Szabad az út! Szabad hazáig! 
A dermedt alvilágon át 
sietve menti, hozza Áron 
karján a szép királyleányt. 
S már szállnának is a kosárba, 
de szűkös nagyon a kosárka, 
annyi annak a belseje, 
elébb a lány fér csak bele. 

Vigyázva húzza föl az órjás 
a kis kosárban, és midőn 
megpillantja a szép királylányt, 
Áront dehogy segíti föl. 
Akár a nap, haja a lánynak, 
gondolja, megtartja magának, 
pusztuljon oda a legény 
Gödör-ország legfenekén! 

S bizony hiába topog Áron, 
szabadulást hiába vár; 
tüzes egével rásötétül 
lassan az alvilági táj. 
Haragos felhők magasából 
meredeken csap le a zápor, 
mérkőzik a nehéz vihar 
zúgó erdő lombjaival. 

Lombok között fedetlen fészek, 
hányódva rínak, inganak, 
áznak benne a kis fiókák, 
a pelyhedző griffmadarak. 
Áron, hogy szél, eső ne érje, 
köpenyét borítja fölébe, 
fészek fölébe köpenyét, 
ne ázzanak a csemeték. 

De nem is marad el a hála, 
hogy megjön a nagy griffmadár, 
készséggel tüstént fölajánlja, 
segít ő a fiú baján. 
Csak üljön hátára nyugodtan, 
hazaviszi ő akárhonnan, 
s már indul is, röpül vele 
a Sárkány-gödrön fölfele. 

Villámként szeli át a tengert, 
a mélység fölött biztosan 
röpül a kékszínű magasban 
a szárnyas griff a fiúval. 
S már látni is a túlsó partot, 
karéjban a hazai halmok, 
föltűnik az otthoni táj; 
földre lép akkor a madár. 

Mindenfelé jószagú nyár van: 
itthon a szép királyleány, 
meghozta a napot magával, 
megérkezett vele a nyár. 
Könnyeit mégis egyre ontja, 
ma is fogoly, az órjás foglya, 
ma is csak szótlan rabmadár 
a naphajú királyleány. 

De mikor híre fut, hogy Áron 
a város fele közeleg, 
szökik az óriás, szepegve 
pucol, akár egy kisgyerek. 
Szalad mezítláb, szívszakadva, 
tolvaj, zsivány, midőn a gazda 
hazatalál, fut így a házból. 
Fut az órjás a palotából. 

Király leánya akkor sírva 
a legény vállára omol; 
szól a madár, azt mondja, 
nyár van, nyár a fákon, a pázsiton, 
hogy süt a nap, süt földön-égen, 
minden és mindenki szivében, 
s nem is válnak el soha már 
Áron s a szép királyleány.

2026. március 14., szombat

Koltay Gergely: Mondd gondolsz-e rám?












Mikor egy este otthon egyedül talál, 
Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz. 
Mondd gondolsz-e rám? 
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog, 
és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza. 
Mondd gondolsz e rám?  

Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél, 
órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád. 
Mondd gondolsz-e rám? 
Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza. 
Imád az égbe, hallgatásod a földre száll. 
Mondd gondolsz-e rám?  

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, 
magadat a tükörben oly öregnek látod 
Mondd gondolsz-e rám? 
Tested áruként a holnapnak kínálod, 
és napról napra árulod el titkaid másnak. 
Mondd gondolsz-e rám?  

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, 
Te egyedül gömbölyödsz fészkedben. 
Mond gondolsz-e rám? 
Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon, 
de legbensőbb titkaid nem érti új barátod. 
Mondd gondolsz-e rám?  

Egyszer majd tudod szép lesz újra minden, 
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben. 
Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek, 
s madarak messzi Délről lassan hazatérnek. 
S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el. 
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, 
de hajnalban a derengés új reményt üzen. 
Éhes madár a reggel az emlék megpihen 
Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Gyurkovics Tibor: Én még sohasem éltem…












Én még sohasem éltem 
ilyen nagy teljességben 
talán azt is megértem 
ha nem lehet így élnem 

ilyen nagy szenvedélyben 
szerelembetegségben 
talán azt is megértem 
hogy nem lehet tovább élnem.  

Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár










A szürke égen szürke fellegek 
szürke ágakon szürke verebek 
egyetlen fényes tollú kis madár 
meredeken a szürke égre száll 
elképzelhető az hogy te lehetsz 
kit felröpít a szárnyas szeretet.