A nap gondolata

" Fejet hajtok jövendő létem előtt, 

mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga."     

Csoóri Sándor

Pilinszky János: Napló

NN ismét gyönyörü volt. 

K. elfelejtett üdvözölni. 

P. nem vett észre.  

Kinn, a toalettben 

egymás mellett álltunk egy öreg úrral. 

Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben, 

ott másról volt szó, ott mintha egy bárány 

tört-zúzott volna, 

ott valami nagy szelídség 

azt mondta: megítéllek téged.

Pilinszky János: Szegény egy szegényről

Isten engem is megteremtett. 

Egyetlen ok, hogy tovább éljek. 

Mit is talált fontosnak abban, 

hogy egyedűl vagyok? 

Senki sincs, ki előre megrajzolná 

egy ínszakadás vonalát. 

Ezért kell térdepelnünk. 

És meghalnunk. És megszületnünk.   

Pilinszky János: A naphajú királyleány

A hóba-fagyba dermedt ország 

négy éve nem látott napot, 

a koromsetét éjszakában 

fáznak az árva csillagok. 

Didergő tájak csontkeményen 

derengenek a holdsütésben, 

s az éjszakai ég alatt 

sötéten világít a fagy. 

Ember csak néha-néha mozdul, 

gyereknép csúszkál a havon, 

kóbor kutyák árnyéka surran, 

kering, megáll, továbboson. 

Meggyújtják odabenn a gyertyát, 

remeg a gyenge világosság, 

nagyokat pislogat a láng, 

sehogy se látja a szobát. 

Öreg király a palotában, 

ezernyi ránc a homloka, 

mécse mellett ül egymagában, 

hideg verem a trónszoba. 

Csak rá se érez illatára, 

belefagy kanala a tálba, 

befagy a zsíros-fűszeres 

aranyszegélyű tyúkleves. 

Pedig valaha dőlt a napfény, 

rég volt, igaz se volt talán, 

hogy itthon élt a palotában 

a szépséges királyleány. 

A várfalat szapora repkény, 

melegen lepte be a napfény, 

király leánya amikor 

végigsétált az udvaron. 

Gyönyörű volt a király lánya. 

Hosszú a haja, lobogó, 

amerre ment, úszott utána 

örökös aranyfolyosó. 

Akadt is kérője temérdek, 

elébe mind oda se fértek, 

távol hazából érkezett, 

poros cipőjű hercegek. 

Aztán egy forró délutánon 

az árnyas kerti fák alatt 

pihentek épp a fáradt kérők, 

mikor heves zajt hallanak. 

Beront, a kertkaput kitárván, 

bezúg egy óriási sárkány, 

s kérői közt a zöld gyepen 

a királylány előtt terem. 

Vasveretű markába kapja, 

és máris száguld el vele. 

Sokáig zúg villámló szárnya, 

mint távozó vihar szele. 

Éjfél borult akkor a földre, 

veszve a királylány örökre, 

elszállt vele, eltűnt a nap, 

hó fedi az országutat. 

S tán még ma is éjszaka volna, 

örökös tél, hó és sötét, 

ha erre nem veti a sorsa 

Áront, a vándorló legényt. 

Ez, mikor hallja a királynak 

búbánatát, okát bajának: 

percig se búsuljon tovább, 

visszaszerzi ő a leányt! 

Azzal megy is a tengerpartra, 

nézi Áron a nagy vizet, 

holmi kis palló, azt kutatja, 

hajlik-e át a mély felett. 

S íme, nem messze a homokban 

egy alvó óriásra bukkan; 

mint mozdulatlan kőhalom 

hever a puha homokon. 

„ E fiú éppen arra termett, 

hogy átvigyen a tengeren” 

– s már rázza is, nógatja Áron, 

hogy kelne, hogy támadna fel. 

Akár a városháza tornya, 

oly árnyékot dob a habokra, 

midőn haraggal homlokán 

az álmos órjás talpra áll. 

És odaüt!… Azaz csak ütne, 

ahol a legény állt elébb; 

akkorra már elkapja Áron, 

a földre is teremti rég. 

Majd szolgálatába fogadja, 

vinné által a túlsó partra, 

a mérhetetlen vízen át, 

mint paripája a huszárt. 

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger, 

az órjás térdeit veri, 

mély álmából hogy fölzavarják 

a roppant szolga léptei. 

Ámulva a sok furcsaságon, 

így ér a túlsó partra Áron; 

álmodja csak, nincs is talán, 

olyan különös az a táj. 

Feneketlen gödörre lelnek; 

fon az órjás egy kosarat, 

sodor hozzá embernyi nádból, 

kötöz rá erős fonalat. 

Beleül nyakig a kosárba, 

indul Áron az alvilágba, 

s hogy épp kifogyna a fonál, 

földet ér, íme, a kosár. 

Ballaghat most már egymagában, 

mérföldes itt a némaság, 

magányosan suhog a lépte 

a szótalan mezőkön át. 

Majd meg egy aranyerdőn által, 

rézszínű lombok árnyékában 

vezet az útja, amikor 

feltűnik egy aranytorony. 

Aranytornya az aranyvárnak, 

hol a királylány fogva van. 

Mindenik szeglete a várnak, 

minden téglája színarany. 

Arany a pincéje-padlása, 

ablakain az ablakráma, 

arany a rács az ablakon, 

hol a királyleány fogoly. 

Belül is csupa aranytermek, 

aranyfolyosók és szobák. 

Siet Áron a folyosókon, 

a lángarany szobákon át. 

Arany csigalépcsőn kopogva 

szalad fölfele a toronyba: 

négy éve idezárva már 

rabként a szép királyleány. 

Rányit Áron a bús fogolyra, 

ágyán ül az és sírdogál. 

Megáll a legény szeme rajta, 

percre a szava is eláll. 

Aztán előadja sietve, 

miért is jött, vetődött erre, 

s már szöktetné is a leányt, 

mikor zajt hall a kerten át. 

Féltékenyen a szárnyas sárkány 

sétájáról most ér haza. 

Vágtat a torony tetejébe, 

remeg bele a palota. 

De föl se érkezhet lihegve, 

föl se az első emeletre: 

állván a lépcső tetején, 

derékon kapja a legény. 

Megdönti, mint hatalmas sziklát, 

mintha fatörzset döntene: 

inog a roppant sárkány törzse, 

a torony is inog vele. 

Reszketnek a picinyke hangok, 

torony hegyében a harangok, 

midőn a sárkány súlyosan 

a lenti mélységbe zuhan. 

Szabad az út! Szabad hazáig! 

A dermedt alvilágon át 

sietve menti, hozza Áron 

karján a szép királyleányt. 

S már szállnának is a kosárba, 

de szűkös nagyon a kosárka, 

annyi annak a belseje, 

elébb a lány fér csak bele. 

Vigyázva húzza föl az órjás 

a kis kosárban, és midőn 

megpillantja a szép királylányt, 

Áront dehogy segíti föl. 

Akár a nap, haja a lánynak, 

gondolja, megtartja magának, 

pusztuljon oda a legény 

Gödör-ország legfenekén! 

S bizony hiába topog Áron, 

szabadulást hiába vár; 

tüzes egével rásötétül 

lassan az alvilági táj. 

Haragos felhők magasából 

meredeken csap le a zápor, 

mérkőzik a nehéz vihar 

zúgó erdő lombjaival. 

Lombok között fedetlen fészek, 

hányódva rínak, inganak, 

áznak benne a kis fiókák, 

a pelyhedző griffmadarak. 

Áron, hogy szél, eső ne érje, 

köpenyét borítja fölébe, 

fészek fölébe köpenyét, 

ne ázzanak a csemeték. 

De nem is marad el a hála, 

hogy megjön a nagy griffmadár, 

készséggel tüstént fölajánlja, 

segít ő a fiú baján. 

Csak üljön hátára nyugodtan, 

hazaviszi ő akárhonnan, 

s már indul is, röpül vele 

a Sárkány-gödrön fölfele. 

Villámként szeli át a tengert, 

a mélység fölött biztosan 

röpül a kékszínű magasban 

a szárnyas griff a fiúval. 

S már látni is a túlsó partot, 

karéjban a hazai halmok, 

föltűnik az otthoni táj; 

földre lép akkor a madár. 

Mindenfelé jószagú nyár van: 

itthon a szép királyleány, 

meghozta a napot magával, 

megérkezett vele a nyár. 

Könnyeit mégis egyre ontja, 

ma is fogoly, az órjás foglya, 

ma is csak szótlan rabmadár 

a naphajú királyleány. 

De mikor híre fut, hogy Áron 

a város fele közeleg, 

szökik az óriás, szepegve 

pucol, akár egy kisgyerek. 

Szalad mezítláb, szívszakadva, 

tolvaj, zsivány, midőn a gazda 

hazatalál, fut így a házból. 

Fut az órjás a palotából. 

Király leánya akkor sírva 

a legény vállára omol; 

szól a madár, azt mondja, 

nyár van, nyár a fákon, a pázsiton, 

hogy süt a nap, süt földön-égen, 

minden és mindenki szivében, 

s nem is válnak el soha már 

Áron s a szép királyleány.

Koltay Gergely: Mondd gondolsz-e rám?

Elmondja Benkő Péter

Mikor egy este otthon egyedül talál, 

Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog, 

és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza. 

Mondd gondolsz e rám?  

Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél, 

órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza. 

Imád az égbe, hallgatásod a földre száll. 

Mondd gondolsz-e rám?  

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, 

magadat a tükörben oly öregnek látod 

Mondd gondolsz-e rám? 

Tested áruként a holnapnak kínálod, 

és napról napra árulod el titkaid másnak. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, 

Te egyedül gömbölyödsz fészkedben. 

Mond gondolsz-e rám? 

Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon, 

de legbensőbb titkaid nem érti új barátod. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Egyszer majd tudod szép lesz újra minden, 

nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben. 

Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek, 

s madarak messzi Délről lassan hazatérnek. 

S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el. 

Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, 

de hajnalban a derengés új reményt üzen. 

Éhes madár a reggel az emlék megpihen 

Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Gyurkovics Tibor: Én még sohasem éltem…

Én még sohasem éltem 

ilyen nagy teljességben 

talán azt is megértem 

ha nem lehet így élnem 

ilyen nagy szenvedélyben 

szerelembetegségben 

talán azt is megértem 

hogy nem lehet tovább élnem.  

Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

A szürke égen szürke fellegek 

szürke ágakon szürke verebek 

egyetlen fényes tollú kis madár 

meredeken a szürke égre száll 

elképzelhető az hogy te lehetsz 

kit felröpít a szárnyas szeretet.  

Nemes Péter: Mindig a barátod leszek

Időtől, tértől függetlenül, 

Még ha testem már 

Nem is e világon jár 

Csak gondolj rám, és figyelj 

Én ott leszek Benned  

Ha sötét felhők gyülekeznek, 

Leszek neked 

Napsugár felettük  

Ha magányosan állsz az erdő szélén, 

Csak gondolj rám, és 

Mesélek majd a madarak nyelvén, 

Csakis neked 

Hogy tudd 

Nem vagy egyedül  

Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen, 

Gondolj rám, és 

Elér a vigasz akkor is, mert 

Ott ragyogok majd 

Benned 

A csillagos égbolt helyett  

Ha az ősz sóhaja nyomán 

Elsárgulnak a fák, 

A halott levelek hullásából 

Hallhatod, ahogy 

A jövő reménységét 

Súgom neked  

Ha szívedbe mar a jeges tél, 

Leszek neked a hópelyhek zenéje 

Hogy ne feledd, 

Még a hideg is szép lehet  

Ha lelked Szeretetre sóvárog 

Sugárzom majd neked 

A születésnapi torta gyertyalángjából, és 

A csillagszóró szikráiból is  

Ha otthonodat nem leled 

Csak gondolj rám, és 

Érezd ott mélyen 

Otthonod az egész világ  

Ha késne a tavasz, 

A megújulás erejét öntöm beléd 

A napkelte ragyogásából 

Minden párás hajnalon  

Ha félelmek gyötörnek, és 

Nem leled az utat 

Csak nézz a távolba, ahol 

Feltámad a szél, és 

Simogatásában ott leszek, 

Felszárítom könnyeidet  

Ha már fogytán az erőd, 

A hegyek sosem apadó erejével 

Emellek fel 

Hogy menj 

Tovább 

Tovább!  

Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből, 

Csak hunyd le a szemed, és 

Lelkedet szárnyalni viszem 

Az álmok mezején 

Hogy lásd 

A szabadság létezik  

Ha nem találod a megnyugvást, 

Békével a karomban suhanok feléd 

A naplemente varázsában 

Hogy sose feledd, 

A harmóniát magadban keresd  

Ha örömödet nem oszthatod meg mással, 

Nézz egy virágra, és 

Én mosolygok vissza 

Tiszta szívből, 

Veled örülve, 

A lelkedben élő kisgyermekre  

Ha bánatodat nem hallgatja meg senki, 

Csak gondolj rám, és 

Ott leszek 

A szívedben  

Csak ott leszek 

És ölellek 

S az esőcseppekben 

Veled könnyezem  

Ha szükséged van rám, 

Ott leszek 

Mindig 

Csak gondolj rám  

És tudd 

Van egy barátod  

Aki vár 

A végtelen partján   

Katona Béla: Péntek 13.

„ Kezedben van a sorsom…” 

(Zsolt 31:16a)     

        A naptárra pillantva sokan összerezzennek ma. Péntek 13-a a világ szemében a baljós árnyak, a megmagyarázhatatlan balszerencse és a félelem napja. Fekete macskák, létrák és rossz előérzetek uralják a közbeszédet. De vajon mi, akik Krisztust követjük, hogyan tekintsünk erre a napra?  

A babona lényege a bizonytalanság. Azt feltételezi, hogy a világot kiszámíthatatlan vak erők mozgatják, és nekünk félnünk kell a véletlentől. A hit lényege ezzel szemben a bizalom. A hívő ember tudja, hogy a világot nem a vakszerencse, hanem egy szerető, hatalmas, erős Isten kormányozza.  

Nekünk nincs szükségünk kabalákra, lekopogott fára vagy szerencsehozó tárgyakra, mert nekünk gondviselő Istenünk van. Dávid király a zsoltárban nem a csillagok állására vagy a naptárra bízta az életét, hanem kimondta a legfontosabb igazságot: „Kezedben van a sorsom…” Ez azt jelenti, hogy semmi sem történhet velem ma, ami Isten tudta és engedélye nélkül való lenne. Ha az életem Isten tenyerén van, akkor nincs az a péntek, és nincs az a 13-a, amely kieshetne az Ő uralma alól.  

Sőt, gondoljunk csak bele: a történelem legnehezebb péntekje, Nagypéntek, emberi szemmel a legnagyobb tragédia volt. Mégis, Isten ebből a „szerencsétlenségből” hozta ki a világ legnagyobb áldását, a megváltást. Ha Isten a Golgota sötétségét képes volt dicsőséges feltámadássá formálni, akkor a mi mai napunkat is képes megáldani.  

Ne engedd, hogy a világ félelme beszivárogjon a szívedbe! Ez a nap is az Úr napja. Ez a reggel is az Ő kegyelméből virradt ránk. Ma is ugyanaz a hatalmas Isten van veled, aki tegnap volt, és aki holnap is ott lesz. A keresztyén ember szótárában nem szerepel a „balszerencse” szó, helyette ott ragyog ez: Gondviselés.  

Járj ma is hittel, nem a dátumtól rettegve, hanem azzal a békességgel, hogy te nem a véletlen játékszere vagy, hanem az Úr gyermeke!

Forrás: Napi Ige és gondolat

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét 

testedben hordoztad. 

Magadhoz ölelted a föld 

színeit az égig nőtt csendben. 

Nap mint nap megtetted 

a világosság és a sötétség 

közötti utat. Nézted 

a világot, és szemedbe hullottak 

a csillagok. 

Te még a földtől ágaztál el, és 

hozzáadtad magad a földhöz, 

mint a víz és az ég. 

Végigtapogatott idegszálaidon 

pillanatnyi életed 

mozdulásai egy képpé szerkesztődtek. 

Megmutattad az emberi természet 

széleit: az indulatokat, dühöket, 

az elkeseredéseket. 

Rám tapadt házad melege 

és szaga, elhoztam magammal. 

Ezekkel a gondolatokkal 

takarózom itt, ahol életem 

egyetlen várakozás. Látni 

szeretném azokat az ablakokat, 

melyek annyi estén világítottak 

felém. Belefekszem az este 

csendjébe, nem merek mozdulni, 

mert elriad. 

Mese volt számodra az ének, 

távoli szépség, amely elérhetetlen 

messzeségben járt előtted. 

A füvek, folyók, dombok, szelek 

ritmusa is benned volt, mintha 

egyedül lettél volna az ég alatt, 

földet, fát, eget, istent, szerelmet 

egyformán tegezve szólongattál. 

Éneked a szerelem forrása, 

reménye a szerelemnek. 

Érezni a hegylánc leheletét, 

szüntelen hozzád ér a szél.

Simek Valéria: Idő fölötti vonulás

Napjaid vékonyan csörgedező 

források, egyesíteni próbálod 

magadban a régit és az 

újat, a békét és a harcot.  

Isten örök békéjét és örök 

nyughatatlanságodat. 

Sorsod fölött van valami 

idő fölötti vonulás.   

Égnek a szavak a szádban, 

lángba borul körülötted a táj. 

Az évek jogán megtaláltad 

a helyed.   

Sejted a hervadás illatát, 

saját lobogásodban élsz, 

egykor elégsz, mint az asztalodon 

meggyújtott adventi gyertya.   

S az idő elmossa a nádfedeles 

házat, a kukoricafosztásokat, 

és az ökrös szekerek hangulatos 

látványát.   

Kigyöngyözött erkölcsi 

értékeid porba hullanak. 

Jó szándékaiddal, 

segítségeddel már nem 

tipegsz elő.   

Váci Mihály: Ha elhagynál…

Ha elhagynál engemet, – jobban 

mi fájna? 

hiányod, vagy a szív megdobbant 

magánya? 

A csalódás kínjától félek, 

vagy féltlek? 

Szerelmünket szeretem jobban, 

vagy Téged?

Kányádi Sándor: Február

Reggel  

Reggel 

az ember 

ki se lát, annyi, de 

annyi 

jégvirág 

nyílott az éjjel 

az ablakon. 

És szánkáz a szél 

az utakon.  

Délfelé  

Ereszt 

az eresz: 

csöpp-csöpp-csurr! 

Izzad a hó és 

kásásul. 

Fázik a hóember, 

didereg. 

Kacagnak rajta 

a verebek.  

Estefelé  

Bújnak a cserepek 

alá a verebek: 

csip-csirip. 

Hideg van, hideg 

a mindenit! 

Az ablak üvege 

citeráz, szaporáz. 

Az ajtón ijedt kis 

szelecske kotorász. 

Brummog az erdő is, 

dörmögő hanglemez. 

Morog a medve. 

Ébredez.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! 

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; 

Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, 

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, 

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. 

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, 

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, 

S a dalos madarak 

Mind elnémultanak, 

Nem szól a harsogó haris a fű közűl, 

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, 

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, 

Vagy hogy rövidlátó 

Már öregkorától, 

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… 

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; 

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; 

Mikor vályú elé Hajtják estefelé, 

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, 

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. 

Leveles dohányát a béres leveszi 

A gerendáról, és a küszöbre teszi, 

Megvágja nagyjábul; 

S a csizmaszárábul 

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, 

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, 

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, 

Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, 

Senki sem fordítja feléjök a rudat, 

Hóval söpörték be a szelek az utat. 

Most uralkodnak a szelek, a viharok, 

Egyik fönn a légben magasan kavarog, 

Másik alant nyargal 

Szikrázó haraggal, 

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő. 

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, 

A rónára halvány ködök telepűlnek, 

S csak félig mutatják 

A betyár alakját, 

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… 

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, 

Visszapillant a nap a föld pereméről, 

Visszanéz még egyszer 

Mérges tekintettel, 

S mire elér a szeme a tulsó határra, 

Leesik fejéről véres koronája. 

(Pest, 1848. január.)    

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (15 )

Szép könyvemet lassan becsuktam. 

Hullatja tarka tollait a táj. 

Árny béleli kicsiny szobámat, 

vad lombokat hajt az indás homály.  

Zöld csoda-fény dereng az égen, 

a világ vége látszik most ide. 

Szép könyvemet lassan becsuktam, 

belédobtam a boldog semmibe.