2026. október 10., szombat

Wass Albert: Ha jön az ősz












Ha majd az ősz, 
összegyűjt minden bánatot, s vele 
a lelkemet behinti csendesen: 
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?     

Eljössz-e akkor simogató szóval, 
mikor a lelkem többé nem nevet, 
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget, 
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket, 
amiket egyszer én mondtam neked?     

Ha akkor eljössz: 
áld`ni fogom a lábaid nyomát, 
s áldott legyen a rózsaszínű út, 
az út, melyen menni fogsz tovább, 
áldott legyen a szív, mely erre kerget, 
s áldott legyen, áldott legyen a lelked, 
legyen a boldog álmok temploma.     

Hanem azért 
áldani foglak téged akkor is, 
ha nem gondolnál rám többet soha.

Tamás-Tarr Melinda: Hontalan












Mikor valaki mondja: 
"Szerencsés vagy, 
két hazád van!" - 
nem is tudja, 
mennyire bánt 
ezen megállapítása...   

Két haza! 
Bár ezt mondhatnám! 
De nem így van - 
s gyötör a hontalanság.   

Igaz, kettős az én jogállapotom: 
magyar s olasz állampolgár vagyok... 
De Magyarország már csak 
külföldinek tart engemet, 
s itt ezen a félszigeten 
még nem vagyok olasz egyed.   

Két haza!... 
De groteszk egy helyzet! 
Valójában nem vagyok 
más csak gyökértelen ember: 
Nem tartozom már 
a magyarok földjéhez, - 
s új hazámban 
Itáliában 
nem eresztettem gyökeret...

Dévényi Erika: Mosoly az arcodon.....










Szeretném látni a mosolyt az arcodon, 
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon: 
Szeretném látni a boldog szemeket, 
Amelyekből más is erőt meríthet.  

Szeretném hallani a boldog nevetést, 
Amely mindig őszinte és békés. 
Hallani, ahogy a jót dicséri szád, 
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.  

Szeretném érezni, hogy békés a világod, 
Hogy hiteddel a rosszat leigázod. 
Felülkerekedsz a súlyos bánaton, 
Hisz Isten veled van minden utadon.  

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol, 
Ha válaszút előtt botladozol. 
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja, 
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.  

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak, 
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak. 
S ehhez legyen az a hely a templomod, 
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.  

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne, 
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve. 
Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna, 
A fénysugár lelkedig hatolhatna.  

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék, 
A bánatodban is szívesen osztoznék. 
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek, 
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.  

Szeretném, akár a könnyeid árán is, 
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít. 
Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet, 
De a követ neked kell a földről felemelned.  

Maria Banus: Szeretem ezt a földgolyót










Szeretem ezt a  földgolyót, igen, 
szelét, mely épp az én mellembe röppen, 
a csöndet, mely a tág egen pihen, 
s a nap csöndes sikamlását a ködben.  

Szeretem ezt a csodás csillagot, 
itt kezdődött az út, mely mind tovább vág; 
vágyom kezed, ha reszketőn adod, 
s a tiszta forrást - úgy hívják: barátság.  

Szeretem ezt a bolygót, szeretem, 
ahogy nagy álmok alkottak nagyobbra; 
a földlakóknak jó bölcső legyen, 
nagy, szelíd gyöngyszem, békében ragyogva.  

Franyó Zoltán fordítása 

Szalézi Szent Ferenc: A kereszt

Ha minden angyal, a világ minden lángelméje 
tanulmányozta volna, 
mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben, 
miféle szenvedés, 
kísértés vagy fájdalmas veszteség, 
nem találhattak volna 
hozzád illőbbet, 
mint azt, ami ért. 
Isten örök Gondviselése 
Kezdettől fogva kigondolta, 
hogy ezt a keresztet saját Szívéből 
értékes ajándékként neked adja.  

Mielőtt elküldötte volna, 
mindentudó szemével megszemlélte, 
isteni értelmével átgondolta, 
bölcs igazságosságosságával megvizsgálta, 
szerető irgalmával átmelegítette.  

Mind a két kezével megmérte, 
hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb, 
egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.  

Azután megáldotta szent nevével, 
fölkente kegyelmével, 
beléje lehelte vigaszát, 
és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.  

Így most egyenesen az égből jön feléd, 
mint Istennek hívása, 
s könyörülő szeretetének ajándéka, 
hogy egészen önmagaddá légy, 
és Istenben megtaláld beteljesülésedet.  

Cseri Kálmán: Ő - te - én




"Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették Őt, és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Jézus pedig így könyörgött: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Azután sorsvetéssel osztozkodtak a ruháin.  A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: "Másokat megmentett, mentse meg magát, ha Ő az Isten választott Krisztusa!" Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, és így szóltak: "Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat!" Felírás is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA.  A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta Őt: "Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is." De a másik megrótta, ezt mondva neki: "Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de Ő semmi rosszat nem követett el." Majd így szólt: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Erre Ő így felelt neki: "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban."   

Lk 3,32-43 


        A múlt héten diákokkal beszélgettünk arról, hogy mi változik meg abban, aki találkozik Jézus Krisztussal. Vagyis ha egy nem hívő ember előtt megnyílik Jézus személyének a titka, felismeri és elismeri Őt mint Megváltóját és Urát, akkor ez milyen változást idéz elő az életében.  

       Azt mondtuk, hogy egyebek között azt, hogy az ilyen ember számára megváltozik a személyes névmások sorrendje. Mert általában úgy gondolkozunk, ahogy tanultuk is, hogy a személyes névmások sorrendje ez: én - te - ő. Aki azonban Jézust megismeri, benne hisz és elkezd neki engedelmes életet élni, annak a sorrend így alakul: Ő - te - én.  

       Mindnyájan úgy születünk, hogy önmagunknak vagyunk a legfontosabbak. A gyerekeknél még ez megbocsátható, néha egyenesen szükséges is, csakhogy ki kellene ebből nőni, de ez nem sikerül. Én-uralom érvényesül minden ember életében. Ha az én akaratom teljesedik, az én kívánságaim megvalósulnak, az én kényelmem biztosítva van, akkor rend van a világon - így gondolkoznak sokan. Én szeretném megkapni azt, amire vágyakozom, én ne legyek beteg, engem hagyjanak békén, sőt dicsérjenek meg legalább olykor-olykor és ismerjenek el. Ezután következik esetleg a te, de viszonylag szűk körre korlátozva. Mert aki nekem rokonszenves, azzal barátkozom. Aki engem szeret, elfogad, megbecsül, annak a társaságát keresem, vagy egyenesen, ha megéri, barátkozom vele - mondta egy kisgyerek a napokban. - Ha nekem megéri. Még a te-vel való kapcsolatunkat is az én határozza meg.  

       A nagy Ő, Isten pedig nagyon sok ember életéből teljesen hiányzik. Igen sokan vannak, akik nem is ismerik Istent. Akiknek egyáltalán semmi kapcsolatuk nincs vele. Nem tudom, közöttünk kik azok, akik ma már beszéltek vele. Akik szokták Őt kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Sok ember úgy él, hogy gyakorlatilag kimarad Isten az életéből. Időt, figyelmet, pénzt egyáltalán nem szán Istenre és az Ő dolgaira. Önmagunkkal vagyunk tele, esetleg jöhet bizonyos szempontból a te, - a nagy Ő, Isten pedig sok ember életéből kimarad.  

       Azonban azt tapasztaljuk, hogy ha valaki megismerte Jézust, ami azt jelenti, hogy megismerte az élő Istent, felragyogott előtte Isten irántunk való érthetetlen szeretete, akkor megváltozik a névmások sorrendje. Akkor a legfontosabb az ilyen embernek az élő Isten lesz: Vajon Isten mit akar, Isten mit tanácsol, ebben az esetben hogyan döntsek? Istennek mi fontos és mi mellékes, szerinte mi helyes és mi helytelen? Az ilyen ember folyamatosan keresi az élő Istennel való kapcsolatot. Tudakozza az Ő gondolatait a Szentírásban. Ezért is kezdi olvasni. Minden alkalmat megragad arra, hogy beszélgessen vele az imádságban. Ezt érti Pál apostol azon: szüntelen imádkozzatok! És kimondhatatlanul hálás az ilyen ember Istennek azért az új életért, amit kapott tőle. Mindenre kész Istenért.  

       És aki mindenre kész Istenért, az mindenre kész másokért is. Egyszerre felértékelődik a másik ember az ilyen hívők életében. Kitágul a körük azoknak, akik beletartoznak a felebarát kategóriába, sőt sokszor meglepődve tapasztalják az ilyen emberek: fontosabb lesz a másik, mint ők maguk. Egészen természetes módon le tudnak mondani személyes előnyökről, hogyha az a másiknak segítséget jelent. Kész az ilyen ember megtagadni magát úgy, hogy sokszor észre sem veszi, kész szeretni, megbocsátani, segíteni, szolgálni, mert Istennek hálás. Mivel neki nem tudjuk meghálálni azt, amit kaptunk és kapunk tőle folyamatosan, önkéntelenül is így törlesztünk: szeretjük egymást. Az ilyen emberek felülmúlják önmagukat, mert Isten Szentlelke, akit az újjászületéskor kaptak, indítja őket ilyen erejüket meghaladó teljesítményekre is. A nagy Ő-t tehát a te követi.  

       És hol marad az én? A sor végén. Vagy olyan is van: sehol. Nem lesz neki olyan jelentősége, mint korábban. Elfoglalja az utolsó helyet. Azért tudnak az ilyen emberek önfeledten élni, szolgálni és segíteni. S miközben ezt gyakorolják, eközben teljesedik ki igazán az életük. Sokkal nagyobb lelki gazdagságra jutnak, mint azok, akiknek az életében az én-uralom érvényesül. Elégedett és boldog emberek.  

       Effélékről beszélgettünk, és miközben szó szót követett, egyre világosabb lett számomra, hogy hiszen Jézus Krisztus egész földi életét ez jellemezte. Ebben is Ő ad nekünk példát, és erre is Ő ad erőt a benne hívőknek. És az, hogy Őt ez jellemezte, a leghatározottabban éppen nagypénteken, az Ő szenvedésének és kínhalálának a napján lett nyilvánvalóvá. Az, hogy mindennél fontosabb volt neki az Atya, az, hogy mindenre kész volt érettünk, és az, hogy önmagának soha nem volt fontos, éppen nagypénteken derült ki mindenki számára meggyőzően.  

       Hogy mennyire nem volt fontos önmagának, és mennyire igaz az a gyönyörű őskeresztyén Krisztus-himnusz, amit Pál apostol a Filippiekhez írt levelébe beledolgozott, ez nagypénteken lett nyilvánvaló. Szó szerint igaz az, hogy Ő, aki Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel. Megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig - ahogy a Filippi levél 2. részében olvassuk.  

       Nézzük meg egy kicsit közelebbről most a felolvasott igerész alapján is, meg az egész szenvedéstörténet alapján, hogy mit jelent az Jézus életében, és mit jelenthet egy benne hívő, újjászületett ember életében, hogyha Isten lesz az első helyen, aztán fontos helyre kerül a másik ember, mi pedig a sor végén helyezkedünk el, és ott leszünk boldogok.  

Mit jelentett ez Jézus számára?  

1.  

       Egész földi életében az Ő mennyei Atyja volt a legfontosabb számára. Vele maradt mindvégig nagyon mély és folyamatos lelki közösségben. Csak azt mondta másoknak, amit az Atya bízott rá, és erre Ő többször utalt is. Csak oda ment, ahova az Atya küldte. Még a cselekedeteinek az időpontját is az Atya határozta meg.  

       Több történetet olvasunk, amikor a családtagjai sürgetni szerették volna. Menjél már fel Jeruzsálembe. Ide menj, oda menj, ezt cselekedd, azt cselekedd. Ő nagy higgadtsággal mindig azt válaszolta: még nem jött el az én órám. Az Atya órájára nézett, és annyi idő volt, amennyit az az óra mutatott. Az Atya akarata, az Atya dicsősége volt a legfontosabb számára.  

       Olyan gyönyörűségesen szép az, ahogy az úgynevezett főpapi imában számot ad mennyei Atyjának: "Én megdicsőítettelek téged az emberek előtt, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál." És a nagypénteki történetből tudjuk, hogy a keserű poharat, elképesztő szenvedéseit is az Atya kezéből fogadta el. Mi haragítottuk meg az igazságos Istent. Mi hívtuk ki magunk ellen az Ő igaz ítéletét, és ezt az ítéletet Jézus magára vállalta, és kiengesztelte az Atyát. A Gecsemánéban is az Ő Atyjával beszélt, és így lett erőssé arra, hogy mindvégig engedelmes maradjon, s elhangozzék a kereszten: elvégeztetett.  

2. 

       És mi következett ebből, hogy a nagy Ő volt az első helyen Jézus életében? Az, hogy minden áldozatra kész volt miérettünk, az emberekért. Így olvassuk: Ő bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Így mondja Ő maga: "én odaszentelem magamat értük, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban." Jézus Krisztus soha nem hazudott, soha nem lopott, nem szidta az Istent, nem tört házasságot. De magára vállalta minden hazudozásunkat, tolvajlásunkat, istenkáromlásunkat és házasságtörésünket, ezeknek az Isten szerint igazságos büntetésével együtt. Ilyen fontosak voltunk és vagyunk mi Őneki.  

       El sem tudjuk képzelni, mit jelentett az a bűn nélküli Isten Fia számára, hogy az egész emberiség egész bűnterhét magára vállalta. Teljes közösséget vállalt Jézus velünk, bűnösökkel. Odaállt a helyünkre, lement a pokol mélységéig, hogy akik Őbenne hisznek, azoknak ne kelljen odamenniük, hanem életünk legyen, örök életünk. 

3. 

       Számára tehát az első a nagy Ő, a mindenható Isten volt, a második a te, vagyis mi, emberek. És hol maradt az én? Erről Ő így gondolkozott: "ha a földbe esett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem." Amivel azt mondotta: aki kész önmagát megtagadni, az termékeny, gyümölcstermő életet él. Az Ő kereszthalála előtti napjait és a kereszthalála napját is ez jellemezte: mindenki fontosabb volt, mint saját maga. Amikor utolsó útja vezetett Jeruzsálembe, aminek a vége már a kereszthalál volt, még útba ejt egy vak koldust, Bartimeust, mert tudta, hogy az az ember Őreá vár. Igazán megérthették volna mindnyájan, hogy ott már magával van elfoglalva, előre vetíti árnyékát a kereszt, de neki ott is fontosabb egy névtelen senki, mint saját maga.  

       Nagypéntek hajnalán, amikor Őt már leköpdösték, felpofozták, összeverték, megalázták, halálra ítélték és kísérik át Kajafás kihallgatási terméből a házi tömlöcbe, amíg a hivatalos idő eljön és Pilátushoz vihetik, neki, ahogy az udvaron átlökdösik, még fontos egy nyavalyás tanítvány, aki éppen akkor esküdött meg arra, hogy nem is ismeri Őt, és megkeresi tekintetével Péter szemét Kajafás udvarán. Mert ez a tanítvány csúszik lefelé a lejtőn, és utána kell nyúlni, hogy ne csússzon a lejtő aljáig.  

       Olvastuk, hogy még itt a kereszten is a szó szoros értelmében utolsó leheletével, utolsó erejével is, egy bűnös ember előtt nyitja ki a mennyország kapuját és beengedi oda ezt a gonosztevőt, mert ez benne bízott és tőle kért segítséget. Ennyire a sor végén volt Jézus sorrendjében az "én". Ezért tudott olyan sokakat, mindnyájunkat meggazdagítani.  

       Ennek a lelkületnek szépséges gyümölcse ez az egymondatos imádság. Ott a kereszten haldokolva is a szívébe láthatunk ezen a mondaton keresztül: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Itt is az Atya az első, utána azok, akikért imádkozik, és Ő nincs sehol. Még itt is ilyen szoros kapcsolatban marad az Atyával, hogy tudja, hallótávon belül van, mondhatja, amit fontosnak tart. És itt is ilyen fontosak vagyunk neki mi. Nem a jó barátai, hanem az ellenségei, akik keresztre juttatták, és még haldoklása közben is gúnyolják, őértük imádkozik.  

       Kínszenvedése között is mások a fontosak. Mentegeti őket. Mentségükre hozza fel azt, ami súlyosbító körülmény lehetne, hogy nem tudják, mit csinálnak. Magukra sokat adó, büszke, felnőtt emberek, s nem tudják, mit csinálnak. Ó, de sokszor vagyunk mi így! Akit Isten megajándékoz az alázattal és lelki világossággal, az néha kétségbeesve döbben arra, hogy milyen sok mindent teszünk úgy, hogy nem tudtuk, mit teszünk.  

       Gyerekkoromból emlékszem arra, hogy milyen sok súlyos baleset volt otthon, amikor, a háború után, gyerekek találtak eldobált kézigránátokat. Elkezdték kocogtatni, szétszerelni és felrobbant a kezükben. Nem tudták, mit cselekszenek. Ó, de sokszor játszunk mi is így, mint oktalan gyerekek.  

       Milyen gyakran látom, hogy megalapozás nélkül, felszínesen, emberek összeházasodnak, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Vagy össze sem házasodnak, mert nem bíznak sem egymásban, sem Istenben, csak együtt élnek, és nem tudják, mit cselekszenek. Aztán elválnak, mert nem tudják, mi-minden lesz annak a következménye. Aztán összeállnak valakivel - mert nem tudják, mit cselekszenek. Gyermekeket nemzenek, szülnek, azután magukra hagyják őket - mert nem tudják, mit cselekszenek.  

       Háborút indítanak, tönkretesszük a környezetünket, Isten gyönyörű világát - mert nem tudjuk, hogy mit cselekszünk. Ó, de sokszor és sokféleképpen igaz ez a számunkra. 

       Emberek pénzért elkótyavetyélik az egészségüket, aztán pénzért megpróbálnák visszavásárolni azt - mert nem tudják, mit cselekszenek. Nem törődnek a lelkükkel. Sokakban már csak pislákol a lélek, és azért lesz ilyen lélektelen, lelketlen a világ, mert nem tudjuk, mit cselekszünk.  

       Agyongyötörjük egymást a családon belül is, és csak a végén fogjuk a fejünket, - mert nem tudjuk, hogy mit cselekszünk.  

       Eljövünk a templomba, és utána ugyanúgy folytatódik az életünk, mint előtte - mert nem tudjuk, mit cselekszünk.  

       Milyen mérhetetlen szeretet szólalt meg ebben a kereszten elhangzott imádságban: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.  

       Lehetséges-e az, hogy egy ilyen magunkfajta gyarló ember is eljusson erre a szintre? Mert azt nem kell bizonygatni, mennyire más lenne minden házasság, család, munkatársi közösség, minden népnek, nemzetnek az élete, ha nem abban fáradnánk el, hogy vádoljuk egymást, hanem ez jellemezne minket, hogy mentegetjük egymást. Ha nem a vádolás ördögi lelkülete indítana sok mindenre, hanem az egymás megértésének, mentegetésének a jézusi lelkülete. Ó, de más lenne itt az élet!  

       Lehetséges-e az, hogy e tekintetben legalább egy kicsit hasonlítson a gondolkozásunk, a lelkületünk Jézushoz? A Biblia azt mondja: lehetséges. Nem sokkal az Úr Jézus mennybemenetele után egy férfit halálra ítéltek csak azért, mert Jézus tanítványának vallotta magát. Ma is ezrével pusztítanak el keresztyén testvéreket csak emiatt. Elkezdték a kivégzését, záporoztak rá a kövek, és ő utolsó erejével így imádkozott: Uram Jézus, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt. Ahogy Jézus imádkozott az Atyához, ugyanúgy imádkozott István vértanú Jézushoz. Lehetséges, hogy ez a jézusi lelkület otthont találjon és eluralkodjék egy magunkfajta gyarló ember szívében. Csak ehhez az kell, hogy Ő legyen az első helyen, utána magától következik, hogy fontos lesz a másik ember, fontosabb lesz a te, mint az én, és így leszek én is igazán boldog.  

       Sokan vágynak erre, és vannak különböző próbálkozások, tréningek és egyebek, nagyon csekély eredménnyel. Azért, mert csak az én-te viszonylaton belül tudunk gondolkozni. Nekem jobb lenne a helyzetem, ha te megértőbb lennél. Legtöbbször eddig jutunk el, és ebből nem lesz semmi. Ha Ő, a helyettünk is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztus lesz valakinek az életében a legfontosabb, akkor mindenki más is a helyére zökken. Akkor a helyére kerül a te - még az ellenség is -, és a helyünkre kerülünk mi magunk is.  

       Pontosan ez nagypénteknek a kettős evangéliuma, amit Pál apostol a 2Korinthusi levél 5. részében így fogalmaz meg: "Krisztus meghalt és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott." (15. v.).  

       Az egyik evangélium: Krisztus meghalt helyettünk, hogy nekünk ne kelljen a bűneink büntetését elszenvednünk, és aki Őbenne hisz, az ebben bizonyos lehet. És azért halt meg, hogy akik benne hisznek, többé ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt. Ő kerüljön az első helyre, aztán mindenki más is a helyére kerül.  

       Nagypénteket az ünnepli helyesen, akinek a szívében elhangzik ez a csendes imádság: Úr Jézus, jöjj be az én életembe, ténylegesen te legyél ott az Úr, te kerülj az első helyre, utána te rendezz át mindent, hadd kerüljön így minden a helyére. Ez az a változás, ami azoknak az életében bekövetkezik, akik találkoznak Jézussal. 

Forrás: cserikalman.hu

2026. október 8., csütörtök

Krusovszky Dénes: Akit nem szeret












Körülvett, bekerített és nem 
szeret, mondja magában. Már 
legalább tíz éve nem szeret, 
visz magával mégis, s mert nem 
bízik bennem, sohasem hagy 
egyedül. Legalább is egyelőre 
nem. Ha nyugodtan aludnék, 
ő forgolódik, ha sietnék, 
lassítja lépteit. Nem szeret, 
mondja ki újra, de cipel magával. 
Mint egy rossz emléket, egyre 
csak visz ez a sértődött test.

Zimonyi Zita: hóhullásban












én uram, én uram, édes istenem, 
fekszem csupaszon tenyereden 
téli pillantásod égboltja alatt lázban, 
leszakadt menny hófehér hullásában, 
hegedűszóval közelít minden pehely, 
csillagos ujjaidról fakad a kavargó dal, 
én uram, édes istenem, érj hozzám, 
ne tűnj el fölülem, tekints le rám, 
varjak figyelnek, fürkésznek éhesen, 
ne hajíts ordas kételyeknek martalékul, 
tavaszt álmodó hóvirágként riadok, 
megfagyok, ha rám nem borulsz, 
takarj be, fogj körbe, áltass vigaszul, 
én uram, én uram, édes istenem, 
ne tékozold el szerelmes hívedet, 
földnek esve ájultan, meztelen, lázban, 
szívem csordultig telt téli pillantással, 
én uram istenem, a könnyű, keringő hó 
millió fehér holtában felajzott pillangó, 
én édes istenem, ujjongva ölellek, 
s jaj, bőröm tüzén könnyekkel megöllek

Tóth Éva: Solvejg utolsó levele












Mióta várlak, már nem is tudom. 
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy. 
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy, 
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké, 
sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás : 
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra 
amelyek tőlem távoltartanak, 
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz, 
bűntudattal, mégis elégedetten, 
hiszen én nem vagyok olyan mint te meg ők, 
bár néha belédmar a kétség: hátha én is. 
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok 
hozzád s éppíly hű lennék bárki máshoz, 
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem, 
fogyatékosság inkább: képtelen 
vagyok másra még csak gondolni is, 
s érdemednek éppígy nem tartanám, 
ha hű lennél hozzám míg másra vágysz. 
Régen – nem is tudom, mikor – még nem szenvedtem 
hiányodtól ilyen betegesen. 
Korán felkeltem, tettem dolgomat, 
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom, 
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény, 
a kezem nyomán születő rend, a munkás 
nappal utáni éjszaka nyugalma, 
a napok, hetek rendje, költöző 
madárként visszatérő évszakok 
önmagukat jelentették, nem téged, 
nem a te elindulásod, megérkezésed, 
nem vártam levelet, üzenetet, 
nem kémleltem estefelé az útat: 
hátha előbukkansz a jegenyék közt, 
nem rezzentem fel álmomból riadtan: 
mintha kopogtak volna… S csak a szél. 
Nem forgolódtam féléjszaka ébren 
jelenre váltva múltat és jövőt, 
nem kívántam meghosszabbítani 
az éjszakát, hogy legalább álmomban 
láthassalak. Ha reggel felkelek, 
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz – 
mint a növényeket a föld alól 
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt 
s estére velük fonnyadok. Lefekszem 
feléd tájolva arcom a sötétben 
mint hívő Mekka felé. Nem bírom 
ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek 
belőled, mint gubójából a lepke. 
Szabad akarok lenni. Egyedül 
voltam eddig is, de most én szabom meg 
magányomat, mindig magam leszek 
inkább, mint mástól kelljen függenem. 
Inged kívántam lenni, kenyered, 
vized és levegőd. Már nem kívánom 
éhséged, szomjad csillapítani, 
ugyanarra van nekem is szükségem 
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok, 
hogy ha eszedbe jut, elővegyél, 
anyád se, hogy mint tékozló fiú 
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz. 
Nem rostokolok itthon ezután 
hogy itthon találj, ha véletlenül 
betoppansz. A hosszú ádventnek vége. 
Megkaptam a lapokat. Köszönöm. 
Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz. 
Megbocsátok persze. Hisz nem szeretlek.

Márai Sándor: Mikó utca












Szerettem azt a sor gesztenyefát.  
Azt hittem, építek itt valamit  
S erős kulcsra csukom le és öles  
Zárakkal zárom el és játszhatom  
Az életem. De aztán elröhögtem  
Az egészet, néztem, s nevetni kellett  
E bús fontoskodáson. Mi ez? ... Én  
E földön csak homokra építek  
Mindenfelé s mást nem is akarok,  
Csak élni borotválatlan, sötét  
Szobákban ébredni fel és sokáig  
Nem mozdulni, hallgatni, egyedül  
Skandálni szavakat, kíváncsian  
Piszmogni valami munkán, ami  
Felesleges. Azóta élek itt  
Megnyugodva s tudom, hogy holnap is  
Indul vonat valahová, se ágy,  
Se asztal nem köt, s nincsen kacsaláb,  
Amin váram elforoghat e földön  
S nem értem azt se, hogy a telefon  
Nevemen áll a könyvben s elhiszik.

Márai Sándor: Március délutáni temetés

A ravatal - e szörnyű asztal -  
Borítva dús, ezüst damaszttal.     

Fölséges tál rajt a koporsó:  
az élet-étel olyan olcsó.     

Három gyerek fekete gyászba'  
Könnyeket sír az utcasárba.     

Nyomukban sok vén siratóné  
Lábuk alatt fröccsen a hólé.     

Kis fáklyák lángja száll az égbe  
(Volt-e halottnak öröme, kéje?)     

Az utca bús papok dalától,  
mely száll s fekete, mint a fátyol.     

És a sétálók mind megállnak,  
sorfalat állnak a Halálnak.

2026. október 6., kedd

Kányádi Sándor: Apokrif ének









Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a 
csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson 
lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja. 
Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már, 
s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz, 
mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott. 
Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász- 
szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor 
kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg 
legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen, 
az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott 
voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a 
gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval 
olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is 
miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek 
ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes, 
szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig 
ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni 
sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam 
az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha 
rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni, 
és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta 
üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte, 
hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem, 
mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset. 
De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott 
finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát. 
Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha 
egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz. 

Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a 
gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell 
majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte 
rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött 
Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól 
elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni, 
de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a 
vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál, 
ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy 
hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint 
két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és 
összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa, 
nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé, 
miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét 
mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott 
a völgy vad röhejétől. 

Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg, 
vedd el súlyát a rönknek; 
Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is, 
vedd el súlyát a rönknek; 
Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad, 
vedd el súlyát a rönknek; 
tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért, 
vedd el súlyát a rönknek. 

Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban, 
mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem, 
nehogy meghallják imádságomat. 
A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult, 
mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk 
lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt; 
a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis. 
Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem 
a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért. 
– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt 
szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam, 
s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre 
föltaláltam a kereket. 

Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat, 
hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába 
és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett. 
Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból 
kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük, 
s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett. 
Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom 
felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy 
Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat 
előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek 
köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg 
Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám. 

Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a 
hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely, 
kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és 
nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta- 
tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a 
behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra. 
Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között 
kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban 
mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán 
és táncot járt a világ első szekere előtt. 
Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt 
rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű 
vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette 
a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével. 
Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha 
Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el. 
– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –, 
ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva. 
A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött 
és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott 
tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni. 

Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind 
rosszabb s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is 
üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került, 
Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem. 
Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek 
csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek 
nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a 
kerekeket s nem merte mutatni senkinek. 

Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok. 
Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket. 
Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott, 
de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden 
csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és 
legurították a szikláról a szakadékba. 

A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.   

1966

Szabó Lőrinc: Beszélgetés egy gyufaszállal

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb, 
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?  

Titkos szikrának lenni, mint a mag, 
melyben vágyak s remények alszanak, 
őrizni hited és tiszta erőd, 
álmodni az emléktelen jövőt, 
lehetőségképp, csak mint képzelet, 
ragyogni a sötét világ felett, 
hogy kincs maradhass, örök szüziség, 
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob 
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?  

Szólj, kis gyufa, ez volna jobb, 
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?  

Vagy a másik? az tetszik? az riaszt? 
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt, 
nem maradni titoknak, mint a mag, 
vállalni, bármit hoz a pillanat, 
ragyogni, mint egy kigyulladt virág, 
akarni, hogy rád nézzen a világ, 
tékozolni, mint a Nap odafent, 
hinni az emlékteremtő jelent, 
bár jövőd nincs, a perc már félredob 
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?  

Válassz, lélek, melyik a jobb, 
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

2026. október 4., vasárnap

A nap gondolata




A megbocsátás nem csak a másik félnek szól, 
hanem saját magunknak is, mert sok terhet levehet a vállunkról.

Francis Joseph Thompson: Egy hópehelyhez












Ki volt, aki kigondolt? – 
nem fér soha fejembe, 
ó, könnyű hópehely, te! 
Te tiszta, és te gyenge, 
s kemény, akár a penge. 
Ki vájt ki és ki dombolt 
csodafémből, te lenge 
és drága, szép pehelyke? 
Ki kalapált a mennybe’ 
ezüstködből, te, kincsem?  

„Ő alkotott, az Isten, 
mert néki párja nincsen, 
Ő kalapált, dorongolt, 
ezüstködből kilombolt, 
hogy nézzen elmerengve: 
nem tudsz te ily meséset. 
Szűz, csöpp pihém amint szállt, 
erős kezében hintált, 
aztán semmit se késett, 
szélpöröllyel kimintált, 
s fagyvésővel kivésett.”  

Kosztolányi Dezső fordítása