Míg élnél, vedd úgy:
a rossz nem egyéb, mint csend
előtti vihar.
2026. szeptember 25., péntek
Lackfi János: Beton
Olyan az ember, mint a szomjas beton,
sziszegve, elképzelhetetlen sóvárgással
issza magába a dolgokat.
Képeket, híreket, látványokat,
élményeket, testeket, ételeket,
italokat, figyelmet, törődést,
divatot, levegőt, tekinteteket.
A szomjúság a létmódunk.
Ha ittunk, újra szomjazunk.
Ha nem ittunk, azért.
Szomjasra tervezett az Isten,
hogy ellenállhatatlan tapadással
szívódjunk rá az ő szent jelenlétére.
Az is igaz, ugyanilyen vágyakozással
vetjük rá magunkat bármire,
amit kinevezünk Istennek.
Mohók vagyunk,
mint a frissen ültetett fa,
a világ minden esőjét
magunkba szürcsölnénk.
Mint a derekasan megfuttatott kutya,
mely nyelvével kanalaz
végeérhetetlenül.
Mint a maratonfutó,
akinek kiüt a só a bőrén,
akinek bőre a csontra aszalódik,
és minden áldott sejtje kiszikkadt.
Jézusnak nem volt ugyan saját olajkútja,
de volt soha ki nem apadó vízforrása.
Sőt, maga volt ez a kimeríthetetlen vízér.
Mégis szomjúsággá lett értünk.
Részt vállalt szomjúságunkban.
Azt remélte, megtanuljuk őt szomjazni,
s akkor sose szomjazunk többé.
Isten nincs rászorulva ételre, italra.
Mégis isteni szomjúsággal
szomjazza jelenlétünket, szeretetünket.
Nagy Attila: Egy pillantás
Tekintetedben elmerültem.
Hogy hányféleképp érintett meg
nem tudod azt hiszem.
Elragadtál,és megrémítettél:
Mélyen bennem utaztál;
lelkem kertjében, elmém tengerén,
hová én sem tudom az utat már.
Visszavárlak. Most örökre
vésd belém, hogy létezel!
Zuhanj bennem mélyre,
s talán lelkem átölel,
vagy talán megrettenek
ahogy gyenge viaszként elfolyok
lángoló pillantásodban… Ijesztő:
Valahol még mindig ember vagyok.
Székely János: Tudom én, kedves
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.
Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
Cseri Kálmán: Mit használ...?
Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt. Aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Avagy milyen váltságot adhat az ember az ő lelkéért?
Mt 16,25-26
Három alkalommal figyeltünk már Jézus Krisztusnak erre a nagyon komoly tanítására. Először Péter viselkedését elemezve azt láttuk, hogy mi a különbség az Isten szerinti és az emberek szerinti gondolkozás között. Másodszor a Krisztus-követés mozzanatait követtük nyomon úgy, ahogy azt Jézus itt felsorolja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Legutóbb pedig szintén Péter alakját vizsgálva, azt néztük meg, mitől félünk jobban: attól-e, hogy esetleg kellemetlenné válhat számunkra, ha minden körülmények között engedelmesek maradunk Istennek, vagy attól, hogy engedetlenekké válunk vele szemben?
Erről a most felolvasott mondatról azonban még eddig nem volt szó. Mit jelent Jézusnak ez a komoly figyelmeztetése: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall.” Az itt előforduló pszühé szó nemcsak az ember lelkét, hanem az ember életét, egész önmagát jelenti. A haszon és nyereség szavak pedig az üzleti életből vett kifejezések. S Jézus ezzel a mondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti valaki, a nyereséget sem élvezheti. Különben is, ha arról van szó, hogy az életét mentse az ember, minden árat képes megfizetni azért. A mennyei életet pedig nem lehet megvenni semmi áron, ezért érdemes kockára tenni érte mindent.
Tehát Jézus ezzel a kérdő mondattal azt állítja, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti az ember, a nyereséget sem tudja élvezni. Isten úgy mutatta, hogy semmi másról ne beszéljek itt ma közöttetek. Ezt az igazságot szeretném néhány történettel szemléltetni, kérve azt, hogy Isten Szentlelke mutasson rá életünk hiányosságaira, és tegyen késszé arra, hogy lépjünk onnan, ahol vagyunk, egyre közelebb Őhozzá, beljebb az életbe, vagy egyáltalán be az életbe a halálból. Annál is inkább, mert világszerte egyre nagyobb a veszélye annak, hogy sok mindent megnyerhetünk, és éppen miközben a nyereséget hajszoljuk, az életünket, a lelkünket veszítjük el.
Nemrégiben bejárta a hír a világot, hogy egy amerikai játék-kaszinó kigyulladt, és többen amiatt égtek bent, mert éppen jól állt a játszmájuk. Mivel nagy volt a tét, meg akarták nyerni. Az egyik nézőjüket sikerült kimenteni, ő mondta el, hogy meg is nyerték. De bennégtek a kaszinóban. Félelmesen igaz kép ez az egész embervilág helyzetéről. Az ember nyerni akar, mindenáron nyerni, és egyre többet nyerhet. Egyre többen nyerhetnek. Közben azonban az életet veszítik el.
És itt soha nem szabad elfelejtenünk azt az újszövetségi egyenletet, amely szerint az élet = maga Jézus. Többször is mondta: „Én vagyok az élet”. Ismerjük az igét a János leveléből: „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Jézus maga az élet. Élete annak van, akinek közvetlen, szoros közössége van Jézus Krisztussal. Mindenki más csak létezik, vegetál, küszködik, kínlódik. Lehet nagyon sikeresen és jómódúan vegetálni és létezni. De csak az él, aki Krisztusban él, és akiben Krisztus él. Rajta kívül nincs életlehetőségünk. Rajta kívül, nélküle hiába keressük, nem találhatjuk meg az életet.
És vajon amikor Ő hív erre az életre, például most, ezen az istentiszteleten is, mit csinálunk? Jövünk-e mindent eldobva, ami eddig elválasztott vagy visszatartott tőle, vagy pedig előbb még meg akarjuk nyerni azt a játszmát, amit éppen elkezdtünk, és közben az életünket, a lelkünket veszítjük el esetleg? Előbb még a magam igazát be akarom bizonyítani, előbb még ezt a pert végigcsinálom, előbb még kiforgatom mindenéből azt, akit valamikor a legjobban szerettem, előbb még ismerje el a világ, hogy nekem van igazam, azután majd jöhet Jézus. S lehet, hogy meg is nyeri. Erre kérdezi Jézus ezt: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de közben az életét elveszíti?
Valami félelmetes könnyelműséggel hajszolják az emberek a nyereségüket úgy, hogy közben az élet marad ki a programjukból. Elvakít, elszédít, elbódít e világ fejedelme, hogy ne legyen időnk, figyelmünk, erőnk Jézusra, hogy minden egyéb kelljen nekünk, mint Ő maga, és így egyre gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Egyszer azonban mindannyiunk homokóráján leperegnek az utolsó homokszemek is, és meghalunk anélkül, hogy éltünk volna. És utána sem fogunk élni, ha Jézus nélkül halunk meg. Csak létezni fogunk a halálunk után a kilátástalanság iszonyatos sötétjében és kínjában. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Élet csak Jézusban van. Nyerni Jézus nélkül is lehet, de mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, az életét pedig elveszíti!
Valaki elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy magas nyugdíja legyen, mert majd ha lesz szabad ideje, szeretne sokat utazni, és egyébként is, nem akar senkitől sem segítséget elfogadni idős korában. Hajtotta magát, szépen emelkedett a fizetése, emelkedett az OTP betétje, és egy váratlan pillanatban megállt a meghajtott szív. Egy fillér nyugdíjat soha nem vett fel. Vajon nem ezt csináljuk mi kicsiben és nagyban? Kitűzünk célokat, nem kérdezvén Istent, hogy neki mi a célja velünk. Hajtunk és ráhajtunk, és hajtjuk egymást — nem mindig pénzért, sokszor kötelességtudásból vagy sodródva, mert mindenki ezt csinálja. És Jézus ezt kérdezi: Mit használ, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti!
Egy tengerjáró hajón történt. Megsérült a hajó, süllyedni kezdett, és két testvér valami örökségen veszekedett. Úgy kellett szétválasztani őket. Tipikus példája annak, hogy kik vagyunk. Süllyed a hajó, de még érdemes összeverekedni a jusson. Ez van betáplálva a vérünkbe. Jézus nélkül, magunktól csak ez telik. Az életünk hiányzik, az örökélet nincs bebiztosítva, süllyedünk a biztos halálba. De minden apró-cseprő dologra van gondunk, van időnk, és nem sajnáljuk a fáradságot. De elsüllyed a hajó! Érdemes akkor tisztázni az örökséget? Nem az életet kellene valahogy keresni? Hihetetlenül megvakította az Ördög az embert, hogy a lényeget ne lássa. Minden egyebet láthat, csak azt ne, hogy hova vezet az útja. Azt ne lássa! Törődjön aprócseprő dolgokkal, érezze magát fontosnak, fogadja a bókokat, hogy hasznos életet élt, alkotó életet. És így hullik a kárhozatba. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” Ha összegyűjt sok mindent, amiknek azonban semmi értelmük és értékük nincs Jézus nélkül.
Egy nyári szünidőben történt még gyermekkoromban: Építkeztek a szomszédban, és abban az időben sok helyen még a helyszínen oltották meg a meszet. A szülők szigorúan megparancsolták, hogy nem szabad a gödör közelébe menni. Persze, ennek ellenére ott állt a gyerekcsapat a gödör szélén, és ámulva csodáltuk a fehér, sistergő, fortyogó csodát. Egyszer csak két gyerek felsikoltott. A szemükbe fröccsent a forró mész. Mindketten futottak bukdácsolva haza. Jöttek az apukák. Egyik apuka úgy, ahogy volt a kicsi, maszatosan és piszkosan, fölkapta és rohant vele az orvoshoz. A másik is ezt tette volna, de felháborodott hangon utánakiáltott a felesége és beparancsolta őket a lakásba, mondván: csak nem viszed el így a gyereket az orvoshoz, mit szól, milyen anyja van. Azután szépen megmosdatta, felöltöztette, búcsúzóul meg is fésülte az ordító kicsikét, s mire megérkeztek, a fél szemére elvesztette a látását.
Te melyik apukához hasonlítasz? Mit akarsz egyáltalán? Jól fésülten megvakulni, vagy ilyen koszosan, bűnösen Isten kegyelmét elfogadni és látni? Sikerek után, jobb körülmények között elkárhozni, vagy esetleg sokféle nyereségről lemondva élni? Élni itt már, és nem kínlódni, küszködni, hanem élni! És élni a halál után is. Mert az az élet, amit Jézus kínál, az a halálon is diadalmaskodó élet, az isteni élet, örök élet, amelyik megtölti tartalommal ezt a néhány évtizedet is, és amelyik a halál után csak kiteljesedik, és még nagyobb gazdagságban lesz majd a miénk. Mi fontosabb nekünk, milyen az értékrendünk, miféle sorrendek érvényesülnek az életünkben? Vajon nem ez jellemez-e sokakat, mint ezt a kedves édesanyát? Mosdatjuk, fésüljük, és köz-ben magvakul? Mikor minek van az ideje? Mi az, amit most el kell hagyni, hogy mentsük azt, amit feltétlenül meg akarunk tartani? És mi az, amivel elpepecselünk, és közben kiderül, hogy hiába pepecseltünk, mert az életet veszítettük el. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?
S ha már ilyen gyerekes-apukás történetről volt szó: vajon mit adtunk a gyermekeinknek és a ránk bízottaknak? Valami olyat-e, ami használ, és amit az a gyerek használhat majd az élet harcai, veszteségei közben is minden helyzetben, ami használ neki halála óráján is, meg azután is, vagy pedig elhalmozzuk őket olyasmivel, amire Jézus ezt mondja: mit használ? Nyelvet tanulni fontos, Jézusról hallani nem fontos. Rendszeresen sportolni fontos, rendszeresen igét hallgatni és aszerint élni — már nem olyan fontos. Minden este fogat mosni fontos (ne haragudjatok, hogy ilyesmiket említek, de ez méri ám le, hogy kik vagyunk és hogyan gondolkozunk), minden este imádkozni nem fontos. A tv műsort végignézni, ha alva is vagy félálomban, fontos, Isten szent igéjére figyelni nem fontos. Ha az operabérlet vasárnapra esik, oda elmenni fontos, és amit Isten akart mondani, amitől az életünk gazdagodott volna, az nem olyan fontos. Megfésülni a gyereket forró mésszel a szemében fontos, a szemét azonnal kimosatni, és az orvoshoz menni, azt majd utána. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, és közben az életét elveszíti? Most hogy melegszik az idő, menni kell a telekre, víkendházba, vár a munka bennünket. Gondoljátok el, hogy azonos nagyságrendű feladatok ezek, hogy tiszta legyen az a telek, hogy újra mázoljuk a kerítést stb., vagy hogy az üdvösségét erősítse meg a család?
Nagyon jó lenne, ha senki nem értené, és főleg nem magyarázná félre a Bibliának ezt a világos tanítását. Itt nem arról van szó, hogy csak a lelkükkel törődjünk a reánk bízottaknak, és közben maradjanak ápolatlanok és műveletlenek. Csakhogy Jézus egy olyan világba szól bele, amelyikben minden fontosabb lett, mint Ő. És olyanokhoz szólt már akkor is, még ha tanítványok voltak is, akiknek az életében kórosan megbetegedett és összezagyválódott az értékrend. És Ő erre akar eszméltetni minket: mi az, ami használ, és mi az, ami nem használ. Mi az, ami múlhatatlanul szükséges, és mi az, ami mellékes. Mi az, ami szép, kedves, jó, ha van rá idő, de ideig való és az élet perifériáján, peremén helyezkedik el, — és mi az élet magva, lényege, ami örökkévaló. És melyik a fontosabb?
Ne úgy éljünk, mint amikor sodródik a víz színén valami fadarab. Isten nem fabábnak teremtett minket, embereknek teremtett. Embernek, aki neki felelős, aki felel a kérdéseire, aki a vele való párbeszédben kap világosságot ahhoz, hogy gondolkozzék, tájékozódjék, mérlegeljen és döntsön. És azután vállalnia kell a felelősséget a döntéséért. És ha mindeme előzmények nélkül él, akkor is vállalnia kell a felelősséget. És ezt a mondatot: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszti”, ez követi: „Mert az embernek Fia eljön az Ő dicsőségében az Ő angyalaival, és akkor megfizet majd mindenkinek.” Egyszer mindnyájan számot kell, hogy adjunk arról, mit csináltunk. Fésülködéssel töltöttük az időt, vagy életmentéssel? A magunk és mások életének a megmentésével és gazdagításával?
Autópályán utaztunk egyszer. Valaki elvitt a kocsiján egy szolgálatra. Beszélgettünk, csendben énekelgettünk. Egyszer elzúgott mellettünk egy Mercedes. Ameddig csak láttuk, a baloldali irányjelzője mindig villogott. Azután az út vége felé a véres roncsok mellett haladtunk el. Utólag tudta meg az ismerősöm, hogy két fiatalember fogadott, hogy ezen az útszakaszon mindenkit le fognak előzni. Sikerült, de nem érkeztek meg sehova. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti?
Azon gondolkoztam ott közben, hogy vajon érdemes volt? S vajon ezt akarták? Vagy ez a lehetőség eszükbe sem jutott, hogy ha ilyen célt tűznek ki maguk elé, hogy mindenkit megelőznek, akkor ez esetleg ezzel jár?
Micsoda altatószolgálatot végez csakugyan az Ördög! Bizonyos igazságok előtt becsukja a szemünket. Eszünkbe se jusson az a lehetőség! Vissza ne tartson! Csak gyerünk, gyerünk, nyerni, megnyerni mindent, leelőzni mindenkit! Hogy ez mivel járhat, hova vezethet… Azután azon gondolkodtam, hogy ha nem éri őket ez a baleset, akkor ez szép és gazdagító út volt? Erre teremtette Isten az embert, hogy egymást leelőzzék? Mi lenne, ha mindenki így élne? Ha mindenki mindenkit meg akarna előzni? Nem valami többet tűzött ki célnak elénk a mi teremtő Atyánk? Ugyanazt az útszakaszt egészen másként is meg lehetett volna tenni. Kicsit nézelődni (nem a vezetőnek), észrevenni a természet szépségeit, beszélgetni, énekelni, magasztalni azt, akinek köszönhetjük az életünket. Ha az út szélén valakit bajban látunk, megállni és segíteni. Néha kiszállni és gyönyörködni, de akkor 20 perccel később érünk oda. És ha egy órával később érünk oda? De megérkezünk, és az út végén gazdagabbak leszünk, mint az elején. Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az életét elveszíti.
Nagyon fenyeget az a veszély, hogy beállunk ebbe a rohanásba sokszor akaratlanul is. Sodródunk, és nem marad időnk élni. Nem marad időnk egymásra, nem hagyjuk élni már a gyerekeinket sem, mindig csinálniuk kell valamit. Nem lehet önfeledten belefeledkezniük egy játékba. Hajtjuk őket, és hajtjuk magunkat. Nincs időnk az öregjeinkre, akik már nem bírják ezt a hajszát. Nincs időnk a párunkra, a társunkra, önmagunkra sem. Valaki egyszer ezt mondta, amikor meglátogattam: Kérem, mi évek óta nem csinálunk mást, csak dolgozunk, eszünk és építkezünk. Egybefonódik itt munkanap és ünnep, éjjel és nappal, tél és nyár. — Eszembe jutott az az ige, hogy Isten ezeket szétválasztotta. Szétválasztotta az éjszakát a nappaltól, az ünnepet a munkanaptól, és más tartalmat adott nekik. Az ember érdekében, az élet érdekében választotta szét. És ha ez valakinél egybefolyik, akkor az az életét veszíti el. Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. És ezen a sorrenden büntetlenül nem lehet változtatni. Előbb kínálja nekünk az Ő életét, a bűnbocsánatot, istenfiúságot, az örökéletet, és azután a miénk lesz az a bőség, ami ezzel jár. De bőséget hajszolni élet nélkül, teljesen értelmetlen vállalkozás. És életet akarni Jézus nélkül teljesen lehetetlen! Mit használ az embernek, ha akár az egész világot megnyeri is, de élete nincs, és a lelkét elveszítette? Hiszed-e ezt?
Az méri meg, hogy hiszünk-e Jézus Krisztusban, hogy min akarunk változtatni. Amire most rámutat az életünkben, amit Ő nem helyesel, ami eltér az Ő akaratától, kész vagy-e azon változtatni? És mikor? Ha holnap, akkor nem lesz belőle semmi. Ha most, akkor számíthatsz az Ő szabadító segítségére. Ha csak elméletileg, akkor nagy kár volt eljönnöd, mert vádolni fog ez az ige majd, amikor meg kell állnod Előtte. Ha a gyakorlatban akarsz változtatni most mindjárt, még ma, akkor az az új élet kezdetét jelentheti, vagy az új életben való megerősödést.
Jézus ezzel a kérdéssel tulajdonképpen egy határozott, bátor biztatást mond nekünk. Ezt mondja: Akarj élni! Ebben az önpusztító hajszában akarj élni, mert lehet. Ő valami csodálatosan szép életet hozott nekünk. Olyan életet, amiből nem hiányzik a küzdelem, a szenvedés, a próbatétel sem, de amelyik olyan békességet, reménységet, tartást, biztonságot, az örömnek, a harmóniának olyan kiapadhatatlan forrását kínálja, amit sehol másutt nem találhatunk meg. Megtanít élni. Kell-e nekünk ez az élet, amit Jézus kínál?
Azért olvastam föl az elején Lót életének ezt a részletét, mert jól szemlélteti ugyanezt az igazságot más nézőpontból. Sodoma és Gomora megérett az ítéletre. Isten elhatározta az ítéletet, de Ábrahámra való tekintettel Lótot és családját ki akarja menteni. Elhangzik az evangélium: életben maradhattok, gyertek ki onnan! Lóték azonban késlekednek, húzzák az időt. A vejei kinevetik az öreget, hogy tréfál, a lányai csomagolnak, telik az idő, a felesége sem megy. Végül is az angyalok megfogják őket, és az Úrnak irántuk való irgalmából kemény kézzel kiviszik a városon kívülre négyüket. Ő és a lányai hallgatnak a parancsra, a felesége engedetlen lesz, hátratekint, és elveszti az életét. Itt hangzik el ez az isteni figyelmeztetés: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken. A hegyre menekülj, hogy el ne vessz! (1Móz 19,17).
Jézus Krisztus ezt hirdette meg az egész embervilágnak: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, a hegyre menekülj, hogy el ne vessz! Van egy hegy, amelyen mindannyiunk számára kész a biztos menedék. A Golgota, ahol Ő az életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Mert ezt a kérdést: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” egy másik kérdés követi: „Avagy milyen váltságot adhat az ember az ő életéért?” Semmilyet! Nem gyűjthet össze annyi pénzt a rabszolga, hogy önmagát kiváltsa. De nem is kell, mert valaki kifizette ezt a váltságot. „Nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén váltattunk ki mindnyájan a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből.” (1Péter 1,18-19).
Aki ezt hiszi, az engedi, hogy Krisztus változtasson az életén. Annak megváltozik a sorrendje, az értékrendje. Annak élete lesz és bővölködik. És az ezt a földi életet is arra használja, hogy egyetlen nagy hálahimnuszt zengjen ezért a szabadításért. Valami olyasmit, amit egyik énekünk így próbál megfogalmazni:
Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem ó vedd el.
Add, hogy néked megháláljam, hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad, bármit adj, én oltalmam csak te vagy.
295,1 ének
Forrás: cserikalman.hu
Stuart K. Hine: Nagy Istenem
.jpg)
Melyet teremtett szent „legyen” szavad,
Ha itt e földön millió lényt látok,
Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.
Ha nézek föl, az ég dicső boltjára,
Hol tündököl csodás csillagsereg,
Hol pompás két aranyhajóként járva,
A nap s a hold az űrben fönt lebeg.
Uram, Igédben hogyha megtalállak,
Ha látom ott kegyelmes tetteid,
Választott néped amint egyre áldod,
Türelmesen viselve bűneit.
Ha Jézust látom, itt a földön járva,
Alázatos, türelmes szolgaként,
Látom, hogy áldást áraszt a világra,
S kereszthalálra adja életét.
Szívem feléd ujjong örömtele:
Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!
Szívem feléd ujjong örömtele:
Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!
Varga Gyuláné fordítása
2026. szeptember 23., szerda
Füzesi Magda: Kis esti ének
Betakarnak a csillagok,
üres és megfáradt vagyok,
mint ki hét sebből vérzik.
Felvenném én a keresztet,
Istenem, hívlak, kereslek,
jajszavam száll az égig.
Benned bízom én Teremtőm,
elfogyott már minden erőm,
légy velem hatalmaddal.
Óvjál, ha éjbe tévedek,
nyújtsd felém segítő kezed,
hogyha a bűn marasztal.
Az ateista filozófia-professzor vitája egy diákkal
problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az
egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:
Prof: Hiszel Istenben?
Diák: Teljes mértékben, uram.
Prof: Jó-e Isten?
Diák: Természetesen.
Prof: Mindenható-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott
Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy
segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan
lehetne akkor jó Isten? Hmm?
Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye?
Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről,
fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: Igen. Prof: Jó-e Sátán?
Diák: Nem.
Prof: Honnan származik Sátán?
Diák: Istentől?
Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: Igen.
Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: Igen.
Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: Igen.
Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?
Diák: (a diák nem válaszol)
Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság?
Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: Igen, uram.
Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?
Diák: (a diák nem felel)
Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és
megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam!
Láttad-e már valaha Istent?
Diák: Nem, uram.
Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: Nem, uram.
Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet,
vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már
valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: Nem, uram, attól tartok nem.
Prof: És mégis hiszel benne?
Diák: Igen.
Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján
a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik.
Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.
Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
Diák: Professzor, létezik-e a hő?
Prof: Igen.
Diák: És létezik-e a hideg?
Prof: Igen.
Diák: Nem, uram. Nem létezik. (Az események ezen fordulatára az
előadóterem elcsendesedik.)
Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit,
vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk,
vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak.
458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti,
de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót
a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk
lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram,
hanem a hiánya. (Az előadóteremben ekkor már egy gombostű
leejtését is meg lehetne hallani.)
Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis
fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha
sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van?
De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé
tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?
Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet,
utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről
alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, tudomány
még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és
mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva,
hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként
vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál
nem létezhet különálló dologként.
A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.
Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak,
hogy majmoktól származnak?
Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram? (A professzor
mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)
Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni,
sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés azt
jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor?
Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor? (Nagy zajongás támad
az osztályban.)
Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát?
(Az osztály nevetésben tör ki).
Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte,
megérintette azt, vagy érezte az illatát?…. Úgy tűnik, senki nem tette.
Tehát, a tapasztalati állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott
szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram.
Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen
hitelt az előadásainak? (A teremben síri csend. A professzor a diákot
nézi, arca kifürkészhetetlen.)
Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a hit a kapcsolat.
És ez mindennek a mozgatója és éltetője.
A diák….. Albert Einstein volt.
„ A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.” Albert Einstein
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Zelk Zoltán: Bíztató
Az értelem szűk pitvarában
nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve az
omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkál az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Rab Zsuzsa: Parafrázis
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.
Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni,
Nem is szikráztatni:
halált halasztgatni.
Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teltéig.
Nem szoktam, nem szoktam,
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szívemet eloldom,
mindig, amikor kell.
De tetőled sorsom,
a halál sem old el.
Oláh András: [emlékszem]
emlékszem a beszédhibás
délutánokra amikor csak szavakat
kerestem amik hozzád majd elvezetnek
az állítmányok nélküli délutánokra
az elspórolt határozóragokra
melyek közt tárgyad lehettem kicsinykét
emlékszem a bujkáló időre a játékra
ahogy mosolyogtál ezen a kétértelmű
állapoton – mert állapot volt csak
még ha az idő átértékelte is –
de már semmi sem az ami volt
mi sem vagyunk azok
a játék komolyra fordult: magunk
lettünk a fájdalom és a feloldozás
s már csak a szemrésnyire szűkült teret
cipeljük magunkkal örök kárhozatban
2026. szeptember 22., kedd
Kormányos Sándor: Álom vagy már...
hallgatásom körbezár,
börtön minden csókos emlék,
hisz nyár volt, és most őszre jár.
Ébren többé nem kereslek,
álom vagy már, hallgatag,
kibuggyanó könny lehetnél,
de mindig visszatartalak...
Szepes Maria: Kibékülés
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal – felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel – rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifusziként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)