én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben
2026. augusztus 19., szerda
Heltai Jenő: Mert dalaimnak…
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
Ben Johnson: Lusta báj (1573-1637)
mint ünnepélyre érkezők.
Rizspor felhőz s jó illatok,
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok
fogásod szinte rejtelem,
mindez nem illő, szertelen.
Oly arcra várj, oly szemre less,
mely egyszerű, s azért kecses.
Lágy, lenge fürt, bő öltözet:
e lusta báj százszorta szebb,
mint ravasz piperéd, hiszen
az szemre hat csak, szívre nem.
Szemlér Ferenc fordítása
Szabó Lőrinc: Cila
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...
Karinthy Frigyes: Pitypang
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
Ady Endre: A perc-emberkék után
Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.
Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments, Atyaisten, hogy benne legyek:
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De épitésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.
Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.
Magyar leszek majd, hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.
2026. augusztus 16., vasárnap
Boda Magdolna: (téged is, magamat is) okozatok
ahogy megörülsz nekem, mikor megörülsz nekem,
ahogy fogod a derekam, amikor fogod a derekam,
ahogy a madarakról beszélsz, amikor a madarakról beszélsz,
ahogy fogod a kezem, mikor fogod a kezem…
szép kis pokol ez,
ahol a főszereplő én vagyok:
nekem örülsz
az én derekamon a kezed
nekem beszélsz,
az én kezem fogod,
én mégis téged szeretlek
mindezért,
- micsoda hülyeség, -
magam miatt.
Nevetséges,
de legfőként igazságtalan,
ha
magam miatt
téged szeretlek.
Mostantól másként lesz ,
mostantól mindig örülök neked,
derekadra fonom karom és ott is hagyom,
és madarakról beszélek, ha úgy akarod,
és fogom a kezed, ha foghatom,
és téged és magamat is szeretem majd miattad.
Ágai Ágnes: Állókép
Szép sörényüket bemártják a folyóba,
és nézik a rezgő tükörképet,
miközben szemüket csípi a hab.
Ott állunk a parton,
gyökereink összefonódnak,
lombjaink szétterülnek.
Erős sodrása van a múltnak,
a hordaléka ránk rakódik.
Haász János: Elvinni minden fontosat
Ma hamarabb eljöhettünk az iskolából,
holnap már nem is kell menni.
Mégsem örültem neki.
Bogit olyan sokáig öleltem,
hogy elzsibbadt bele a szívem.
A táskámból mindent kipakolt anya,
füzet se kell, tankönyv se kell,
nem kell abból többé semmi.
Azt mondta, csak az igazán fontos
dolgokat rakjam el.
És én elraktam.
Az utolsó fotót apáról,
aki most a hazánkat védi.
Meg azt gyűrűt, amit rám hagyott
a dédi.
Meg Nudli urat, a plüss egeret,
amit Bogi adott, hogy tudjam, szeret.
Anya nem értette meg, hogy
ezek az igazán fontos dolgok,
nem a cipő vagy a váltás ruha.
Mert azt bárhol kaphatok,
de ha a lelkemet itt hagynám,
azt nem kapnám vissza soha.
Haász János: Igazán félelmetes
A bátyám folyton ijesztget.
Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él,
és egy éjjel elvisz a zsákjában.
A padlásról óriási pók
mászik nyolc szőrös lábával a számba.
A szekrényemben kínhalált halt szellem vár,
hogy bosszút álljon.
A parkettám pedig azért recseg, mert alatta
lidérceket kergetnek boszorkányok.
De anya szerint az igazi rémek emberek.
Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban.
Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal,
se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont
nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar.
És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat.
Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.
Gulácsy Dániel: Vasárnapi üzenet
„ Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: »Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus így válaszolt: »Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”
János 9, 1–3
Időről időre találkozunk olyan emberekkel, akiknek az élete hasonló nyomorúságokkal van megterhelve, mint az igeszakaszban szereplő vak férfié. Amikor látjuk a betegséget, a nyomorúságot és a tehetetlenséget, egy-egy ilyen életről nekünk is könnyen eszünkbe juthat a kérdés, amelyet a tanítványok feltettek Jézusnak: Vajon ki a bűnös?! Ki a hibás ezért az állapotért?! Miért kell ebben a nyomorúságban élnie nap mint nap ennek az embernek?
A Jézus korabeli zsidó társadalomban elfogadott nézet volt az, hogy a betegség a bűn büntetése. Ha nem hallgatunk Istenre, és megszegjük a parancsolatait, akkor Isten betegséggel büntet meg bennünket. Épp ezért indul ki ebből a tanítványok érvelése is: Ki a vétkes? Ők el sem tudják képzelni azt, hogy Isten más célból is adhat ilyen nyomorúságot, próbatételt.
Jézus Krisztus válasza azonban egy másik oldalról világít rá ennek a szegény vak embernek a helyzetére: sem ő, sem szülei nem hibásak ezért az állapotért. Isten nem büntetésképpen adta ezt az állapotot. Sőt, ezen a nyomorult állapoton, ezen az elcsüggedt életen keresztül éppen az Ő szabadítása válik láthatóvá.
Most kicsit hozzuk közelebb magunkhoz a vak ember élethelyzetét. Bizony, bármelyikünkkel megtörténhet, hogy hasonló nyomorúságba, próbatételbe kerülünk. Mikor jön egy súlyos betegség, megtörténik egy baleset, vagy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Talán az első kérdésünk ilyenkor: Miért történt meg ez velem? MIÉRT, Istenem? Elkezdünk bűnbakokat keresni magunkban, másokban, Istenben.
Szükséges az, hogy keresztyén emberként egy-egy próbatétel idején először azt a kérdést tegyem fel magamnak, hogy vajon nem tértem-e le az Isten útjáról? Nem hagytam-e el az engedelmesség ösvényét? Nem hódította-e meg talán észrevétlenül a szívemet valamilyen bűn? Bizony, sokszor van, hogy Isten valóban ezért ad egy próbatételt, hogy bűnbánatra és a bűn elhagyására indítson. Azonban épp ebből az igeszakaszból látszik, hogy amikor ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, akkor más szinten, mintegy más oldalról kell megvizsgálni a próbatételt. Jézus szavai szerint a nyomorúságban látszik meg legjobban Isten cselekvése. Istennek van célja, terve még a legsötétebb helyzetekben is. Ő még a legmélyebb veremből is ki tud szabadítani. Lehet, hogy bűnbakok keresése helyett azt kell megkérdeznem: Uram, mire akarsz megtanítani? Hogy akarsz megszabadítani? Mi célod van a próbatétellel? A MIÉRT helyett MI CÉLBÓL lesz az igazi kérdés!
Talán azt mondjuk magunkban, könnyű volt ennek a vak embernek, hisz Jézus azonnal meggyógyította. De gondoljunk bele, hány éven át, hány reggel kellett úgy kiülnie koldulni, hogy talán azt érezte: „ " "Semmi értelme az életemnek. Nem élhetek teljes életet, mi célja a szenvedésemnek?” Isten megmutatta, hogy igenis volt mindennek célja.
Sajnálatos tény, hogy valahányszor próbatétel súlya nehezedik életünkre, mindig csak a negatív oldalát látjuk ennek. Természetes ez, hiszen a próbatétel fájdalmat, szenvedést okoz. Isten mégis épp arra irányítja most figyelmünket, hogy lehet a próbatételnek pozitív oldala is. Lehet úgy kijönni belőle, hogy Isten megerősíti a hitemet, megtanít imádkozni, elkötelez a Krisztus követésére, és segít rendbe rakni az életemet. A próba nélkül talán ezt sohasem ismertem volna fel.
2026. augusztus 15., szombat
Wass Albert: Dalol a honvágy
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.
Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.
Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.
Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!
Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.
Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...
Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!
Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.
Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!
Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:
Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!
Wass Albert: Üzenet haza
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
Bajorerdő, 1948.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)