Sztrilich Ágnes: a Golgotán

csupaszon 

sebezhetőn 

ütésre várva 

a Hegytetőn –  

vérrel és 

könnyel kérni

az eget: 

Atyám, 

bocsáss meg!

Sztrilich Ágnes: közeledés

félve Feléd 

néztem 

lassan Eléd 

léptem 

meghajtottam 

fejem 

rámborult

Jelenléted –

Dsida Jenő: Ormok felé

Mindennap több, tisztább a szépség, 

szivárványosabb a szomorúság, 

közelebb búg az eszelős zene, - 

csak a barátaim sora gyérül.  

Nem bántanak, csak elszökdösnek, 

ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény, 

ahogy mindjobban lángol a homlokom. 

Ketten se maradtak immár.  

Egy Madonna-arc fürdi magára még 

igéim hósziporkás zuhatagját, 

de őt is borzongatja már a hegyi szél,

szemében villog a félelem.  

Megállok a fehér csúcs végtelenjén. 

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta, 

az a különös zene is itt kering. 

Az Istennek sincs társa az ormok felett.

Szálinger Balázs: Apa-monológ

Kérdezd meg magadtól, elszármazott, 

Elköltözött, álmait hajszoló, 

Mindig máshol jöttment-fiú: 

Eszedbe jut-e néha az apád. 

Van egy apád, úgy él mögötted, 

Mint egy ivartalan és elkötött 

Senki, aki nagyétkű fi út nemzett, 

De az a fiú elment, 

És ha veled dicsekszik, 

Nem tud otthon senkit se felmutatni. 

Apaságában naponta cáfolódik, 

Megszólítatlanul tartja magát 

Mint egy poros háló, alád; 

Ahogy te épülsz, 

Minden nap büszkébb, 

Minden nap keserűbb 

Ember lesz az apád. 

Nyilván gondoltál arra, hogy meghal. 

Nyilván tudod, hogy épp idegenben 

Leszel, amikor elér a híre, 

Nyilván felkészülsz arra a hírre – 

De arra gondolsz, hogy egy halálnak 

Képei vannak? 

Áll a szobában, mint egy zsák, eldől, 

Lever valamit, valamit eltör, 

Arcára esik, majd fölemelik  

        – gondolsz-e arra, 

Hogy egy halálnak képei vannak? 

Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel? 

Nem kéne egyszer leülni vele, 

S megígérni, hogy ott leszel aznap?

Sztrilich Ágnes: határhelyzet

érintettem a 

képtelenségek 

határát – 

elfogadtam

tehetetlenségem 

korlátját – 

és akkor 

átölelt Karod –

feltárult 

      a Titok!

Sztrilich Ágnes: ünnep

elmenni vágytam 

távol-messzire 

hívtál Hegyedre – 

kuckós magányt 

keresett szívem 

megosztottad 

velem 

Hűséged 

legyőzte 

menekülésem –

Sztrilich Ágnes: egyedül Te!

inog és 

omlik 

lépteim alatt 

út és falak – 

most tudom 

igazán 

a biztonság 

Te vagy!

Szenes Hanna: Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek 

Suttogták csendjüket felém, 

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket, 

Amit ők leheltek belém.  

Petőfi Sándor: A völgy s a hegy

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)  

Ha én hegy volnék! milyen isteni  

A csillagok szomszédságából  

A nagyvilágra letekinteni.     

Az a boldog hegy, ott uralkodik  

Királyi széke dicső magasán,  

Körülövezi hódolattal  

Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.     

A kelő nap, első sugáriból,  

Tesz homlokára aranykoronát,  

S a lemenő palástul adja  

Rá végsugárainak bíborát,     

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell  

Áttengenem homályos éltemet,  

A szomszédig sem láthatok, s a  

Szomszédból sem láthatnak engemet. –     

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)  

Ha én völgy volnék! oh milyen rideg  

Ez a magasság, e dicsőség,  

Amelyet tőlem úgy irigylenek.     

Engem talál az első napsugár  

És az utolsó is rajtam ragyog,  

És mégis mindig olyan puszta  

És mégis mindig oly hideg vagyok.     

Pillangó, harmat, csalogány, virág...  

Hiába hívom, egyik sem szeret,  

S mi odalenn enyelgő szellő,  

Az idefönn csatázó fergeteg.     

Ha én völgy volnék! élnék ott alant  

A nagyvilágtól mélyen rejtve el,  

S cserélgetném a boldogságot  

A szép tavasz kedves szülöttivel!   

Pap Zoltán: A csend, ahol valami elkezdődik

Van egy pont a napban,  

amikor minden hang kifárad,  

és a lélek egyszer csak beszélni kezd.  

Nem hangosan.  

Nem szavakkal.  

Hanem azzal a furcsa, súlyos jelenléttel,  

amit nem lehet megmagyarázni –  

csak érezni.        

Ez a lelkiismeret.  

Nem bíró, nem tanító.  

Tükör.  Nem azt kérdi, mi sikerült,  

hanem:  

„Valóban ott voltál?”  

A munkában.  

A szándékban.  

A pillanatban,  

amikor döntened kellett.        

A munka nem mindig szent.  

Néha monoton, néha nyűg.  

De ha ott vagy benne – igazán –  

ha nem csak elvégzed,  

hanem hozzáadod magadból azt a részt,  

amit nem lehet lemásolni,  

akkor a munka átlényegül.  

Akkor lesz:  Teremtés.        

A művészet nem kiváltság.  

Nem a kiválasztottak játéka.  

A művészet ott kezdődik,  

ahol a munka és az őszinteség összeér.  

Amikor nem azt keresed, mit várnak tőled,  

hanem hogy te mire vagy képes,  

ha nem félsz önmagad hangjától.     

Motiváció nem jön hirtelen.  

Nem ébresztőóra, nem taps.  

Motiváció az a csendes döntés,  

hogy akkor is mész tovább,  

amikor senki nem néz.  

Amikor nincs taps.  

Amikor minden kifakul.  

És te mégis hiszed, hogy a belső fény  

– bármilyen halvány is –  

elég lesz arra, hogy megvilágítson egy sort,  

egy ecsetvonást, egy ütemet,  

egy új nap kezdetét.     

A lelkiismeret nem hagy nyugodni,  

de nem is enged elbukni.  

A munka nem mindig szép,  

de mindig szükséges.  

A művészet nem tökéletesség,  

hanem igazság.  

A motiváció nem állapot,  

hanem választás.     

És valahol a négy metszéspontján  

ott kezdődik valami,  

amit úgy hívnak:  

értelmes élet.   

Rejtő Jenő: A semmi lantosa

Utfélen ült, kopott kereszt mellett  

szemében sárgás... gyáva... irigység...  

Kezében egy fa... mit penget... penget...  

Talán... lant lehetett réges rég.  

Ott ült kopottan nappal, éjszaka  

Az ajka törten, elhalón remeg  

Azt mondják Ő a senki lantosa  

Csak suttog bambán vad énekeket.     

Bomlottan bárgyun mindég énekel  

Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…  

csak dalol, s nem áll szóba senkivel  

Dalol éjszakába, alkonyatba  

És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”  

Csak énekelt és közben könnyezett  

És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”  

Csak énekelt és hüljén nevetett     

Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”  

Egy csendes régi szonettet nyögött...  

Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”  

Dalolt... aztán vadul kiköpött!  

Ő volt a semmi őrült dalossa...  

Ő volt a koposz piszkos rejtelem  

Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha  

És megfagyott egy téli éjjelen.   

Márai Sándor: A pók

Az idő hidegebb lesz. Mind meghaltak,  

Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,  

Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.  

Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.     

A szó csak szó, a hús csak hús, az álom  

Köd és zavar. A puszta földre ülj le.  

Dallamaid a vad szél hegedülje,  

S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.

Baranyi Ferenc: Nézni

Itt már a szavak mitsem érnek, 

csak nézni kell és nem beszélni, 

se kérdeni, se válaszolni, 

csak nézni kell, csak nézni, nézni.  

Lesni, amit szép arcod izmán 

parancsolnak csöpp rándulások, 

s ha keskeny űr szakad közébünk: 

felmérni az arasznyi távot.  

Szemekkel mindent megbeszélni 

ékesszóló sugarak által, 

s meleg, bársonyos egyességre 

jutni egy titkos kézfogással.  

Megérezni, amit te érzel, 

kimondani, mi nyelveden van, 

előbb dobbani a szívednél, 

csókod előzni csókjaimban.  

Itt már a szavak mitsem érnek, 

ne szólj a száddal, csak szemeddel, 

a szerelem akkor beszédes, 

amikor beszélni már nem kell.

Szép Ernő: Szívből

Ki kérdez meg engem, 

szívem a mellemben 

hogy dobog, mit dobog? 

Hogy én mit gondolok, 

hogy én mit takarok, 

hogy én mit akarok? 

Kinek kell, Istenem 

kinek kell? 

A vonó keresztbe, 

húrok megeresztve, 

csengőnek nincs nyelve, 

harangok leverve, 

szómnak szórt virága, 

két szemem világa 

kinek kell, Istenem 

kinek kell?  

Tengeren ámulnék, 

csillagot számolnék, 

szép felhőt mutatnék, 

és angyalt kutatnék, 

tanítnék játszani, 

gyermeknek látszani. 

Kinek kell, Istenem 

kinek kell?  

Reggel csöndet kérvén 

álmomat mesélném, 

mondanám szerelmem, 

szerelmem, szerelmem, 

párt-párt dalra fűznék, 

csókolózni űznék. 

Kinek kell, Istenem 

kinek kell?  

Az örömnek, vágynak, 

boldogtalanságnak 

haját simogatnám, 

mosolyt hívogatnám, 

a sóhajt kísérném, 

a könnyet dícsérném. 

Kinek kell, Istenem 

kinek kell?

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak 

Tükre a szemed, 

Mert engem nézett. 

Te vagy a bölcse, 

Mesterasszonya 

Az ölelésnek. 

Áldott ezerszer 

Az asszonyságod, 

Mert engem nézett, 

Mert engem látott. 

S mert nagyon szeretsz: 

Nagyon szeretlek 

S mert engem szeretsz: 

Te vagy az Asszony, 

Te vagy a legszebb.