Barnaky Miklós: Jó lenne

Jó lenne hinni, 

hogy igaz még a hit; 

a szó, a mosoly, a szeretet - 

hogy nem takargat semmit.  

Jó volna hinni, hogy mindez 

jelent még valamit.  

Barnaky Miklós: Távolság

Ha néha, éjjelente meg- megállsz, 

s felnézel a csillagokra 

onnan várva vígaszt és reményt, 

gondolj arra, hogy talán ebben a percben 

kint állok valahol én is az égbolt árnyékában, 

s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.  

S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha 

egymás mellett állnánk; kinyújtom karom, 

s a végtelenségen át szorítalak magamhoz, 

hogy tudjam: enyém vagy.

Paudits Zoltán: Nem a távolságban

Nem a távolságban, 

nem a múló idő 

dübörgő zajában.  

A bénító csendben, 

fojtó hallgatásban 

vesznek el álmaink.

G. Makra Ildikó: Felemelsz

Előtted állok leszegett fejjel. 

Emelj fel Uram, kérlek emelj fel. 

Te tudod, hogy mire van szükségem. 

Mint szelíd bárányt, terelgess szépen.  

Tudom, hogy általad tart meg hitem. 

Nincstelen sincs hiányom semmiben. 

Legyél nekem fejem fölött fedél, 

és ha éhezem, mondd azt, hogy egyél,  

itt a tányér, a kanál s a villa. 

Legyél nekem lágy tavaszi trilla. 

Legyél takaró és legyél párna, 

szerelmes, aki örökké várna.  

S ha elesem százszor vagy ezerszer, 

te jössz, s tudom, szelíden emelsz fel.

B. Tomos Hajnal: A naivitás évszakai

Az örök gyermek 

végtelen tavaszra áhítozik, 

vagy kalászillatú nyárban fürdene, 

pedig az ősz kosara eteti.  

Úgy tesz, mintha fölötte 

nem lenne felhők szutyka, 

holott naponta hull rá 

ármányok ördögnyila.  

Nem figyel tüskére, 

mérges szikére, 

pedig százával karcolnak 

sebeket lelkére.  

Észre sem veszi, 

mint festi haját a dér, 

akár rozsda hava 

az őszi nyír levelét.  

Azt hiszi, még játszik 

gyermek-topánkában, 

holott térdig áll már, 

fagyott elmúlásban.

B. Radó Lili: Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod, 

szemedből boldog álmok édes derűje árad, 

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok, 

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.  

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban 

a szíved néha-néha hangosabban dobban, 

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és 

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés. 

Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás 

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.  

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán, 

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik, 

szemedből könny után könny törületlen szivárog, 

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod, 

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris, 

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is 

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Nagy Attila: Az álmok soha

Te elmúltál, csendbe zárkóztam akkor. 

Téged éreztelek akkor minden ismerős illatból. 

Minden telefoncsöngéskor vagy kopogtatásnál, 

Téged vártalak feltűnni, szólni... hamis reménysugár. 

Aztán évek teltek el. A halottak halottak maradnak. 

Elmúlt elmémből arcod vonala, csengése szavadnak. 

Elvitte az idő közös múltunk, emlékeinket. 

Elmúltál, bárhogy szerettelek. Megy tovább az élet.     

De az álmok sohasem halnak meg. 

Azok nem ismerik az időt. 

Elém varázsolnak csodákat, lehetetlen jövőt. 

Feltűnsz és letűnsz bosszúsan-boldogan néha álmaimban. 

Az álmok soha... soha, amíg egy ember is él ebben a világban...   

Nyugodj békében. Az álmok sohasem halhatnak meg. 

Nyugodni hagyj! Kedvesednek, drágám, látod: fáj ha szendereg.

B. Radó Lili: Ketten a tükör előtt

Nézz a tükörbe: hajam őszül, 

a szemed alján szarkalábak. 

Nézésed már nem harcos nézés, 

s az én szemem is könnybelábad.  

Fehér kendővel intek Feléd: 

kössünk békét, én régi párom. 

Így, deres fejjel, visszanézőn, 

mért harcolunk még mindenáron?  

Belefáradtam, hagyd a harcot, 

hisz oly hamar öregszünk, meglásd. 

Nézz a tükörbe: őszülünk már.  

Mikor fogjuk szeretni egymást?

Török Sophie: Név a papiron

Nem voltál itt – kinyujtottam érted borzongó 

karjaimat. Ablakon át, tetőn át, szürke 

ködoszlopokon át nyúltam feléd 

néma csengőn, süket áramon 

erőtlen vágyon át nyúltam feléd 

de karjaim csak nyugtalanságot meritettek. 

Szivemmel is kerestelek – nem voltál 

sehol, emlékeimbe nyúltam: 

csupa tüske szúrt. 

Belepett a nyugtalan alkony. 

Ekkor hirtelen megenyhültem – 

lehajoltam csendesen és boldogan 

s egy hüvös papirlapon 

megcsókoltam meleg nevedet.  

A nap gondolata

Krisztus a gazdája ennek a háznak, csendes résztvevője minden együttlétnek, 

csendes hallgatója minden beszélgetésnek!

Trausch Liza: A Te szemeid

"A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 

1Királyok 8,29a  

           Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy "A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal"? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. "Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illető azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? "Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tőlünk, azt mondva: nem bírom tovább.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fejszés András: Lehajolt értem

Most a virágot csodálom, 

a sárgát, pirosat, kéket 

és az ég alatt nyilalló 

fekete-fehér fecskéket.  

Majd egy gyermeket csodálok, 

őbenne Kaint és Ábelt, 

a világot is csodálom, 

ezt a zűrzavaros Bábelt.  

És még sok mindent csodálok: 

születést, életet, halált, 

gyűlöletet, meg nem értést, 

mi sokszor úgy szíven talált.  

De legjobban azt csodálom, 

fel nem foghatom, nem értem, 

hogy az Úr drága kegyelme 

Krisztusban lehajolt értem!  

Emberré lett az emberért, 

keresztre ment, és megváltott. 

Az üdvözítő Kegyelem, 

legyen hát örökre áldott!

Radnóti Miklós: Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, 

az ég derüs, nincs homlokán redő, 

utak mentén virágzik mind az ákác, 

a csermelynek arany taréja nő 

s a fényes levegőbe villogó 

jeleket ír egy lustán hősködő 

gyémántos testü nagy szitakötő.  

(1941. február 28.)   

Szabó Lőrinc: Madarak

Hogy lármáznak! Milyen szemtelenek! 

Tetszenek és megszégyenítenek 

s úgy magyarázzák az igazukat, 

hogy meg kell értenem a szavukat, 

madár-szavukat, hogy ez nem elég 

és adjak, még, és még, és újra még. 

Mit tehetek? Nevetek és adok, 

szalonnabőrt, kölest és tökmagot, 

ami akad…Míg kint teszek-veszek, 

messziről lesik az erkélyemet, 

s alig jövök be, tollas seregük 

rögtön itt van, itt röpdös mindenütt. 

Én meg elnézem az üvegen át 

a szárnyas éhség fázó csapatát, 

a nyüzsgő hadat, a verebekét, 

s a gyáva rigót, ijedt cinegét, 

nézem őket s szégyellem magamat: 

könnyű szeretni a madarakat! 

Könnyű bizony… És elgondolkozom 

ellenségeken és barátokon, 

eszembe jut ez meg az, ami jót 

emberrel tettem: almát és diót 

dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és 

orvosságot, néha valami pénzt, 

rossz ruhát, szép szót…s hogy a hátamon 

vittem fel egyszer a hegyoldalon 

egy beteget… És hogy… Összeadok 

sok kis emléket…és elborzadok: 

nekem sok volt, másnak mégis mit ért? 

Mit tehet az ember az emberért? 

Mit tehettem?!... Szégyellem magamat… 

Madarak verik az ablakomat. 

Éheznek, fáznak. Mint az emberek. 

Ne tegyem azt se, amit tehetek? 

Madarak…No, még egy marék magot! 

…És elfüggönyözöm az ablakot. 

Őri István: Köszönetek

Köszönöm, Uram, hogy velem voltál 

Köszönöm, Uram, hogy erőt adtál 

Köszönöm, Uram, hogy megtartottál 

Köszönöm, Uram, hogy rám hajoltál 

Köszönöm, Uram, hogy betakartál 

Köszönöm, Uram, hogy elaltattál 

Köszönöm, Uram, hogy álmot adtál