Bazsó Éva Andrea: Néma kiáltás!

Szeretet nélkül, 

hová jut a világ?  

Körülnézek -  

s állok döbbent 

némaságban  

a valóság peremén.  

Bazsó Éva Andrea: Elmélkedés

Ha létezik határa, akkor 

hol a szeretet vége? 

Bár úgy tanították, hogy 

"Végtelen" 

Mi szemmel nem látható, 

ott lakik a lélek. 

Minden érzésünk. 

Jó, és rossz is bennünk terem.  

Mégis... 

ha majd tudunk 

szeretettel nézni, 

akkor is ha nehéz kőként 

zuhannak szívünkben a szavak. 

Ha már tudunk, a szeretet 

szemével látni ott is. 

Hol csak bűn van, s már 

remény vesztett a hontalan.  

Ha így tudunk élni! 

Akkor bölcs ember, 

ez a lélek-lakó. 

Hatalmas, óriás Ő! 

Ha bármily kicsiny is, 

a szemmel látható való.

Bazsó Éva Andrea: Imádság

Minden ember szívében 

ott van az imádság, 

csak el kell csendesülni, 

hogy meghallhassuk.

Lesznai Anna: Találkozás

Alig mondott szavak nyomában 

Mosolyba olvad puha szánk, 

Áhitatos lágy a beszédünk. - 

Kemény holnap nem les reánk.  

Kéz-kéz mellett virágot tépünk, 

Egy ütembe símúl a léptünk. 

Induláskor szép csendben várunk, 

Rövid az út, mit együtt járunk.  

Nem bánt fájóbb gyönyör reménye, 

Múló súrlódást megbocsátunk. 

Békít a csók, mely sohsem érik, 

S búcsúmagvú találkozásunk.

Trausch Liza: Szeresd Istenedet!

"Szeresd az Urat, a te Istenedet!" 

Lukács 10,27  

            Szereted Istent? Akit az ember szeret, azzal sokat szeret együtt lenni. Egy napon mennyi időt töltesz Vele, mennyit beszélgetsz Vele? Mennyi időd van Számára? Talán vasárnap sincs Rá időd. Valaha akartál-e Neki örömet szerezni? Ha valakit szeret az ember, keresi, mit tehetnék, aminek igazán örül? Életedben tettél-e már valamit azért, hogy Isten örüljön? Lesed a parancsait, vagy lábbal tiprod, és semmibe veszed? Talán mondod, hogy mindig ott vagyok a templomban. Oda sem gondolsz, amikor énekelsz. A munkádnál jár az eszed. "Távoztasd el tőlem énekeid zaját" mondja Ámós 5,23a. "E nép szájjal közelget hozzám... szíve pedig távol van tőlem" (Ézs 29,13). És az imádságaid? Jó volna belenézni abba a szívbe, amelyik jéghideg Istennel szemben. Hányszor hallgattad végig nagypéntek történetét kőkeményen? Hányszor vettél úrvacsorát anélkül, hogy megrendült volna a szíved, hogy mibe került ez Istennek? Jézussal mindent lehet csinálni, mert az Ő szeretete hosszútűrő. Hosszan tűr érted is, értem is. Nézzük meg Jézus szeretetét, nem a legjobbal - Júdással. Tűrte, hogy lopja az erszényt. Nem szólt. Tűrte a tagadását, árulását. A tanítványok között senki nem tudta, hogy ki az áruló. Senki nem mutatott rá, hogy Júdás az. Ilyen tapintatos volt Jézus szeretete. Még az utolsó vacsorakor is neki adta a bemártott falatot, ami mindig a kedvencé. Annyit jelentett: Júdás, most is szeretlek! A falat után így mondja a Biblia: bement a Sátán Júdásba. A szeretetet lehet elfogadni, és lehet visszaélni vele. Választhatsz, hogy melyiket teszed. 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kürti László: Teaékszer

Most hallgatok, süvít a szél. 

Igen, az ablak korhadt. 

Tél van, s a hold ma nagykaréj. 

Napjaink összefolynak. 

Teát iszom, kilöttyen és 

az ablaküveg reccsen. 

Nincs bennem semmi törtetés. 

Átömlik rajtam estem. 

Míg elernyed az éjszaka, 

kint tél, huzatos ősz itt. 

Hős nem vagyok, csak kortalan, 

a gyávaság se bőszít. 

Viselni el, akármi jel 

múlásra sürget folyton. 

Sorsával játszik, aki mer: 

éj-jelem brossként hordom.

Oláh András: minden éjjel

minden éjjel új álomba vezetsz 

de az ébredések megsemmisítenek 

s a falhoz húzódva már csak 

egyenletes szuszogásomat birtokolhatod 

ám egyszer mindenkit kifosztanak 

mint az „adj király katonát”-játékban 

s egyszer minden katona halott lesz 

és eljön az idő amikor már nem firtatod az emlékeimet 

csak féltékeny csomagmegőrzőm maradsz

Oravecz Imre: Még

Még visz a lábam, 

még engedelmeskedik a kezem, 

még jólesik az étel, 

még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom, 

még elvégzem a munkám, 

még nem szorulok támaszra, 

még nem hanyagolom el a külsőm, 

még rendszeresen tisztálkodom, 

még nem vagyok koszos, büdös, 

még nem húzódnak el tőlem a buszon, 

még rendben tartom a lakásom, 

még tudok logikusan gondolkodni, 

még tiszta az elmém, 

még nem keverem össze a képzeletet a valósággal, 

még megkülönböztetem a jót a rossztól, 

még vigyázok magamra, 

még van veszélyérzetem, 

még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes, 

még érdekel a világ, 

még nem gubóztam be egészen, 

még kívánok nőt, még Rilkét, Kis Lajost olvasok, 

még megremegek a szépség láttán, 

még vágyom a magasabbrendűre, 

még naponta megküzdök magammal, 

még van bennem érzés, gyengédség, 

még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta, 

még megértő vagyok és könyörületes, 

még örülök, ha hull a hó, 

még felderülök, ha kisüt a nap, 

még figyelem a fény változását alkonyatkor, 

még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz, 

még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata, 

még visszavárom a kakukkot tavasszal, 

még esténként kiülök a teraszra, 

még van kutyám, kit megsimogathatok, 

még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében, 

még szeretnék pár jó verset írni –  

még érdemes élni.

Johan-Ludvig Runeberg: Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban 

élt fagyos tanyáján Paavo gazda. 

Küszködött, égett kezén a munka, 

ám az Úrtól várt földjére áldást. 

Gyermekével s asszonyával élt ott, 

kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren, 

árkot ásott, szántott és vetett s várt. 

Megjött a tavasz, a hó elolvadt 

s hólé elsodorta fél vetését; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 

s a ringó vetés felét lezúzták; 

ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 

Haját tépve jajgatott az asszony: 

„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 

koldusbot vár: elhagyott az Isten: 

rossz koldulni, - éhenhalni szörnyűbb”. 

Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 

Felerész fakérget tégy a lisztbe, 

én ezentúl még több árkot ások, 

ám az Úrtól várom majd az áldást”. 

Felerész kéreg sült a kenyérbe, 

kétszer annyi árkot vájt a gazda, 

juha árán vett rozsot, vetett s várt. 

Megjött a tavasz, a hó elolvadt 

s megmaradt: vetés és porhanyó föld; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogott 

s a ringó vetés felét lezúzták; 

ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 

Haját tépve jajgatott az asszony: 

„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 

haljunk meg, hisz elhagyott az Isten! 

Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”. 

Paavo, kézenfogva asszonyát szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 

Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe, 

én meg duplaszéles árkot ások, 

ám az Úrtól várom majd az áldást”. 

Kétszeres kéreg sült a kenyérbe, 

duplaszéles árkot vájt a gazda, 

marha árán vett rozsot, vetett s várt. 

Megjött a tavasz, csordult a hólé 

s ár nem vitt el sem vetést, se földet; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 

s a ringó vetést le nem tiporták; 

ősz jött, ám a fagy távol maradt és 

sarlót várt a hullámzó arany-dísz. 

Paavo gazda térdre rogyva mondta: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 

Térdrehullt az asszony is, míg így szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 

Agg társához szólt szelíd mosollyal: 

„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan, 

felvirradtunk boldogabb napokra, 

sutba dobjuk most már a fakérget 

s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”. 

Paavo, kézenfogva, asszonyát, szólt: 

„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán, 

éhező testvért ha cserben hagynánk: 

Felerész kérget süss a kenyérbe: 

elfagyott a szomszédunk vetése!”  

Képes Géza fordítása

Paudits Zoltán: Akkor lesz könnyebb

Akkor lesz könnyebb, 

ha szemünkből 

kihulltak a könnyek, 

ha ajkunkról elszállt 

a panasz szava, 

ha fájdalom nélkül 

marad a szeretet maga. 

Akkor lesz könnyebb, 

ha nem látszol 

sohase többnek, 

ha határaid közt 

határtalanul élsz, 

ha mindig őszintén, 

igazul mesélsz.

Szlukovényi Katalin: Szeretteim

Ahogy a fogalom mögül kiöregszik a test. 

Apám, anyám, szerelmem, barátom, mesterem. 

A kontúrok lassan elbizonytalanodnak, 

az összetöpörödő lényegen lötyög a név. 

Odabenn is mind kisebb, elérhetetlenebb, 

akiről úgy képzeltem, én vagyok. 

Ahányszor közelednénk, arcotokba nézve 

ijedten figyelem magunkat távolodóban.

Szlukovényi Katalin: Túlélő

Fagyállót ittak. Egyik el is pusztult, 

a soványabb. Ennek csak tönkrement 

a veséje, elvileg nem ehetne 

fehérjét, nem járhatna ki, de hát 

ott vernyog az ajtónál, kiengedjük, 

aztán mindenfélét összezabál, 

és hány tőle. A fél szemét meg akkor 

vesztette el, mikor egy autó 

átment rajta. Öregszik is. De nézd csak, 

a kerti lépcső aljánál milyen 

bizalommal kínálja föl magát, 

hanyatt fekszik az őszi napsütésben, 

és hagyja, hogy a hasát simogasd. 

Két fájdalom közt ezt az önfeledt 

dorombolást – ezt meg lehet tanulni?

Szabolcsi Erzsébet: Negatív / Pozitív

Negatív – 

Tegnap elszakadt egy fonál, 

melyen még lengett életem. 

Tegnap elhallgatott egy szó, 

melyet dalolt még énekem. 

Tegnap eltörött egy pohár, 

melyet tartott még két kezem. 

Tegnap kettétört egy lélek, 

s azóta csak emlékezem…  

Pozitív + 

Holnap újra lesz egy fonál, 

melyen lenghet majd életem. 

Holnap újra szólal egy szó, 

s ismét dalolhat énekem. 

Holnap újra lesz egy pohár, 

melyet tarthat majd két kezem. 

Holnap összeforr egy lélek, 

s utána éltem élhetem…

Reményik. Sándor: A Bethesda partján

" Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc 

esztendőtől fogva való betegségben fekszik."

János ev. V. 5. 

Harmincnyolc esztendeig volt beteg . . . 

Harmincnyolc év . . . ó idő-rengeteg, 

Ó csigalassan kúszó nappalok, 

Ó végevárhatatlan éjjelek! 

Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör, 

Ó tehetetlen kín, maró csömör, 

Ó nagy alkalmak örökre múlása, 

Kis, édes percek tovasuhanása 

Hasztalanul, megfoghatatlanul, — 

Hiába termett datolyát a pálma 

S hajtott ki az olajfa vigaszul. 

Harmincnyolc esztendeig volt beteg, 

Mindenki terhe, magának teher, — 

Harmincnyolc ólomlábú év alatt 

A fátum mindent elcserél-kever 

A lélekben, a mély műhely-homályban. 

Ez a szív kővé keményedhetett, 

Túlcsordulhatott alázatosságban, 

Harmincnyolc esztendeig volt beteg: 

Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle, 

Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre, 

Ha volt önérzet benne: ronggyá válott, 

Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott. 

Feküdt a tóparton, s a tóba nézett. . . 

A Tó, ez volt az egyetlen igézet. 

A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: 

Leszállani szent, megszállott vizébe, 

Mikor rájön a nagy «háborodás», 

Mikor rászáll az Isten angyala, 

Súlyos szárnyával sujtja a habot, 

S gyöngybuborékokként a titkos mélyből 

Fakadnak a megmentő balzsamok. 

A Tó .. . közel volt, s mégis messze volt, 

Elérhetetlen, mint a csillagok. 

A többiek mégis csak lejutottak, 

Lejutottak a bénák, a vakok, 

Valaki vitte, támogatta őket, 

Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,

S ki soká tűrt, sokáig vérezett, 

Egyszer mégis elsőnek érkezett 

Csak ő, csak ő nem érkezett oda . . . 

Nem volt, ki támogassa, levigye, 

Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, 

Oly bűnös élő-halott teteme, 

Hogy ember-erő el nem bírta többé. 

Elmúlt megint a szent háborodás, 

A nagy alkalom, a boldog varázs, 

Elszállt megint az Isten angyala. 

A halott öröm utolsó leánya: 

A halványzöldfürtű tündér-remény, 

Az is a világ végére szökött. 

Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul 

A csillagok a Bethesda fölött. 

De másnap reggel Jézus arra jött. 

Szabolcsi Erzsébet: Tél

…És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok. 

Megroppant lábam alatt a tegnapi fű. 

Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben, 

csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg. 

Bundámba burkolózva aggódom: 

Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe! 

Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja 

e fekete-fehér világnak. De nem látható. 

Aki szembejön velem, vajon sejti-e, 

hogy őt is szeretem? 

Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull. 

Ó, boldog gyermekkor! 

Szánkózások és korcsolyapályák hangjait 

hozza a szél a szomszéd múlt időből… 

Lesz-e még igazi telünk? 

A ködből lassan felkúszik 

a sápadt erőtlen napsugár. 

Cipőm talpa alatt megmozdulnak 

az első kíváncsi hóvirágok…