Füzesi Magda: Kis esti ének

A 68. zsoltár dallamára  

Betakarnak a csillagok, 

üres és megfáradt vagyok, 

mint ki hét sebből vérzik. 

Felvenném én a keresztet, 

Istenem, hívlak, kereslek, 

jajszavam száll az égig. 

Benned bízom én Teremtőm, 

elfogyott már minden erőm, 

légy velem hatalmaddal. 

Óvjál, ha éjbe tévedek, 

nyújtsd felém segítő kezed, 

hogyha a bűn marasztal.

Az ateista filozófia-professzor vitája egy diákkal

      Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a 

problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az 

egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:  

Prof: Hiszel Istenben?  

Diák: Teljes mértékben, uram.  

Prof: Jó-e Isten?  

Diák: Természetesen.  

Prof: Mindenható-e Isten?  

Diák: Igen.  

Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott 

        Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy 

        segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan 

        lehetne akkor jó Isten? Hmm? 

Diák: (a diák hallgat)  

Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye?  

Diák: (a diák hallgat)  

Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, 

        fiatalember. Jó-e Isten?  

Diák: Igen.  Prof: Jó-e Sátán?  

Diák: Nem.  

Prof: Honnan származik Sátán?  

Diák: Istentől?  

Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?  

Diák: Igen.  

Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?  

Diák: Igen.  

Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?  

Diák: Igen.  

Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?  

Diák: (a diák nem válaszol)  

Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? 

         Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?  

Diák: Igen, uram.  

Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?  

Diák: (a diák nem felel)  

Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és 

         megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! 

         Láttad-e már valaha Istent?  

Diák: Nem, uram.  

Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?  

Diák: Nem, uram.  

Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, 

         vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már 

         valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?  

Diák: Nem, uram, attól tartok nem.  

Prof: És mégis hiszel benne?  

Diák: Igen.  

Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján 

         a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. 

         Na erre mit mondasz, fiam?  

Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.  

Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.  

Diák: Professzor, létezik-e a hő?  

Prof: Igen.  

Diák: És létezik-e a hideg?  

Prof: Igen.  

Diák: Nem, uram. Nem létezik.  (Az események ezen fordulatára az 

         előadóterem elcsendesedik.)  

Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, 

         vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, 

         vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 

         458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, 

         de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót 

         a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk 

         lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram, 

         hanem a hiánya.  (Az előadóteremben ekkor már egy gombostű 

         leejtését is meg lehetne hallani.)  

Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?  

Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?  

Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis 

         fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha 

         sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? 

         De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé 

         tudnánk tenni a sötétséget, nemde?  

Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?  

Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.  

Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?  

Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, 

         utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről 

         alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, tudomány 

         még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és 

         mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, 

         hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként 

         vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál 

         nem létezhet különálló dologként. 

         A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.  

Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, 

         hogy majmoktól származnak?  

Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.  

Diák: Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram?  (A professzor 

         mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)  

Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, 

         sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés azt 

         jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? 

         Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?  (Nagy zajongás támad 

         az osztályban.)  

Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát?  

         (Az osztály nevetésben tör ki).  

Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, 

         megérintette azt, vagy érezte az illatát?…. Úgy tűnik, senki nem tette. 

         Tehát, a tapasztalati állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott 

         szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. 

         Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen 

         hitelt az előadásainak?  (A teremben síri csend. A professzor a diákot 

         nézi, arca kifürkészhetetlen.)  

Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.  

Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a hit a kapcsolat. 

         És ez mindennek a mozgatója és éltetője.  

A diák….. Albert Einstein volt.     

„ A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.” Albert Einstein

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, 

akarsz-e mindig, mindig játszani, 

akarsz-e együtt a sötétbe menni, 

gyerekszívvel fontosnak látszani, 

nagykomolyan az asztalfőre ülni, 

borból-vízből mértékkel tölteni, 

gyöngyöt dobálni, semminek örülni, 

sóhajtva rossz ruhákat ölteni? 

Akarsz-e játszani mindent, mi élet, 

havas telet és hosszu-hosszu őszt, 

lehet-e némán teát inni véled, 

rubin-teát és sárga páragőzt? 

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, 

hallgatni hosszan, néha-néha félni, 

hogy a körúton járkál a november, 

az utcaseprő, szegény, beteg ember, 

ki fütyürész az ablakunk alatt? 

Akarsz játszani kígyót, madarat, 

hosszú utazást, vonatot, hajót, 

karácsonyt, álmot, mindenféle jót? 

Akarsz játszani boldog szeretőt, 

színlelni sírást, cifra temetőt? 

Akarsz-e élni, élni mindörökkön, 

játékban élni, mely valóra vált? 

Virágok közt feküdni lenn a földön, 

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Zelk Zoltán: Bíztató

Az értelem szűk pitvarában 

nyüzsögnek törpe napjaid. 

Túlnéznél olykor a palánkon? 

a semmi fénye megvakít. 

A téboly társadul szegődik, 

föléd hajol, ő súgja már: 

“Ölts nyelvet e talmi valóra, 

különb hazát bír a halál…”  

Különb hazát: Lehet. Eléred 

ama honnak is partjait, 

de számlált éved tövében 

a lét rejtett aranyait 

kutassad addig… S ha hiába? 

Ha nincsenek? Ha nem leled? 

Hát akkor is! Ha ez a dolgod: 

addig s ahogy rendeltetett!  

Nyöszörög elméd? Hánykolódol 

űrszínű, zűrös éjszakán? 

melledre ül s torkod szorítja 

léted lidérce, a talány: 

Miért? Mi értelme? Mi célja? 

a rekedt kétség kerepel – 

Figyelj! A hajnal jő s talán egy 

rigó füttye majd megfelel…  

Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve az 

omló légben, vagy talán 

egy hirtelen pattanva bomló 

kisded levél az almafán, 

melyekkel végre elmulathat 

az ész s húga, az érzelem – 

és küszöbödre ül kibontott 

hajjal s liheg, a szerelem.  

Miként a gyermek, aki pénzt lel 

és örömében felkiált, 

hányszor kiált, sikolt a lélek 

örömében mert rátalált 

egy árnyra, színre, hangra, fényre, 

mely tetszhalottként rejtezett, 

de él eztán, mert szólítottad, 

mert te adtál neki nevet.  

Az értelem szűk pitvarában, 

a végesben a végtelent, 

a nem szűnőt az elmúlóban 

ím megleled, amíg teremt, 

munkál az ész s vele a lélek, 

mint gazda, aki nyáron át 

esővel, fénnyel összefogva 

ápolja kertjét, udvarát.  

S ha jő a tél, ha hó lepi be 

majd udvarát s a kerteket, 

az égiekkel nem száll perbe, 

ki mindent megtett, mit tehet. 

Ezt mondogasd eztán magadnak, 

ha vigasz kell, ha bíztató – 

míg jő teled és élted keskeny 

nyomát betemeti a hó.

Rab Zsuzsa: Parafrázis

Nem szoktam, nem szoktam 

kalickában hálni, 

de szoktam, de szoktam 

szerte széjjel szállni. 

Valahol leszállni, 

magamra találni, 

mindent odaadni, 

tollam ragyogtatni.  

Szárnyammal rácsaim 

szálig lekaszálni, 

szoktam én, szoktam én 

földön is kószálni, 

százfelé osztatni, 

tollam szikráztatni, 

Nem is szikráztatni: 

halált halasztgatni.  

Szerelem, szerelem, 

jaj, velem mit tettél? 

Hogyha már ezt tetted, 

kicsit időzhetnél. 

Maradj deres őszig, 

maradj nap hulltáig, 

fehér hold keltéig, 

koporsóm teltéig.  

Nem szoktam, nem szoktam, 

társamra találni, 

de szoktam, de szoktam 

társakra találni. 

Szívemet eloldom, 

mindig, amikor kell. 

De tetőled sorsom, 

a halál sem old el.

Oláh András: [emlékszem]

emlékszem a beszédhibás 

délutánokra amikor csak szavakat 

kerestem amik hozzád majd elvezetnek 

az állítmányok nélküli délutánokra 

az elspórolt határozóragokra 

melyek közt tárgyad lehettem kicsinykét 

emlékszem a bujkáló időre a játékra 

ahogy mosolyogtál ezen a kétértelmű 

állapoton – mert állapot volt csak 

még ha az idő átértékelte is – 

de már semmi sem az ami volt 

mi sem vagyunk azok 

a játék komolyra fordult: magunk 

lettünk a fájdalom és a feloldozás 

s már csak a szemrésnyire szűkült teret 

cipeljük magunkkal örök kárhozatban

Kormányos Sándor: Álom vagy már...

Csendem néma foglya lettél 

hallgatásom körbezár, 

börtön minden csókos emlék, 

hisz nyár volt, és most őszre jár.   

Ébren többé nem kereslek, 

álom vagy már, hallgatag, 

kibuggyanó könny lehetnél, 

de mindig visszatartalak...

Szepes Maria: Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel, 

aki más, mint amit jónak, szépnek 

tartok, s csak önmaga tud lenni. 

Elfogadni külön kozmoszának törvényeit, 

ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani 

idegen, rossz ízeket, helyükre tenni 

téves jelképeket. Megérteni titkos 

nyelvüket, a hebegőt, a dadogót, 

a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is. 

Felismerni e tintahal – felhő mögött a zokogó, 

magányos kárhozottat, aki adni, kérni 

nem képes. Számláján csak bevétel – rovatot 

vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret, 

nem ismer egyebet, csak a nihilt, 

koporsót ácsol, sírgödröt ás. 

Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját, 

visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik, 

sült galambra lesve tétlenkedik. 

Nyavalyáinak utána jár, 

a figyelmeztetésért halálmadárt kiált. 

Nem tudja másképp. Semmiféle vád, 

ítélet csontalkatát nem szabja át. 

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ! 

Ennyi az ember, s ennyi vagyok 

magam is. Nem több és nem kevesebb. 

Néha megostromlom a lehetetlent, 

Sziszifusziként hegyre hordom terheimet, 

azután visszahullok talajt vesztve megint. 

De magamnak is megbocsájtok, 

ami nehezebb, mint átugrani 

saját, földre vetült árnyékunkat. 

E biblikus varázslat mégis 

megtörténik időnként, pedig nem idézi hit. 

A csoda villáma váratlan mindig, 

eltünteti, ami valónak tűnik, 

s megmutatja, ami a mulandóban is 

igaz, mert soha el nem múlik.

Farkas István: Isten ölel

Langyos déli szél  

békés naplementében.  

Isten átölel.

Boda Magdolna: (vigyázat)

még véletlenül 

úgy növünk fel 

hogy nem is láttunk 

szivárványt 

csak rajzolva 

egy padláson talált 

mesekönyvben 

és úgy növünk fel 

hogy nem 

nem halljuk 

anyánkat énekelni 

csak filmzenét 

kapunk 

és effekteket 

érzelmekre komponáltan 

és titokban 

a félhomályban 

majd kabátujjba 

töröljük 

a könnyeket 

és senki se 

ül ágyunk szélén

Erdélyi József: Fogadd el

Megfáradt testtel és lélekkel 

egy túlzsúfolt hajszolt nap után 

Hadd mondjak néma áldást Néked

szerető, Teremtő Atyám ...  

Hadd mondjak áldást szívemből, 

hisz szavakhoz oly gyönge a szám ... 

De oly csekély a szó ereje ... 

Félek, nem ér fel hozzád imám.  

Hadd mondjak áldást mindenért 

mi utamon ért, s még mi vár, 

s hadd köszönjem meg halkan az erőt 

mit Te adtál, átlépni gondok garmadán.  

Hadd mondjak áldást a könnyért, 

és hadd áldjalak minden mosolyért ... 

De tudom: az Áldás is kevés ... 

Fogadd el hát szívem, s életem ... 

Fogadd el Atyám mindenért ...

Farkas István: Intim szféra

Vajon tudod-e: 

ha ennél közelebb lépsz, 

távolodsz tőlem?

Sebestény-Jáger Orsolya: Ott lakom

Ott lakom, hol a fény szőtte égen szabadon 

Isten madárkáit röpteti a szél. 

Itt körbeölelnek a rigó-élte ágak, s a lombok boltívein át 

olykor a bánat, de legbelül mégis egy csöndes derű él. 

Ott lakom, hol ujjaddal felhőket rajzoltál az égre,  

félénk fehéreket, s olykor rongyos szélű, szürke, 

subáját rázó, vérmes viharfellegeket. 

Ott lakom, hol a küszöbön macskamódra átbukik az alkony, 

puhán, mint lomha vállakon elcsituló álom, 

s boldogság, ha esténként a kopott kövezetre karcolt 

rajzokban lábad nyomát úgy vélem – megtalálom. 

S ha a bokrok alatti padon nézem az álmodó kék eget,  

magam elé suttogva ejtem, halkan, mint imát: 

Röptesd madárkáidat – még sokáig röptesd, Uram, 

ott, ahol én lakom, a szél szőtte egeken át.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyár végi zsoltár

Lelkem megpihen, 

mintha száguldó vizek fölött egy sziklán 

lábam lóbálnám az áttetsző semmiben. 

Lehunyt szemekkel is látok: 

Te illeszted egybe az elemekre hullott 

vízcsepp-világot. 

és minden így lesz a helyén: 

belesimulhatok végtelen kezedbe, 

a világ legvégső peremén.

Sebestény-Jáger Orsolya: Jézus igája

(Mt 11,27-30) 

Gyűrött évek fáradt vándora 

tapogatózol, mint aki körbejár. 

Földig lepergő, elcsorgó időd 

bő kosarába gyűjti be a nyár. 

Csöndbéli időd, midőn felednéd, 

hogy egyszer e földön véget ér, 

számadás lesz a küldetésből, 

és porrá lészel, amelyből vétettél. 

S míg meghajlott hátadat 

igába fogta, gúzsba kötözte a vád, 

egy másik igát ad: gyönyörűségest, 

Ki földig hajol le Hozzád.