A nap gondolata

"...Szél vagy zápor talán, 

vagy egyszerűen az, hogy létezel 

mozdítja meg itt és most 

a világot."

Pilinszky János

Farkas István: Hangulat

Reggeli ködben  

mosdatja arcát a nap.  

Szűrtfényű világ.   

Reményik Sándor: Tanács

Te ne kérdezz, csak menj az utadon 

S meg ne állj körülnézni, 

A kétely gyilkos sebet üt belénk 

S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.     

Te ne kérdezz, csak menj az utadon, 

Az agyad bármi kábult, 

A gyöngeséged, tétovázó vágyad 

Egy hanggal el ne áruld.     

Magadba higgy és menj az utadon, 

Mint kit nem döbbent titkok árnya, 

Gyáva, ki minden mondata után 

Megtorpan kérdőjellé válva.     

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal, 

Mögötted lobogjanak a csodák, 

Mint akinek csak ökle, foga van, 

Úgy menj a pusztuló világon át!     

Az égbe ne tekints, de forró karral 

Öleld az anyaföldet, 

Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz, 

Nem mozdul az meg többet!

Nadányi Zoltán: Az őszt szeretem

Az őszt szeretem, fény és dal halálát, 

Mikor a napfény egyre hidegebb, 

Mikor a varjak a rétet beszállják, 

Varjak a rétet, felhők az eget.     

Az őszt szeretem, mikor az égbolton 

Távozó gólyák tábora tolong 

S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton 

A szél, e síró-kacagó bolond.     

Az őszt szeretem, amikor a lomha, 

Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le; 

Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra 

S a fű, a lomb mind elsárgul bele.     

Az őszt szeretem, amikor a fákon 

Dér csillog és csörömpöl a bokor; 

Mikor eső szemerkél egyre... S látom, 

Hogy más is hervad, más is haldokol...     

Nagyvárad 1910. dec. 28.

Trausch Liza: Egy férfi, aki több

" És hat nap múlva magához vette Jézus Pétert és Jakabot és Jánost, és felvitte őket csupán magukban egy magas hegyre. És elváltozott előttük." 

Márk 9,2  

      Jézus a megdicsőülés hegyén nem olyan volt, mint amilyennek eddig ismerték tanítványai. " Ruhája fényes lett, igen fehér, mint a hó." El tudjátok képzelni, hogy mit élhettek át a tanítványok?! Az, Akit egészen közelről ismertek, Akivel együtt ettek, együtt vándoroltak az országúton, hirtelen átváltozik, és egy ragyogó, fehér alak áll előttük. Aztán megjelenik Mózes és Illés. Mózes a törvény, Illés a próféták. A Kijelentés beteljesülése. Egy másik evangélium elmondja, hogy Jézus haláláról beszélgettek (Lk 9,31). Kinek volt erre szüksége? Jézusnak? Neki is, mint utolsó megerősítésre a szenvedése előtt; beszélhetett olyanokkal, akik értették őt. Jézusnak is szüksége volt arra, hogy a földön erősítést kapjon a mennyei világból. De még inkább a tanítványoknak - és nekünk -, mert ott megláthatták, hogy igazán kicsoda Jézus. Mennyei dicsőségben láthatták Azt, Aki velük együtt vándorolt. Aztán jött a fényes felhő, minden eltűnt, és nem láttak mást, csak egyedül Jézust. Egy mondatot is hallottak: " Ez az én szerelmes Fiam; őt hallgassátok!" Hallhatták, hogy ez a férfi ott előttük - aki majd a kereszten függ tehetetlenül, véresen - Isten Fia: Maga a testet öltött Isten! Nekünk ezen a földön nem lehet mást látni a mennyből, csak Jézust egyedül. A tanítványok elől minden eltűnt, de maradt Valaki. Milyen jó volna, ha meglátnád azt a Valakit, Aki mindig marad: otthon, a legnehezebb körülmények között is, amikor már senkid nem lesz, és ha elmúlik az egészséged, akkor is. Ha Ő veled marad, semmi és senki nem fog hiányozni.   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Varga Imre: Hitetlen

A nap hiába 

süt gyönyörűen most is, 

ha árnyékban élsz.

Leleszi Balázs Károly: Útjelző

Mikor már az észőrjítő kérdésekre nem 

érkezik válasz és a mélysötétben 

csak sodródnak tova a megtört szívek - 

egyetlenegy fény maradt, amely útjelzővé 

válhat, egyetlen fénysugár, 

amely még mindig ragyog -: az Ige.

Jörg Zink: A teremtéstörténet visszája

Kezdetben teremtette Isten 

az eget és a földet.       

Sokmillió év múlva azonban 

az ember végre elég okos lett. 

Azt mondta: 

Ugyan, ki beszél még itt az Istenről? 

Én magam veszem kezembe a jövőmet!       

Megtette, 

és elkezdődött 

a Föld utolsó hét napja.       

Az első nap reggelén 

elhatározta az ember, 

hogy szabad lesz és jó, 

szép és boldog. 

Már nem Isten képmása, 

hanem ember       

És mert valamiben hinnie kellett, 

hitt 

a szabadságban és 

a szerencsében, 

a börzében és a haladásban, 

a tervszerűségben és saját biztonságában.       

Aztán 

– biztonsága érdekében – 

megtöltötte 

lába alatt a Földet 

rakétákkal és atombombákkal.  

A végső idők második napján 

elpusztultak 

a halak 

az ipari szennyvizektől, 

és a madarak 

a vegyipar mérgező porától, 

amit a hernyóknak szántak. 

A mezei nyulak is 

az utakon hagyott ólomfelhőkben, 

az ölebek 

a kolbász szép piros szinétől. 

A heringek 

a tenger szinén úszó olajtól 

és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól, 

mert a szemét rádióaktív volt.       

A harmadik napon 

kiszáradtak a füvek a mezőkön, 

a lombok a fákon, 

a mohák a sziklákon 

és a virágok a kertekben. 

Mert az ember 

maga irányította az időjárást, 

és pontos tervek szerint osztotta el az esőket. 

Csupán egy kis hibát követett el az, 

aki kiszámította az eső elosztását. 

Amikor végre megtalálták a hibát, 

már a szép Rajna 

kiszáradt medrében feküdtek a hajók.       

A negyedik napon 

a négymilliárd emberből 

hárommilliárd elpusztult. 

Egyesek olyan betegségekben, 

amelyeket az ember maga tenyésztett ki. 

Mert nyitva felejtették a tartályokat, 

amelyek a következő háborúra 

készen állottak. 

És az orvosságok sem segítettek. 

Mert ezeket túl sokat használták már 

az arckrémekben és a disznóvészekben. 

Mások az éhségtől haltak meg, 

mert a gabonaraktárak kulcsait 

eldugták előlük. 

És káromolták az Istent, 

mert nem tette boldoggá őket. 

Persze, minderről Isten tehet!       

Az ötödik napon 

az utolsó emberek 

megnyomták a piros gombot, 

mert támadástól tartottak. 

Tűz borította el a Föld-golyót. 

Égtek a hegyek, 

elgőzölögtek a tengerek 

és a városok betoncsontvázai 

füstölögve, feketén meredtek az égre. 

És az égből látták az angyalok, 

hogyan válik a kék bolygó vörössé, 

majd piszkosbarnává, 

végül hamuszürkévé. 

És énekük 

elhallgatott tíz percre...       

A hatodik napon 

kialudt a fény. Por és hamu borította 

a Napot, a Holdat és a csillagokat. 

És az utolsó svábbogár, 

amely egy atombunkerben 

mindezt túlélte, 

elpusztult 

a kibírhatatlan melegtől.       

A hetedik napon 

nyugalom lett. 

Végre! 

A Föld puszta és üres volt, 

és kiégett réseiből és hasadékaiból 

sötétség áradt. 

És az ember lelke 

holt kisértetként kóborolt 

a Káosz felett.       

Mélyen lent 

a kárhozatban 

elmesélte az ember 

az izgalmas történetet: 

az emberről, 

aki saját kezébe vette a sorsát. – 

és a gúnykacaj felhatolt 

egészen az angyalok karáig.       

Hölgyeim és Uraim! 

Mindezt nem azért mondtam el, 

hogy az ember 

ne aknázza ki lehetőségeit. 

Csak azért, 

mert hinnünk kell abban, 

hogy ez a világ 

és vele együtt az emberiség 

sorsa és jövője 

egy Másvalaki kezében van! 

Szénási Sándor fordítása

Márai Sándor: Egy úrleány emlékkönyvébe

Kedves leányka, én most már öregszem,  

A két szemem úgy néz, mint két üvegszem  

És ritkán álmodom.  

Az álmaim olyanok, mint a tények  

És minden tény közömbös. Néha félek  

Az álmoktól. Ősz fű leng így a dombokon.     

A vágyaim is olyan hidegek,  

Mint egy gondolat, melyből ige lett,  

Vagy jelszó, üzenet.  

Ha szédülök, az már nem édes és  

Vad kábulat. Csak érmeszesedés.     

És mert most már semmire nincs időm,  

Mindig ráérek. A füst ér rá így télidőn  

És az emberi élet.  

Elgondolkoztató, milyen kevés  

Kell ahhoz, ami beteljesedés.  

Ezért vigyázz! Veszélyes vagyok. 

Fábri Péter: Vita aeterna

Ne nézd, hová vezet, 

s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is, 

kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül, 

s oly szükségképpen találkozol! 

Te állsz, 

ő szembejön, 

röpíti őt a gép, 

arcodba néz, 

kapaszkodik, 

és jól tudom: rémítő gyorsan elforog 

- de hát nem ő akarja így! 

A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait, 

s négy-öt nap teltén hervad el, 

de mondanád-e: akkor kár is nyílnia, 

ha ily rövid szépségre jó? 

Hogy ki meddig miénk, 

az nem ránk tartozik, 

a mi dolgunk szeretni őt. 

Ha félsz, 

ne nézd a körhintát reménykedőn, 

tudod, hogy úgyis elforog! 

Ajándék légy, 

aki ön-sorsáról mit se tud, 

ki örömöt nem vár, 

csak ad, 

s akkor talán a hinta egyszer csak megáll, 

s a kaktusz nyitja szirmait.   

Fodor Ákos: Mantra

Míg élnél, vedd úgy: 

a rossz nem egyéb, mint csend 

előtti vihar.

Farkas István: Ágy-magány

Üres helyeddel 

lett nagyobb és hidegebb 

magányos ágyam.

Lackfi János: Beton

Olyan az ember, mint a szomjas beton, 

sziszegve, elképzelhetetlen sóvárgással 

issza magába a dolgokat. 

Képeket, híreket, látványokat, 

élményeket, testeket, ételeket, 

italokat, figyelmet, törődést, 

divatot, levegőt, tekinteteket. 

A szomjúság a létmódunk. 

Ha ittunk, újra szomjazunk. 

Ha nem ittunk, azért. 

Szomjasra tervezett az Isten, 

hogy ellenállhatatlan tapadással 

szívódjunk rá az ő szent jelenlétére. 

Az is igaz, ugyanilyen vágyakozással 

vetjük rá magunkat bármire, 

amit kinevezünk Istennek. 

Mohók vagyunk, 

mint a frissen ültetett fa, 

a világ minden esőjét 

magunkba szürcsölnénk. 

Mint a derekasan megfuttatott kutya, 

mely nyelvével kanalaz 

végeérhetetlenül. 

Mint a maratonfutó, 

akinek kiüt a só a bőrén, 

akinek bőre a csontra aszalódik, 

és minden áldott sejtje kiszikkadt. 

Jézusnak nem volt ugyan saját olajkútja, 

de volt soha ki nem apadó vízforrása. 

Sőt, maga volt ez a kimeríthetetlen vízér. 

Mégis szomjúsággá lett értünk. 

Részt vállalt szomjúságunkban. 

Azt remélte, megtanuljuk őt szomjazni, 

s akkor sose szomjazunk többé. 

Isten nincs rászorulva ételre, italra. 

Mégis isteni szomjúsággal 

szomjazza jelenlétünket, szeretetünket.

Nagy Attila: Egy pillantás

Egy szívdobbanásnyi pillanat volt; 

Tekintetedben elmerültem. 

Hogy hányféleképp érintett meg 

nem tudod azt hiszem. 

Elragadtál,és megrémítettél: 

Mélyen bennem utaztál; 

lelkem kertjében, elmém tengerén, 

hová én sem tudom az utat már. 

Visszavárlak. Most örökre 

vésd belém, hogy létezel! 

Zuhanj bennem mélyre, 

s talán lelkem átölel, 

vagy talán megrettenek 

ahogy gyenge viaszként elfolyok 

lángoló pillantásodban… Ijesztő: 

Valahol még mindig ember vagyok.

Székely János: Tudom én, kedves

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel 

Törvényben sem és bűnben sem a társam. 

Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet 

Jogom, hogy magam életedbe ártsam.  

Tudom én, kedves, hogy virágaid 

Énnekem már csak bánatot teremtenek. 

És mégis boldog és hálás vagyok 

Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.  

Fellombozol, mint csonka fát a komló. 

A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó 

Vagy énnekem a földön és égen.  

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,

De távolabbról éltet és melenget: 

Elvesztett társam, megnyert kedvesem.