Néha van úgy, hogy olyan helyzetben vagyunk, amiben reménytelennek, tehetetlennek és erőtlennek érezzük magunkat. Ám az igazat megvallva: ez nem igaz! Nem vagyunk reménytelenek, tehetetlenek vagy erőtlenek, ha Isten az életünkben van!
2026. augusztus 6., csütörtök
Somlyó Zoltán: Be másképp látom...
megkuszált fényét, fáradtságát,
mint akkor, mikor ifjúságom
szent erejével, kipirultan
mentem ősszel a temetőbe,
hogy a halál sötét szüretjén
lengessem meg bő szüretem...
az életem s fiatalságom:
mint győzedelmi lobogót,
amelyre harsogó szinekkel
pingálta szent kezével Érosz:
Örök élet!... örök vérhullám!...
Csók, mely az egyenlítő hosszát
perzseli át karja hevével...
Ezt írta Érosz lobogómra,
és azt, hogy én nem halhatok meg!
hogy én nem múlok semmi ősszel!
hogy én leszek az az egyetlen,
akin nem fog ki a halál!...
... Be másképp látom már az őszt ma!...
Én is csak úgy, mint az a páfrány,
melynek üde, karcsú karéját
új életre már nem feszíti
se harmatcsepp, se nap zománca -
csak áll az őszi kert zugán,
szilvák, barackok, almák érett
ködében, s míg egymásután
ejtegeti le barna, száradt
nyilait a rezgő avarba, -
messziről őszi fuvolák
víg hangzavarja zúg feléje
s lenge leányruhák között
a termőföldbe taposódik...
Somlyó Zoltán: Kései szerelem
Kései szerelem... Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra...
Szél űzi az illatot... Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert...
Andrew Marwell: Vonakodó kedvesemhez (1621-1678)
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.
Faludy György fordítása
2026. augusztus 5., szerda
Fodor-Csipes Anikó: Vedd észre, hogy ott van veled!
„...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.”
(1Móz 28:16a)
Vannak helyek az életünkben, ahová nem önként megyünk. Kórházi folyosók. Betegágyak. Hosszú, bizonytalan napok és még hosszabb éjszakák. Olyan időszakok, amikor az ember nem tervez, csak túlél. Nem magyaráz, csak remél. És mégis – utólag visszanézve – egyszer csak megszületik bennünk ez a felismerés: „...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Mert ott volt. Nem látványosan. Nem hangosan. Hanem csendesen, szinte észrevétlenül. Ott volt azokban az orvosokban, akik jókor döntöttek jól. Ott volt azokban az ápolókban, akik nemcsak a testet, hanem a lelket is hordozták. Ott volt azokban a mondatokban, amik éppen akkor hangzottak el, amikor szükség volt rájuk. És ott volt azokban az apró fordulatokban, amik egy-egy reménysugarat hoztak a legsötétebb órákban.
Sokszor úgy képzeljük az angyalokat, hogy szárnyuk van. Azután az élet megtanítja, hogy az angyalok gyakran hétköznapi ruhában érkeznek. Egy orvos köpenyében. Egy nővér kedves tekintetében, vagy éppen egy férfi ápoló határozottságában. Egy jelenlétben. És mi csak utólag értjük meg: Isten már akkor dolgozott az ügyünkön, amikor mi még csak féltünk. Isten már akkor jelen volt, amikor mi még csak próbáltunk fűszálakba kapaszkodni. Ez a felismerés nem törli ki a rossz emléket, de átformálja. Mert a „miért történt ez?” kérdés mellé odaáll egy másik: „Hol volt benne Isten?” És egyszer csak meglátjuk: végig ott volt. Ez ad erőt a következő lépéshez. Ez tanít meg bízni akkor is, amikor nem látunk előre. És ez segít kimondani minden nap – már nem félelemből, hanem hittel: Az Úr ezen a helyen van. Akkor is, ha még nem látom.
Forrás: Napi Ige és gondolat.
Fecske Csaba: Pál levele egy farizeushoz
őbenne s általa és napja kél
mindig áldott legyen az ő neve
hatalma tovább ér mint ember él
jobb adni mint kapni ez tőle van
egész élete önfeláldozás
aki nem tudja őt boldogtalan
úgy hajladozik mint a parti sás
ő Jézus a szeretet temploma
otthon van benne a Mindenható
hozzá menj ha már végképp nincs hova
szelídsége betakar mint a hó
tudom mellette lesz az én helyem
a földi lét nyűgét ha levetem
2026. augusztus 3., hétfő
Demény Péter: Szék
hiába állok fel rá, nem érem
el, amit el szeretnék,
esetleg akkora vagyok, mint anya,
de nem akkora, mint apa,
agy elérem a könyvespolc alsó polcát,
de a felsőt nem,
vagy elérem az ablakpárkányt,
de nem tudok kihajolni,
igaz, azt nem is szabad, mert akkor
kiesek, apa mondta, ez biztos valami
büntetés.
De a lényeg az, hogy a szék
az nem segít, pedig eleinte
azt hittem, de már tudom,
hogy keservesen tévedtem.
Prókai Árpád: Útközben
És mi dolog, hogy ti magatoktól is meg nem ítélitek, mi az igaz? Mikor pedig a te ellenségeddel a fejedelem elé mégy, igyekezzél az úton megmenekedni tőle, hogy téged ne vonjon a bíró elé, és a bíró át ne adjon téged a poroszlónak és a poroszló a tömlöczbe ne vessen téged. Mondom néked, hogy nem jősz ki onnét, mígnem megfizetsz mind az utolsó fillérig.
(Lk 12,57-59)
Jézus az életet egy úton való járáshoz hasonlítja. Mi magunk is sokszor idézgetjük, hogy jövevények és vándorok vagyunk ezen a földön, énekeljük is: "utas vagyok e világon". Utunk pedig e földön a halál felé vezet. Megállíthatatlanul úton vagyunk sírunk felé. Egyikünk előtt talán még hosszú az út, másikunk koporsója talán már holnap bekanyarodik a temető kapuján. Ez az, amit soha senki sem tud kiszámítani, de amire újra meg újra figyelmeztet Isten. Minden betegség, amely lever a lábunkról, minden gyászjelentés, amelyet kezünkbe veszünk, minden temetési menet, amely szembe jön velünk, minden megásott sír, amely mellett elhalad az utunk, mind azt mondja: készülj a halálra, mert úton vagy feléje!
Az út végén pedig igénk szerint bíró vár reánk, aki éppúgy kikerülhetetlen, mint maga a halál. Ez a bíró pedig mindentudó. Úgy olvas az életünkben, mint valami nyitott könyvben: mindent tud rólunk az első gyermekcsínytől kezdve a legutolsó gonosz gondolatig. Ez a bíró irgalmatlanul igazságos. A bűnös előtte nem védekezhet, kíméletre és szánalomra nem számíthat. Amíg eléje nem kerülünk, elintézhetjük a dolgot kegyelmi alapon, amikor azonban már előtte állunk, nincs többé lehetőség a kegyelemre.
Ezért tehát a mi halál felé tartó utunkon egyetlen feladatunk van: megelőzni az ítéletet a megtéréssel. Rendezni kell a bűneinket útközben: ki kell békülnünk ellenségünkkel, elégtételt kell szolgáltatnunk az ellenünk panaszkodóknak - legelső sorban azonban Isten igéje alapján meg kell ítélnünk önmagunkat.
Mindennek azonban időben kell megtörténnie: rendelt ideje útközben, menet közben van. Összeveszett házastársak, tékozló gyermekek, perlekedő testvérek, gyűlölködő szomszédok: béküljetek ki hamar, szolgáltassatok egymásnak elégtételt, ítéljétek meg önmagatokat, amíg az úton vagytok, mert a kegyelmi idő nem tudni meddig tart.
Vegyük komolyan Isten figyelmeztetését, Aki ezt azért teszi, mert nagyon szeret minket. Isten mentő szeretete van minden figyelmeztetése mögött. Olyan mentő szeretet ez, amely még többre is képes, mint figyelmeztetésre. Ez a szeretet a Golgotára is képes! A Golgotán, az ott felállított kereszten az történt, hogy a bíró kimondta a bűnös ember felett az ítéletet, de a bűnös helyett egyszülött Fián, Jézus Krisztuson hajtotta végre azt: ő maga szállt alá a "kárhozat tömlöcébe" azért, hogy mi érdemtelenül megmeneküljünk.
Földi utunkat sírok között, saját sírunk felé tartva, még most kapaszkodjunk bele Istennek ebbe a mentő szeretetébe. Most még megadatik rá a lehetőség!
Forrás: Napi Ige és gondolat
2026. augusztus 2., vasárnap
Rosita Kalina: Tükör
Azt, ami voltál, ami vagy.
Ami még mindig érvényes
a körülmények dacára.
A te törvényes éned vagyok.
Szeretlek. Kereslek.
Könyörgöm: jöjj vissza,
jöjj vissza - fel
a töviseken,
hogy elérd a rózsákat.
A te éltető lélegzeted vagyok,
mit ki nem olt a vihar.
A létrád vagyok, amin
egyszer megálltál.
Kérlek: gyere
még magasabbra,
hogy elérd a téged kísérő napot.
A torony vagyok, ami után vágyakozol,
a semleges szemlélő, akit szeretsz.
Az vagyok én, aki te voltál,
bár kétségbe vonod a jogom,
hogy eggyé váljam veled.
Benned vagyok, az aki vagyok.
Rejtett álmaid
álmatlan őre.
Te én voltál.
Az őr.
Dabi István fordítása
Bozsidar Bozsilov: Körforgás
Kornéliához
Tavaszok jönnek. És elmúlnak.
Ifjú voltam. Már nem vagyok. Megöregszem.
És meghalok. És nem marad
belőlem s belőled semmi más
csupán a versek, amelyekben
majd tavaszok jönnek és elmúlnak,
ifjú leszek, majd megöregszem
és meghalok, és nem marad
belőlem s belőled semmi, semmi,
csupán a szerelem.
Dabi István fordítása
Demény Péter: Gúny
gúnyolódik, hogy Vilmos udvarol nekem
meg Szili meg Misi meg Szabi meg Sasi,
majd meglátom én, amikor tényleg
hazakísér valamelyik,
mert láttam a tévében, hogy úgy szokás,
és ha nem Szabival jövök, hanem George-dzsal
vagy Bobbal vagy Mike-kal,
és ha nem is velük, hanem
Ibrahimmal vagy Ali babával,
és ha mindegyikkel egyszerre,
akkor mi lesz?!
Akkor lássam, hogy gúnyolódik.
Miklya Anna: A távolodó útvonala
És akkor, szinte észrevétlenül,
elkezdődött az első keserű év.
Sokkal többet néztél tükörbe.
Én meg szerveztem az utat, mint
aki lázasan fontolgatja a menekülés
lehetőségeit, és eszeveszetten tömködi ruhája
alá a tárgyakat, amik elől menekülne.
Ilyen voltál nekem. Még mindig vonzó.
A cipőd, a ruhád, az éles választék
a hajadban. Néha felriadtam éjszaka,
azzal a képtelen vággyal, hogy levetkőztetlek,
összekócollak, vagy csak megütlek.
Végül mindig hagytalak aludni.
A mellkasodon egy metronóm
pontosságával emelkedett,
süllyedt a takaró.
Ahogy közeledett az indulás ideje,
gondoskodnunk kellett mindenről,
a bútorokról, tükrökről, állatokról,
gyerekekről. Felparcelláztuk a házat,
és szétosztottuk az ismerősök között:
a két tulajdonos végrendeletet készít, bár
nevetve igyekszik nem komolyan venni.
Ismét sokat beszélgettünk,
mint amikor kezdődött az egész.
Vacsoránál, kávézás közben.
Néha felhívtál telefonon.
Hallgattam a hangod, ahogy idegesen
hadarsz, és fecsegsz a leanderekről, pálmákról, babérfákról,
miközben isten tudja, milyen sötét, fagyos
vidék ismeretlen fái nyújtózkodnak benned.
2026. július 31., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)