A nap gondolata

„ A félelem kopogtatott az ajtómon. 

A hit kinézett, és nem volt ott senki!” 

Billy Sunday 

Horváth: Imre Ars poetica

I

A világot - mely tágasabb, mint hittem - 

hogy lehetne négy sorba tömörítnem? 

Mielőtt a munkába belevesznék, 

felmutatok tisztán egy porszemecskét.   

II   

Nem számít, hány X van már a nevem mellett! 

Higgyétek el, hogy nem számít az évszám! 

Csak az fontos, hogy feljebb avagy lejjebb 

léptem-e ama láthatatlan létrán.

Képes Géza: Levél

Szünetszakadatlan 

csak neked írnék – 

mindent ami eszembe ötlik 

s hallgatnád a szavam, 

mint otthon ha beszélek. 

Míg írom a levelet 

teveled beszélek, 

s te itt ülsz előttem… 

Megfoghatlak ha akarlak – 

s akarlak. 

Tegnap délután lefeküdtem, 

s ott voltál mellettem az ágyon, 

arcod arcomat simította. 

Aztán hirtelen vége szakadt, 

magamra maradtam. 

Azóta úgy járok-kelek, 

fekszem, ülök 

állok: 

anyaszült egyedül. 

Fejem üres, lelkem üres 

csontom üres, 

gyomrom üres, 

várom: az ég 

tüzes gerendája talán 

fejemre ledől. 

Tépem a naptár leveleit, 

de naponta 

csak 

egyszer. 

Ha lefekszel: 

hiányomat ölelheted az ágyon. 

Majd ha hazamegyek? 

Nem tudom. 

Elhessegetem a rímet, mert már 

az se igaz: 

vágyom.  

Nélküled kiégett lámpa életem.

Makay Ida: Az a rét

Szikrázó gyerekkori rét! 

Kék lepke villog fölötte. 

Már soha többet az a kék! 

Az ég üvegje összetörve. 

Emlék kékje: vakító nyárég! 

Aranykor, alvó öntudatlan. 

Szívben fénylő holdmessze tájék. 

Azúr lepke boldog magasban! 

Ha csak egyszer egy rebbenésig! 

Ha nemcsak a versbe, a szóba… 

Ha csak egyszer még az a rét. 

Ha egyszer még az az óra!

Rakovszky Zsuzsa: Öregkor

Ezek a mai citromok!  

Olyan vastag a héjuk, alig bírok belőlük  

egy-két cseppet a teámba facsarni.  

Na és te? Le tudod csavarni még  

az ásványvizes üvegek kupakját?  

Ki tudod nyitni puszta kézzel,  

olló nélkül a visszazárható  

kávészacskót? Én már az aszpirint is  

alig bírom kinyomni  

abból a fóliából, vagy miből…  

És te le tudod még vágni a körmöd?  

Hát jobb kézzel a balról – semmi gond!  

Ballal a jobbról – az már nehezebb ügy…  

Na és a kád? Ki tudsz jönni a kádból?  

Nem könnyen, de láthatod, itt vagyok!  

De a memóriám, te jó ég!  

Kimegyek a konyhába, és  

aztán csak állok, mint egy alvajáró:  

Mit is akartam itt? Persze, a kávé…  

Én meg – de ezt ne mondd el senkinek! –  

múltkor véletlenül a szemetes helyett  

a mélyhűtőbe raktam a használt macskaalmot…  

Jaj, hogy én miket csinálok, ne tudd meg!  

És aludni? Mondd, te jól tudsz aludni?  

Mert én csak forgolódom kettőig, háromig…  

Altató? Hááát… nagy ritkán egy Xanax.  

Nem akarok rászokni. Rászokni? Jaj, eredj már!  

Mire bírunk mi még rászokni? És te?  

Jól alszol? Én? Én elbóbiskolok  

már kilenc körül a tévé előtt,  

csak aztán hajnalban… érted, mikor  

ki kell mennem, aztán minden hiába:  

csak fekszem, és bámulom a plafont,  

míg világos nem lesz, és mindenfélék 

járnak a fejemben, persze a múltból:  

hogyha akkor nem így, ha akkor úgy…  

Pedig hát nem mindegy? Amikor így is, úgy is  

ez lett volna a vége…  

Azt mondogatják, hogy a mi korunkban  

minden nap ajándék… Szép kis ajándék!  

Mért nem tud inkább valaki  

megajándékozni a húszéves önmagammal?  

Pár napra legalább? Azt mondod? Tudja isten…  

Az embernek akkor is annyiféle  

baja volt, csak éppen másmilyenek… 

És úgy rémlik, akkor nem tudtam így örülni  

minden apróságnak, a havazásnak,  

ha süt kicsit a nap, vagy ha kinyílt  

az erkélyen a ládában a jácint…  

A havazásnak, mondod? De hát nem havazik  

ki tudja már, mióta!  

Mikor volt utoljára fehér karácsonyunk?  

Az angyalok is fáradtak lehetnek,  

mint mi: már nem rázzák az égi dunyhát…  

Jó, ez igaz. De majd talán jövőre!  

Ha megérjük. Na igen, ha megérjük…   

Képes Géza: Köszönöm

Egyetlen jó az életemben 

te voltál, te vagy, te leszel. 

Kapocs, mely az élettel összekötne, 

van ezer meg ezer, 

de mindegyiket, bármely pillanatban 

szétszakítom mint pókhálószövetet. 

Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek: 

Köszönöm neked.

Poór Edit: Szabad vagyok

Szabad vagyok, 

Mint a madár, 

Már nem vagyok, 

Kalitkába zárt madár. 

Jó ez így nekem, 

Felhők fölött is létezem. 

S az Urat, hűen követem. 

Járom keskeny fényösvényed, 

Néha elbukom, Te megérted. 

Megbocsájtó szereteted, 

Felszárít minden könnyet. 

Kérlek, ne adj szerelmet, 

Mert szenvedély tüze eléget. 

Nem akarom, már nem! 

Értsd meg nagyon félek, 

Eléggé meggyötört az élet, 

Beteljesítettem küldetésem. 

Már tisztán élek, 

Hívogató fényed útján, 

Alázattal szolgállak téged. 

Bárány felhők felett, 

Kezed nyújtottad felém, 

E szikrázó fénysugarat, 

Megragadtam én. 

Szeretettel vezettél át mélységen, 

Egyedül csak Te vagy reménységem!

Wass Albert: Előhang (Virágtemetés)

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot 

épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból 

faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró 

csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket 

köddel kötötte össze. 

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és 

azt mondták: bolond. 

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel 

a szívében építette az ő Istenének. 

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig 

nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. 

És jött az első szél: és nem döntötte össze. 

És jött a második szél: és az sem döntötte össze. 

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem 

mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. 

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és 

azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára 

és ledöntötték az ő oszlopát. 

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment 

megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új 

oszlopot építeni az ő Istenének. 

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem 

építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, 

és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Márai Sándor: Hitvallás

S így lassan mégis elmaradtam 

És gombjaim is leszakadnak. 

Poros és kócos rendbe raktam 

Emlékét a régi szavaknak. 

Lehet, hogy egy hibát csináltam, 

Üzentek, s éppen lusta voltam. 

Autóztam tán, vagy udvaroltam, 

Cikket írtam, vagy nem tudom mit. 

Vagy nem mentem a telefonhoz 

S lehet, hogy Isten hívott éppen. 

Talán kártyáztam egy szobában 

És valami másról beszéltem. 

Hol romlott el? Uram! Mi történt? 

Hol a hiba? Ki tehet róla? 

Hisz itt belül minden meleg még 

S nem leszek már Savonaróla. 

Rekedt nyögés ez csak, nem ének, 

Görnyedten és egyedül állok, 

És mint a gyerek, kiabálok, 

Ha fölébred s fél a sötétben.

Fekete István: Egy…

Egy küszöb, kopott, ritkán járják, 

egy tölgyfa ajtó, erős, barna, 

egy kilincs, hajlott, halkan nyíló, 

egy lábtörlővas, régifajta,  

egy szoba, csupa kedves árnyék, 

egy ágy, fekvéskor megnyikkanó, 

egy lámpa, derűs, sárga fényű, 

egy öreg asztal, persze dió,  

egy képen ködös, őszi tájék, 

egy ablak, amely nem néz, csak lát, 

egy szék, ívelt, sima karfájú, 

egy kályha s egy kis parázslapát,  

egy nagy kutya is, komoly házőrző, 

bár nincs mit őriznie soha, 

egy macska is, hogy doromboljon, 

s ne unatkozzék a nagy kutya,  

egy árva szomszéd is lehet, 

csak annyit tudjon, hogy ott vagyok, 

És megtaláljon, álomban, békén, 

megtaláljon majd, ha meghalok.

Margaret Fishback Powers: Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel 

tengerparton jártam, s az életem 

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: 

két pár lábnyom a parti homokon, 

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.  

De ahogy az út végén visszanéztem, 

itt-amott csak egy pár láb nyoma 

látszott, éppen ahol az életem 

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.  

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: 

"Amikor életem kezedbe tettem, 

s követődnek szegődtem Mesterem, 

azt ígérted, soha nem hagysz el engem, 

minden nap ott leszel velem. 

S most visszanézve, a legnehezebb 

úton, legkínosabb napokon át 

mégsem látom szent lábad nyomát! 

Csak egy pár láb nyoma 

látszik ott az ösvényen. 

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"  

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett: 

"Gyermekem, sose hagytalak el téged! 

Azokon a nehéz napokon át 

azért látod csak egy pár láb nyomát, 

mert a legsúlyosabb próbák alatt 

téged vállamon hordoztalak!"  

Túrmezei Erzsébet fordítása

Szőke István Atilla: Lábnyomok a homokban

– Margaret Fishback Powers írása alapján –  

Éjjel álmot láttam, Istennel sétáltam, 

tengerparton mentem, Véle önfeledten. 

Életemből sok kép villant fel, rút és szép, 

a nagy messzeségből, a sötétlő égből.  

Tán valamit vártam, amikor megláttam, 

két lábnyomot éppen, a homokban mélyen. 

Az egyik az enyém, a másik a remény, 

az Úré volt ottan, igen, a homokban.  

Életem most érzem. Mi volt? Visszanézem. 

Ezen gondolkodom, szememet behunyom. 

Csak egy nyomot látok, szinte felkiáltok, 

de néma maradok, s tovább gondolkodok.  

Visszaemlékezem, s megremeg a kezem, 

mert akkori létem, szomorú volt éppen. 

Szomorú és nehéz, szétmálló, nem egész, 

fejem felett vészek, levert madárfészek.  

Összezavarodtam, mormogtam magamban. 

„Jaj, tudnom kell mindent!” s kérdezem az Istent: 

„Te azt mondtad nekem, hogy őrzöd életem, 

hozzám mindig beszélsz, mindig adsz, csendben kérsz!  

De elhagytál engem, egyedül szenvedtem, 

már semmit sem kaptam, magányos maradtam. 

Mért volt így, nem értem, ezért Tőled kérdem: 

miért távolodtál, többet mért nem adtál?”  

Erre az Úr szólal, kedves, érző szóval: 

„Szeretlek gyermekem, s tudd, fontos vagy nekem. 

El sosem hagytalak, mindig tartottalak, 

bajban és kétségben, minden nehézségben.  

Elmondom most néked, reménylem megérted, 

elárulom nyomban, miért csak egy nyom van. 

Mindig veled voltam, de egy szót sem szóltam, 

úgy segítettelek, karomban vittelek.  

Karomban vittelek!

Trausch Liza: Kinek panaszkodsz?

" Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom." 

Zsoltár 64,2  

        Ebben a rövid versben nagyon megdöbbentett ez a szó: "panaszkodom". Szoktál-e panaszkodni, és kinek? Mindenkinek, akiről úgy érzed, hogy megért. Nem vetted még észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli a panaszkodásod? Sokszor oda sem figyelnek arra, amit mondasz. Az ember mégis folytatja, ha nem érdekli is a másikat. Hiszen neki is megvan a maga baja. Mindenki azt érzi, hogy a másik gondja, baja semmi az övéhez képest. Mégis mondom, mintha nem tudna az ember leszokni a panaszkodásról. Kinek panaszkodsz, és mire? Lehet, hogy vannak emberek a családban, akikkel sok baj van. Akár emberre, akár körülményekre panaszkodsz, mindig Isten ellen panaszkodsz. Ádám azt mondta az Úrnak: "Az asszony, akit mellém adtál" (1Móz 3,12). Ki a hibás? Isten. Trúdel Dorottya mondotta: aki panaszkodik, elárulja Istent. Mintha nem volna jó, amit vagy akiket Ő adott. Jó volna, ha megfordulna a dolog, és Isten előtt panaszkodnál. Egyedül Neki érdemes. Ő maga biztat rá: Öntsétek ki szíveteket előttem! Korlát nélkül mondhatod, Isten végighallgat. Van türelme, szeretete hozzád. Jó volna mindig nagyon őszintének lenni. Az imádság komoly feltétele az őszinteség. Annyi hazugság van sokszor az imádságunkban. Mondjuk, hogy mindent át szeretnénk adni, és közben dehogyis. A zsoltár utolsó verse mondja: "És dicsekedni fognak minden egyenesszívűek." Sajnos, mi nem vagyunk egyenesszívűek. Jó volna, ha egyszer úgy igazán panaszkodnál Isten előtt magaddal kapcsolatban.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A. Túri Zsuzsa: Ádvent

egész életünkben várakozunk   

valamire  

vágyakozunk valami után   

várunk a sötétlő kapualjakban   

kiürült termekben  

hó lepte kertekben  

valakire   

akit sosem láttunk  

látomások  

csendek  

megüresedett helyek a vonaton 

másoknak üzenő villamoscsilingelés   

de várunk  

mert talán mégis   

esetleg van értelme   

a sóhajok  

kiáltások  

elfúló zokogások  

utáni megrázó csendnek  

reménykedünk   

és várunk  

várunk   

egész életünkben   

várunk  

arra az egyre  

aki nem jön el

Lakatos István: Atrium Mortis

Az emberélet útjának felén 

az a vadon mögöttem tövig égett – 

Láttam vetülni árnyát feketén 

a könyörtelen beteljesülésnek. 

Valahová vezettek a lábnyomok; 

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb – 

Ez adatott, e múlás nélküli idő. E csorba 

látóhatár, e könnytelen homok. 

Micsoda szerelem fúlt itt a porba! 

– – – Mentem tovább, 

sikoltó pusztaságon át, 

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, 

s nem vár a vándor többé változást. 

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében 

a táj fényt kap s az üldözött egész 

megélt sorsával ismét szembenéz, 

sötét kapu magasodott elébem: 

“ Ki itt belépsz…” 

Beléptem.