Sztrilich Ágnes: szentgyónás

nem tudtam, 

hogy ennyire 

kemény voltam – 

de ahogy 

meghajoltam 

Jóságod 

forrást 

fakasztott 

elfojtott 

bánatomból –

Sztrilich Ágnes: vallomás

volt, hogy 

egy voltam 

világoddal 

sóvárogtam 

égbe-nyúló 

fűszálaiddal 

ma már 

eggyé-válni 

megvallom 

Veled 

vágyom – 

Te lettél 

világom!

Bazsó Éva Andrea: Eltévedt lelkek

A hatalomért bármire képes 

az ember,  

saját hasznát lesve törtet, 

mindenkit taposva el.  

Csak egyszer látná meg 

valódi képét a tükörben!  

Eszét vesztve menekülne - 

e torzkép elől.

Kosztolányi Dezső: Mózes imája

Hatalmas úr, sziklás erősség,  

te láthatatlan nagy titok.  

Intesz, s a földi munka hősét  

dörgő szavaddal elhivod.     

Te fenn a csillagoknak ormán  

trónolsz ragyogva, komolyan.  

Mi itt törődünk lenn mogorván  

s tűn életünk, mint a folyam.     

Te tündökölsz a másvilágon  

magánosan, győzhetetlenül.  

A mi sorsunk csak röpke álom,  

mely az idővel elrepül.     

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal  

s mi hervadunk, miként a fű,  

mit a kaszás vígan levagdal,  

te végtelen vagy s tiszta, hű.     

Kevés időig sírva élünk  

s aztán a sírra rábukunk.  

Légy szörnyű harcainkba vélünk  

s taníts meghalni, ó, urunk!   

Mezey Katalin: Ami tökéletes

Csak ami nincs,

csak az tökéletes. 

Élünk panasszal, 

hiányokkal tele, 

és csak a nincs

döbbent rá azután, 

hogy az a tökéletlen 

- az az élő, halandó - 

mennyire kellene. 

Puszta Sándor: Betlehemi éj

A hold beszűrt a kunyhórepedésen, 

Ezüst halmot hintett szerte szépen. 

A glória már fényes messze zengett. 

Elaludtak. Szendergett a Gyermek.  

Mária édesen, a bölcsőre hajolva, 

József, az ács, s fejénél a szalma. 

Aludt a csacsi és a hű ökör. 

Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl. 

Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej, 

A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely. 

Aludt a jószág. A tágas gádorok.

A mindig virrasztó csordapásztorok. 

Egy kis bari, tán álmán, bégetett. 

Sóhaja gyapjak taváb veszett. 

Aludt a ház. A csend. A kispatak. 

Háztető a nád. S a ház előtti pad. 

Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél. 

Gyalogúton, állva, elaludt a szél. 

Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak. 

Aludt az éj is, egy nagy fa alatt…  

A glória már csak szinte zümmögött, 

Mint a hold zenéje alvó fű között.  

A Hűség virraszt csak 

Léptét hallani, 

Hogy ébren legyen itt 

Mindig valaki…

Andrzej Ogrodowczyk: Júdás

Hallod, hogyan gyülekeznek a levelek 

Hogyan beszélnek ellened 

Ettől az embertől túl sokat kívánsz 

Menj el tőle 

Hallod, nincs másik világ 

Itt nő a fa, amelyen lógni fogsz 

Nem hallja 

Továbbra sem azt a világot hallgatja, amelyiket kellene 

És kétségbeesésében csak a fa 

Tépi a leveleit   

Dabi István fordítása

Parancs János: A hétköznapi ember

Az élet apró-cseprő dolgai,  

a reggeli szellőztetés,  

a beágyazás,  

a mindennapi séta az óvodába,  

egyre fontosabbak,  

ha itthon vagyok,  

egyre nélkülözhetetlenek  

a megszokott, ismétlődő feladatok,  

ezek a lekicsinyelt semmiségek,  

amiket bűntudat nélkül, jól,  

egyértelműen megoldhatok.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . 

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

1944. május 19.

Wass Albert: Ősz lesz

Tudom: egyszer majd messze-száll a szellő, 

s a lomb homályban többé nem nevet. 

Ősz lesz. 

És ősszel hullanak a levelek.  

Eljárok majd a temetőkbe, 

és álmodó leszek, és kedvtelen. 

Bánat kísérget: lomha, őszi bánat, 

és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.  

Megnézem majd a régi fákat, 

és elbúcsúzom utoljára. 

Megkérdezem: melyikük fáradt? 

Megkérdem: vágynak még a nyárra?  

Szívem az őszt még megcsodálja, 

de a halált már vele-érzi; 

mert minden nyár csak tarka álom, 

s az álmok sorsa: elenyészni.  

És látom majd: nincs több virág. 

S a holt mezőkről én is elmegyek. 

Ősz lesz: nagy Ősz. 

És ősszel hullanak a levelek.

Szabó Lőrinc: A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt. 

Áldottak voltak a titkos erők, 

melyek a túlsó partra vittek át, 

ahol a lélek elejti magát, 

ahol gyógyul a fájó akarat, 

ahol bilincsét oldja a tudat, 

ahol levedli magányát az Egy, 

ahol a Sokba az ember hazamegy, 

ahol félelem és vágy megszünik, 

ahol az ész nem érzi szárnyait, 

ahol a cél leteszi fegyverét, 

ahol tárgytalan merengés a lét, 

ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, 

ahol már puszta közeg az egyén, 

ahol én jártam: minden pillanat, 

ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: 

ami, álmodva, a vég gyönyöre, 

s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Szabó Lőrinc: Az első vers

Első versemet egy nyári napon  

írtam, a hortobágyi vonaton.  

Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.  

Durúzsoltak, álltak a kerekek.  

Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.  

Ohatnál végigdőltem a padon,  

úgy kábított már a tücsökzene  

meg a sínek egyhangú üteme.  

Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?  

Ásítoztam. Dúdoltam valamit,  

valami zsongót: zsongott, kattogott  

vonat és világ. S egyszer csak, ahogy  

rakosgattam a ringó szavakat,  

rímbe kattant bennem két gondolat.  

Ez felébresztett, mint valami vicc.  

Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?  

Egész jó játék. De fog menni? Ment!...  

Felfrissülve értem el Debrecent.   

Sztrilich Ágnes: félelem

torkomat szorítja 

félelem 

most mindjárt 

hozzám hajolsz 

lábmosó 

         Istenem –

Sztrilich Ágnes: segíts

félek a 

magánytól 

terpeszkedő 

magamtól – 

hogy 

nem mozdulok ki 

magamból 

Érted – Feléd – Veled –

Pilinszky János: A fényességes angyal is

   

   Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.