A nap gondolata

Mindent Istentől kaptam, 

semmim nincs, amit ne Ő adott volna.

Trausch Liza: Futópálya

" Mindnyájan az ő futó-pályájukra térnek, mint a harcra rohanó ló." 

Jelenések 8,6b  

         Mindnyájunknak megvan a futópályánk, ahol járunk ebben az életben. Mindennap a megszokott egyformaság. Életed számára két út van. A te utad és Isten útja. Megtérni annyit jelent, hogy saját utadról az Övére térsz. Ézs 55,7-ben így olvassuk: "Hagyja el a gonosz az ő útát, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, mert bővelkedik megbocsátásban." Számodra van egy másik út. A gondolataidnak is megvan az útja, amit nem a lábaddal jársz, hanem a szíveddel és agyaddal. Isten most egy mondattal azt mondja: nem! "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem ti útaitok az én útaim!" (Ézs 55,8). Isten útja magasabb út és magasabb gondolat. Isten jobbat akar neked. Tőle rendelt utat és gondolatokat. Lehet, hogy neked egészen alacsony anyagi céljaid vannak. Engedd, hogy utaidra Isten most nemet mondjon. Akarsz-e az Ő útjára térni, a magasabb útra? Az Ő akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Egyszer megértettem, hogy az üdvösség örökké tartó boldogságot jelent. Isten országa itt van közöttünk a földön, és már benne élhetek. Nem azt a boldogságot kell várnom, ami a halál után van, hanem ami már most kezdődik. A magasabb út a bűnbocsánattal kezdődik, amikor Isten az Úr Jézus véréért tisztának, igaznak lát. Nem volna jó rálépni erre a magasabb útra? Nem volna jó megtenni az első lépést a kereszthez? Akarod-e most Istennek ezt a magasabb útját, ami Isten szerint a te kijelölt pályád? Mindenkinek megvan a futópályája, ahol futnia kell. A kijelölt pályádban benne vannak mindazok a jó cselekedetek, amiket Isten öröktől fogva neked szánt.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Gál Éva Emese: Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot, 

a sötétségből tiszta kiutat, 

amelyben megsemmisülnek a gyászok, 

és irányra talál a gondolat.  

Ha a fájdalom megnevezhetetlen, 

a végtelen vele szerteszakad, 

s elvesztegeti magát minden versben, 

bárhogy őrködnek a hívó szavak.  

Minden kusza, hogyha a cél homályos, 

ha élni létezésnél nehezebb, 

ha gondba satíroznak a hiányok, 

és vergődik a lelkiismeret.  

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél: 

a teljességet teremtő erőt, 

ne legyen gyatrább a tökéletesnél 

ember előtted s önmaga előtt.  

Mondd! Te az örök tökély birtokában 

miért teremtettél esetlegest? 

Mért hagyod kínlódni ezer hiányban, 

s ezer jajban az emberi nemet?  

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez, 

ha kérdésre csak kétség válaszol, 

s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez, 

hősét, s szerepét nem leli sehol?!  

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz, 

más világban más embert, más jelent, 

s olyan lelket a fénylő virradatnak, 

ami sokszorozza a végtelent.

B Tomos Hajnal: Fekete pont

Ha percig feladod, 

s mint foszlott rongy 

roskadsz tehetetlen kupaccá, 

az árnyék rádülepszik, 

bőröddé lesz, akárha testelem, 

arcodat kormozza nedves lehelete, 

és zsugorít csontos marka 

fokról fokra - 

jelentéktelen idom leszel, 

olyan, mint harmadikos 

füzetedben az a fekete pont, 

melyet a hitelesség kedvéért 

alá is írtak pirossal.

Boda Magdolna (ne keressetek)

Most nem vagyok itthon senkinek. 

A telefonom is néma. 

Ne keressetek. 

Csak a Napnak vagyok elérhető 

és a Szélnek. 

Fekszem egy mezőn 

hanyatt mint egy halott 

pedig nagyon is élek 

bámulom az eget 

fürdetem arcom a kékjében. 

Munka? – fenéket! 

most dolgozzon rajtam a természet: 

láttassa magát szépnek. 

Idő? – annyi van 

vissza is adhatnék belőle 

Pénz? – amit akarok úgysem 

vehetnék érte 

Szerelem? – ó ez már nem az? 

Majdnem. 

A szívem szabad; 

Az lenne jó, ugye, ha 

nem lenne más csak tavasz, 

napokból csak vasárnap, 

bámulva az eget, 

feküdni a mezőn hanyatt.

Janikovszky Éva: A tükör előtt

       (Egy kamasz monológja) 

     Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.  

     De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság.  

     Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.  

     Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.  

     És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.  

     Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.  

     És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!  

     És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!  

     Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.  

     De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.  

     Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.  

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.   

Fodor Ákos: Sose bánd

a hang… a hangot a csend szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha már vele-száll, vele zeng 

szíved…  

a fényt a szem fura mágusaként 

úgy zárja keretbe a vaksötét, 

hogy élesen álljon a kép 

eléd!  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, sem a rossz 

sem a jó 

sose kész…  a csend… 

a csendet a hang szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha hozzásímulsz, 

s veletart szíved  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, 

sem a rossz sem a jó 

sose kész.  

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, 

amíg élsz, de ha lenn, 

de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled. 

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog, 

mást súg az ész. 

Valami mégis azt kívánja: Nézd, 

tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet.  

Messzire mentél. 

Fáradt vagy. Léptél százat. 

Valakiért mégegyet kellene. 

De tested, véred lázad. 

Majd máskor! – nyugtat meg az ész. 

És a jog józanságra int. 

De egy szelíd hang azt súgja megint: 

Tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet.  

Valakin segíthetnél. 

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. 

Tán összetörte a szíved. 

Az ész is azt súgja: Minek? 

De Krisztus nyomorog benne. 

És a szelíd hang halkan újra kérlel: 

Tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet!  

Ó, ha a harmadik 

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne! 

Lehet, elégnél hamar. 

Valóban esztelenség volna. 

De a szíved békességről dalolna, 

s míg elveszítenéd, 

bizony megtalálnád az életet! 

Bízd rá magad arra a harmadikra! 

Mert az a szeretet.

A nap gondolata

Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, 

Töröld le könnyedet: Jézus szeret!

   Ole Theodor Moe       

Bazsó Éva Andrea: Ima

Összekulcsolt kezem között 

féltve őrzöm kincsemet.  

Megfoghatatlan - 

mégis érzem.  

Isten arcát hordozom 

szívemen.  

Bazsó Éva Andrea: Az élet csodái

Mily hatalmas lélek vagyon 

e törékeny porhüvelyben. 

S e tökéletlen test mégis 

mennyi csodát véghez vihet. 

Káprázat elméje, 

külleme elbájoló. 

Megannyi sokszínűség, 

mi e földön teremtetett.  

De sok van, ki szívtelen, 

és gaz tetteket követ. 

Hisz gyarló az ember. 

Gyűlöl és szeret. 

E furcsa létben 

mi hát a mozgatórugó?  

Az igaz és hamis út határa 

hol egybemosódik, 

a jóra rátalálni 

csak nemes szívvel lehet. 

Mégis változhatunk 

a jóra törekedve. 

S ha gyarló is az ember, 

gyűlöl és szeret.  

Szíve telve szeretettel, hittel. 

Ne veszítsd hát a reményt. 

Ember! 

Bízz a jóban, nemesben. 

S magadban találd meg 

a végtelent.  

A nap gondolata

" Hálás vagyok Istennek azért, 

hogy látnom engedi teremtett alkotásaiban a szépséget."

Johannes Kepler     

Pilinszky János: Apokrif

Elmondja Lutter Imre

 1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Sztrilich Ágnes: „vesd le sarudat…”

vonaglott 

a föld 

gyökerem 

görcsöt vetett – 

remegett 

repedezett 

a törzs 

vérkönnyeket 

lángoltak 

az ágak 

és a Kereszt 

Csipkebokor 

lett és 

ráborult 

a Csend –

Trausch Liza: A szeretet megbocsát

" Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett." 

Lukács 7,47  

         Egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Bejön egy bűnös nő, aki odamegy Jézushoz, és lábait könnyeivel mossa, és hajával törli meg. Az Úr elmondja a farizeusnak, mit nem adott neki. Amikor bejöttem, nem adtál vizet, nem csókoltál meg. Azt is elmondja, hogy ennek az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, és nagyon szeret. Nézzük meg, hogy függ össze a szeretet és a bocsánat. Minél több bűnöd bocsáttatik meg, annál jobban fog áradni a szeretet. Bárcsak egy kicsi rés nyílhatna meg, hogy áradhatna rajtad keresztül a szeretet. Nincs nekem sok bűnöm - mondta valaki. Egyformán sok van mindnyájunknak. Ha nem látod, akkor is. Csak eltakarod az igazolásaiddal, hogy másokat okolsz mindenért. Bár ott lenne a szívedben, hogy több bűnt lássak meg, több bocsánatot kaphassak, jobban szerethessek. Isten csak Jézusért bocsáthat meg. Isten igazságos. Jézusban a bűn megkapta büntetését. Jézusban a Megváltó Isten jött le erre a földre. Amint hozzáfordulsz, megtapasztalhatod, hogy ő bocsáthatja meg bűneidet. Lélekben kell elmenned, nem lábbal, arra az egyetlen helyre, ahol Isten megbocsáthat. Egy híres olasz festő festett egy képet. A kereszt alatt ott állt az egész világ, és hangzott értük az imádság: "Atyám, bocsáss meg nekik!" Az olasz festőnek a képén volt egy üres hely, ahol senki nem állt. Isten hagyott még egy üres helyet. Az a hely a te helyed. Még ma odaállhatsz. Odamehetsz te is, ahol hangzik az imádság. A szenvedő, az érted szenvedő szeretet neked is megbocsát - Isten haldokló Fiáért.       

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.