Hegedűs Kata: Megtanultam

Megtanultam már sorban állni hőbörgés nélkül,  

időpontra hónapokat várni türelemmel,  

megtanultam fizetni a pénztárnál készpénzzel,  

amit előtte az automatából kellett kivenni vagy  

a borítékból, tudok kártyával is fizetni,  

fejben van legalább harmincnyolc pin kód,  

jelszó, megváltoztatott jelszó, sőt a régi,  

már semmire sem jókra is pontosan emlékszem,  

megtanultam az önkiszolgáló kasszát,  

az önkiszolgáló húspultot, a kenyérszeletelést  

(a kávédarálást már elfelejtettem, azokban  

a nagy közértes darálókban, pedig jó illata volt),  

megtanultam a legkülönfélébb automatákat kezelni,  

pénzkiadó-betevő-, csomagkiadó-feladó-, parkoló-,  

üdítő-, csoki-adagolót, megtanultam száz kérdésre  

válaszolni, csak a megadott lehetőségek közül,  

mint a KRESZ vizsgán, a, b, c vagy d,  

megtanultam nem gondolkodni, 

a vonalon belül közlekedni,  

szimbólumokat értelmezni,  

megtanultam haszontalan dolgokat, mint  

a kör átmérője vagy méterben az idő,  

Püthagoraszt álmomból felriasztva is,  

megtanultam nem csodálkozni,  

nem kérdezni,   

nem megkérdőjelezni,  

de most már, hogy ennyi mindent tudok,   

szeretném, ha valaki megtanítana,  

hogyan kell úgy élni,  

mint egy óvilági poszáta,  

aki nem az előírt vonalon belül közlekedik  

és fütyülni is akkor kezd, ha kedve van hozzá.

Faludy György: Kalkuttai Teréz

Hogy Krisztus szenvedését látja minden  

haldoklóban, vagy csak az emberi  

lét nyomorát, s a dogmák szövedéke  

közt mint teremtett ilyen mennyei     

rendet magában, titok; de csak így  

tudta Káli kolera-sújtott papját  

roskadó, öreg vállára felvenni  

a kalkuttai pocsolyából; másként     

rég megtör volna India ezernyi  

borzalma s kínja közt – és máshogyan  

nem törölgetné szemsarkát mindenki     

e tőle olyan idegen, sovány  

albán vénasszony láttán, ki a jóság  

szépségét hordja ezüst homlokán.

Kalkuttai Szent Teréz: Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!  

Az élet szép – csodáld meg!  

Az élet boldogság – ízleld!  

Az élet álom – tedd valósággá!  

Az élet kihívás – fogadd el!  

Az élet kötelesség – teljesítsd!  

Az élet játék – játszd!  

Az élet vagyon – használd fel!  

Az élet szeretet – add át magad!  

Az élet titok – fejtsd meg!  

Az élet ígéret – teljesítsd!  

Az élet szomorúság – győzd le!  

Az élet dal – énekeld!  

Az élet küzdelem – harcold meg!  

Az élet kaland – vállald!  

Az élet jutalom – érdemeld ki!  

Az élet élet – éljed!   

Fátyol Zoltán: Az eső és a pillangó

Egy pillangó repült  

a kertben, aztán  

váratlanul esni  

kezdett. Hirtelen  

csapott le a zápor,  

cseppjei elmossák  

szárnyait; ne légy  

közel hozzá, amikor  

léte megszűnik –  

elviszi szürke  

áradat –, gyönyörű  

volt és rövid.     

Az esőben meghalt  

egy pillangó, vagy  

talán a pillangóban  

esett, aztán egyszerre  

elállt, és eltűnt a lepke is:  

kifürkészhetetlen  

szerkezet, elvitte  

az esőt, vagy őt  

a víz? látod, de nem  

tudod, melyik és  

hogyan történhetett.   

Weöres Sándor: Ifjak és vének szépsége

Az ifjú arc,  

váltakozó vidám és szomorú  

tündéreivel: mozgalmas,  

szikrázó, örvénylő, csábító szépség.     

Az öreg arc,  

szilárd formáival, a ráncok  

egyenletes hálózatával:  

nem csábító, önmagában-való,  

fenséges, nyugodt szépség.     

A mai embert  

az érzékiség rángatja,  

csak a csábító-szépet ismeri  

s az öreg arc hatalmas szépségéhez  

kevésnek van szeme.  

S többnyire  

el is rútítják ifjú arcukat,  

nemiségük plakátját  

formálják belőle;  

s elrútítják öreg arcukat is,  

mert a fiatalság nyomorúságos  

roncsát őrizgetik rajta.   

Márai Sándor: Olyan világ jön...

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,  

Vigyázzatok a házaitokra, 

Hátha mire a nap lehanyatlik, 

Tűzben állunk már tetőtül-talpig.     

Édes hazám, régi magyar nemzet, 

Alszik-e csak a vitézség benned, 

Vagy apáink halálával elhalt? 

Illik-e még oldaladra a kard?     

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, 

Léssz-e megint, ami voltál egykor? 

Oly hatalmas harcos, ki szemével 

Jobban ölt, mint más a fegyverével!     

A világot védtük hajdanában 

A tatár és a török világban; 

Vajon most, ha eljön a nagy munka, 

Meg bírjuk-e védni mi magunkat?     

Oh, magyarok istene, add jelit, 

Ha a kenyértörés elközelit, 

Hogy az égben uralkodol még te 

A magad s néped dicsőségére!   

Szentmihályi Szabó Péter: Térdre, magyar!

Megfojtanak, megfojtanak,  

kígyóznak, mint a szennypatak,  

sziszegve szólnak szép szavak:  

hiszen szabad vagy, ó, szabad!  

Te választottál engemet,  

te bamba, arctalan tömeg,  

elszívom lassan életed,  

nem lesz házad, se gyermeked,  

nem lesz hazád, nem lesz hited,  

minden szavam elhiszed,  

mindenhol szózatom sziszeg.  

Imádd a hűvös bankokat,  

ott intézik a sorsodat,  

ne vidd vásárra bőrödet,  

kerüld a puskás őröket!  

Szemétdomb város ez: tiéd,  

tiéd, az összegyűlt szemét!  

Villánk s a svájci bankbetét  

érted van, s téged véd, cseléd!  

Ha már kihalt a nagy család,  

ha már éhen halt jó anyád,  

ha nincs honod, se otthonod,  

ha már szökésed fontolod,  

sziszegve szól, ki jót akar:  

fuss, merre látsz, szegény magyar!  

Ellopnak minden ünnepet,  

ők adnak mindennek nevet,  

egymást ezért kitüntetik,  

hát áruló, ki tüntet itt,  

ki másról másként szólni mer,  

nem elvtárs és nem is haver,  

akit riaszt a pénz szaga,  

bizony, nem jó demokrata!  

Hóhéroddal ne alkudozz,  

kirablódnál ne tiltakozz,  

majd eltakar a pesti kosz,  

megszoktad már, megszökni rossz.  

Nyugodj meg hát, Petőfi népe,  

És térdre, magyar, térdre, térdre!   

Sík Sándor: Bocsásd meg

Bocsásd meg énnekem, Uram,  

Hogy jobban szerettem nálad  

A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,  

Felhők mesekönyvét,  

Apró gyerekek gügyögését,  

Fiúk-lányok mosolya lobbanását,  

Férfiak írott homlokát

Kezed játéka műveit.     

Bocsásd meg énnekem, Uram,  

Hogy szorgosabban látogattam  

A Sixtusi Máriát a názáretinél,  

Hogy Tamásnál, Teréznél  

Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,  

Berzsenyi mennydörgését  

Meg Hamlet töprengéseit,  

Hogy a zsoltár orgonaszavát is  

Boldog voltam, ha átlophattam  

Paraszt magyar szó furulya-dalára,  

S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,  

Hanem a rutafa nótája szűrt  

Meg a vizetárasztó tavaszi szél.     

De mondd meg, Uram:  

Behúnyhattam-e szemem előlük,  

Mikor belőlük Te néztél reám?  

Bedughattam-e szavukra fülem,  

Amikor Te búgtál bennük  

Kimondhatatlan sóhajtásokkal?  

Nem mindegy-e az óceánnak,  

Hogy kádba merik-e vizét,  

Vagy metszett billikomba,  

Vagy akár egy horpadt gyűszűcskébe is?     

Emlékszel, Uram? a háborúban  

Egy rossz talpas pohárból osztogattam  

A hallgatag népfölkelőknek testedet,  

És eltöltötted őket Tenmagaddal!     

Engem is eltöltöttél számtalanszor  

Csodálatos poharaidból,  

Millió poharaidból,  

S az oltárnál a Szent Kehely előtt  

Úgy térdelek, mint hétpapos misén  

A füstölő diákonus:  

Szolgál, térdel és lóbálja a tömjént,  

De a Testet és a Vért már órákkal előbb  

Magához vette egy csendes misén.     

Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom  

Egy századrészét el tudná fütyülni annak,  

Amit te mondtál énnekem magadról  

Egy parasztdal egyetlenegy sorában! 

Sztrilich Ágnes: találkozás

kinyílott 

egy ajtó 

és váratlan 

körülvett 

fénylő 

időtlenséged 

Oláh András: Kegyelem

                         kegyelmet kért egy                          

megtépázott szerelem 

– hát futni hagytam   

Oravecz Imre: Öregedő férfi óhaja

Sokfélére áhítoztam életemben, 

most, hogy rám szakadt az öregség, 

már csak azt szeretném, 

hogy ne kívánjam azt, 

amire vágyom.

A. Túri Zsuzsa: Négysoros

           

(Pilinszky Jánosnak)  

Szúrós szavak a rég elmúlt időkből.  

Apró hullámok a hideg tejen.  

Saját kereszted te faragod kőből.  

Alvadt vér a jelen.

Zelk Zoltán: Férfi

Férfi vagy, magányos, virágültető, 

idegen tájak gondozója – szelid 

a jókhoz s kegyetlenül szótlan 

a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad. 

Keserü szerelem ásta mélyre szemed 

s mint ág verdesi arcod egy lány 

visszatérő hangja. Lehajtott fővel 

jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.  

Növeszd meg szakállad! erdő övezze 

fájdalmaktól rögös arcodat 

s mint fák között a bújdosó nap, 

úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.  

De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal, 

hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy, 

melynek homlokát nem érhetik el 

a lent futkosó szellők.

Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik…

A hársfa mind virágzik, 

a csíz mind énekel, 

a lomb sugárban ázik, 

csak szíved alszik el. 

Nyílnak feléd a lányok, 

mint ékszer-ládikók – 

nem is figyelsz utánok, 

kedved beszőtte pók. 

Már csak hitet szeretnél, 

szolgálnád Ég-Urát, 

minden hiút levetnél, 

viselnél szőrcsuhát. 

A hársfa mind virágzik, 

a csíz mind énekel, 

a lomb sugárban ázik, 

csak szíved alszik el.