Rosita Kalina: Tükör

A toronyból nézlek. 

Azt, ami voltál, ami vagy. 

Ami még mindig érvényes 

a körülmények dacára.   

A te törvényes éned vagyok. 

Szeretlek. Kereslek. 

Könyörgöm: jöjj vissza,

 jöjj vissza - fel 

a töviseken, 

hogy elérd a rózsákat.   

A te éltető lélegzeted vagyok, 

mit ki nem olt a vihar. 

A létrád vagyok, amin 

egyszer megálltál. 

Kérlek: gyere                                

még magasabbra, 

hogy elérd a téged kísérő napot.   

A torony vagyok, ami után vágyakozol, 

a semleges szemlélő, akit szeretsz. 

Az vagyok én, aki te voltál, 

bár kétségbe vonod a jogom, 

hogy eggyé váljam veled.   

Benned vagyok, az aki vagyok. 

Rejtett álmaid 

álmatlan őre. 

Te én voltál. 

Az őr.   

Dabi István fordítása

Bozsidar Bozsilov: Körforgás

                      

                          Kornéliához 

Tavaszok jönnek. És elmúlnak. 

Ifjú voltam. Már nem vagyok. Megöregszem. 

És meghalok. És nem marad 

belőlem s belőled semmi más 

csupán a versek, amelyekben 

majd tavaszok jönnek és elmúlnak, 

 ifjú leszek, majd megöregszem 

és meghalok, és nem marad 

belőlem s belőled semmi, semmi, 

csupán a szerelem. 

 Dabi István fordítása

Demény Péter: Gúny

Apa mindig csak 

gúnyolódik, hogy Vilmos udvarol nekem 

meg Szili meg Misi meg Szabi meg Sasi, 

majd meglátom én, amikor tényleg 

hazakísér valamelyik, 

mert láttam a tévében, hogy úgy szokás, 

és ha nem Szabival jövök, hanem George-dzsal 

vagy Bobbal vagy Mike-kal, 

és ha nem is velük, hanem 

Ibrahimmal vagy Ali babával, 

és ha mindegyikkel egyszerre, 

akkor mi lesz?! 

Akkor lássam, hogy gúnyolódik.

Miklya Anna: A távolodó útvonala

És akkor, szinte észrevétlenül,  

elkezdődött az első keserű év.  

Sokkal többet néztél tükörbe.  

Én meg szerveztem az utat, mint  

aki lázasan fontolgatja a menekülés  

lehetőségeit, és eszeveszetten tömködi ruhája  

alá a tárgyakat, amik elől menekülne.   

Ilyen voltál nekem. Még mindig vonzó.  

A cipőd, a ruhád, az éles választék  

a hajadban. Néha felriadtam éjszaka,  

azzal a képtelen vággyal, hogy levetkőztetlek,  

összekócollak, vagy csak megütlek.  

Végül mindig hagytalak aludni.  

A mellkasodon egy metronóm  

pontosságával emelkedett,  

süllyedt a takaró.   

Ahogy közeledett az indulás ideje,  

gondoskodnunk kellett mindenről,  

a bútorokról, tükrökről, állatokról,  

gyerekekről. Felparcelláztuk a házat,  

és szétosztottuk az ismerősök között:  

a két tulajdonos végrendeletet készít, bár  

nevetve igyekszik nem komolyan venni.  

Ismét sokat beszélgettünk,  

mint amikor kezdődött az egész.  

Vacsoránál, kávézás közben.  

Néha felhívtál telefonon.  

Hallgattam a hangod, ahogy idegesen  

hadarsz, és fecsegsz a leanderekről, pálmákról, babérfákról,  

miközben isten tudja, milyen sötét, fagyos  

vidék ismeretlen fái nyújtózkodnak benned.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül

Egyedül vagyok...

lelkembe zárt hiányod

társaságában...

Szabolcsi Erzsébet: Hazavágyó

Lépteim hegyek 

óvták, lombok kísérték. 

Ma pusztán megyek.  

*  

Nézem a mezőt. 

Lelki szemeim előtt 

hegyek vonulnak.  

*  

Fenyőillatban 

rég elvesztett hegytetők 

varázsa dereng.  

*  

Havas hegyeim! 

Mit ér a fehér világ 

sötét falak közt?  

*  

Egy fodros felhő, 

haj, éppolyan, mint régi 

otthonom hegye!  

*  

Ugyanaz a hold 

ragyog itt is. Miért szebb 

az otthoni éj?  

*  

Messze kerültem. 

Régi csúcsok titkait 

őrzik álmaim.   

Szabolcsi Erzsébet: Nyári képek

Ablakom alatt 

tücsökdal zeng. Ragyog a 

holdfényszerenád.  

*

Vércsepp a földön... 

sebzett muskátlim hullat 

fájó szirmokat.  

*

Feltámadt a szél. 

Pipacsmező sirdogál: 

sziromzápor hull.  

*

Bóbita röppent 

kezemre, csókot lehelt 

rá, s ellebegett.  

*

Lestem a bimbót, 

vártam, hogy nyíljon. S éjjel 

el is virágzott. 

*

Derűs kis este. 

Fecskék fricskáznak mosolyt 

alkonyatomra.   

Balla Zsófia: Magunk

Nem megyek hozzád, 

lépted sem vezet hozzám, 

büszke hegy-magány.   

Bródy János: Ne várd a májust

Ének: Sztevanovity Zoran - Bródy János

*

Készülj a hosszú télre, kedvesem 

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem 

A szíved melegét tedd el nekem 

Én majd a szemed fényét őrizem 

Szedd össze mindazt, ami megmarad 

Csak lassan égesd el a vágyakat 

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem 

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem 

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél 

Ne várd a májust, kedvesem 

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz 

S ha fázol, bújj az ágyba velem 

Szelíd legyél, derűs és hallgatag 

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak 

Legyél folyó, s ha támad majd a tél 

Páncélod lesz kemény és hófehér 

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél 

Ne várd a májust, kedvesem 

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz 

S ha fázol, bújj az ágyba velem 

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem 

Nem hoznak több tavaszt el fényesen 

Fejünkre hullanak a csillagok 

Rémülten ébrednek az álmodók 

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél 

Ne várd a májust, kedvesem 

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz 

S ha fázol, bújj az ágyba velem 

Készülj a hosszú télre, kedvesem 

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem 

Charles Simic: A félelem

Átadjuk, 

önkéntelenül, 

ahogy egy levél 

megrezzenti a másikat. 

Egyszer csak reszket az egész fa. 

És sehol egy fuvalom. 

Szilágyi Mihály fordítása

Sztrilich Ágnes: gyógyulás

kitárul karom 

és szívem 

látóvá fénylik 

sötétségem 

a várva várt 

ölelésben –

Sztrilich Ágnes: Getszemáni

tapadós az éj 

megfojt a sötét 

barátaim elhagytak 

Atyám, 

dicsőítsd meg 

Fiadat!

Sztrilich Ágnes: Virágasárnap

kivirágoztak 

barkáim 

csönd terült körém – 

hulló könnyem 

szivárványán át 

láttam 

érkezel – 

szívemet terítettem 

Eléd –

Kaiser László: Ima

Úgy fut ki belőled a tévedés,  

ahogy gyűlik a testben a szenvedés, 

s ahogy gyűlik a léleknek kínja, 

úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja 

mindazt, amit tettél vagy mulasztottál: 

ő, akit talán vadul megátkoztál, 

ő, aki neked így is megbocsát, 

ha tisztuló szívben hozzá szól imád! 

Lángok tüzek között 

Lángomat ne bántsad, 

kormozhat az így is, 

tüzemet ne lohaszd, 

elhalhat az így is.     

Szívemre balzsamot 

nem kérek, de adjál! 

Lángok, tüzek között 

nekem megmaradjál!   

Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk?

        Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:  

– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?  

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:  

– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.  

– De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz, ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz – mondta a tanító.  

A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:  

– Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.  

Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretjük egymást.  

A tanítványaira nézett, és így folytatta:  

– Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg az egymáshoz visszavezető utat.  

Tóth Kornélia fordítása