József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég, 

lehunyja sok szemét a ház, 

dunna alatt alszik a rét – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Lábára lehajtja fejét, 

alszik a bogár, a darázs, 

velealszik a zümmögés – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A villamos is aluszik, 

– s mig szendereg a robogás – 

álmában csönget egy picit – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Alszik a széken a kabát, 

szunnyadozik a szakadás, 

máma már nem hasad tovább – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Szundít a lapda, meg a sip, 

az erdő, a kirándulás, 

a jó cukor is aluszik – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A távolságot, mint üveg 

golyót, megkapod, óriás 

leszel, csak hunyd le kis szemed, – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Tüzoltó leszel s katona! 

Vadakat terelő juhász! 

Látod, elalszik anyuka. – 

Aludj el szépen, kis Balázs.  

1935. február 2.

Weöres Sándor: Énhasadás

Utcasarkon 

várok rám, 

félórája 

is van tán.  

Ám értelmem 

fölragyog: 

Nem jövök, mert 

itt vagyok.

József Attila: (Esőben...)

Esőben, rügyező ágak közt, 

Reszketek érted, 

Náthulok érted!   

1928

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni, 

első s utolsó mindenik dalomban: 

a mindenséget vágyom versbe venni, 

de még tovább magamnál nem jutottam.   

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, 

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? 

Vak dióként dióban zárva lenni 

s törésre várni beh megundorodtam.   

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, 

csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - 

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Jékely Zoltán Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.  

Nagymama a tűznél melengedett.  

Korom macskánk mellé settenkedett  

s eszegettek egy száraz-kenyeret.     

Én festegettem tarka madarat,  

Lenkice egy hatlábú egeret,  

Ferike szép kékszemű bogarat,  

Margitka meg négyszarvú tehenet.     

A madár felfalta a bogarat,  

a nagy tehén a kicsi egeret.  

A két lány erre sírásra fakadt,  

Ferike, a huncut, csak nevetett.     

A falon három királyi gyerek  

bufti arcán nagy könny cseperedett,  

s gazdáikkal, akár az emberek,  

sírtak lábuknál a vadászebek.     

Ferike szólt: most én hazamegyek.  

A két kislány is felkerekedett.  

Én sírva szóltam: még ne menjetek,  

sosem leszünk még egyszer gyermekek!

Sík Sándor: Mit mondanál?

Ha ablakodat megkoccantaná 

A Hűvös Angyal, 

S avval a csöpp lélekharanggal 

Becsengettyűzne födeled alá, 

Amelyet mások meg sem hallanak, 

Csak akiket immár szólítanak, - 

Lelkem, mit mondanál?  

Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? 

Ajtód kitárnád? 

Vagy fejedre vonnád a párnát

És dideregve suttognád: Ne még, 

Legyetek türelemmel angyalok, 

Még lenni és zümmögni akarok? - 

Semmit sem mondanék.  

El sem köszönnék, mint egy átfutó 

Nyáréji vendég. 

Még kalapot se vennék, 

Mint aki csak a szomszédban lakó. 

Szökellenék, mint lomha tél után 

A nap, a fű, a fürge szél után

A mámoros csikó.  

1941. augusztus

Sárhelyi Erika: Paso Doble

Égővörös selyemként loboglak

Körbe, inas nyakadba csókolva 

Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg 

Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.

Parancs János: Az angyali hírnök

akármit csinálunk közeledik 

és ez megnyugtató mint a tenger 

örökösen háborgó kék hullámai 

jön a hóhullásban fehér lepelben 

könnyedén előredőlve bátran 

nemtörődöm lezser eleganciával 

közeledik a sötétség ormótlan 

torlaszai közt sugárzó alakja 

siklik felénk kezében fáklya 

hozza a jó hírt az ígéretet 

hogy reménykedjünk örvendezzünk 

ne féljünk a kietlen éjszakában

Parancs János: Merre és hová?

mintha most kezdődne el az életem 

választanom úgy kellene 

pedig lassan már véget ér 

itt állok ismét az utak kezdetén 

leköpdösve kifosztva üres kézzel 

öregedve is álmodozó balga kamasz 

elhiszem amit hitetve mondanak 

a keserű tapasztalatok dacára 

őrzöm a csenevész lángot 

etetem a tűz falánk kutyáit 

a csontjaimat mardosó mohó pofákat 

nem tudom mi végre mást nem tehetek 

attól tartok erősebb akarat ez nálam 

hiába választanék más célt más utat 

általa ismét csak ide jutnék 

nélküle még ijesztőbb jégvilágba

Biblia

Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg téged. 

Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön rajtad. 

Fordítsa az Úr az ő orcáját te feléd, és adjon néked békességet.  

 (4Mózes 6,24-26)

*

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy itt vagy velem!

Aranyosi Ervin: A boldog élet receptje

A boldog életnek a receptje ennyi: 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

Élvezni a percet, másokra figyelni, 

álmokat megélni, boldogságra lelni. 

Szeretni önmagad, mintha csoda lennél, 

hogy más is szeressen, nincs szebb csoda ennél. 

Változni javadra, ne úgy, ahogy várják! 

Ahogy te szeretnéd, hogy mások csinálják. 

Ott, a lelked mélyén, meglelni a békét, 

megtapasztalni a mások emberségét. 

Megbocsátani azt, amit más elrontott, 

elengedni minden szépet ölő gondot. 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

A boldogság kulcsa – hidd el nekem – ennyi! 

Vagy elhiszed nekem, s hiszem, megtalálod, 

vagy csak kínlódsz tovább, és a csodát várod!

Aranyosi Ervin: Megfelelés

Miért akarsz te mindenáron, s mindig megfelelni? 

Azt hiszed, hogy ezért fognak téged majd szeretni? 

Miért akarsz szerethető rabszolgává válni? 

Miért akarsz önmagadból egész mást csinálni? 

El ne hidd, ha kedvükben jársz, majd szeretnek téged, 

csak az egyéniségedet vesztheted el végleg! 

Ne játssz tehát szerepeket, ne bújj másik bőrbe, 

becsüld inkább azt az embert, kit látsz a tükörben! 

A szeretet nem elvárás, hát hiába várod, 

rajtad múlik, szeresd jobbá környező világod! 

És ha szeretetet küldesz, az tér vissza hozzád. 

jó lenne, ha a másokét te is viszonoznád! 

Szeresd magad, s majd meglátod, szeretni fog más is, 

éld a saját életedet, s ne legyél banális, 

legyél inkább egyéniség, kit mások csodálnak, 

s hidd el, ettől az álmaid valósággá válnak. 

Légy önmagad, különleges, csodálatos ember, 

hidd el nekem, hogy másoknak megfelelned nem kell!

Biblia

...mert én megtanultam, hogy azokban, 

a melyekben vagyok, megelégedett legyek. 

Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; 

mindenben és mindenekben ismerős 

vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, 

a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 

Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.  

Filippi 4.11b-13

Trausch Liza: Hányszor lehet megbocsátanom

" Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom, még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." 

Máté 18,21-22 

        Péter  kérdez, és Jézus egy példázatban mondja el a választ a kérdésére. Péter nem azt kérdezi, hogy hányszor kell, hanem hogy hányszor lehet megbocsátanom. Mintha azt kérdezné Péter: jó ez nekem, hogy még hétszer is megbocsátok? Jézus azt feleli: nem hétszer, hanem az eredeti szöveg szerint hetvenszer hétszer, ami sokkal több, mint hetvenhétszer. Péter attól fél, a másik embernek árt azzal, ha újra és újra megbocsát. Vajon neked nem árt az, ha Jézustól mindig újra bocsánatot kapsz?! Jézus példázatainak legnagyobb része a mennyek országáról szól. Mégpedig azért, mert mindnyájunknak legnagyobb vágya a mennyország. A mennyországot sokan valahol messze képzelik el. Az elveszett Paradicsom, az Úrral való közösség, az a mennyország, a zavartalan boldogság. Ha ez megvan, akkor boldog vagy, és amíg megvan, addig vagy boldog. Amíg ez a töretlen, zavartalan boldogság megvan benned, addig ez a mennyország. Jézus azért beszél erről, mert újra mondom, hogy szívünknek ez a legmélyebb vágya, és ennél kevesebb nekünk soha nem elég. Sokféle földi boldogságot kaptunk már, de sohasem eleget. A szívünk és lelkünk szomjúságának csak ez elég. A mennyország akkor kezdődhet el számodra, ha rád nehezedik bűneidnek súlya, és tudod, hogy Jézus nélkül nem tudsz megállni az Atya előtt, mert rászorulsz a kegyelemre.    

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 

Egy férfi jár előttem egyre. 

Vezet, vezet, kezem kezében, 

Föl a magányos, nagy hegyekre. 

Az emberarcok ködbe vesztek, 

Ketten vagyunk a hegyeken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.  

Megláboltam a pusztaságot, 

Homokviharos, sívó tengert. 

Szürke porát szívemre szórta, 

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 

De tikkadt lelkem felüdítve 

A Mester arca járt velem. 

Kezem meleg kezébe fogta, 

S én követem.  

Lehevertem illatos fűre 

Oázisok mézes szelében, 

Elálmodoztam rózsás felhőn, 

Távol dalon, zsongó levélen. 

De kezét homlokomra tette 

S megnyitva álmodó szemem, 

Előre mutatott a Mester, 

S én követem.  

Elértem a hegyek tövébe 

S indultam fölfelé nyomában. 

Dideregtem a szirti szélben, 

A szikla megvérezte lábam. 

Ha megálltam, szemembe nézett 

És rám mosolygott csendesen. 

S belém szállott a Mester lelke. 

És követem.  

Mikor az első csúcsra értem, 

Verejtékes nap estelén, 

Megkísértett a nagy Kísértő, 

És egy világot tárt elém. 

De a Mester szemembe nézett, 

Szomorú szemmel, könnyesen, 

S rajta kívül nem láttam semmit. 

És követem.  

Járok magányos hegytetőkön, 

A magasságos szirthazában. 

S egy férfi jár előttem egyre, 

Fehér fényben, fehér ruhában. 

Léptünk alatt meleg virágok 

Serkednek a vad köveken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.