Haász János: Véletlenül

Véletlenül megtudtam, hogy 

Petra nagyon, 

de nagyon-nagyon szereti 

a véletleneket. 

Saci mondta el, aki pedig 

a kakaós csigát szereti 

nagyon, de nagyon, 

És nálam pont volt egy. 

Jó cserét csináltunk. 

Sacinak ízlett 

a kakaós csiga, 

Petra pedig 

tényleg nagyon örült, 

amikor másnap az edzése után 

véletlenül összefutottunk 

a sportcsarnok előtt. 

Mert éppen arra jártam. 

Akkor már úgy félórája, 

fel és alá.

Ingrid Sjöstrand: Láttad már?

Láttad már 

két fiú arcát 

mikor biciklivel 

gurulnak le a lejtőn?

 Az első arcán ez van: 

Nézzétek, mit tudok én! 

A másik arcán: 

Mama, segíts! 

De nem nyúlhat a fékhez, 

ha nem fékez az első...   

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Lecke

Elmegyek ma Stefanhoz, 

elviszem neki a leckét. 

"Én hoztam el 

a leckét" 

mondom majd neki. 

"Mert Magnus is beteg, 

azért jöttem én 

a leckével." 

És odaadom Stefannak 

a könyveket, 

és megmutatom, 

mit kell tanulni. 

"Hát szia, Stefan" 

mondom végül. 

"Hát szia, Ingrid" 

mondja ő.  

Stefan nővére 

nyitott ajtót, 

és ő vitte be a könyveket.

Tótfalusi István fordítása

Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok, 

csak elindul felém, 

jön közelebb, egyre közelebb. 

Nem bírom tovább, visítok 

és felébredek. 

- Csak álom volt - mondja anya.  

Mintha sokat segítene, 

hogy a szörnyűség itt belül van 

és nem ott kívül.

Tótfalusi István fordítása

Fecske Csaba: A mumus

a mumus sehol van 

azért olyan félelmetes 

mert ha valahol volna 

mondjuk az ágy alatt vagy a szekrényben 

láthatnád hogy nem is olyan ijesztő 

vagy ha mégis elfuthatnál előle 

mert ha bátor nem is vagy 

gyors az igen

A nap gondolata

A békesség nem a harc hiánya, hanem Isten jelenlétének a tudata.

Sztrilich Ágnes: valahol Galileában

poros 

cserepes lábához 

zsálya simult 

fáradt vállára 

pacsirta szállt 

árnyat a fügefa 

lombsátora 

enyhet gyümölcse 

kínált 

szívéből pedig 

feltört a hála: 

„Áldalak, Atyám!”

Sztrilich Ágnes: megszületett

nyögtek a fenyvesek 

sírtak a fellegek 

a sötétség reszketett 

míg a Fény 

megszületett –

Sztrilich Ágnes: „Nemde az ács Fia?”

izzadt nap 

után 

vízért ment 

a kútra 

Anyja helyett –

korsójával 

mélyre merített 

és Élő Vizet 

ígért a 

Benne hívőknek –

Wass Albert: Fenyő a hegytetőn

Aki odatette, 

úgy rendelte : 

a tetőre kiállj ! 

se fagyban, se szélben 

meg ne retirálj ! 

Verjen a vihar ! 

Sorvadj el a napban. 

De soha se mással : 

de mindig magadban ! 

Aki odatette, 

azért tette oda, 

mert nagyon szerette. 

Vad vihar - kezével

verte, ostorozta, 

hogy azt a pogány lelkét, 

azt a dacos lelkét 

hófehérre mossa.

(Szentgothárd, 1928)

Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél

Uram, én nem tudom az igazságot 

miképpen osztogatod ezután, 

hogy mindenkinek bár maréknyi jusson. 

Annyit tudok csak: esztendeje immár, 

hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.  

Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy: 

nem akartunk mi semmi mást, csak élni. 

Szántani, vetni és remélni 

Szántani, vetni és remélni 

jó munkáért vidám aratást. 

Nem imádkoztunk sokat, az igaz. 

De szerettük a világodat, Uram, 

ahogy megadtad: gondokkal telítve, 

búval és örömmel fűszerezve, 

a tövisek között egy-egy virág...

szép volt Uram, jó volt a világ.  

Szerettük a patakodat, mely zengve 

selyempartok közt vígan szökdösött. 

A szellőt, ahogy hegyeidről este 

virágillattal megrakódva jött. 

Hajnalodat, amikor bokrétásan 

felkacagott az ablakunk alatt. 

Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, 

pillangót, felhőt, madarat...!  

Apánk kezét. Anyánk mosolyát. 

Kisgyermekünk első kacaját. 

A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. 

A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, 

Feléd, Uram, akár a jegenye! 

Jövendőt kért! Békét és életet! 

Mégis a balkezed mozdult elénk 

s reánk bocsátottad a végzetet.  

Most már igazán nem tudom: a sorsot 

hogyan s miképpen rendezed. 

De bujdosók könnyében s bánatában 

nem lelheted Uram a kedvedet.  

Uram, nekünk ez a föld idegen. 

Az ég sem derít itt sugarat miránk. 

Bajor erdőkön bujdosó magyarnak 

bogáncsos úton nem terem virág. 

Más itt a szél. Másként suhog az erdő. 

Más nyelven szólnak a patakok. 

Bozót tépi a bujdosó magyart, 

kivert, hazátlan árva és zavart... 

Uram, Te ezt így nem akarhatod! 

Amerre járunk: köd lepi az erdőt. 

Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. 

Bármerre indul céltalan nyomunk: 

még az ösvény is átfordul keletnek.  

Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! 

Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! 

Nem akarunk örökké bujdokolni 

ezen a zord, otthontalan világon! 

Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, 

tépett lélekkel és halálra váltan: 

csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!  

Vert farkas mellé farkasnak beállunk,

vagy koldusnak a templom küszöbére, 

rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: 

csak haza jussunk végre! 

Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz 

s megértsük, amit zúgnak a szelek...!  

Ha Sodoma láttán kővé változom: 

Uram, én akkor is haza megyek! 

Nincsen napodnak máshol melege. 

Sehol sem olyanok a csillagok. 

Ha százszor átkozott is az, aki magyar: 

nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!  

Add újra látnom apámat, anyámat, 

vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... 

Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe 

eldobva végre a vándorbotot 

s úgy súgjam megadással: Miatyánk... 

sokat vétettem Ellened s nagyot... 

de nézd: 

megtörtént a Te akaratod.   

Bajorerdő, 1945.

Trausch Liza: Elestél

"Így szól az Úr: Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?" 

Jeremiás 8,4a  

          Elesni annak lehet, aki úton jár. Születéstől halálig mindnyájan rajta vagyunk az életúton. Nem tudjuk, mikor érünk a végállomásra. Nem korkérdés ez. Isten tudja, mennyi idő van még előttünk. Fejfákon két évszám között van egy kis kötőjel. Ennyi az élet! Mennyi szenvedés, fájdalom, könny, öröm és remény van ebben a kis vonásban. Isten húzza ezt a vonást. Nem tudjuk - meddig. Az Úr számol azzal, hogy elesünk. Nem testi esésről van szó. A Biblia lelki könyv! Az elesés annyit jelent, hogy vétkeztem. Isten parancsát megszegtem. Mindennap elesik az ember, kicsi és nagyobb dolgokban. Az Ige azt kérdezi: "Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?" Az esés mindig fájdalommal jár. Következménye van. A lelki esés a lelkiismeretedben fáj. Csak egy mondatot mondok, és már megtörtént belül a lelki sérülés. Lehet, hogy egyszer már boldogan jártál az Úr útján, de elestél, és nem tudsz fölkelni. Lehet évekig, évtizedekig fekve maradni. Nem az a bajod, hogy valami történt az életedben, és azóta nem megy tovább a hívő életed? Nem tudsz visszatalálni az Úr útjára, és nem tudsz rajta újra járni. Az embernek nagyon sokszor segítségre van szüksége. Kérj olyan valakit, akinek biztos talaj van a lába alatt, olyat, aki a kősziklán áll, hogy segítsen talpra állni. Nagyon sokszor azért maradunk fekve, mert nem akarunk segítséget kérni. Egyik legnagyobb bajunk a büszkeség. Inkább tehetetlenül fekve maradok, mint hogy elmondjam és világosságra hozzam, hogy milyen bűnben buktam el. Kérj segítséget, most még lehet!    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Kovács András: Kicsi ajándék

Ránk rakódik a hétköznapok 

piszkos, fáradt korma, 

lelkünk ablakait belepi a por, 

kincset érő a mélységekből 

előbányászott mosoly.

Farkas István: Adj erőt

Kicsit mosolyogj rám,  

ha találkozunk.  

Gyengéden érintsd meg  

karom, s válts velem  

néhány röpke szót.  

Így adj erőt nekem  

Nélküled élni életem.