Pilinszky János: Csönd

Zárt az ablak. 

Csöndre int a titkok titka: 

két szemed, 

míg az ingaóra bongva, 

ó rugóra jár, ketyeg 

hallgató szívünk felett.

Jékely Zoltán: Ametiszt éjszaka

Itt vagy, a szíved hevesen ver, 

kattant a zár: ketten vagyunk, 

akár az a két ősi ember, 

kitől kaptuk lelkünk, agyunk.   

Itt vagy, a szívem hevesen ver, 

ketten vagyunk, kattant a zár - 

mint ama két szép ősi ember, 

kit bűnbeesés perce vár.   

Szigetre úszunk, ring a bárka, 

egy-két csapás, puhán kiköt; 

belegázolunk a hinárba. 

Jobb, ha lehúzod a cipőd.                  

Ametiszt-színű éjszakában 

nem ismerünk mát, holnapot; 

már mentás partot ér a lábam - 

messze rúgom a csolnakot.   

Testünkre huncut isten ontja 

parázsló napja sugarát, 

e négy fal itt a horizontja - 

Ledobhatod minden ruhád!

Káli István: Örökség

J. A. szerelmeiből  

       Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,    

         Ha már szétesett.           

               (József Attila: Judit) 

      És lásd, akadt 

      nő, ki érti e szavakat, 

      de mégis ellökött magától.           

                    (József Attila: Nagyon fáj)  

      1. Jajong  

Jajong kihűlő versem, jég borítja, 

Se rím, se ritmus nem talál utat, 

A forma bomlik, bár még nem mutat 

Halálra semmi. És ha eltorzítja 

Is legszebb képem, mert hideg agyamnak 

A tiszta szó is csak puszta töltelék, 

Most már feledni kell: a szép emlék 

Hiába dédelget. Írjak magamnak 

Ezer jó strófát, mind-mind drágagyöngyöt? 

Vagy jó kedélyhez viccet? Várfalad 

A nem! Itt bent kevélyen megtapad. 

E kényszer-szó mindent dugába döntött, 

S az áldott láng ellobban végleg bennem. 

Utánad már csak bánatom marad.  

      2. Utánad  

Utánad már csak bánatom marad. 

A semminél aligha több és jobb ez. 

És mégis, szégyen nélkül kérlek, kérdezz: 

Mit éreztem, hallván tiltó szavad?! 

Megtudhatnád, milyen volt jégen állni 

Előtted, fejtől aljig meztelen, 

Miközben ott bent izzott, s fesztelen 

Tekintetedtől lelkem is megválni 

Készült e talmi, vásó porhüvelytől. 

Kétségeim közt úgy hittem, magad 

Is rájössz, nem kell mégse megtagadd, 

Mi úgy is jó lehet, hogy égre nem tör. 

S ha újra régi fénnyel néznél, kedves, 

Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!  

      3. Dalolnék  

Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad! 

Letiltva poshad egykor zengő hangom, 

Hamissá torzít némaságom. Rangon 

Alulra kényszerítsz, így meghalad, 

Mit másként értenék. De megtanulnám, 

Hogy így is teljessé legyen a kép, 

S neked adhassak mindent, csak a szép 

Világát élhesd, és tekinthess úgy rám, 

Akárha még szabadna eldalolnom, 

Amit most úgy bezárt a tiltás: ritka 

A perc, amely elmémet még megnyitja, 

Miközben vérem éget, és feléd nyom, 

Taszít a tiszta ösztön. Megintesz?! 

Iratlan törvény – vágyam elszorítja.  

      4. Íratlan  

Iratlan törvény – vágyam elszorítja, 

Kitörni nem mer, nincs is énekem, 

Amit e szűk világ megbír. Nekem 

Feszül a hit, hitetlenség borít. 

Ha Egyik kerül fölül, a másik szülte 

Határozatlanság fokoz le minden 

Nem titkolt érzelmem okán. Innen 

A félsz, hogy fölrepítsz a kétség-űrbe, 

Ahonnan visszatérni régi önmagához 

Büntelenül, jaj, senki nem tudott még, 

S ha vágyni mert, a lázadást leverték. 

Mindig akad, ki gyűlöl és elátkoz! 

Ezért is nincs már társad, hogy szerethess. 

Talán, ha egyszer újra én lehetnék...  

      5. Talán  

Talán ha egyszer újra én lehetnék, 

Ki áttörném holdad körül a kérget, 

Hogy megcsapolva elcsorogjon mérged, 

Amit hamis imádat termett. Ék 

Közöttünk minden tőlünk megvont, meghitt 

Egy-pillanat, amelyen átsugárzik 

Derűd, de mégsem élhetjük meg. 

Egy másik Világ tett végleg ön-fogollyá. 

Úgy vitt El tőlem és veszejtett tenmagadba, 

Hogy majdan már hiába dúlna fog- s köröm- 

Harc érted – benned s bennem is. Töröm 

Magam, remélve, hogy feléled s hadba 

Indít még ájult ösztönöd, hogy egy 

A társad mindenben, mi szép s öröm.  

      6. Társad  

A társad mindenben, mi szép s öröm, 

Csak úgy maradhat bárki, hogy megérti, 

Neked mit jó megélni: egy-egy fél ti?! 

Külön-külön a kettő?! Nem rút s üröm, 

A másik pár a győztes, hogyha élő 

E kettős. Nincs oly törvény, mely megtilthat 

Istentől áldott belső rendet. Nem hat 

Tirátok semmi kényszer, még ha félő 

Is, hogy egyszer felszínre tör az átok. 

Ott állnék mindig kívül a körön, 

De bent éreznéd, hozzád mint kötöm 

Magam ezernyi dallal. Dúdolnátok 

Dalom, s nem fogna ármány rajtatok, mert 

Zenében élnék, s tudnám, megtöröm.  

      7. Zenében  

Zenében élnék, s tudnám, megtöröm 

A hallgatást, mit kételyed okoz. 

Elmondanád, jövőd miért fokoz 

Le múló perccé, bár úgy kötöm 

Magam mindenhez, mint ha hitbe zárva 

Viselném terhét napjaimnak. Látod, 

Akácra szálló méh vagyok?! Kiváltod 

Neked begyűjtött édes mézem tárva 

Nyitott kaptáromból ígéretekkel?! 

Miért is mentse át, ki érted él s hal, 

A májust új, zsibongó őszbe? Oly dal 

Miért is kelne tollán ék-verettel, 

Mit tiltásod megfojtott?! Hadd, enyhítsem 

E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...  

      8. Feloldanám  

A kényszert minden hanggal – míg nevetnék – 

Feloldanám, és nem tudnál úgy élni, 

Hogy megtagadj magadtól. 

Mesél, mi Meséből sarjadt, játékot vehetnék 

Ezer varázsból, képzeletből, mintha 

Megtörtént volna mindaz, mit mi ketten 

Egyet akarva vágytunk. Én nevettem, 

Egy tarka lepke szárnyán ülve, mint a 

Koboldok, s bujtogattam benned titkolt 

Kislányos álmodat, hogy nemcsak fétis, 

De tiszta érzelem köt majdan mégis 

Hozzám. Megélhető az álom, nem holt 

Ábránd, ezt tudhatod. Oly könnyű lennél, s 

Gyöngéden kapna fel az őszi szél is.  

      9. Gyöngéden  

Gyöngéden kapna fel az őszi szél is, 

A végtelen kitárulkozna néked, 

Hogy megtapasztald titkát. Minden éked 

Fölaggatnád e sárgult fára, hét kis 

Ajándék életed is kölcsönadnád, 

Hogy felnőhessek hozzád, és bemérjem, 

Mily óriássá lettél. Csak ne érjen 

Csalódás, meg ne torpanj, mert hamis vád, 

Hogy képtelen vagyok nyomodban szállva 

Betölteni körötted tág tered. 

Ha érzed, szárnyad nem viasz, s mered 

Vállalni tenmagad, Ikarosz, állva 

Hagynám a múltam, kérnék új jelent: 

Ellibbennék a Nap felé veled.  

      10. Ellibbennék  

Ellibbennék a Nap felé veled 

A Vízkereszt szűz-hó rügyében égve, 

A zajló jégből szállva föl az égre, 

Gergely havával törném meg teled. 

Cseresznyefákon én volnék a bimbó, 

Kalász ezüstjén lennék új varázs, 

Medárd után pipacsban friss parázs, 

A tarlód mellett érett édes ringló. 

Meggyűjteném minden igaz magod. 

A tiszta kékség fogná a kezed. 

A mustban forrnék életté neked, 

Hogy ködben is, ha lombod elhagyod, 

Ne zúzmarás lepel vakítsa meg a 

Te tiszta fényre szoktatott szemed.  

      11. Fényre  

Te tiszta fényre szoktatott szemed 

Emelted föl az égre, azt remélve, 

Talán meglátod – földi kincsét mérve – 

Teremtődet hajlongani. Ne vedd 

Zokon, te árva védtelen, imádott 

Ajándékot nem osztanak sosem 

Az égiek szemünk láttára. Vagy nem 

Reméltél tőle ily kegyet? Csak áldott 

Türelmedet kínáltad fel, hogy éltesd 

A bennem fellobbant szerelmet? Én is 

Olyan merészen vágytalak, mint Thétisz 

A megdicsőülést. Hiába. Egy test 

Vagyok csak, földi lény. Szíved szemét bár 

Lehunytad, szállnál egyre fennebb mégis.  

      12. Szállnál  

Lehunytad – szálltál egyre fennebb mégis – 

Csodálkozástól tágra nyílt szemed, 

Mert nem volt már fontos neked 

Belátni: végeztél! Elfedném hát kis 

Aszottá satnyult lelkem minden titkolt 

Atomnyi zegzugát, de tőled semmit 

Elrejteni nem tudtam még, mert sem hit, 

E szép hazugság, sem a kétely nem volt 

Erény vagy érték új megváltásomhoz. 

Ellöktél, mint kit nem zavar az árva 

Kapaszkodó, félénk ragaszkodása, 

Nem érdekelt, a holnapom halált hoz. 

Miért ígértél tiszta életet nekem 

E végtelen világból visszavágyva?!  

      13. Visszavágyva  

E végtelen világból visszavágyva 

Idők teljességére volt igényed. 

Azt kérted tőlem, higgyem Jézust, lényed 

Sugallatától térjek jóra. Ágyba 

Parancsoltál, betegként, s testem, lelkem, 

Egész mivoltom lett szolgája végleg 

A léttelenség új világképének. 

Csak mert, akár Ruben, szeretni mertem, 

Nem számított, Benjáminért mit tettem, 

Biztos holtából mentve Józsefet 

Sem kértem több kegyet. Nem bánt. 

Szemet Szemért csatában élő hulla lettem. 

De fénylik még szemedben új reményem: 

Nekem teremnél égi szellemet!  

      14. Teremnél  

Nekem teremnél égi szellemet, 

Nem sajnálón, de rám-csodálkozással? 

Bevallanám, hogy nem cserélnék mással, 

Legyűrném gőgöm is, mert kellenek 

Beszélgetéseink, feloldódásom 

A mindent érő, közhelyes világod 

Lebegtető vizében. Még élek, látod, 

Megújulok, mert nem csapdámat ásom, 

Mikor kezednek érintését lesve 

Kitárok mindent, érkeztedre nyitva 

Hagyom magam, kiszolgáltatva, kit ha 

Meleg köszönt, fellángol... Fagy-deresre 

Húztál, dermesztve rímet, ritmust, formát: 

Jajong kihűlő versem, jég borítja.  

      Mesterszonett  

Jajong kihűlő versem, jég borítja, 

Utánad már csak bánatom marad. 

Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad! 

Iratlan törvény – vágyam elszorítja. 

Talán ha egyszer újra én lehetnék 

A társad mindenben, mi szép s öröm, 

Zenében élnék, s tudnám megtöröm 

E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék... 

Gyöngéden kapna fel az őszi szél is, 

Ellibbennék a Nap felé veled. 

Te tiszta fényre szoktatott szemed 

Lehunynád, szállnál egyre fennebb, mégis, 

E végtelen világból visszavágyva 

Nekem teremnél égi szellemet.  

2005. február 20.–március 8.  

Sztrilich Ágnes: a Golgotán

csupaszon 

sebezhetőn 

ütésre várva 

a Hegytetőn –  

vérrel és 

könnyel kérni

az eget: 

Atyám, 

bocsáss meg!

Sztrilich Ágnes: közeledés

félve Feléd 

néztem 

lassan Eléd 

léptem 

meghajtottam 

fejem 

rámborult

Jelenléted –

Dsida Jenő: Ormok felé

Mindennap több, tisztább a szépség, 

szivárványosabb a szomorúság, 

közelebb búg az eszelős zene, - 

csak a barátaim sora gyérül.  

Nem bántanak, csak elszökdösnek, 

ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény, 

ahogy mindjobban lángol a homlokom. 

Ketten se maradtak immár.  

Egy Madonna-arc fürdi magára még 

igéim hósziporkás zuhatagját, 

de őt is borzongatja már a hegyi szél,

szemében villog a félelem.  

Megállok a fehér csúcs végtelenjén. 

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta, 

az a különös zene is itt kering. 

Az Istennek sincs társa az ormok felett.

Szálinger Balázs: Apa-monológ

Kérdezd meg magadtól, elszármazott, 

Elköltözött, álmait hajszoló, 

Mindig máshol jöttment-fiú: 

Eszedbe jut-e néha az apád. 

Van egy apád, úgy él mögötted, 

Mint egy ivartalan és elkötött 

Senki, aki nagyétkű fiút nemzett, 

De az a fiú elment, 

És ha veled dicsekszik, 

Nem tud otthon senkit se felmutatni. 

Apaságában naponta cáfolódik, 

Megszólítatlanul tartja magát 

Mint egy poros háló, alád; 

Ahogy te épülsz, 

Minden nap büszkébb, 

Minden nap keserűbb 

Ember lesz az apád. 

Nyilván gondoltál arra, hogy meghal. 

Nyilván tudod, hogy épp idegenben 

Leszel, amikor elér a híre, 

Nyilván felkészülsz arra a hírre – 

De arra gondolsz, hogy egy halálnak 

Képei vannak? 

Áll a szobában, mint egy zsák, eldől, 

Lever valamit, valamit eltör, 

Arcára esik, majd fölemelik  

        – gondolsz-e arra, 

Hogy egy halálnak képei vannak? 

Játszol-e, mondd csak, ezzel a képpel? 

Nem kéne egyszer leülni vele, 

S megígérni, hogy ott leszel aznap?

Sztrilich Ágnes: határhelyzet

érintettem a 

képtelenségek 

határát – 

elfogadtam

tehetetlenségem 

korlátját – 

és akkor 

átölelt Karod –

feltárult 

      a Titok!

Sztrilich Ágnes: ünnep

elmenni vágytam 

távol-messzire 

hívtál Hegyedre – 

kuckós magányt 

keresett szívem 

megosztottad 

velem 

Hűséged 

legyőzte 

menekülésem –

Sztrilich Ágnes: egyedül Te!

inog és 

omlik 

lépteim alatt 

út és falak – 

most tudom 

igazán 

a biztonság 

Te vagy!

Szenes Hanna: Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek 

Suttogták csendjüket felém, 

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket, 

Amit ők leheltek belém.  

Petőfi Sándor: A völgy s a hegy

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)  

Ha én hegy volnék! milyen isteni  

A csillagok szomszédságából  

A nagyvilágra letekinteni.     

Az a boldog hegy, ott uralkodik  

Királyi széke dicső magasán,  

Körülövezi hódolattal  

Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.     

A kelő nap, első sugáriból,  

Tesz homlokára aranykoronát,  

S a lemenő palástul adja  

Rá végsugárainak bíborát,     

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell  

Áttengenem homályos éltemet,  

A szomszédig sem láthatok, s a  

Szomszédból sem láthatnak engemet. –     

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)  

Ha én völgy volnék! oh milyen rideg  

Ez a magasság, e dicsőség,  

Amelyet tőlem úgy irigylenek.     

Engem talál az első napsugár  

És az utolsó is rajtam ragyog,  

És mégis mindig olyan puszta  

És mégis mindig oly hideg vagyok.     

Pillangó, harmat, csalogány, virág...  

Hiába hívom, egyik sem szeret,  

S mi odalenn enyelgő szellő,  

Az idefönn csatázó fergeteg.     

Ha én völgy volnék! élnék ott alant  

A nagyvilágtól mélyen rejtve el,  

S cserélgetném a boldogságot  

A szép tavasz kedves szülöttivel!   

Pap Zoltán: A csend, ahol valami elkezdődik

Van egy pont a napban,  

amikor minden hang kifárad,  

és a lélek egyszer csak beszélni kezd.  

Nem hangosan.  

Nem szavakkal.  

Hanem azzal a furcsa, súlyos jelenléttel,  

amit nem lehet megmagyarázni –  

csak érezni.        

Ez a lelkiismeret.  

Nem bíró, nem tanító.  

Tükör.  Nem azt kérdi, mi sikerült,  

hanem:  

„Valóban ott voltál?”  

A munkában.  

A szándékban.  

A pillanatban,  

amikor döntened kellett.        

A munka nem mindig szent.  

Néha monoton, néha nyűg.  

De ha ott vagy benne – igazán –  

ha nem csak elvégzed,  

hanem hozzáadod magadból azt a részt,  

amit nem lehet lemásolni,  

akkor a munka átlényegül.  

Akkor lesz:  Teremtés.        

A művészet nem kiváltság.  

Nem a kiválasztottak játéka.  

A művészet ott kezdődik,  

ahol a munka és az őszinteség összeér.  

Amikor nem azt keresed, mit várnak tőled,  

hanem hogy te mire vagy képes,  

ha nem félsz önmagad hangjától.     

Motiváció nem jön hirtelen.  

Nem ébresztőóra, nem taps.  

Motiváció az a csendes döntés,  

hogy akkor is mész tovább,  

amikor senki nem néz.  

Amikor nincs taps.  

Amikor minden kifakul.  

És te mégis hiszed, hogy a belső fény  

– bármilyen halvány is –  

elég lesz arra, hogy megvilágítson egy sort,  

egy ecsetvonást, egy ütemet,  

egy új nap kezdetét.     

A lelkiismeret nem hagy nyugodni,  

de nem is enged elbukni.  

A munka nem mindig szép,  

de mindig szükséges.  

A művészet nem tökéletesség,  

hanem igazság.  

A motiváció nem állapot,  

hanem választás.     

És valahol a négy metszéspontján  

ott kezdődik valami,  

amit úgy hívnak:  

értelmes élet.   

Rejtő Jenő: A semmi lantosa

Utfélen ült, kopott kereszt mellett  

szemében sárgás... gyáva... irigység...  

Kezében egy fa... mit penget... penget...  

Talán... lant lehetett réges rég.  

Ott ült kopottan nappal, éjszaka  

Az ajka törten, elhalón remeg  

Azt mondják Ő a senki lantosa  

Csak suttog bambán vad énekeket.     

Bomlottan bárgyun mindég énekel  

Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…  

csak dalol, s nem áll szóba senkivel  

Dalol éjszakába, alkonyatba  

És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”  

Csak énekelt és közben könnyezett  

És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”  

Csak énekelt és hüljén nevetett     

Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”  

Egy csendes régi szonettet nyögött...  

Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”  

Dalolt... aztán vadul kiköpött!  

Ő volt a semmi őrült dalossa...  

Ő volt a koposz piszkos rejtelem  

Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha  

És megfagyott egy téli éjjelen.   

Márai Sándor: A pók

Az idő hidegebb lesz. Mind meghaltak,  

Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,  

Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.  

Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.     

A szó csak szó, a hús csak hús, az álom  

Köd és zavar. A puszta földre ülj le.  

Dallamaid a vad szél hegedülje,  

S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.