beléptél
csöndembe
kenyérré lett
Ige!
2026. június 7., vasárnap
Gárdonyi Géza: E Föld
E Föld, – ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja:
ha szenvedni és tűrni megtanul,
szárnyát felölti, s mennybe szabadul.
Turczi István: Máté evangéliuma
Nyomomban az éjszaka.
A hold mint durva kavics ütődik homlokomhoz.
A szél spiráljai hajamba csimpaszkodva
borzolják a kövek bőrét.
Szürke folyosókon a felhők is utánam erednek.
Idegeim kihűlt higanyba mártva,
testem ízekre tépi és felszívja a várakozás.
Megvillan az ég: arcom kivilágított sziklafal.
Mozdulataimat
pásztázza
a csend.
A szavak túlfelén
nedves rettegés formázza az öröklét törékeny vonzatait.
A természet végső arca dermedt golgotákon vándorolva
száműzi a spongyamagányt.
A sötétben valaki a vállamra teszi a kezét,
ÉS A NEVEMEN SZÓLÍT;
lélegzetem mint a gyufaszál sercenése.
Ilyen lehetett egykor a keresztrefeszítés:
mítoszteremtő, hajléktalan boldogságtöredék.
Dr. Kállai Imre: Hinni a Fiúban
Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.
János 3,36
Kedves Testvéreim!
A mai ige nem olyan könnyen értelmezhető, de megpróbálom a Szentlélek segítségével úgy magyarázni, hogy közel jöjjön hozzánk. Kérem, hogy jöjjetek velem erre a felfedező utazásra, kérem a figyelmeteket erre a rövid időre, amíg a magyarázat tart.
Ahogy említettem, János sokszor hozzáfűz az eseményekhez és nagyon mély dolgokat mond Jézusról, mély dolgokat mond az emberről. Most is ezt teszi. Nagyon mély, nagyon jelentőségteljes dolgokat mond el Jézusról és az emberről.
Pontosan nem lehet különbséget tenni, hogy most itt melyik János beszél. A szöveg megengedi azt az értelmezést, hogy keresztelő János fűzi tovább a gondolatmenetét, de arra is gondolhatunk, hogy már maga az evangélista, a tanítvány János fűzi tovább a keresztelő gondolatait. Úgy gondolom, hogy jelen esetben nem az számít, hogy ki mondja, inkább az számít, hogy mi van leírva. Ez hasonló ahhoz, amikor a teológusok között vita tört ki, hogy a kígyó a bűneset történetében beszélt vagy nem beszélt? Sokat cikkeztek, érveltek, vitáztak ebben a kérdésben, míg egy másik gondolkodó úgy szállt bele a konfliktusba: Engem nem az érdekel, hogy a kígyó beszélt-e vagy sem, engem az érdekel, hogy mit mondott! Nagyon frappánsan megfogalmazta ez a teológus a lényeget!
Tehát fókuszáljunk arra, hogy mit mond az ige, mert az lehet benned és bennem életté!
Az alaphelyzet az evangélium íródásakor az, hogy sötét van. Na nem azért, mert lekapcsolták a közvilágítást, hanem azért, mert az emberek a Jézusról szóló bizonyságtételt nem akarták elfogadni. János már az evangélium elején beszél arról, hogy a világosság eljött Jézusban, de a sötétség nem akarta befogadni. Itt újra előhozakodik ezzel János: az emberek nem akarnak hinni Jézusban. Nagyon szívesen hisznek mindenben, mindenféle tévtanításban, mindenféle eszmében, mindenféle összeesküvés elméletben, de Jézusban nem akarnak hinni.
Valahogy úgy érzem, hogy János evangéliuma nem is szólhatna most aktuálisabban hozzánk, hisz mi is olyan társadalomban élünk, amikor nem akarnak hinni az evangéliumban, megkérdőjelezik az emberek az abszolút létezését és mindent relatívan akarnak vizsgálni. „Bizonyságtételét senki sem fogadja el…” – fogalmaz János.
Nem akarnak hinni Jézusban, inkább hisznek más dolgokban. Ahogyan akkor nem akartak hinni, úgy ma sem akarnak hinni Jézusban és Jézusnak.
Ugyanakkor azt is érthetjük János szavaiból, hogy az embernek van egy alapvető vágya arra, hogy megismerje a természetfelettit. Nagyon sok ember érezte már, hogy Isten, a spiritualitás létezik. Valahol a lelke mélyén minden ember érzi vagy valamikor érezte, hogy rajta kívül van valaki, van valami, ami megmagyarázhatatlanul nagyobb mindennél.
Az ember spirituális lény. János is ezt mondja. De arra is utal, hogy ha égi, mennyei, földöntúli dolgokról akarunk tudni, ha arról akarunk biztos információt, hogy kicsoda, micsoda Isten, akkor a leghitelesebb informátor, a legmegbízhatóbb forrás az, Aki épp felülről, a mennyből jött: Jézus!
Ha valamiről szeretnénk megtudni valamit, akkor megkérdezzük azt, aki már átélt hasonló élményt. Emlékszem, hogy a vizsgák előtt, amikor már az embernek teljesen fel vannak fokozva az idegei, akkor mindig érdeklődtünk azoktól, akik már túl voltak a vizsgán, hogy milyen volt. Teljesen természetes dolog, hogy attól kérek információt, aki már valamilyen formában átélt hasonló esetet. Mondjuk szülés előtt a kismamák már szült nőktől érdeklődnek, hogy milyen körülményekkel, nehézségekkel jár egy szülés és annak folyamata. Nyilván nem egy férfit fognak megkérdezni, hogy milyen volt a szülés…
János is épp arról beszél, hogy Jézus Krisztus a legbiztosabb forrás a lelki dolgokat illetően, mert Ő a mennyből, felülről jött, ő része a mennyei családnak, az Atya, a Fiú, a Szentlélek hármasának, Ő színről színre ismeri az Istent, sőt Ő maga is Isten, ezért Nála van a leghitelesebb információ a lelki, spirituális dolgokról.
Sőt, azért is érdemes Jézus bizonyságtételére figyelni, mert Ő Szentlélekkel van Telve, és a Lélek mértéktelenül jelen volt Jézus életében. Lélekből szólt, mert az Atya mérték nélkül adta neki a Lelket, hisz Jézusnak nem volt bűne. Ezért hallgattak rá olyan sokan, ezért volt a bizonyságtétele olyan meggyőző, ezért volt minden mozdulata, szava, az egész lénye élő és ható.
Tehát János beszél a Fiúról, aki fentről jött és telve volt Lélekkel. De azon túl beszél arról is, hogyan viszonyulhatunk ehhez a Fiúhoz. Lehet benne hinni, lehet elutasítani és lehet közömbösnek maradni: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”
János abból indul ki, hogy minden ember egy szörnyű örökséggel születik erre a világra. Ez egy lelki örökség: a bűn. Sokan megrökönyödnek, hogy ilyen nincs, mindenki csak a saját bűnéért felelős! De a világ nem erről szól, a Biblia nem erről beszél. Például azt egyszerű belátnunk, hogy van egy biológiai örökségünk: a testalkatunk, a szemünk színe, az értelmi képességeink, a személyiségünk vonásai. Ezzel együtt van egy lelki örökség is, a bűn öröksége. Ennek az örökségnek a kiteljesedése a halál, nem csupán a testi, hanem a lelki halál. Aki úgy hal meg lelkileg, ahogyan született, annak a lelki halál az osztályrésze. Viszont János itt beszél egy megoldásról, aki hisz a Fiúban, annak örök élete van! Ó, micsoda örömhír! Van a lelki rossz örökségből egy menekülési lehetőség., Jézus! Van lehetőség a megmenekülésre!
Egy történetet hadd mondjak el ezzel kapcsolatban:
Egy jómódú ember, a fiával együtt nagy rajongója volt a ritka műalkotásoknak. Gyűjteményükben megtalálható volt minden, Picassótól Raffaellóig. Gyakran csodálták meg ezeket a műveket együtt.
Amikor kitört a vietnami háború, a fiú katona lett. Nagyon bátor volt, és meghalt, amikor egy ütközet alatt megmentette egyik bajtársa életét. Amikor édesapja megkapta a hírt, mély gyászban volt egyetlen fia miatt.
Majd egy hónappal később, nem sokkal karácsony előtt, kopogtatott valaki az ajtón. Egy fiatalember állt ott, kezében egy nagy csomaggal.
Ezt mondta: „Ön nem ismer engem, de én vagyok az a katona, akiért az Ön fia az életét adta. Sokak életét megmentette azon a napon. Amikor engem biztonságos helyre vitt, egy golyó szíven találta, és még ott, azonnal meghalt. Gyakran beszélt Önről, és arról, mennyire szeretik a művészeteket.” A fiatalember kinyújtott kezében tartotta a csomagot. „Tudom, hogy ez jelentéktelen dolog, én nem vagyok egy nagy művész, de azt hiszem, a fia kívánsága az lett volna, hogy Ön kapja meg ezt.”
Az édesapa kinyitotta a csomagot. A fia portréja volt, melyet ez a fiatalember festett. Az apát mélyen meghatotta az a megragadó valódiság, amellyel bajtársa eltalálta fia személyiségének ábrázolását. Különösen a szemek vonták magukra az apa figyelmét, miközben a saját szemét könnyek árasztották el. Köszönetet mondott a fiatalembernek, és fizetni akart neki a képért. „Ó, nem Uram, én soha sem tudnám kifizetni azt, amit az Ön fia tett értem. Ez ajándék, fogadja el, kérem.”
Az édesapa a kandalló fölé akasztotta a festményt. Minden látogatót, aki belépett a házba, először a fiú képéhez vezetett, mielőtt megmutatta nekik a többi műalkotást.
Néhány hónappal később meghalt az apa. Egy nagy aukciót terveztek a festménygyűjteményből. Sok befolyásos személyiség gyűlt össze, nemcsak a festmények megszemlélésére, hanem azért is, hogy személyes gyűjteményük számára megszerezzék azokat.
A pódiumon ott állt a fiú képe. Az aukció vezetője megnyitotta az árverést. „A fiú képével kezdjük, ki akar licitálni?”
Csend volt, aztán megszólalt egy hang a hátsó sorokból: „Mi a híres festményeket akarjuk látni, tegyék ezt félre.”
De az aukció vezetője folytatta. „Kínál-e valaki ezért a festményért 100 vagy 200 dollárt?” Újra megszólalt egy mérges hang: „Mi nem azért jöttünk, hogy ezt a festményt lássuk. A Van Goghok, meg a Rembrandtok érdekelnek. A tulajdonképpeni aukció érdekel bennünket.”
Azonban az aukció vezetője csak folytatta: „A fiú! A fiút ki karja elvinni?” Végül megszólalt egy hang a leghátsó sorból: „Én 10 dollárt adok a képért.” Mivel nem volt tehetős ember, ez volt minden, amit fel tudott ajánlani érte. Ez az ember az édesapa és fia régi kertésze volt.
„Tehát 10 dollár, ki kínál 20 dollárt?” – „Adja oda neki 10 dollárért, hadd lássuk már végre a mesterműveket!”
„Az ajánlat 10 dollár, senki többet 20 dollárért?” Erre a tömeg háborogni kezdett. Nem akarták már tovább látni a fiú képét. Feszülten várták az értékes darabokat gyűjteményeik számára.
Az aukció vezetője lecsapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, senki többet 10 dollárért!”
Egy férfi, elől a második sorban kiabálni kezdett: „Akkor most folytassuk a festményekkel!” Az aukció vezetője letette a kalapácsát: „Az aukciónak vége!”
„És mi van a többi festménnyel?”
„Sajnálom, de amikor megbíztak ennek az aukciónak a levezetésével, a végrendelet egy külön záradékához kellett tartanom magam, amit eddig nem árulhattam el. Csak a fiú képének árverésére kerülhetett sor, aki a képet megvásárolja, örökli az egész vagyont, beleértve a műalkotásokat is.”
A Tiéd már a Fiú? Megkaptad már az örök életet a Fiúban? Hiszel? Van élő hited? Mert van élő hit, van halott hit, meg van beteg hit is. Higgy a Fiúban! Kövesd a Fiút! Szolgálj a Fiúnak! Ámen.
Forrás: Debrecen Homokkerti Református Gyülekezet
2026. június 6., szombat
Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.
Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.
Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?
Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?
Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
Lao-ce: Tao Te King
67.vers
s nem apad soha:
mert végtelen,
azért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás.
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat;
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi
s a szeretet védelmezi.
Weöres Sándor fordítása
Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Buda Ferenc: Tiborc tűnődik
Fura egy fordított világ ez:
az lesz vátesz, aki lóvá tesz,
sztár a zsivány, mester a kontár,
a cinkolónak piros pont jár,
szajhákon csillámlik a flitter,
sarzsihoz jut sok kósza ritter,
s vélvén magát vezérhajónak,
vígan feszít vizen a hólyag.
Prókátorok, hamis parasztok
mérik a pórnépnek a snapszot:
„Igyatok csak, danoljatok hát!
(Fő az, hogy mi tartsuk a kottát.)”
Kinek kabaré, kinek kínpad –
színváltozás: forog a színpad,
s játszván jó gázsiért akármit,
hazudnak, hogy hasad a kárpit.
Ál-király, mű-Bánk, mű-Petur bán
folyton csak a zsebünkbe turkál,
mind-mind a köz javát kívánja,
akár a tíkokét a kánya.
Hiteleznek és szavatolnak,
hív jobbágyuk leszesz maholnap,
s mielőtt még adnád dedóba,
kölykedet is viszik adóba.
S múlnak az évek, mint a percek,
rajtunk nem könyörül a Herceg,
így tehát, testvér, mi: Tiborcok
húzzuk összébb a gatyakorcot.
2026. június 5., péntek
Sajgó Szabolcs: az asztal
asztal
ami körül van helye mindenkinek
ami körül mindenki lehet önmaga
ahol a többiek nevét mindenki
örökre tudja
a félelem ott többé nem igazgat
árnyékaink nem követnek nincsenek
a fő fogás ott az élet kenyere
s koccintani hozzá a lélek itala
hívogat az asztal
kétezer éve
mióta megjelent
ha távolodunk tőle
ha elfordulunk
egymásra többé nem ismerünk
feledjük újra kik vagyunk
megint a rettegés igazgat akkor
s a puszta nyers erő
az egyetlen asztal helyett akkor
a halál sok kis asztala lesz újra a miénk
Pilinszky János: Csönd
.jpg)
Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.
Jékely Zoltán: Ametiszt éjszaka
kattant a zár: ketten vagyunk,
akár az a két ősi ember,
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.
Itt vagy, a szívem hevesen ver,
ketten vagyunk, kattant a zár -
mint ama két szép ősi ember,
kit bűnbeesés perce vár.
Szigetre úszunk, ring a bárka,
egy-két csapás, puhán kiköt;
belegázolunk a hinárba.
Jobb, ha lehúzod a cipőd.
Ametiszt-színű éjszakában
nem ismerünk mát, holnapot;
már mentás partot ér a lábam -
messze rúgom a csolnakot.
Testünkre huncut isten ontja
parázsló napja sugarát,
e négy fal itt a horizontja -
Ledobhatod minden ruhád!
Káli István: Örökség
.jpg)
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
Ha már szétesett.
(József Attila: Judit)
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
(József Attila: Nagyon fáj)
1. Jajong
Jajong kihűlő versem, jég borítja,
Se rím, se ritmus nem talál utat,
A forma bomlik, bár még nem mutat
Halálra semmi. És ha eltorzítja
Is legszebb képem, mert hideg agyamnak
A tiszta szó is csak puszta töltelék,
Most már feledni kell: a szép emlék
Hiába dédelget. Írjak magamnak
Ezer jó strófát, mind-mind drágagyöngyöt?
Vagy jó kedélyhez viccet? Várfalad
A nem! Itt bent kevélyen megtapad.
E kényszer-szó mindent dugába döntött,
S az áldott láng ellobban végleg bennem.
Utánad már csak bánatom marad.
2. Utánad
Utánad már csak bánatom marad.
A semminél aligha több és jobb ez.
És mégis, szégyen nélkül kérlek, kérdezz:
Mit éreztem, hallván tiltó szavad?!
Megtudhatnád, milyen volt jégen állni
Előtted, fejtől aljig meztelen,
Miközben ott bent izzott, s fesztelen
Tekintetedtől lelkem is megválni
Készült e talmi, vásó porhüvelytől.
Kétségeim közt úgy hittem, magad
Is rájössz, nem kell mégse megtagadd,
Mi úgy is jó lehet, hogy égre nem tör.
S ha újra régi fénnyel néznél, kedves,
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
3. Dalolnék
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
Letiltva poshad egykor zengő hangom,
Hamissá torzít némaságom. Rangon
Alulra kényszerítsz, így meghalad,
Mit másként értenék. De megtanulnám,
Hogy így is teljessé legyen a kép,
S neked adhassak mindent, csak a szép
Világát élhesd, és tekinthess úgy rám,
Akárha még szabadna eldalolnom,
Amit most úgy bezárt a tiltás: ritka
A perc, amely elmémet még megnyitja,
Miközben vérem éget, és feléd nyom,
Taszít a tiszta ösztön. Megintesz?!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
4. Íratlan
Iratlan törvény – vágyam elszorítja,
Kitörni nem mer, nincs is énekem,
Amit e szűk világ megbír. Nekem
Feszül a hit, hitetlenség borít.
Ha Egyik kerül fölül, a másik szülte
Határozatlanság fokoz le minden
Nem titkolt érzelmem okán. Innen
A félsz, hogy fölrepítsz a kétség-űrbe,
Ahonnan visszatérni régi önmagához
Büntelenül, jaj, senki nem tudott még,
S ha vágyni mert, a lázadást leverték.
Mindig akad, ki gyűlöl és elátkoz!
Ezért is nincs már társad, hogy szerethess.
Talán, ha egyszer újra én lehetnék...
5. Talán
Talán ha egyszer újra én lehetnék,
Ki áttörném holdad körül a kérget,
Hogy megcsapolva elcsorogjon mérged,
Amit hamis imádat termett. Ék
Közöttünk minden tőlünk megvont, meghitt
Egy-pillanat, amelyen átsugárzik
Derűd, de mégsem élhetjük meg.
Egy másik Világ tett végleg ön-fogollyá.
Úgy vitt El tőlem és veszejtett tenmagadba,
Hogy majdan már hiába dúlna fog- s köröm-
Harc érted – benned s bennem is. Töröm
Magam, remélve, hogy feléled s hadba
Indít még ájult ösztönöd, hogy egy
A társad mindenben, mi szép s öröm.
6. Társad
A társad mindenben, mi szép s öröm,
Csak úgy maradhat bárki, hogy megérti,
Neked mit jó megélni: egy-egy fél ti?!
Külön-külön a kettő?! Nem rút s üröm,
A másik pár a győztes, hogyha élő
E kettős. Nincs oly törvény, mely megtilthat
Istentől áldott belső rendet. Nem hat
Tirátok semmi kényszer, még ha félő
Is, hogy egyszer felszínre tör az átok.
Ott állnék mindig kívül a körön,
De bent éreznéd, hozzád mint kötöm
Magam ezernyi dallal. Dúdolnátok
Dalom, s nem fogna ármány rajtatok, mert
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm.
7. Zenében
Zenében élnék, s tudnám, megtöröm
A hallgatást, mit kételyed okoz.
Elmondanád, jövőd miért fokoz
Le múló perccé, bár úgy kötöm
Magam mindenhez, mint ha hitbe zárva
Viselném terhét napjaimnak. Látod,
Akácra szálló méh vagyok?! Kiváltod
Neked begyűjtött édes mézem tárva
Nyitott kaptáromból ígéretekkel?!
Miért is mentse át, ki érted él s hal,
A májust új, zsibongó őszbe? Oly dal
Miért is kelne tollán ék-verettel,
Mit tiltásod megfojtott?! Hadd, enyhítsem
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
8. Feloldanám
A kényszert minden hanggal – míg nevetnék –
Feloldanám, és nem tudnál úgy élni,
Hogy megtagadj magadtól.
Mesél, mi Meséből sarjadt, játékot vehetnék
Ezer varázsból, képzeletből, mintha
Megtörtént volna mindaz, mit mi ketten
Egyet akarva vágytunk. Én nevettem,
Egy tarka lepke szárnyán ülve, mint a
Koboldok, s bujtogattam benned titkolt
Kislányos álmodat, hogy nemcsak fétis,
De tiszta érzelem köt majdan mégis
Hozzám. Megélhető az álom, nem holt
Ábránd, ezt tudhatod. Oly könnyű lennél, s
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is.
9. Gyöngéden
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,
A végtelen kitárulkozna néked,
Hogy megtapasztald titkát. Minden éked
Fölaggatnád e sárgult fára, hét kis
Ajándék életed is kölcsönadnád,
Hogy felnőhessek hozzád, és bemérjem,
Mily óriássá lettél. Csak ne érjen
Csalódás, meg ne torpanj, mert hamis vád,
Hogy képtelen vagyok nyomodban szállva
Betölteni körötted tág tered.
Ha érzed, szárnyad nem viasz, s mered
Vállalni tenmagad, Ikarosz, állva
Hagynám a múltam, kérnék új jelent:
Ellibbennék a Nap felé veled.
10. Ellibbennék
Ellibbennék a Nap felé veled
A Vízkereszt szűz-hó rügyében égve,
A zajló jégből szállva föl az égre,
Gergely havával törném meg teled.
Cseresznyefákon én volnék a bimbó,
Kalász ezüstjén lennék új varázs,
Medárd után pipacsban friss parázs,
A tarlód mellett érett édes ringló.
Meggyűjteném minden igaz magod.
A tiszta kékség fogná a kezed.
A mustban forrnék életté neked,
Hogy ködben is, ha lombod elhagyod,
Ne zúzmarás lepel vakítsa meg a
Te tiszta fényre szoktatott szemed.
11. Fényre
Te tiszta fényre szoktatott szemed
Emelted föl az égre, azt remélve,
Talán meglátod – földi kincsét mérve –
Teremtődet hajlongani. Ne vedd
Zokon, te árva védtelen, imádott
Ajándékot nem osztanak sosem
Az égiek szemünk láttára. Vagy nem
Reméltél tőle ily kegyet? Csak áldott
Türelmedet kínáltad fel, hogy éltesd
A bennem fellobbant szerelmet? Én is
Olyan merészen vágytalak, mint Thétisz
A megdicsőülést. Hiába. Egy test
Vagyok csak, földi lény. Szíved szemét bár
Lehunytad, szállnál egyre fennebb mégis.
12. Szállnál
Lehunytad – szálltál egyre fennebb mégis –
Csodálkozástól tágra nyílt szemed,
Mert nem volt már fontos neked
Belátni: végeztél! Elfedném hát kis
Aszottá satnyult lelkem minden titkolt
Atomnyi zegzugát, de tőled semmit
Elrejteni nem tudtam még, mert sem hit,
E szép hazugság, sem a kétely nem volt
Erény vagy érték új megváltásomhoz.
Ellöktél, mint kit nem zavar az árva
Kapaszkodó, félénk ragaszkodása,
Nem érdekelt, a holnapom halált hoz.
Miért ígértél tiszta életet nekem
E végtelen világból visszavágyva?!
13. Visszavágyva
E végtelen világból visszavágyva
Idők teljességére volt igényed.
Azt kérted tőlem, higgyem Jézust, lényed
Sugallatától térjek jóra. Ágyba
Parancsoltál, betegként, s testem, lelkem,
Egész mivoltom lett szolgája végleg
A léttelenség új világképének.
Csak mert, akár Ruben, szeretni mertem,
Nem számított, Benjáminért mit tettem,
Biztos holtából mentve Józsefet
Sem kértem több kegyet. Nem bánt.
Szemet Szemért csatában élő hulla lettem.
De fénylik még szemedben új reményem:
Nekem teremnél égi szellemet!
14. Teremnél
Nekem teremnél égi szellemet,
Nem sajnálón, de rám-csodálkozással?
Bevallanám, hogy nem cserélnék mással,
Legyűrném gőgöm is, mert kellenek
Beszélgetéseink, feloldódásom
A mindent érő, közhelyes világod
Lebegtető vizében. Még élek, látod,
Megújulok, mert nem csapdámat ásom,
Mikor kezednek érintését lesve
Kitárok mindent, érkeztedre nyitva
Hagyom magam, kiszolgáltatva, kit ha
Meleg köszönt, fellángol... Fagy-deresre
Húztál, dermesztve rímet, ritmust, formát:
Jajong kihűlő versem, jég borítja.
Mesterszonett
Jajong kihűlő versem, jég borítja,
Utánad már csak bánatom marad.
Dalolnék még, de rám szólsz: nem szabad!
Iratlan törvény – vágyam elszorítja.
Talán ha egyszer újra én lehetnék
A társad mindenben, mi szép s öröm,
Zenében élnék, s tudnám megtöröm
E kényszert minden hanggal. Míg nevetnék...
Gyöngéden kapna fel az őszi szél is,
Ellibbennék a Nap felé veled.
Te tiszta fényre szoktatott szemed
Lehunynád, szállnál egyre fennebb, mégis,
E végtelen világból visszavágyva
Nekem teremnél égi szellemet.
2005. február 20.–március 8.
2026. június 4., csütörtök
Sztrilich Ágnes: a Golgotán
csupaszon
sebezhetőn
ütésre várva
a Hegytetőn –
vérrel és
könnyel kérni
az eget:
Atyám,
bocsáss meg!
Sztrilich Ágnes: közeledés
félve Feléd
néztem
lassan Eléd
léptem
meghajtottam
fejem
rámborult
Jelenléted –
Dsida Jenő: Ormok felé
szivárványosabb a szomorúság,
közelebb búg az eszelős zene, -
csak a barátaim sora gyérül.
Nem bántanak, csak elszökdösnek,
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény,
ahogy mindjobban lángol a homlokom.
Ketten se maradtak immár.
Egy Madonna-arc fürdi magára még
igéim hósziporkás zuhatagját,
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.
Megállok a fehér csúcs végtelenjén.
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,
az a különös zene is itt kering.
Az Istennek sincs társa az ormok felett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)