2017. március 29., szerda

Mecser Szilvia: Május




Még nincs nyár,
csak dús lomb.
Sziromeső sincs már.
Csak az eleven táj,
benne ő. Lélegzik.
Gömbölyded.
Egyre nagyobb.
Ha itt az idő,
megszületik az Ősz
a gesztenyefákon.

Kálnoky László: Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mi Atyánk…








(Mt 6,5-13)

Úgy éltünk Körötted, mint megfáradt vándorok,
s mint vízen a fény, ha térdre hull,
végighullámzott szívünkön a csend,
az áldott, a szent, szavadra válaszul.

Soha senki nem beszélt még így,
s mi gyermekké lettünk, hogy titkaid fonalát
felfűzzük hitünk védtelen ágára,
mint levelük ölelik a vénséges olajfák.

Majd ránk borult az alkony, felfénylett az ég.
Te álltál a hegyen, mint örök jelenés.
Fölénk magasodtál, kitágult a tér,
csak tágult időtlen, mint végtelen szívverés,

mi tudtuk, hogy igaz e múlhatatlan perc,
és hittük, hogy valóság vár majd odaát,
mert Isten hajolt le Benned a szívünkig,
s Te elmondtad értünk a legszebbik imát.

Csontos János: Digitális óda










Számítógép istene, minden időnk ura, Krónosz!
Hogyha lazítana lomhán fojtogató ölelésén
Fészbuk-testőrséged, inalnánk réteken offlájn,
térerejét vesztett természet földi mezőin!
Lájkolnánk a lamúrt, s ha letöltjük, majd meg is osztjuk
doksinkat: három didi-dében bökjön a vágyunk.
Lám, úgyis dilitez rendszergazdánk a menűből,
megtisztítva merevlemezét e parányi futamnak.
S mert szavatosságunk oda gyorsan, majd leselejtez
új generésön – időkön kívül fal fel az ekszit…

Kálnoky László: Csalogányok

Az éjszakai park
alvó lombjaiból
halljuk az énekest,
a holdfény-mosta dalt,
a bársony csattogást.
Le nem kottázható
magasságokba tart,
s elhallgat hirtelen.
Felhangzik válaszul
egy fürge fütty: ezüst
tőr, mely koromsötét
drapériákba szúr.



Kálnoky László: Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek…
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se..................

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb
















Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.

Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

2017. március 27., hétfő

Radnóti Miklós: Álomi táj









Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.

Kálnoky László: Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír – idegen ágy, idegen öl –
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit…
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.

Both Balázs: A tárgyak neve
















Hol van, aki a májusi nap
melegével gyógyít?
Beragyoghatná a halál
huzatos folyosóit.

Kórház, onkológia, nyugdíjas otthon,
hány neve van az elmúlásnak –
Bomba robban, de a romfalakon
kihajt egy kósza virágmag.

Megtanultam a tárgyak nevét,
miket utódként tűzre kell vetnem.
Mikor a gyerekkor lángba borul,
Istenem, tarts tenyeredben.

Baka Györgyi: Amit nekem szántál

Amit nekem szántál,
Uram, oly ismeretlen
nem tudom,
kifosztottság-e,
vagy megfosztottság
a bűntől?

Nem tudom,
szegénység-e,
vagy koloncok levedlése?
Betegség-e,
vagy ismeretlen
egészség: folyton vonzó,
ölelő Egység?

Kételyeim között is
Tiéd vagyok
esengő szavaim
Neked súgom
elveszettségemben
Hozzád bújok

Védtelenségemben
a Te erőd tart meg
vereségeimben
ne szolgáltass ki
magamnak

B. Tóth Klára: Szavak útja

Mikor a szó életre kel
megszületik és elindul
az emberi viszonyok
kiszámíthatatlan
útvesztőiben – ott lebeg
minden kapcsolat fölött
mint egy mondatszalag
a középkori táblaképeken
verdeső tört szárnyú veréb
máskor fényben cikázó
aranyszárnyú lepke
vagy lecsap mint a dögkeselyű

nem menekülhetsz a szavak elől
nem tudhatod mikor alakulnak
tőrré mikor kit szúrnak szíven
milyen amikor elhagyják
a szájat milyen mikor
megérkeznek a célállomásra
mikor válnak áldássá
simogató kézzé
megágyazunk-e szavainknak
előkészítjük-e a helyet
követjük-e az útját
ismeretlen galaxisokba
tudjuk-e milyen mélyen
hasíthatja ketté egyetlen szó
a gyanútlan eget?

2017. március 24., péntek

Konczek József: éj




mélységes éj,
fény sem szennyezi,
közel jönnek a fák, a bokrok,
érzem, ahogyan megdobban a lélek,
vagyok,
mindenbe és a mindenségbe oldott
széjjelhajló két karommal
visszaölel az ég, a föld, az éj,
mélységes éj.

Vitéz Ferenc: Pedig












Hány földrészen át
kerestelek!
Ismeretlen városok utcáin,
hegyek között, barlangokban,
folyók forrását lesve,
rózsakerteket körbejárva,
álarcosbálok kijáratánál,
darvakkal szállva őszi
harmatok felett,
a látható világ mögötti
láthatatlan mozdulatokban,
kalácsderekú asszonyt álmodó
Szindbád mellé szegődve,
szerelmes versekben,
az Énekek Énekében
és az öröm alján…

Kiültem a világ szélére is,
ki tudja, hátha arra jársz,
kémleltem a messziséget,
ahol már színek sincsenek,
és nincsenek álmok,
de egyszer sem néztem hátra,
pedig végig ott voltál
mögöttem.

Szécsi Magda: Szavak nélkül




Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban,
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...

Bódás János: Esti imádság

Ez a nap úgy ment el felettem
Uram, hogy semmi jót se tettem.
Jó szavakkal adós maradtam,
szegénynek, koldusnak nem adtam,
nem mentem el oda, hol vártak
vergődő, törött lelki szárnyak,
s annak, ki jött bűntől űzötten,
szívén talán sebet ütöttem
gúnnyal, közönnyel. Bocsásd meg Uram,
hogy napom meddőn tovább suhan.
Rossz mécs voltam – égtem titokban,
s csak magamnak világítottam.
Pedig jóságod körülövezett
ma is, mint tiszta tó a szigetet.
Gondom nincs, amit bírni ne lehetne,
elférne vállamon mások keresztje.
Hajam sötét még, a fogam fehér,
eremben jókedvvel kering a vér,
nem vagyok egyedül, mint annyian,
szép asszonyom van s két szép kisfiam.
Az asztalunkra mindig jó kerül,
házunk csupa fény és csupa derű.
Mennyi gyönyörű ajándék ez,
s most múltam még csak harminc éves!
Ma is jóságodban fürödtem,
s én semmi, semmi jót se tettem,
pedig tisztem az: mit kezed adott,
tovább adjam, mint drót az áramot.
Ó segélj, hogy mint gazdagon megáldott,
szórjam – tükör a fényt – a Te jóságod,
Ne legyen meddő több napom soha,
ragyogjon rólam Lelked mosolya,
add, hogy mindenkit egyformán szeressek
s áldó jobbkezed egy íze lehessek.

2017. március 22., szerda

Babits Mihály




" Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."

Bella István Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

Szekeres Mária: …míg fényedbe nem emeled…

Az ég sötét, esti fények családmeleget
árasztanak. Béke Arcod bennem újra,
elvesztettelek, hittem magamba zárva,
sötétség szorításában, abban a vadonban.
Mi lakik bennünk, Uram, miféle szellem,
magasra törő sötét hatalom? Bennünk
lakik, vagy kívülről varázsába taszít erővel,
hogy meg nem áll a lélek, míg kifulladva
fényedbe nem emeled?

Sebestény-Jáger Orsolya: Április









Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.
Álmos a délután.
 Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon
az örök Golgotán.
Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,
akár egy kisgyerek,
s fenn az égbolt már egészen mélykék.
Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilátus

(Jn 19,5)

Bár nem akartam írni róla,
mégis vissza-visszatért.
Rezignált arcára vetült száz oszlop árnya,
s úgy vették körül a szürke kőfalak,
mint évezredes olajfák a néma Hold alatt.
Benne virraszt már a vigasztalanok magánya.

Kezében szánalmas törvény – a legfőbb Törvény „fölött”.
Rég bezárt körök rovását futja egyre. Rőt csöndje örök,
mint ladik sem fut soha folyón fel a hegyre.
Kitaszított árva, nem tűrik őt a fényes holnapok,
nevét a Könyvben mégis örökre őrzik a lapok.

Csak nézné Őt - de szava már nincsen,
nézné Őt megszépült szemekkel:
Ecce Homo – Íme az Ember
Ecce Deus – Ime az Isten.

2017. március 21., kedd

József Attila: Az a szép, régi asszony




Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Mecser Szilvia: Csönd-gyermek

Mint kíváncsi gyermek, guggolt mellém a Csönd,
Úgy leste, hányszor dobban a szív, s ölt öltönyt,
ha a gondolatárban felszínre kerül
egy emlék, arc, hang, mígnem újra elmerül.
Fülelt, hallgatta: mit rejt a lélek-lakat.
Nem zavart – ő nem árulja el senkinek,
csak szívja magába, s rejti a titkokat.
Majd elillant, de tudtam – visszatér hamar,
mert éjjel, minden éjjel a Csönd-gyermek az,
ki csillagos álomszemével betakar,
ki bennem létezik, s kiben nyílik igaz
virág, mely mást nem: csak szépet és jót akar...




Bárdos Attila: Pillanat

Mennyit éltem!
– és mégis kevés.
Még pezsdít
minden ébredés.

De nem nézek
szembe a nappal,
időt koldulok
levett kalappal.

Estére megnyugszom
– vagy csak elfáradok?
Vérem még zaklat,
nyugodni nem tudok.

Meddig tart
ez a pillanat?
S olyan-e a vég
hogy egyszer csak megszakad?

2017. március 18., szombat

Kőmüves Klára: szelídülő




Ne félj! - még itt vagyok közel,
csak csöndbe rejtettem magam.
Szavakat bárki szórhat más elé,
játszi csendet csak a szerelem.

Kőmüves Klára: BennemLétek

Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.
Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.
Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.
Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.
Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt
patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én
elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.

I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.
Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,
te vagy,  aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,
pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra
fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,
magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem
nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.
Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.
Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.

2017. március 16., csütörtök

Reményik Sándor: Béke












Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycikk-cakk mosolyában is. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk, és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a más csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy idegenre, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, Casanova, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.



Ady Endre: A türelem bilincse

Üzenem;
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál;
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindhétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom;
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

2017. március 15., szerda

Rakovszky Zsuzsa: Elmegyek












Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Rakovszky Zsuzsa: Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

2017. március 14., kedd

Rakovszky Zsuzsa: Dal









Tavasz, esők, emlékek évszaka –
hányszor láttam már, még hányszor fogom?
Fordul a Föld: fél nap, fél éjszaka.
Áttűz a nap a zsenge lombokon.
Üvegszilánk az udvar friss füvében,
s mindaz, mit őriz az emlékezet –
az árnyakkal, kiket táplál a vérem –,
mi lesz velük, ha én már nem leszek?

Kik álmomban följárnak föld alatti
fekvőhelyükről, felhős éjjelen
köddé lett arcuk, hangjuk visszakapni,
még egyszer, újra eltűnnek velem?
Egy régi hang esőben, hóesésben,
régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek:
mindaz, mi volt, minden, amit megéltem –
mi lesz velük, ha többé nem leszek?

Vladimír Holan: Feltámadás

Hogy ez után az élet után itt egyszer még kürtök
és trombiták szavára kelljen ébrednünk?
Megbocsáss, Uram, de azt hiszem,
hogy nekünk, boldogultaknak, a feltámadás
kezdetét egyszerű kakasszó fogja jelezni…

Még egy pillanatra fekve maradunk…
Az első, aki fölkel, anya lesz…
Meghalljuk, ahogy csendesen tüzet rak,
ahogy csendesen vizet tesz föl melegedni,
és a megszokott mozdulattal kiveszi az
almáriumból a kávédarálót.
Újra otthon leszünk.

Tóth László fordítása

Vladimír Holan: Valóban

Még hogy alkonyodik?!
Állandósult a sötét itt.
S mert nem tudni, mi jöhet még,
inkább nem teszünk semmit.

Így vagyunk mi itt: vakok,
tapogatózva látó falak közt,
s az is, mi bennünk van,
elérhetetlen a számunkra…

Tóth László fordítása

Ady Endre: Nem adom vissza

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit a földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.





Kántor Péter: Jelentéstétel

Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram.
Tanultam. Tanultam valamicskét.
Nem, nem eleget, nem annyit.
Mindenkitől, mindenből, igen, Uram.
Nem ér fülig a szájam, nem, Uram.
Igen, az ellenségeimtől is, sokat.
Amikor megpróbáltak beledöngölni az agyagba.
Amikor sárban hempergettek.
Nem, nem hagytam el magam, Uram.
Ne legyen könnyű nekik, Uram.
Igen, kerestem mindenemmel.
Valami kis fényforrást, Uram.
Nem, nem volt könnyű, Uram.
Igen, segítettek, volt olyan.
Volt, hogy én is segítettem, igen.
Persze, hogy hibáztam, nem egyszer.
Nem, nem lehet visszacsinálni.
Igen, volt, amikor beláttam.
Nem lehet mindig nekem igazam, Uram.
Igen, Uram, lehet, hogy megéri.
Nem, Uram, nincs rá garancia.
Igen, próbálom. Próbálkozom.
Nem, semmiképpen se, soha.
Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram.

2017. március 11., szombat

Halmosi Sándor: Elhiheted nekem




hisz titkos kapcsolatban vagyok a
széllel, 
a nappal, az almafa ágaival, 
mert nekem jelent kusza útjaidról a
gém, 
a kócsag, és a fecskék is rólad
hoznak legszebb álmaikból felém, 
hogy is lehet ezt nem észrevenni,
mondd

Bajtai András. Ami történt

Nem tudom, mit mondanék neked,
ha hirtelen előkerülnél a semmiből,
a sehonnanból, egyszer csak jönnél
szemben velem az utcán, este volna
vagy késő délután, mindegy, én
akkor is megismernélek, még ha először
el se hinném, hogy te vagy az.
Töprengenék aztán, hogy mit is
kereshetsz itt, hozzám jöttél-e,
vagy csak véletlenül jársz erre.
Nem tudom, mit mondanék neked,
mint ahogy azt sem, megérné-e
egyáltalán bármit is mondani, mintha
jóvátehetnék mindent holmi
semmi-szavakkal, mint a sajnálom,
vagy a bocsáss meg, elfeledve,
hogy ami történt, helyrehozhatatlan.

Pintér Sándor: Magamhoz mérem












Szeptember, trónodhoz térdelni jöttem.
Kevés a kevés és túl sok a sok.
Bárányfelhőid úsznak át fölöttem,
Magamhoz mérem az áhítatot.
Elered, zuhog, megáll, esik újra.
Kopog a föld misztikus dobjain.
Liturgiádat ősz, ki az, ki tudja?
Elvét célt, irányt a ritmus, a rím.
Madár ír madártant a karcos égre,
Híg burája a rétre boltosul;
Rikolt az igen és kushad a mégse,
Mindenség brácsáján feszül a húr.
      Úgy poroszkál lován, hogy meg se hallom,
      Halkan kopogtat kapuin az alkony.

Horgas Béla: Szerelmeskedés a Fény utca sarkán

A Fény utcai piac sarkán észrevettem ahogy
jött lépkedett le az imént locsolt műkőlépcsőn
bokáig érő bő combközépig gombolt
virágmintás-ornamentikák kacskaringóiból szőtt
nyári ruhájában amit annyira szeretek.
És akkor pont oda villant pillantásom vakuja.
Így ezt még nem láttam soha. Boldoggá tett mint
szerelmeskedés kevés volt eddig mentegetőztem
kimondatlan szavakkal a testközelben együtt
megélt idő. S hogyan is lehetett volna ami most
van. Legközelebb vizes kőlépcsővé változom
és úgy nézek föl vakulásig a Fény utca sarkán.

2017. március 10., péntek

Egyed Emese: Önként












Majd elhagyom nyugalmam önként;
házat, csöndet és gyermeket.
Fehér szavakból vertem ösvényt;
könnyű lélekkel elmegyek,

vakmerő szívvel, fénylő szemmel,
végre legyőzött félelemmel
valahová, ahova már
álmomban sokszor megérkeztem.

Eltűnt napok partjainál,
önmagán való végtelenben
fehér szavak ösvénye vár,
rejtelmek kéklő szárnya rebben,

s te sem tudod már, hogyan történt,
örvénylik a világ veled,
és elhagyod nyugalmad önként,
hogy megfoghasd a kezemet.

Dsida Jenő: Leselkedő magány












És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

Somlyó György: Változat az Énekek Énekéhez









 ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret












Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Somlyó György: Mese rólad

Tán egytized köbméter levegő –
a véges semmiből ennyit szorítsz ki,
ennyi az: lenni – enni – inni – hinni,
az anyaggá szervült igeidő,

az a nem-volt és van, mi nekik ő,
teneked én, énnekem te, nekünk mi,
ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi
az üdvözíthető s üdvözitő

mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi.
Nézlek, s már érzem újra összecsapni
a levegőt arcod, karod, öled

helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen
és kimondhatatlan, akár az isten,
az Örökkévaló Egyetlenegy.

2017. március 9., csütörtök

Tóth Árpád: Meddő órán
















Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Babits Mihály: Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.

Szabó Lőrinc: Magány
















Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: Ennyi vagy!
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.

Vittman Zsolt: Magányos Pokol

Láss hát csodát, tágra nyílt szemem,
Egyedül vagyok, mint mindig és örökre,
Meleg vérem míg el nem hagy engem,
Addig magányos éjszakáim
A Földön tölthetem el.

Mélységbe húz le engem a magányom,
Hol csillagok fényét soha nem látom,
Emlékem fénye már senkiben sem él,
S a Pokolban vidáman dalolok,
Gyere, légy velem, édes sötétség.

Végre szemem újra lát,
Velem van most már egy barát,
Egyedül nem maradok soha többé,
Magányos Poklomban
Lelkem a sötétségé.


Forrás: Poet.hu

Reichard Piroska: Reggelek

 Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.

Cseri Kálmán: Egyedül vagy magányosan?




Alapige: Rm. 1, 8-16., Jn. 8, 28-29.

            Kedves Testvérek, mostanában sokat kellett beszélgetnem olyanokkal, akik egyedül élnek. Aki sokszor bekopog olyan lakásba, ahová ritkán csönget be más, még a szomszéd is csak akkor, ha két napja nem látta azt az ismerős szomszédját, az közelről megismerheti az egyedüllétnek a terheit. Megismerni lehet, de hordozni igazában azok hordozzák, akik egyedül élnek.

            Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy nem mindenki tekinti tragikusnak azt, hogy egyedül maradt. Így mondhatnánk: nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie. Erről a különbségtételről beszéljünk ma Isten igéjének a világosságában!

            Mi őrizhet meg bennünket attól, hogy elmagányosodjunk? Az bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egyedül kell élnünk, hosszabb-rövidebb ideig, vagy egész életünkben. De Isten igéje azt mondja, és a tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem kell magányossá válnia az egyedül élő embernek.

            Hadd mondjak két példát erre. Már hosszú ideje panaszkodik valaki egy beszélgetés során arról, hogy milyen rettenetesen magányos. Tulajdonképpen mindig az volt: családjuk soha nem volt igazán, nem voltak meghitt beszélgetések, nem lehetett őszintén kitárulkozni: sohase érezte azt, hogy valakinek az ő személye igazán fontos. Mindenki csak érdekből barátkozott vele s éppen ezért csak addig, ameddig szüksége volt rá.

            Amikor neki lett volna szüksége valakire, nagyon sokszor kellett egyedül éreznie magát. De hát ez már így van! – mondja a végén. csalódott az emberekben, mert az emberek gonoszok, nem is lehet bízni már senkiben, - így egyedül viszont rettenetesen rossz. Üres az életem – mondta.

            Elmondtam neki, hogy amíg egyedül éltem, hogyan tapasztaltam meg az Istennel való közösség áldásait, és azóta is hogyan látom azt. Hívtam a gyülekezetbe, ahol már sokan találtak közösséget, barátokat, testvéreket. Ő arra nem ér rá – mondja – ő majd egyedül fogja megoldani a problémáit. A magányosság kérdéseit is? - Azt is.

            Egy másik példa: Másnap találkoztam egy ismerősömmel, aki 70 éves már elmúlt és tudom róla, hogy egész életében egyedül élt. Sorra eltemette a szeretteit, egy nagyon idős beteg nagynénje van még, őróla gondoskodik. Ez a gondoskodás azonban nem akadályozza meg őt abban, hogy - különösen mióta nyugdíjas – nagyon sokat utazzék. Sokfelé hívják. Ahol beteget kell ápolni, ahol gyermekekre kell vigyázni, oda szeretettel hívják, de sok gyülekezetbe is, mert olyan világosan és egyszerűen tudja Isten Igéjét magyarázni, hogy aki egyszer hallja, annak az felejthetetlen. Egy időben tartósan beteg volt, rengeteg levelet kapott, sokan felkeresték, látogatták, s mindenki azt mondta, hogy érdemes volt hozzá elmenni, mert megoldást kapott a vele való beszélgetésben.

            Egyedül élt egy hosszú életen át, ma is, de soha nem volt magányos. Mi ennek az oka?

            Erről gondolkozva eszembe jutott az, amit 25-30 évvel ezelőtt – Joó Sándor lelkipásztor testvérünktől hallottam itt. Ő azt mondta, hogy az egyedüllét fizikai állapot, - a magányosság lelki állapot. Nem mindenki válik magányossá, akinek egyedül kell élnie, viszont lehet egy népes családban vagy munkatársi közösségben is hallatlanul magányos valaki, ha nincs ott igazi, meghitt, bensőséges lelki kapcsolata senkivel.

            Az egyedüllét nem feltétlenül kellemetlen. Van, aki egyenesen keresi, és vannak időszakok az életünkben, amikor vágyunk arra, hogy egyedül maradjunk, csendben: valamit elrendezni, megemészteni: a hívő ember szeret egyedül lenni Istenével, amikor eléje állhat, és senki más nem szól hozzá, de megcsendül Isten halk és szelid szava ebben a csendben és az formálja. Az egyedüllét tehát nem mindig és nem feltétlenül kellemetlen. A magányosság viszont mindig nyomasztó.

            Az egyedüllét ellen nem lehet védekeznünk. Elhalhatnak szeretteink, távoli vidékre költöznek barátaink, felnőnek és kirepülnek a gyerekek. Ez ellen nem lehet védekezni. De a magányosság ellen lehet! Arról senki nem tehet, ha egyedül marad, de arról tehet, ha magányossá válik. Annak nem ő az oka, ha egyedül marad: de annak mindig ő is oka, ha elmagányosodik. Ezt nem nagyon szeretik hallani azok, akik sokat sírnak a magányosságuk miatt, pedig az Igéből látni fogjuk, hogy mennyire így van.

            Mi a gyógyszere a magányosságnak? Ha ennyire kivédhetetlen az, hogy esetleg bármelyikünk egyedül marad, vagy már most nagyon sokan közülünk egyedül élnek? Hogy lehet kivédeni azt, hogy ebben az állapotban magányossá váljék az ember? Erről szól a felolvasott két Ige. Az egyiket Pál apostol, a másikat a mi Urunk Jézus Krisztus mondotta. Mind a ketten nagyon egyedül voltak. Előbb Pálra figyeljünk, aztán majd Jézus szavaira.

1. Pálról tudjuk, hogy amikor Jézus tanítványa, sőt apostola lett, akkor valószínűleg kitagadta a családja. Mindenesetre ettől kezdve semmilyen kapcsolatot nem tartott vele a család. Felesége és gyermekei nem voltak, sokszor a legközelebbi munkatársaiban is csalódnia kellett. Éppen élete legnehezebb helyzeteiben élte át azt, hogy egyedül van. Csak egy vallomását hadd olvassam fel, utolsó levelében, a Timótheushoz írt második levelében így ír:
Mert Démás engem elhagyott, e jelen való világhoz ragaszkodván, és elment Thessalónikába: Kresczens Galátziába, Titus Dalmátziába. Egyedül Lukács van velem. Tim.II.4,10-11/a.
Ezt egy öreg ember írja, börtönből, betegen. A bajban elpárolog mindenki mellőle, mint ahogy talán mi is tapasztaltunk már ilyet. „Egyedül Lukács van velem.”...

            És akkor ilyeneket kér kedves lelki gyermekétől:
„hozd el kabátomat, amit Troásban, Kárpusnál hagytam.” Tim.II.4,13.
Fázik a római börtönben. A börtön nyirkos, hideg. Hozd el a kabátomat... Aztán eszébe jut még, hogy
az ércműves Sándor sok bajt szerzett nékem: fizessen meg az Úr néki cselekedetei szerint. Tőle te is őrizkedjél, mert szerfelett ellenállott a mi beszédünknek. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott, és megerősített engem;
Amikor szabadlábon volt is, egyedül járta KisÁzsia hegyvidékét, hányódott - vetődött a nagy tengereken: többször is börtönbe vetették, és ezt az egyedüllétet sokszor át kellett élnie. Mégsem volt Pál apostol soha magányos. Honnan tudjuk ezt? Például onnan, ahogy a rómaiakhoz írt levelét kezdi: - ezért olvastam fel azt a néhány mondatot:
„Hálát adok az én Istenemnek értetek, imádságaimban mindig könyörgök, bárcsak egyszer már találkozhatnánk..."
Ezt egyébként szinte minden levelének az elején leírja, hogy azokért, akiket ismer, név szerint imádkozik. Sőt, ilyenről vall mindig, szüntelen, naponta emlegetlek titeket az én Istenem előtt. És ezt a foglalkozást lehet börtönben is végezni: lehet elhagyatva, betegen is végezni. Pál apostol átéli azt, hogy egy nagy családnak a tagja, amelynek tagjait szereti, akikért felelősnek érzi magát, akikkel nagyon szorosan összetartozik, és ezt az összetartozást semmivel nem lehet elvágni. Azzal sem, ha őt börtönbe csukják, azzal sem, ha több száz kilométernyi távolság van közöttük alt. Összetartoznak, az Isten gyermekeinek nagy családjába, és őt minden érdekli, ami a családtagokkal történik. Márcsak azért is, mert felelőssé vált értük, ő is hirdette nekik az élet evangéliumát, a Krisztusról szóló örömhírt, és agyon érdekli, hogy mi lett azzal az igével, amit hallottak. Meghallották-e, befogadták-e, kikelt-e a mag az életükbe: nem jött-e valaki, aki letaposta? Milyen veszélyek fenyegetik most őket? Hogyan növekednek a hitben? -–Minden érdekli. Tele van azokkal, akikhez küldte őt Jézus, akiknek az evangéliumot hirdette. Mindig mások érdeklik, mások mindig jobban érdeklik, mint amennyire önmagával foglalkozott. A saját nyomoróságairól megfeledkezve, önfeledten tele van a mások örömével és gondjaival, és szakadatlanul imádkozik értük. És ha börtönbe zárják, és semmi értelmeset nem cselekedhet, akkor akár egész nap is imádkozik értük, és tudja, hogy ez nagyon értelmes foglalkozás, ennek a gyümölcseit később igen sok gyülekezetben láthatja is.

            Pál apostoltól távol áll az a sirám, amit én olyan gyakran hallok: „Nem törődik velem senki!” Ezt ő sehol nem írja és nem mondja. Itt értjük meg, hogy nem az az igazán magányos, akit egyedül hagynak, hanem aki egyedül hagy másokat. Nem az a magányos, aki előtt bezárják az emberek a szívüket, hanem aki bezárja a szívét mások előtt, és igazán őszintén nem érdeklik másnak a problémái.

            Ha rádszakad a magányosság, testvér, és úgy érzed, hogy nem kellesz senkinek, fölösleges vagy – akkor kezdj el imádkozni másokért. Ha tudsz. Mert könnyen kiderülhet, hogy nem tudunk igazán imádkozni. A bajban tudunk Istenhez kiáltani, ha minket ér baj, de az, hogy mások terhét igazán magunkra vegyük, hogy másokkal bensőleg azonosuljunk, hogy igazán higgyük, hogy annak van értelme, hogy Istent ostromoljuk, hogy szabadító kegyelmét mutassa meg: mások életében – ez komoly nagy teljesítmény. Ehhez felnőtté kell válni a hitben. Gyermek hittel is lehet kezdeni, és esetleg éppen eközben izmosodik, erősödik az ember hite, hogy gyakorolja hitét, - de ez munka! Ebben el lehet fáradni. Viszont aki ezt elkezdi, az biztos, hogy nem lesz magányos, vagy ha addig magányosnak érezte magát, kigyógyul ebből a betegségből, mert ez betegség! Az egyedüllét fizikai állapot, de a magányosság betegség, amiből Isten minket ki akar szabadítani. És a gyógyulás felé vezető út az, ha fontos lesz nekem a másik. Ha fontosabb lesz, mint én magam, és a másik nyomorúságáért elszántabban könyörgök Istenhez, mint a magaméért. És miközben a másikért könyörgök, a magam nyomorúságáról sokszor már el is feledkezem.

            Egy kis gyerekvers bennem maradt, amit még otthon, egyszer Kecskeméten kellett elmondanom egy szeretetvendégségen:

Ha mások égő sebeire nézek,
El is törpülnek már a kis bajok.
Testvérek tátongó sebét kötözve
Kis karcolásunk már nem is sajog.

Mi szentül meg vagyunk győződve, hogy a világ legmélyebb sebe a mi kis karcolásunk, vagy lehet, hogy nem kis karcolás, hanem valóban seb. De mihelyt mások sebeit kezdi kötözni valaki, s az izgatja, hogy gyógyult-e tegnaptól máig – kis karcolásnak tűnik a saját sebe.

            Pál apostolban Jézus Krisztus Lelke volt, és Jézus ezt a Lelket és lelkületet kínálja nekünk is. Az ember felülemelkedhet a nyomorúságain, és nem kell, hogy megbetegedjék a magányosság betegségében. Egyedül is lehet hasznos az ember, tágas világban mozoghat, börtöncellában is, ha tud imádkozni, és kész imádkozni másokért.
Füle Lajos egy kétsoros versét hadd idézzem:
Egy-két barát szorong csak udvarán ütött-kopott imáinknak.
Tágítsd a kört!
Nem így van? Egy-két barát szorong csak udvarán ütött-kopott, olyan amilyen imáinknak...
         
            b. A második, ami kiderül Pál apostol vallomásából, és ami miatt az ő számára ismeretlen volt a nyomorúság az, hogy nemcsak imádkozik a római gyülekezet tagjaiért, meg a róluk hallott problémákért, hanem el akar menni hozzájuk. Oda, a messzeségbe, minden áldozatot vállalva. Azt mondja:
Mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre, Azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által. Rm.1,11-12.
El akar menni oda! Ki tudja, milyen messzire: ki tudja, milyen költségért, félre téve minden mást, mert fontosak neki azok a testvérek. Nemcsak a távolból gondol rájuk, hanem a helyszínen akar sorsukban részesedni.

            Gondoljuk meg, hogy őszinte-e, igaz-e sokszor amit így szoktunk mondani: Majd gondolok rád... Egyáltalán, miért így mondjuk? Ha arra gondolunk, hogy majd imádkozom érted, - miért nem merjük ezt ígérni: imádkozni fogok érted? De tulajdonképpen ezt nem is kell mondani, ezt csinálni kellene! Hányszor mondtuk már, de nem tettük! Ettől semmi sem mozdult előbbre. Különösen akkor nem, ha ott ránk lett volna szükség, a jelenlétünkre. Csakhogy ehhez már félre kellett volna tenni valami egyéb programot, akkor ott belecsöppenünk valami olyan helyzetbe, amit folytatni kell, el kell vállalni tartósan valami feladatot, - ettől már fél sok ember. Majd gondolok rád... S én is tudom, te is tudod, hogy nem történt semmi, nem is fog.

            Pál nem így! Ő imádkozik értük ténylegesen, s azt mondja, hogy készül hozzájuk. Mihelyst mehet és az Isten elkészíti az utat, menni fog, hogy ott a helyszínen erősítsék egymást. A magányosság hathatós gyógyszere, ha utána mész a másiknak. Talán egy másik magányosnak... talán egy elveszettnek, - annak, akit Isten mutat. Aki figyel Istenre, és kész menni, annak Ő mindig mutatja, hogy mikor és hova menjen. Ezt nagyon sokan elmondták már itt közülünk.

            Nem én akarok buzgólkodni, hogy aztán felmutassam a teljesítményeimet, hanem csak szolgálni és engedelmeskedni akarok, és nem akarok felmutatni semmit. Krisztust akarom felmutatni ott, ahova küld. És mindezt csendben, név nélkül, ha soha senki nem veszi észre, az sem bánt, mert nem az emberek előtt akarok szerepelni, hanem az én Uram Jézus Krisztust szolgám az ő kicsinyeiben. És ez csak hármunkra tartozik: Ő látja: akihez megyek, annak áldás volt, én meg örülök, és ha egyedül vagyok sem leszek magányos, mert mindig várnak valahol. Azoknak, akiknek szolgálni tudok, egyszeriben fontos leszek, és átélem azt, hogy milyen fontos vagyok az én Uram Jézus Krisztusnak is. Küldetésemben járok: egyszerre két helyen várnak az én Uram, hogy megáldjon ajándékokkal: a rászorulók, hogy továbbadjam nekik.
Kézbesítem, amit Jézustól kaptam, s egyszerre kivirul, kibontakozik az ilyen ember élete. Aki meri ezt vállalni, annál csakugyan láttam ezt, hogy öregen, betegen, nagyon kevés fizikai erővel is, megtépázottan, megrugdosva is kivirult és kibontakozott az élete. Küldetésben járt.

            Éppen ez a harmadik, amire itt Pál apostol utal:
Tudom, hogy mindannyiótoknak adósa vagyok”. Rm.1,14/b.
Nem ti tartoztok nekem, hogy látogassátok meg a szegény magáramaradottat, hanem én tartozom nektek... Miért? Mert olyan sokat kaptam az én Uram Jézus Krisztustól, hogy azzal valamit csinálni kell. Nem érdemlem meg, amit kaptam, tisztában vagyok azzal, hogy rám bízta, hát az nem maradhat nálam! Tönkremegy az ajándék is, meg tönkremennék én is, ha nem közvetíteném, amit adott. Viszem hát hozzátok! Mindenkire úgy nézek, hogy tartozom nekik. Adósa vagyok... (régi fordításban így van: köteles vagyok.) Ez azt jelenti, hogy adós vagyok, tartozom, akárkire nézek, tudom, hogy adósa vagyok! Én – őneki. S van mit adnom, és ezt adom örömmel.

            Küldetésben jár az ilyen ember, és aki küldetésben jár, annak van Küldője, és mindig vannak címzettek, akihez küldi. Lehet az ilyen ember magányos? Amikor a Küldőjével egyre szorosabb, meghitt munkakapcsolatban van, összetartoznak, érdekközösségben élnek, és amikor a címzettek alig várják, hogy megérkezzék, mert olyat hoz, amit senki más nem tud: Jézustól való szeretetet, örömet, örömhírt, és így tovább... Ezek az emberek sohasem lesznek magányosak, ha egészen árvák, egyedül lesznek és megmaradnak, - akkor sem!

            Pál apostol tehát komolyan vette a másokért való imádkozást, kész volt mindig utánuk menni, elmenni, részt venni a sorsukban: és eközben átélte, hogy adósuk vagyok, s de jó törleszteni, továbbadni azt ami úgysem az enyém, csak nálam tette le az én Uram... Gazdag sáfára vagyok a nagy Istennek, és gazdagíthatom azokat, akik nagyon rászorulnak a segítségre: Küldetésben járok. Két ilyen helyre is szorosan odatartozom! Dehogy igaz az, hogy nincs senkim! Mindig velem van az én Uram, és mindig örülnek azok, akiknek kézbesítek valamit az Úrtól.
         
2. Lényegében Jézus Krisztus szavaiból is ez derül ki. Ezzel kellett volna kezdeni, de úgy gondoltam, talán jobban előkészíti a gondolatainkat egy hozzánk még közelebb állónak, ilyen magunkfajtának Pál apostolnak az élete. De a felolvasott néhány versben Jézus is arról szól, hogy Ő ismerte az egyedüllét terhét, és mégsem maradt sohasem magányos!
És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” Jn.8,29. (Protestáns fordítás)
Aki ismeri az evangéliumokat, tudja, hogy mennyire egyedül volt Jézus nagyon sokszor. Milyen értetlenség vette körül, lelkileg mennyire süketek voltak sokszor a tanítványai is.... Hányszor mondja nekik: hogy van, hogy még mindig nincs hitetek?! Hát nem okultatok azokon, amiket láttatok?! Hát ha az nem hat, amit hallotok, megértem, -de amit láttatok, az sem számít?! Ilyet azonban soha nem kérdezett Jézus: Hiába jöttem én közétek? Hát van annak értelme, hogy folytassam? Mert tudta azt, hogy küldetésben jár.

    „És aki küldött engem, én velem van”.
Ha egészen egyedül hagyták, akkor sem maradt magányos, mert az Atyával való valóságos, szoros közösségben élt. Szüntelenül. Akárhogy fogadták a tanítását, akármilyen reflexiók érkeztek, ez nem változott. És az Atyától való teljes függésben élt:
„Csak azt cselekszem, ami Néki kedves”. Jn.8,29.
Az előző versekben mondja:
„Csak azt mondom, amit Ő reám bízott.”
A küldőjével való szoros, bensőséges függés és a Küldőjével való szoros, bensőséges azonosulás és közösség jellemzi. Ezért nem vált Ő soha egészen magányossá. Küldetésben járt Jézus is.

            Testvérek, nem az a mi magányosságunknak az oka, hogy nem ismerjük ezt? Úgy élünk, mint akik küldetésben járnak? Ez azt jelenti, hogy szoros, személyes, naponta mélyülő közösségünk van a mi Urunkkal, és mérhetetlen szeretet van bennünk mindenki iránt, akihez Ő küld. S készek vagyunk áldozatot hozni, hogy hozzájuk menjünk, lemondani a kényelmünkről, a terveinkről, a szokásainkról, önmagunkról.... Áldozni időt, pénzt, még az egészségünket is, - mindent! Úgy, ahogy az apostol mondta – megint Pált idézem:
De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. Csel.20,24.
Minden a küldetésnek van alárendelve, - én is.

            Aki így él, az képtelen magát sajnálni. Mit sajnál magán?! Örül, ha végezheti s tudja, hogy az a jutalma, ha még több feladatot bíz rá az ő Ura, és még több ajándékot közvetíthet másokhoz. Nincs mit sajnálni, azért van, hogy eközben lassan tönkremenjen. Ebben az értelemben tönkremenni! Hiszen ha a földbeesett gabonamag el nem hal, egymaga marad. Ha elrothad, kikel és sok gyümölcsöt terem. Melyiket akarod? Védheted magadat és lehet panaszkodni amiatt, hogy bántanak, kihasználnak, visszaélnek, nem törődnek, nem adnak, nem szeretnek... s egyedül maradsz. Vagy azt mondja valaki. én úgy akarok élni, ahogy arra az én Uram Jézus példát adott s amire elhívott. Kész vagyok elhalni Őérte, másokért... és akkor sok gyümölcsöt terem.

            Lehet, hogy a gyümölcsöket, amiket termünk, sohase fogjuk meglátni. És ez miért baj?! Az a fontos, hogy teremjen az életünk, vagy az a fontos, hogy méricskéljük, hogy mennyit termett? Jobb, ha nem tudjuk: még elbízzuk magunkat. De bizonyosak lehetünk benne, hogy ha elhal, gyümölcsöt terem. Vagyis? Volt értelme az életének, és volt értelme annak, hogy ráment erre a szolgálatra s csendesen elégett, mint a gyertya. Hiszen az is csak úgy tud világítani, hogy közben egyre kisebb lesz. El kell dönteni: Kész vagyok-e világítani, s akkor tudhatom, hogy elégek, - vagy pedig magamat féltem, - és akkor minek vagyok? Mire jó az olyan gyertya, amit nem szabad meggyújtani?

            Jézus erre adott nekünk példát. Az Ő élete olyan gabonamag volt, ami elhalt, és sok gyümölcsöt termett.

            Gondoljunk csak arra, hogy mennyire egyedül volt Ő ott, a kereszten! Tanítványai elfutottak, ellenségei a feje fölött kezet fogtak egymással: a nép vallási vezetői még haldokolva is gúnyolták – ennyi tellett tőlük... Az ördög még ott is támadta: - Szállj le a keresztről, és majd hisznek neked... Ő azonban mindvégig állhatatos maradt. Ott a kereszten, teljesen egyedül hagyatva, számunkra elképzelhetetlen testi és lelki kínok között is – küldetésben járt. És tudta, hogy csak ha utolsó cseppig kiissza a keserű poharat, a szenvedések poharát, akkor mondhatja ki: hogy Elvégeztetett!

            Mindvégig állhatatos volt, engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, és ezért végeztetett el a mi váltságunk. Ezért szabadulhatunk meg mi is önmagunktól, a kényszerű magunk körül való forgástól, attól, hogy magunkat szeretjük a legjobban. És ezért szabadulhatunk fel mi is arra, hogy küldetéssé váljék az életünk. A mindennapi megszokott munkánk, a hivatásunk gyakorlása, a rutinfeladatok sokszor bosszantó elvégzése, és minden egyéb. A lelki munka, amit egyszerre észreveszünk, hogy azt is azért bízott ránk a mi Urunk, és amit ezek után képesek leszünk végezni. Mert amíg valaki csak amiatt tud panaszkodni, hogy nem néznek rám, nem jönnek hozzám, nem szeretnek engem, nem törődnek velem, - addig alkalmatlan a lelki munkára. Addig nem tud másokhoz igazán odafordulni, addig nem tud az irgalmasság természetes mozdulatával lehajolni. Addig nincs ereje senkit sem fölemelni, addig nincs mondanivalója, ráadásul olyan, amit csak Isten gyermekei tudnak ebben a világban mondani – addig magával van tele. S ebből nem kérnek az emberek! Ilyenből van ötmilliárd! De az Isten gyermekeit sóvárogva várják, akik Jézussal vannak tele. Az Ő Igéjével, az Ő Szentlelkével: akik közvetítő szolgálatot végeznek.

            Néhány gyakorlati gondolattal hadd fejezzem be: Mit ajánl nekünk Isten Igéje gyógyszerként a magányosság ellen?

            Három egyszerű gondolatba hadd foglaljam ezt össze:
Közösséget Istennel.
Akinek Ővele nincs a hit által igazi közössége, az valami módon mindig magányos marad. Mert végső soron isten hiányzik az életünkből. Egy istenarcú üresség van ott mindannyiunk szívében addig, amíg azt be nem tölti a mi Urunk Jézus Krisztus. Istennel való közösségre van szükségünk, és ennek érdekében javasolnám, hogy azt az éneket, amiből néhány versszakot most elénekeltünk, imádkozzuk el ma otthon a mi Urunk elé. Elejétől végig érdemes ezt a 270. éneket elolvasni, s elmondani, mint saját imádságunkat.
     
            Tehát az Istennel való közösség – ez az első gyógyszer.
A másik az, hogy közösség az Övéivel      
A hívőkkel való közösség. A Biblia azt mondja, hogy az egyház a Krisztus teste. Ezért képtelenség a magányos hívő. Ilyen nincs! Mert aki hívő, az beletartozik a nagy egészbe, az a testnek a tagja. Én szolgáltam olyan helyen, ahol egy-egy faluban egy hívő volt, vagy kettő. De ők is beletartoztak a nagy egészbe, és ezt ők is tudták. És amikor olyan összejövetel volt, vonatoztak, bicikliztek, gyalogoltak, lovaskocsiztak kilométereket, hogy találkozzanak a többi hívővel, és megtörténjék az, amiről itt Pál apostol beszél, hogy egymás hite által épüljünk, és együtt felbuzduljon, a tiétek az enyém által, az enyém meg a tiétek által. Csak az egészbe betagolódva élhet minden hívő ember. Persze, ehhez az kell, hogy elfogadjam a többit, meg hogy kész legyek alkalmazkodni. Ha valaki olyan okos, olyan tökéletes, hogy őneki már nem kell alkalmazkodnia, ha mindent jobban tud a többinél – magányos marad, nem tud betagolódni.

            Vagy ha mindig csak a hibát veszi észre a többiben – a hívőknek is szintén sok furcsaságuk van. Ha nem fogadom el az én hívő testvéreimet úgy, ahogy vannak: meg a nem-hívőket is úgy, ahogy vannak, - úgy ahogy Jézus elfogadott engem is, meg mindnyájunkat, - akkor magamat taszítom ki a közösségből. Így mindig magányos maradok.
   
            De ha kész vagyok mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, - én meg kész vagyok mindig változni és alkalmazkodni – nem feltétlenül egymáshoz, hanem az Úrhoz, - akkor átélem azt, hogy összetartozunk. És a vadidegen hívő testvérrel is egy test-vér vagyunk, egy testnek a tagjai, amelyiknek Krisztus a feje. Az egyháznak ez a biblikus értelmezése nagyon sokakat kigyógyított már a magányosságból.
     
            Közösség Istennel, közösség az Övéivel, és
a harmadik gyógyszer az, hogy kezdj el dolgozni! Aki elkezd valamit csinálni küldetésből, Istennek engedelmeskedve, az az első pillanatban már nem lesz magányos. Már átéli azt, hogy szükség van rá, hálásak érte, ő is kapott, adhat is... átéli azt, hogy mennyi mindene nincs, amit pedig adni kellene, mert várnák... És megerősíti az Úrral való közösségét is: megyek ajándékokért, mert várják tőlem és nem tudok adni, Isten viszont ígéri. Egyszerre több irányba erősödnek a kapcsolatai, és ki van zárva a magányosság. El kell kezdeni dolgozni!
Itt mindjárt el lehet kezdeni, testvérek! Ne haragudjatok, ha ilyeneket mondok: azzal, hogy nem a sor szélére ülök, hanem a közepére, hogy a másik is leülhessen. Ez a szempont: hogy a másiknak is jó legyen. – Azzal, hogy hadd énekeljen ő is) Hát mellettem ketten ülnek, akiknek nincs énekeskönyvük. Ha úgy tartom, hogy a középső előtt legyen, akkor mind a hárman látjuk.... Kinyílik a szemem a másikra. Azzal, hogy nem állok meg az ajtóban, hogy az utánam jövő ne tudjon bejönni, hanem előre jövök – ez a másik iránti szeretet. Teszek valamit, és az egésznek a légköre lesz nyugodtabb, tisztább és szentebb, mert azok a zavaró momentumok, amik pl. az említettek következtében állandóan előállnak, megszűnnek.

            Ilyenkor derül ki, hogy tulajdonképpen miattam van sok kellemetlenség. Nem ártok én senkinek, csak éppen önmagamon kívül nem figyelek senkire. Keresse meg a maga helyét – én már leültem... Ez a ránk jellemző gondolkozás. Az a krisztusi emberre jellemző gondolkodás, hogy hova üljek, hogy a másinak is jó legyen. Közben esetleg kiderül, hogy az lesz jó a másiknak, ha én nem is ülök – átadom a helyet, - vagy el sem foglalom... Nem akarom ezt részletezni, de itt indul el. És itt derül ki az, hogy mennyire vakok vagyunk lelkileg és egyszerűen keresztül nézünk egymáson, és nem számít a másik – és ebből egyenesen következik az, hogy énvelem nem törődnek, engem mennyi sérelem ér, engem nem szólítanak meg, és így tovább....

            Te kit szólítottál már meg itt a templomban? Ahogy bejön a télikabátos idő, egyre szorosabban ülünk itt, mert muszáj volt sok széket bepréselni, hogy sokan elférjünk. Két emberhez is hozzáér a kabátunk egy órán keresztül, de talán még sose kérdeztük meg, hogy... Vagy nem mondtunk annyit, hogy örülünk, hogy itt vagy... Ki is vagy te? Engem így hívnak... Ettől nem sértődik meg senki. Hány kedves barátság és egyéb jó kapcsolat született itt már abból, hogy a szomszédjához szólt valaki egy szót. Olyan nagy dolog egy szót szólni ahhoz, aki szintén fölkelt korán reggel, hogy eljöjjön Isten Igéjét hallgatni?

            Hát elég nagy dolog, ha valaki még mindig az alatt a kényszer alatt él, hogy csak én... Hogy nézünk a többi emberre: ők vannak miértünk, vagy én vagyok őértük? Ilyenek derülnek ám itt ki, ha azt firtatjuk, hogy ki magányos, és ki nem, és mik a magányosság gyógyszerei.

            Jézus Krisztus ezt ajánlja nekünk: Boldog ember az, aki amikor egyedül marad, nem ugrik bele azonnal valami más kapcsolatba (ebből rengeteg tragédia születik). Csalódott a barátjában, szakított vele a szerelmese, eltemette a hitvesét, és egy kényszer kezd hatni: azonnal keresni valakit, aki pótolja! Erre azt mondja a mi énekünk: „Az űrt Ő töltse ki!”

            Űr támadt, és ez irritálja az embert, de nagyon vigyázni kell, hogy mi kerül a helyére. Engedjük, hogy egyedüllétünket Isten használja a javunkra, és az űrt Ő töltse ki, és azután ha ő meg akar ajándékozni valakivel, az lesz majd az igazi. Ha meg így akar használni, hogy egyedül maradtam, így fog kibontakozni igazán az életem. Lehet pótolni, talál valakit az ember – aztán megalkuszik, hogy mivel nincs jobb, ez is jó, - de nem az igazi. Az igazi az, ha az Úr tölti ki ezt az űrt Önmagával: ha akarja, egy másik személlyel – vagy pedig szépséges feladatokkal, amik kigyógyítanak a magányosságból.


2017. március 5., vasárnap

L. Gál Mária: Öregszem, Uram

Sejtem, hogy hamarosan
közéjük tartozom
romlik szemem, s egyre
több a bajom, gondom.
Uram!
Őrizz meg mindentől
melyek miatt
nehéz az öregeket szeretni.
Segíts! - tudjam
rigolyáimat, betegségeimet
méltón elviselni.
Segíts! - belátni,
ha néha-néha
nincs igazam
nem kapcsol már olyan gyorsan,
mint régen
az agyam.
Adj! - türelmet,
hogy mindenkit meghallgassak
saját bajaimmal
másokat, fölöslegesen
ne zaklassak.
Adj! - erőt
a szenvedéshez,
békét, csendességet
ne érezzek
semmiben szükséget.
Ne hagyj! - hiúságot
bennem
deresedő hajam láttán,
s csillapítsd az érzést
mely szerint talán
púp vagyok egyesek
hátán.
Uram!
Rád lesz a legnagyobb
szükségem, érzem.
Ne hagyd! - hogy
magányos legyek
legyen velem
biztató kegyelmed,
s már el is felejtettem
öregedésemet!

Jókai Anna: A sátán örül

Jaj de jó a rossz
végre nincsen élet
telitömöm szőrbendőmet
fölzabállak téged
a számban lassan megforgatlak
vasfogammal zárlak
nyúlós nyállal átcsócsálva
zúzalékká ráglak

Jaj de jó a rossz
végre nincs reménység
idő és tér tovaillant
lakat alatt a kemény ég
a markomba becsuktalak
nedveidet kipréseltem
lecsapoltam véred
beszívtam a lélegzeted
eggyé váltál vélem

Jaj de jó a rossz
végre nincs szeretet
fémdobozos hidegségben
konzerváltam a lelkedet
jégszívednek nem fáj semmi
gépagyadat gond nem bántja
érzékelő bőrruhádat
érdes torkom mind lehántja

Jaj de jó a rossz
végre végre nincsen hit sem
süppedt talaj talpad alatt
messze már ki magot hintsen
elfeledted eredeted
küldetésed megtagadtad
a régi termést ledaráltam
a forrásra ülepemet tettem
epét ihatsz ehetsz csalánt
emberből lett állat gyanánt

Jaj de jó a rossz
sirathat az Atyaisten
éhes angyal kóvályoghat
remeghet a csillag
késő már hogy Ő segítsen
törvényt nem szeg aki hozta
a hamvába-holt emberiség
visszahullt a porba!

2017. március 4., szombat

Beney Zsuzsa: Haiku




Pacsirta ének. Hallod-e, hogy milyen
szomorú?- kérdezted.
Most már hallom a csöndben.

Egyed Emese: Harmat

Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor
a tavaszról: valami összeköt.
Nem érdemes kutatni, mi. Rabol
s ajándékoz kénye szerint a föld,
ragyog és elborul az ég velünk.
Csöndes a szív, az árapály dobog,

a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.

Hajótalan, sirálytalan, nehéz
vizek sodornak, számvetésem kész,
s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs
- bor vagy sugár -, hozzád közel egészen:

csöppnyi világban, harmatkölteményben.





Egyed Emese: Egy puszta gallyról

Parányi vagy, szívhangod messze hallik.
Nem lát akárki, nem sejthet akárki.
...

Készülök, hogy karomban tartsalak,
ha nyugtalan vagy, elringassalak.
Legszebb meséim most rendezem sorra:
véled való szép, szent találkozóra.

Jaj, messze még a nyár!

– Eljő a nyár is.
Lombról, gyümölcsről álmodik az ág is.