2024. április 30., kedd

A nap gondolata




Nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „ tanítunk”.   

Bella István: Havas fény

                  T. D. karácsonyfája alá 

De jó is De jó is tudni hogy 
De jó is tudni hogy van valaki 
Van valaki odaát a havas háztetők alatt 
Ott túl a rakparti háztetők alatt 
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja 
Tudja hogy tudom: tudja 
Vagyok 

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat 
És madarakat 
A röpülés villámló hiányjeleit 
Örök aposztrofjait az égnek 
Létszavakat szelídít Ő: virágokat 
De mit virágokat! 
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot 
A rét-gyepszótár útszélremagzott 
Gizgaz-szavai-gyomokat 
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat 
De mit madarakat! 
A tél pohos pontosvesszőit 
Terek kövein fák promenádjain virityelő 
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő 
Verebeket 

Ó távol Fű- és Fabarátom! 
Virág- és Verébszavú 
Assziszibeli szerzet! 
Hagyd oda most 
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! 
Öltsd fel ködcsuhádat 
S indulj a város alá a falakon túlra! 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 
Menj hát Mögötted micsoda népek 
Micsoda processzió! 
Sárkánygyík-Duna és királysága 
Csúszómászó népe 
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok 
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza 
S a fenevadak: 
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd 
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán 
megjuhászodott párduc 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Szelídszavú! 
És fedd meg 
– mint egykor – 
Az fordolt világot: 

„ Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

2024. április 29., hétfő

Nagy Gáspár: Őszi kertek




Mennyi élet 
s mennyi napfény 
valahai 
zöld reménység 
hull alá a 
levelekkel  

város széli 
őszi kertek 
hogy pipálnak 
füstölögnek 
önmagukban  

önmaguknak 
bodorítják 
fönn a füstöt 
mint ezüstöt 
égnek adják 
leveleik 
ezeregyszer 
föláldozzák 
füst bebújik 
elmenekül 
ködök alá 
ne lássa itt 
ha erre jár 
hószakállú 
  vén november    

Kalló István: Csak az erősek




Ki mázsás teherrel hátán  
Egy apró virágra rá  nem lép.  
Kinek térde meginog a súly alatt  
Figyelme saját nyűgjére tapad.   

Babiczky Tibor: Farkasok órája

Tombolt a szél, nem aludtam, 
zúgással telt meg a szám, 
a fülem, s árnyak mozogtak  
       máglya előtt a homlokom 

belső falán. Néztem alvó, 
isteni valódat, fejed 
körül a kígyóglóriát,  
       s nem riasztott már a holnap, 

mit letűnt évek parazsa 
éget át. Elképzeltem a 
hullámok fel-felvillanó  
       taraját a mólón messze 

túl – a kiszámíthatatlan, 
mégis törvény sodorta 
lüktetést, s megértettem, hogy  
       ez a rend: így éri fény 

az arcom, így úsznak el 
csillagködök fejem felett, 
s így van tapintható közel,  
       mi régen messze került már, 

és sejteni lehet csupán 
a távolban – nem halált hoz: 
újra megteremt. S álmodban 
átöleltelek.  
       És megnyugodtam.

2024. április 27., szombat

Csorba Győző: Alázat












Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Sógor Zsuzsanna: Arc












Jó karban lévő nő, túl az ötvenen. 
Arca sminkje, mindig decensen tökéletes. 
Üzlete van, tulaj. 
Fontos és gazdag. 
A legtöbb halandó méltatlan arra, hogy rápillantson. 
No, nem érdeklődéssel, még közönnyel sem. 
Nem elég gazdagok. 
Nem elég szépek. 
Nem elég finomak. 
Nem elég okosak. 
Nem elég divatosak. 
Nem elég bennfentesek. 
Ő mindezen erények hordozója. 
Nadrágja hófehér, melltartója push up. 
Lánca, gyűrűje, karkötője arany. 
Cipője bőr, magassarkú. 
Vállán a táska, maga a márka. 
Mosolyogni nem láttam soha. 
Legörbülő szája sarkában 
a világot megvető két ránc 
már mély, mint a Mariana-árok. 
Esténként, mikor tükrétől megkérdezi 
ki a legszebb a világon, 
a tükröt megvesztegeti, 
hogy hazudjon neki.

Murányi Zita: Meg kell hallani











meg kell hallani itt a csöndet 
ahogy a fűszálak csörögnek 
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 
a halkuló partitúrákat 
ahol húrként feszül a törzs 
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 
a zene mögött a gyérülő réteket 
az elvesztett lombot a bokros 
füstöt a téglából rakott 
kéményeken egy másik világot 
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 
meg kell hallani az élesedő neszeket 
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 
pusztítást végezzen amikor 
helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Sajgó Szabolcs: Mennyei morzsa

megleljük-e egymást 
a fenti forgatagban
állva lábujjhegyen 
tolongó tömegben izgatottan 
nyíló kapu előtt 
örök ragyogásban 
érkező gyermeket várva unokákat 
barátot ellenséget szeretőt 
testvért apát anyát 
mind akit ott hagytunk 
köszönés nélkül hirtelen 
kisimult arccal 
vagy lassú kínok közt keserűn 
sírva távozva sírba 

s ha mi fölismerjük őket 
fölismernek-e minket ők 
hisz még csak találgatják 
mi történt velük 
hangjukat nem hallja senki 
kezük lábuk mozdulatlan 
s a fény a fény vakítóbb egyre 
nem látják a világot amit eddig 
vagy mégis de nem úgy 
hámlik mindenekről 
az élet hordaléka hány réteg 
hány ruha 
óvta takarta őket eddig 
egymástól önmagunktól 
itt kitárul minden 
az idefönti újszülöttet 
fény füröszti 
a föld méhének magzatvize 
lassan a múlt 
az érkezők nézegetik magukat 
egymást 
találgatják kik is valójában 
régiek újak itt fenn 
egymás közt lassan elvegyülnek 
millió színben játszik a találkozás 
az ég szivárványskálája végtelen 

valaki oldalba bök 
tűnik az ebéd utáni vízió 
a mennyei morzsa 
földi asztalra hull 
ébredek 

kivárom 
a bódulatból hozom magammal 
türelem 
valóságként a vízió 
egyszer végleg reánk szakad 
s a fenti forgatagban 
megleljük egymást mindannyian

2024. április 26., péntek

Gősi Vali: Mindent odaadással












Mióta már, 
hogy ez a gyöngéden ölelő szempár 
– a te szemed – vigyázza 
az utcalámpák árnyékában bújó 
félszeg ölelés-emlékünk, 
amikor sejtelmes hallgatásban 
fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 
Ma ódákat ír körénk a csend. 
Már nem találgatom értelmét a létnek, 
mosolyom ráterül a világra. 
Felesleges minden hiú ígéret és álom, 
csak szeretni vágyom, 
átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 
élet-sodráson, 
sebhelyekkel is a szívünkön, 
nem törődni már semmi mással, 
csak szeretni, 
szelíd akarással, 
szeretni mindent-odaadással.

Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan 
te kelsz ki minden hamuból. 
Te vagy a hetedik szobában, 
nem haltál meg, csak aluszol.  

Csak aluszol, háncsból az ágyad, 
körül a hamuszín falak, 
roncs függöny ád a némaságnak 
nagy, mozdulatlan szárnyakat.  

Nem mozdulok. 
Csak, mint áramló, lassu rendek, 
csak alvó látomásaid kerengnek, 
mint láthatatlan csillagok.  

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. 
Sebesülten is megtalállak. 
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. 
Mondd, mondd el végre, merre jártál 
kimondhatatlan álmaidban.

2024. április 25., csütörtök

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény!












Köszönöm a napot 
mit Isten kegyelme adott. 
Lelkem tisztaságát 
őrizzék a csillagok! 
Legyen bennem béke, 
a megnyugvást keressem! 
Meglássam az ösvényt, 
hogy merre kövessem. 
S ha kesergő kétely 
zörgetne ajtómon, 
legyen a türelem 
leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 
megfordulna sorsom, 
fényből az árnyékba 
kerülne az arcom, 
legyen, ki jót akar, 
s ha meglep az álom, 
mint földet az avar, 
legyen, ki betakar!  
 

Mado Micsio: Szép táj




A víz elfekszik 
vízszintesen  

A fa áll 
függőlegesen  

A hegy ül 
valójában vízszintesen 
valójában függőlegesen  

És ez a békesség az anyaföld, 
ő a miénk, 
minden élőlényé

Vihar Judit fordítása

Oláh Tamás: Veletek vagyok

Autónk a havas úton megcsúszott, 
és a forgalommal szemben állt meg, 
A kanyarulatból egy kamion 
vakon vonult, 
egyenlőtlen párviadalt vívni felénk.  

Figyelembe véve a fizika törvényét, 
tudtuk elkerülhetetlen lesz 
összeütközésünk.  

Furcsamód mégsem éreztem félelemet, 
de belső hangom fohászkodni kezdett… 
…engedd hallanom a suttogó fákat, 
érezni arcomon az esőcseppeket, 
bőrömön a szél simítását…  

Vajon lesz-e, ki „siratá és keserülé” életem? – 
suttogtam magam elé.  

Láttam kitárt gyermektestemet újra 
a műtőasztal izzó csillagképei alatt, 
ahogy vacogva vár ébredésére…  

…aztán minden átmenet nélkül 
ellenfényben lebegő 
kontúrod vonzott magához, 
bőröd mezei virágok illatát idézte, 
vártam tested ezer rímét, 
lüktető szíved igenét…  

…a kitakart arcú ég süvegéből 
hamar eltűntek az emlékképek, 
tekintettem a puha felhőkön át, 
az egyre zsugorodó Földre,
az izzó fagy fehér-terére esett,  

…és mikor úgy tűnt 
minden mindegy már, 
és a héj alá bújt sötét vonzását 
el nem kerülhetem, 
az autórádióból egy tisztult hang 
szólított meg minket:  

Ne féljetek! Veletek vagyok. 
…ebben a moccanatlan pillanatban, 
érte utol autónkat a vágtató páncélos lovag.  

Egy csüggesztő gondolat gyötört még:  

úgy leszek ez után, 
mintha sose lettem volna?  

Érzékelhetetlen maradt minden.  

Meghaltunk.  

Az éles penge-akarat azonban, 
a legeslegutolsó pillanatban, 
szétvágta a két idősíkot.  

Néma válasz volt ez tévedésemre.  

A kamion legyőzve minden 
fizikai erőt súlytalan szállva 
került az egyikbe, 
mintha a valóság a lehetetlent 
többé nem tudta volna megtartani, 
és eltűnt a szemünk elől.  

Mi meg maradtunk első világunkban, 
felragyogtatva, s ültünk csendesen 
a kegyelem cselekvő
tapasztalatának érzetével
- még jó ideig,- újrateremtődve. 

Lator László: Álomban utak












Álomban utak fényesedtek. 
Sokáig bűvöletedben éltem. 
Emléked galamb és virág, 
virágok szirma a szélben.  

Szél és folyó sodorta fényed, 
magukba zártak a hegyek. 
Indás feledés font körül, 
vad fű, burjánzó rengeteg.  

Bőrödre rátapadt a táj, 
hogy önmagába szívjon át. 
Így élsz e mohó pusztításban 
megfoghatatlanul tovább.  

Ezer formában itt lehetsz, 
mert őriz minden, mint a mag, 
s hogy szirmos létedet kibontsd, 
elég egy párás pillanat.   

Fetykó Judit: Az elgondolkozásról

gondolkozzak csak el magamon 
s azt bizonygatja mert ő most hódít 
megszerzi magának azt a férfit 
mert kifut az időből s egyedül marad 
elvégre nincs olyan sok így hatvanon túl 
megeshet nem lesz akihez szóljak 
hát gondolkozzak csak el magamon  

volt aztán egy hosszan jajgatva sirató 
neki most már nincs senkije 
ki fogja őt eztán szeretni 
ebben a kusza földi világban  

és volt aki csak annyit mondott 
ne zárjam ki magamból a világot 
az ő szavai voltak hitelesek talán 
megtapasztalva hosszú életében 
az egyedüllét eufórikus fokozatait 
gondolkozzak csak el magamon… 
figyelmeztet ezt el ne feledjem 
nincs gondolat és talán a nincsben 
vagyok ahol magamon nem  

gondolkodhatok el a napi rutinok 
viszik kitöltik az időt s találok 
számos értelmesnek tűnő pótcselekvést 
amikbe vajon bele férhet-e új keresése 
mi közöm a magamon gondolkodáshoz  

ó igen az egyedüllétnek van eufóriája 
a mindegy mikor mit és hogyannak 
s mégse siklik ki semmi a szokásos 
elvárható folyamatokból csak az ez egy 
hogy nem tudlak onnan visszavenni 
a mítoszok mesék másvilágmegrabló 
hősei visszahozták a kedvest – ó mesék 
mesék vigasztaló katartikus történetei  

ritkán sírok néha tán kéne a könnyek 
kegyelme ha egyáltalán létezik ilyesmi 
fut az idő s ha kifutok belőle ha kifut 
alólam elfut kifut az elgondolkodás nélkül 
mért gondolkozzak el magamon 
mert fut az idő s egyedül maradok 
elvégre így éveken túl már csak időm van 
nem lesz akihez szóljak a szüntelen semmi 
örök susogó hangjait hallgatom míg 
az utolsó végtelen dallam magával visz 
nem kell hát elgondolkoznom magamon

2024. április 24., szerda

Bokros Judit: Várakozás












Tiszta csönd volt 
az a decemberi este 
a templom padjaiban 
kevesen ültünk 
de mind arra vártunk 
arra a csodára 
amiről tudtuk 
hogy már megszületett 
mégis újra vártuk 
itt is 
szolid fényben 
gyertyákkal a kézben 
miután a pap mindet meggyújtotta 
és a templom elsötétedett 
mindenki az oltár felé fordult 
mindenki várt 
a csöndben 
és akkor 
éreztük 
hogy sosem volt még 
ilyen közel

Mircea Cărtărescu: Az élet

az élet 
rettegés 

és mégis 

örülj neki 
ez mindened 

hamarosan még a rettegés is 
elvétetik tőled 

mindaz amit látsz 
semmi 

de amikor már nem leszel 
a semmivel sem bírsz majd 

örülj a rettegésnek 
örülj a semminek 
adj hálát mindennap érettük 

légy szelíd 
légy átmeneti 
légy itt 

ez mindened

Visky András fordítása

2024. április 22., hétfő

Áprily Lajos: Újra itt vagy










S most újra itt vagy, s újra egyedül.  
A remete-bút miért játszanád?  
Ölelő, kedves fák vesznek körül  
s a természet hű hozzád, mint anyád.      

Petőcz András: Megnyugtat, ahogy

                                       O-nak 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád, 
távol, ha vagy, emígy egész közel, 
csak gondolok rád, s minden jobb, 
minden jobb, ha csak gondolok is, 
megnyugszom ilyenkor. 

Van bennem remegés, ha épp nem, 
nem tudom olyankor, miért is itten, 
kusza és bizonytalan az, ami jöhet, 
nem akarom ezt a bizonytalanságot, 
a félelmet, tudod, nem akarom. 

Fohászkodom valakihez, aki nincs, 
olyankor mégis létezik, hogyha ima, 
hogyha van bennem imádság, akkor, igen, 
akkor itt van velem, aki szólít, 
akit én is örökké szólítok. 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád. 
Azt érzem olyankor, van még idő, 
mindenki fut, s menekül valahova, 
de olyankor, ha csak gondolok is, 
mindenik nyugszik körül.

Takaró Károly - Hajnali gondolatok





Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 
mert én kereslek mint téli vad az etetőt 
volt idő mikor megmutattad magad 
ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 
olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 
körülvett óvón a sötétség az esőben 
verítékező arcodat láttam emberi voltál 
megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 
és most összezavarodtam hogy nem talállak 
mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 
csak egy szalmaszálat dobnál elém 
amiben megkapaszkodhatnék 
olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 
Istenem add hogy legyél mindenáron 
meghallanám a némaságodat is 
nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 
mint a vízben hozzám súrlódó halat 

*
Fecske Csaba: Végül 

mikor már tudod 
mert üzent hogy van 
megkapaszkodhatsz 
a fájdalomban 

egy egész élet 
egyetlen sebben 
ragyogni a fény-
nél fényesebben

2024. április 19., péntek

Les Murray: Költészet és vallás




A vallások versek. Elrendezik nappali és álmodó 
elménket, érzéseinket, ösztöneinket, lélegzetünket 
és velünk született gesztusainkat 

a gondolkodás egyetlen teljességébe: a költészetbe. 
Semmi nincs kimondva, amíg szavakba nem álmodják, 
és semmi sem igaz, ami csak szavakban létezik. 

A vers, bármelyik intézményes valláshoz képest, 
olyan, mint egy baka röpke nászéjszakája, 
melyben jelen van élet és halál. Csakhogy ez vallásnak kicsi. 

A rendes vallás egy jókora, gyengéden ismétlődő vers; 
mint bármelyik vers, kimeríthetetlen és teljes, fordulatokkal, 
hol megkérdezzük, vajon mit akart ezzel a költő. 

Nem lehet imádságban hazudni, mondta Huckleberry Finn; 
mint ahogy versben sem. Ugyanaz a tükör: 
ha fürkészen pislant ide-oda, versnek hívjuk, 

ha tekintete rögzült, akkor vallásnak, 
és Isten a költészet bármelyik vallásban, 
mégsem foglya. Megragadja őt, mint egy általa 

tükrözött tükör, és úgy van jelen a világban, mint költészet 
a versben, és törvénye tiltja magába fordulását. 
Mindig létezik majd vallás, amíg lesz költészet 

vagy annak hiánya. Mindkettő adott és lüktető, 
mint azoknak a madaraknak a röpte — a kontyos galambé vagy a rozella  
                                                                                              papagájé —, 
melyek előbb csukott, aztán kitárt, majd újra zárt szárnnyal repülnek. 

Tóth Bálint fordítása

Trausch Liza: Ímé az én szolgám




" Ímé az én szolgám... Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." 
Ézsaiás 1a, 2  

    Ez az Ige elmondja, hogy mit nem csinál Jézus. " Nem kiált és nem lármáz." Ennyi a mondanivalója: az én szolgámban csend uralkodik. Biztosan ismeritek, hogy milyen az, amikor valakiben csend uralkodik. Mi azért lármázunk, mert szívünkből hiányzik a csend. Nem kell mondanom, hogy a világ mennyire fél a csendtől. Vajon nem azért nem tudok sokszor csendességet tartani, mert belül nincs csend? Mi van a szívedben? Harag, gyűlölet? A gyűlölet mindig azt öli, aki hordozza. A másikra haragszom, de engem öl. Isten gyermeke is hordhatja magában a haragot, és akkor a Biblia szerint harag edénye. Az ember saját akarata a legnagyobb lárma. Különösen, amikor valaki nem azt akarja, amit én szeretnék. Minden érv amellett szól, amit én akarok. Aki ezzel az akarattal szembekerül, velem kerül szembe. Minden bűn lármát csinál. Utána érvelni kell, mit miért csináltam. A védekezés, az indoklás borzasztó zajjal jár. Amikor az ember dicsekszik, az is nagyon lármás. Az én szolgám nem kiált, nem lármáz, mondja az Ige. Miért? Mert nincs saját akarata. Isten akarata az Ő akarata. Nincs igaza, nincsenek jogai. Sokszor annyira mondom magamat, hogy a másikat meg sem tudom hallgatni. " Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." Persze nem azon múlik, hogy az ember mennyit beszél. Világíthat az énje akkor is, ha egy szót sem szól. Egy fölény, hogy valamit jobban tudok, vagy a másik ember lekezelése, nem is kell mondjam, mennyire lármás. Jézushoz azért mentek az emberek, mert a szeretetnek ez a csendje fogadta őket, hogy itt nyugodtan beszélhetsz, itt meghallgatnak, itt megértenek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. április 18., csütörtök

Fecske Csaba: Az élet hangjai




minden kis nesz az élet hangja 
a létezés szemérmes dicsérete 
az ahogy a harmatcsepp lepottyan a fűszálról 
ahogy a rigó elrúgja magát a juharágról 
ahogy a kisgyerek dundi talpa megérinti a földet 
ahogy a hó meglepi a fenyvest 
ahogy a fecskeszárny sebet ejt a vízen 
ahogy a feslő rügy jajdul 
ahogy a szél matat a jácint gyönge szirmán 
az önmagát próbálgató világ 
a soha véget nem érő teremtés munkazaja 

Ughy Szabina: A kereső

Itt volt, érzem a nyomát. 
Kétezer éve vagy egy perce, 
egyre megy. Jelnek elég 
a kristályrácsok rendje, 
egy lepréselt virágban a július, 
a madarak vonulása, 
a levetett ruhában maradt testmeleg, 
röntgenképen a csontok fehérsége, 
egy távoli tekintet, amely lát, igazán lát, 
és nálam is jobban tudja, 
hogy mégsem vagyok hiába, 
minden szavam hallja, 
és hogy nem mutatja magát, 
mindezt értem teszi.

2024. április 17., szerda

Mircea Cărtărescu: Az én világtalan macskám









az én világtalan macskám 
12 éves 
vak volt amikor megtaláltam 
a mezőn 
most öreg és vak 

négy kölyköt szült 
vak mind 
nehezen adtam túl rajtuk 

mert nem akárki
 szeretne egy 
tisztánlátót a családban 

évek teltek el azóta 
és én nem képzelek el 
egyetlen reggelt sem 
kávé nélkül és 
az én világtalan macskám nélkül 
az ölemben 

így ülünk egyszerűen 
szótlanul és mozdulatlanul 
a semmibe meredve 

a hiányt 
éljük 

az én világtalan macskám 
az egyetlen aki 
olyannak látja 
a világot amilyen  

Visky András fordítása

Simek Valéria: Azt hiszed

Legyen időd 
végighallgatni, 
amit mondani 
szeretne. 
Tudja, hogy sietsz, 
és kevés időd van. 
Az egyedüllét nehéz. 
Eljön az idő, hogy 
kérdeznéd is. 
Leülnél mellé. 
Ha elmész, és becsukod 
magad mögött az ajtót,
azt hiszed, hogy még 
ráérsz időt szánni rá.

Babiczky Tibor: A mennybemenetel ünnepén












Egy éjjeli nagy viharban, mikor elfogy minden,  
          a csillagos ég s az idő, 
állsz a kitárt ablakban, nézed a megtépázott  
          kertet, hallod a fügefa 
lombját vitorlaként recsegni a fel-felbukó  
          szélben, s egyszerre kitisztul 
legbelül az egész: hiába vagy már útra kész,  
          maradnod kell, amíg elül 
az égi vész és fény nem ébred vert valód fölött.

2024. április 16., kedd

Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyekre áhitok]




Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.

Sohonyai Attila: Zsák a foltját













*
Hány sikolyon vezet át, 
hány meghitt híd-ölelésen, 
hogy az, ami egymás, 
adjon szép térképet...  

Annyi minden lett félreszerelt, 
hány porcelánban okoztunk törést. 
Hány szög lett görbe, 
hány ígéretet vitt el a szél.  

...s hogy örültünk, hogy kész lett.  

Hány ordibálás kellett, 
s mennyi félreértés.... 
hány kőnek hitt szalma-lét, 
hogy holminkból legyen vas-egész.  

...s mily jó volt e vezeklés.  

Annyi mindent ragasztottunk, 
és varrtunk, szabtunk, méretre, 
hogy egymásra passzoljunk, 
az enyém a te, a tiéd, az én vétkem.  

...és mily kényelmes e ruha.  

Mindig kerestük, kutattunk, 
hogy jobb, hogyan elviselhetőbb, 
s mindvégig ott volt az orrunk előtt:
zsák a foltja vagyunk.

Cseh Károly: Fehér nap












Hatalmas volt a szerelem: 
májusi szirom- s decemberfehér:  

s mint egy végtelen hosszú nap, 
melybe nászágy s ravatal belefér.                                              

1996. augusztus 24.

Jánosy István: Lady Anne álma












Ablakon túl a fekete rét.
Zuhog az eső vigasztalanul.
Nem látom a fák erezetét,
csak érzem: levelük csöndbe hull.

Zúgnak a fák.
Fekete lovagvár romantika vesztve.
Penésztérkép a fal. Nyirkos kazamaták,
szúette koponyák, lábszárcsont keresztbe.
Fénylik. Égi erdőn épp így korhad az ág.

Lovagterem hodály. Pillérek, boltívek.
Pillérek, boltívek. Kandallók húnyt szene,
páncélok, sisakok pajzsok, puzdrák hideg
fények, mint kígyók ezüstgyűrűs szeme.

Fehér ruhája földig érő talár,
keze haját simítja. Alatta arcot nem talál.
Száj-, orrnélküli arc, mint akit kiharaptak.
Teste is csak álom: fehérráncú talár
selyemsuhogása. Ennyi marad csak.
Hova lett arca liliom hamva már?

Kívűl dobok monoton tamtamja: kivégzés.
Fentről vércse felel.
szíve már jeges szív, kocsonyásult vérzés.
Férje a kínzott púpos varangycsáp:
Richárd! falazta kriptába elevenen.
Éppen most suttogja titokban parancsát
fojtsák meg orvul-ölt öccse két porontyát
- merő szeszélyből. Púpos mivoltát
nem bocsátja meg. Kiirtana minden nőt, szukát,
és gyermeket...
                       Rázza a félelem: trónjára törnek...

Őt vassal döfik át...
                              A hölgy
selyem uszája lobog mint a lidérc
s a RÉM fut utána.
Lyzoform-arca széthúzva vigyorog.
Satnya teste remeg a kéjtől:
Menekülni! Szó rikolt az éjből.

Anna nem léphet hátrébb. Nincs tovább.
Hideg fém érinti a torkán,
s érzi a lópofát,
ahogy fülig ferde vigyor jár
tapír orra alatt. Szájjal közeleg.
Ott nyitva az ablak. Az asszony evet
ugrással a párkányon terem.

Zuhog az eső, suhog a sötét,
nem látni az őszi fák erezetét.
Szederjes hold kél. Köd szitál.
Az ablakon nincs senki már.

2024. április 15., hétfő

Fecske Csaba: A test maradt




hanyatt fekszem a várudvaron 
mellettem Margó a bőre süt 
körben a díszlet napszítta rom 
nyár van és mi ketten mindenütt  

velünk telt színültig a világ 
a szívünk világít vagy a nap 
testünkbe kapaszkodik a vágy  

az érzés elmúlt a test maradt   

2024. április 14., vasárnap

Bajtai András: félúton












látod, felejtek én is,
a telefonszámodat már régóta nem tudom,
és a kedvenc színedet sem,
de van, amire emlékszem még,
a lassú esőkre például, amikor ernyőd
alatt bújtunk össze,
vagy az ébredésre melletted,
a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat,
súgta a tükör a fürdőszobából
vagy amikor sétálni mentünk,
és hiába a sötét, nem féltünk semmitől,
talán mert nem hallottuk, hogyan
roppantak körülöttünk a fák,
hűvös volt, hagy ne fázzam annyira,
megszámoltam hányszor koppan
a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk,
látod, vannak ilyen emlékeim,
előkerülnek néha, akár az elveszettnek
hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe,
ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon,
mint az a régi, nyári éjszaka,
de hiába, te félúton leszállsz
én a végállomásig megyek

Cseri Kálmán




Isten beszélő Isten. 

Trausch Liza: A Te szemeid




" A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 
1Királyok 8,29a  

      Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy " A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal "? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. " Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illető azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? " Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tőlünk, azt mondva: nem bírom tovább.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. április 13., szombat

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre












elképzellek ahogy a tenger- 
parti fövenyre könyökölve 
hosszú-hosszú levelet írsz nekem  

fölötted hétágra süt a nap 
bőrödről vízgyöngyök gurulnak 
sárga szalmakalap a fejeden   

körötted madártollak kavicsok 
miket a parton szedegettél 
egész bőröndnyi gyűjtemény  

s te csak írsz írsz idegen lárma 
közepett egyszál-egyedül magyar 
mintha a Hold túlsó felén  

szálkás kis betűid sorokká 
nőnek fölnézel s arra gondolsz 
otthon ugyanígy süt a nap  

kabócák őrült cirpelése 
egyhangú kísérőzene 
kéken patakzó mondataidhoz  

hiányzol nagyon messze vagy 
  

Böröndi Lajos: Fényes jövőt álmodtunk

                             (Faludyt olvasgatva)  

Gyűlölködéssel is lehet múlatni az életet, 
lehet terveket szőni mások ellen. 
De nem szebb, amikor simogat a kéz és 
édes illat száll át a kerten?  

S az, ha ölelkezünk, s marasztaljuk a pillanatot? 
Igaz, ha körülnézünk, elfogadjuk: az ész halott, 
Hitler győzött, s Sztálin odafent mulat, 
túlélte őket a férges gondolat!  

Fényes jövőt álmodtunk: ez lett, kinek többre, 
kinek kevesebbre tellett. 
Egy bizonyos: minden összedőlt, a nemesebb rész kihalt  

belőlünk. Ha van is csoda még, mint mi ketten, 
egymásba simuló meztelen testtel: kivétel az! 
Mit maga alá temet az omló sziklapart.   

Tornai József: Féltestvérem, a természet

                           










        " Isten az ellentmondások erdeje."   
                                                 (Rilke)    

Féltestvérem, a természet 
iránti részeg szomjam nem enyhül, 
inkább erősödik, ahogy öregszem, 
hiába tartom föl a fejem: 
bőröm-húsom semmit se ér a 
bódult fák, hegyek, csillagok, 
állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 
vizek, nem hagynak moccanni 
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Peer Krisztián: Veszekedés

Szerelmem, A. bevezette a gondolatbűn intézményét. 
A legrosszabbat feltételezi. Aztán érvényesül 
az előre tudás, vagy csalódni fog. 
Felmerül például egy sok áldozatot szedő 
álom, az elérhető maximum. Egy tétlen 
estén felmerül a legnagyobb tét. 
(De csak a társalgás szintjén.) 
Említésére elrohan. Szabad 
emberként szabadkoznék, tilos, egy bűnöst 
magára hagyni gondolataival, rám vágja az ajtót. 
Feladatom eztán egy van: távollétében is 
visszafogni magam, nehogy alapot szolgáltassak. 
Feladom állásaimat, ellehetetlenülök, semmi 
leszek az éjszakában. Miért? 
Kötelességem lenne közel lenni a tűzhöz, 
de ezt felülírja egy másik. Kibukik, 
mikor mondom: kötelesség, 
pokollá teszi az együttlétet, ha ráeszmél: 
egyedül is jól érzem magam. 
Hazamegyek, a kényszer-remeteség 
az egyetlen tolerálható állapot. 
Másnap felhív, a miértet úgysem vallja be, 
kínoz. Tízig számolok, az építgetett, már tényleg legutolsó 
haragnak vége. Tízig számolok, és mondom: 
" jól éreztem magam ". És jól érzem magam. 
Túljut a krízisen, a következőt tiltással 
védi ki. Fenyegetéssel támasztja alá. 
A bizonytalankodást mintha elvágták volna; 
foglalt jelzésbe fojtja a gyengeség megannyi jelét. 
Ahogy leteszem, újra cseng. 
Érthető. Gépies. Parttalan. 
Egyszer úgyis megfogalmazom úgy, 
hogy értse, nem lesz kibúvó, 
hogy: " te mindent megideologizálsz ", 
nem lesz érvek nélküli ellenérzés. 
Nem lesznek ellenőrző telefonok, 
nem lesz vita a telefonszámlán. 
Most: van. 
Tűröm, írok.   

2024. április 11., csütörtök

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!




Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, 
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, 
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik 
Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, 
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. 
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! 
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! 
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! 
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – 
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! 

(1924 tavasza)  

Zimonyi Zita: A szerelem nem múlik el




A szerelem nem múlik el, higgy bármit is, 
csöndben rejlik, hangosan újra világra tör,  
érzésekkel ront rá a lefojtott fájdalomra,  
eléd hurcolja, amit gyászban eltemettél,  
ereje feldúlja a lelket, töri-zúzza a rendet,  
gyűlöletben forgat, de még mindig szeretsz,  
nem tudod, a vágy elől, vagy utána futsz,  
ha indulna útján az ész, lefogja az érzés,   
ha akarod, ha nem, üldöz, kerget, követ,  
felemel, és földhöz vág. Magadra hol találsz?     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  
nem számít, ha utolér a csömör, a csalódás,  
a szerelem megmarad, holtában is sugárzik,  
őrzi a test, a zsiger, s míg engedi, a sors,  
az idegekben rögzített szakadozó életfilm,  
őrzi a düh, a dac, az elválás, a bosszúállás,  
az esztelen vagdalkozás, keserű lemondás,  
minden, amit egymásért, egymás ellen tettünk.  
Szakítani könnyű, az elszakadás nehéz,  
beléd szúrok, hogy érezd: még érted vagyok.     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  
élhetsz nélkülem, belehalunk mindketten,  
éjjel hangodra riadok, reggel rád hallgatok,  
nem megyek feléd, nehogy kerülni akarj.  
Hol vagy? Sehol sem vagy: mindenhol ott vagy!  
Ismersz, ismerlek a kezdetektől, mindöröktől,  
hallom, amit nekem tanítottál, látom, amit tettél,    
hiába a hazugság, megcsalás, ordítás, elfordulás,  
a szerelem nem múlik, nem múlik, sose múlik el!  
Nap-nap után kezem, arcom emléke után nyúlsz,  
mert akiket egymásnak rendelt az ég: lélektársak.  
       

Kassák Lajos: Férfiének a rózsaláncról

Elindultam tőled 
S mennél messzebb megyek 
annál közelebb jutok hozzád.   

Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. 
Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok 
olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül 
olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában 
az édes tej izével jajong anyja után.   

Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? 
Kilenc tövis került azóta talpamba 
szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés 
s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer 
szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.   

Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok 
segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. 
Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül 
miközben sután és reménytelenül dadogjuk 
irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.   

2024. április 9., kedd

Fodor Ákos: Oldás és kötés












Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt, 
vagy, hogy milyen lesz 
utolsó találkozásunk. 
Csupán egy fontos: 
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Lukátsi Vilma: Az alku

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében, 
pedig a tölgyes nincsen már sehol, 
eltemette az idő homokja 
a mulandóság mélyén valahol. 
De a szél, amely a port ráhordta, 
a szél időtlen. 
És ma is beszél 
Isten – Ábrahámmal, veled, vagy velem? 
Ki tudja azt, ha zúgni kezd a Szél? 
…Ábrahám az élmény melegével 
az őt megáldó Urral szemben áll, 
Aki elindult 
Kéréssel marasztalja: 
– Ötven igazért is eljön a halál 
a gonoszokkal együtt, mondd Uram!? 
(a merészségtől hangja megremeg)  

Zendül a Szél a Mamré tölgyesében: 
– Ötven igazért megkegyelmezek! 
Aki szelet vet… az időtlenségben 
viharrá váló nagy hitet arat: 
– S ha az ötvennek csak öt híja van, 
akkor megvonod irgalmadat? 
Irtózva tekint Sodoma felé, 
ott lakik Lót és családja, rokon, 
nem osztozik a város bűnében, 
s ítélet lesz ott túl a dombokon.  

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében: 
És ha csak negyven igazat találsz? 
– Ha találok, a negyven igazért 
a város elkerüli a halált! 
Izzó szén a lélek rostájában: 
– És ha csak harminc igaz lesz,Uram? 
– Ha találok harminc igazat, 
ítélet nélkül visz tovább az utam!  

Zúg már a szél a Mamré tölgyesében, 
mert, ahogy fogy a szám, úgy nő a hit: 
– És ha húsz,Uram, de ha annyi sincs, 
csak tíz igaz… tíz ér még valamit?  

Nem volt tíz igaz. 
Elveszett a város. 
A füst és pernye ma is fojtogat, 
ha megszólal a lelkiismeret, 
és megkérdezi: van-e tíz igaz? 
A lelkünk mélyén vergődik a kérdés, 
és megdöbbentő rá a felelet: 
– A Golgotán ért véget az alku! 
Nem volt tíz igaz. 
Csak Egyetlenegy.

Végh György: A halál küszöbén




S akkor egy nap megállsz a szélben. 
A fagy fehér pengéi észrevétlen 
elvágnak a való világtól -

Gyurkovics Tibor: Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.

               *
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.

2024. április 8., hétfő

Zelk Zoltán: Mert így igaz




Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.

Beke Sándor: Vallomás




Keresem 
anyanyelvem 
legszebb szavait. 
Találtam is néhány 
szívhez szóló 
magyar szót: 
édesanyám, 
bajtárs, 
fülemüle, 
liliomkert, 
szeretlek. 
Ja, igen, 
tulajdonképpen 
az utóbbiért volt 
ez az önfeledt 
keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá












Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 
S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 
Az Ő fénye más felé ragyog. 
Aztán mikor mindent elvesztettem, 
S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 
Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 
Azt hittem már sosem látom többé, 
De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 
S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 
Elestem, megütöttem magam. 
Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 
Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 
S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 
Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 
„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 
Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 
Hidd el, Isten mégis szeret téged, 
Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 
Áldozat a te bűneidért. 
Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 
Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 
Értem? Értem ontott annyi drága vért? 
Isten tényleg úgy szeretett engem, 
Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 
Feltételek nélkül szeretett. 
Megmentett, és ezért adtam neki 
Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 
Az Ő fénye énrám is ragyog 
Jézus meghalt értünk a Kereszten, 
Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!

2024. április 5., péntek

Bella István: Órák




Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. 
A diákok, s diktátorok homlokában 
megáll a mutató, 
s a fövenyen, 
tengerek árkaiban 
egyetlen idő lesz csak, szemedé. 

„ Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”  

Bella István: Három szerelmes sor




Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! 
Három szavadban elfér életem. 
Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Szentmihályi Szabó Péter: Dadogás












ha még lehetne 
ha ennek ellenére is 
tudván, hogy mindez 
elismerve hogy  

meggyőződésem szerint 
volna rá lehetőség 
amennyiben te is 
fenntartásaiddal együtt  

ez nem mentség semmire 
a végeredmény ugyanaz 
a tévedés kizárva 
de addig  

hiszen szeretlek 
hiszen hiszem 
boldognak és szabadnak születtünk 
bármit is jelentsen ez  

könnyebb lemondani róla 
veled

2024. április 4., csütörtök

Sohonyai Attila: Ha az állapotom érdekel













*
A házban lépdelek, 
ami itt él, ami nem,
minden velem együtt recseg; 
már a csend is így jelez, 
szinte sérti a fület. 
S ha fotelre ülök, vagy a kanapén 
a mámor képeket szül, 
te vagy az italban lévő múzsa, 
a cigaretta végi füst.  

S ha találkozunk, vagy 
épp az állapotom érdekel, 
nyugodj meg, 
minden rendben van, 
bármit kérdezel.  

Megint egy este, minden sötét, 
megint egy nappal, néhol fény. 
Lopottak az órák, bevallom, 
adósa vagyok már mindennek, 
miben a boldogság azt hiszem 
megfészkel, s ha elmúlik, 
rab láncaidból csuklómra 
ismét rózsafüzért tekerek. 
S ha ágyban heverek, vagy 
netán a kimerültség álomba is 
kerget, minduntalan te bújsz 
szemhéjaim alá, s vagy 
előttem csalogató-meztelen.  

…s ha összefutunk? 
Vagy épp az állapotom érdekel? 
Már régen túl vagyok rajtad, 
talán az arcodra sem emlékszem.