2020

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

*

" Békesség néked, békesség házad népének és mindenednek!  "

Sámuel 1. könyve 25:6

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!                             

 (1956)

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Gősi Vali: Csillagtánc

Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol.
Mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.

Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.

Együtt nem félünk már az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog, és táncot jár egy ágon.

Csáky Károly: Istenközelben

Kötelékedben
lettem
szabad
Uram.
Az ég szemébe
néztem,
s már
nem vakított
a fény.
Láttam
a Napbaöltöztetett
Asszonyt
és tüzes szekerét
a Prófétának.

Most
itt lent
is szebben
ragyog
világnak
világossága,
alászáll
egy angyal,
hozza magával
igazságnak tükörét.

Fazekas József: Lehetséges

Lehetséges
ahogyan vágyakozunk
tavaszi napfényre
ahogyan böjtös napok
elmorzsolták a homályt
s kifújjuk magunkból
a sötétséget
oda-vissza léteznünk
lehetséges

hallgatni
téged meg
a fönn fényeskedőt
a megmaradt magvetőt
folyót földet erdőt köveket
alkonyatban ahogyan meséled
bármilyen is ez az élet
mégis megéri
szövi magát pók gyanánt
sebezze millió szógránát
hallgatni kell
ahogyan levegőt vesz
bennünk a világ
s szemünkben a szépség
széthullja magát

lehetséges megtanulható
hallani beszélni hallgatni
a szerethetőt
a kötözködőt
s a virtuális magányban is
rád találni
ahogyan eddig soha sem

lehetséges.

Csáky Károly: Öröklét – veled

Ó, tested
elengedtem
azon a hajnalon,
tudod,
hisz mást nem tehettem.

Hiába szólt egykor
virradatra a kakas,
Atyánk fia is meghalt értünk,
s csak Mária fájdalma által
vigasztalódhatott
már a világ.

De magához vette gyermekét
az Úr,
s a halál felett
győzedelmeskedett
az öröklét.

Látod,
azóta a te
hiányod is
kivirágzott:
szívembe költöztél
ismét,
s én újra
szerelmetes lettem
beléd.

Lám, az idő
termékennyé tette
a fent és
a lent
közti távolságokat,
s mi is egymás mellé
kerültünk megint,
ahogyan a menny és a föld
is egybeér majd.

Lelked
testközelben ragyog tovább,
mint azon a nyári éjszakán
az égboltra kiült csillagok.

Karácsony 2019

Áldott, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Ady Endre: Karácsony – Harang csendül...

Ady Endre: Karácsony - elmondja Szabó Gyula

 I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből –
Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Lukátsi Vilma: Bezárt ajtók

…minden ajtót bezártak már:
éj van, alszik Betlehem,
szállás nélkül csak két ember
megy fáradtan, csendesen,
megy fáradtan, csendesen…

Egy útszéli istállóban
pislákol a mécsvilág…
– nem oltotta el a gazda?
Az apró fény messze lát,
hívogatóan föl-föllobban,
mintha szólna: – jöjjetek!
Van friss széna, korsóban víz,
tegyétek le terhetek!
Kívül a fák összesúgnak:
– Ott benn történt valami!
Amiről az egész világ
fog majd egyszer hallani!

A jászolban gyermek fekszik!
Édesanyja ráhajol,
…nyár illat árad feléje
a szénaszálak alól…
Szelíd tehén párás szája
leheli rá melegét…
A korsó víz friss forrásból
hozta a csorgás neszét…

Bezárt szívek, bezárt ajtók,
fösvény álmú emberek:
ott a boldog istállóban
Isten Fia szendereg!

Messze kint a nyájak mellett
hírt kaptak a pásztorok:
ének csendült a magasból,
zengte száz angyal-torok…

Napkeletről jó ideje
indult egy kis karaván,
a csillag jelét követve
ide is értek talán…

A csillag megállt az égen!
Kialudt a mécsvilág,
hivatását betöltötte,
mert más Fény jött most a földre:

Isten küldte szent Fiát!
Isten küldte szent Fiát!

Sipos Domokos: Megszületett

Megszületett.
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok.
Én hiszem a szép csodát,
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa
És jötte szűzen érte Máriát.

Megszületett.
És élt harminchárom évet.
Én hiszem a bús csodát,
Hogy kereszten halt, feltámadott
És elevenen a mennybe szállt.

Megszületett.

Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnap után az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dícsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dícséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogak a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Uj csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Urnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

Wass Albert: Karácsonyi versek I.

I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel…
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek…
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak s
 vacognak vedlő gondjaik alatt…

Plarnhof, 1945. Karácsony

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

 II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme: az
égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele és
csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

1946

Biblia

„Erős leszek és bátor. Nem fogok félni és nem fogok rettegni, mert velem van Istenem, az Úr mindenütt, amerre csak járok.” ( Józsué 1:9)

Kántor Péter: Mindig történik valami

 Egy ideje folyton attól rettegsz, hogy megkérdezik,
mit csinálsz mostanában, hogy éppen mit csinálsz.
Tudod, hogy nem valószínű, de ha megkérdeznék mégis,
hisz tulajdonképpen valakinek meg kellene kérdeznie,
de ha nem, hát nem, akkor te kérdezed, és ha ilyenkor valaki látna,
rögtön felállna a metróban vagy a villamoson, az hétszentség,
hogy átadja a helyét, te meg csak jeleznéd a kezeddel, nem,
nem kell, köszönöd, ez nem ülőhely kérdése, inkább állnál.
De inkább gyalogolsz. Például elgyalogolsz a két-kutyás házig,
ami közben egy-kutyás lett, elaludt a nagy barna kutya,
és így már csak a fehér kutyás házig gyalogolhatsz el,
hogy lásd a fehér kutyát a hozzátartozóival együtt,
vagy csak úgy elgyalogolsz lefelé vagy fölfelé a folyó mentén,
vagy amerre visznek a lábaid, hogy tegyél valamit, ami nem árt,
ha nem is használ a világnak, de neked talán igen,
és ne rettegj, hogy megkérdezik, akár megkérdezik, akár nem,
hogy mit csinálsz, hogy mivel telnek a napjaid, hogy és mint,
hogy írsz-e, ahogy a pék süt, ahogy a villamos csilingel.
Meleg van, és a színházból jövet a Nádor utcában este
látod, hogy a Tulipán mellett, a Kicsi Ír teraszán, a szokott
helyükön, az utolsó két asztalnál kártyáznak a taxisok,
egyszerre elmélyülten és lazán, vagyis hajszálpontosan úgy,
ahogy te szeretnél, nem épp kártyázni, de minden mást.
Lazán és elmélyülten, és bizakodva, hogy előbb-utóbb csak bejön
egy jó lap, vagy egy hívás a központból, még ha a központ,
úgy fest, momentán töksüket is. De mindig történik valami.
Ha más nem, váratlanul lesántulsz, valaki mosolyogva
beléd döf egy injekciót, amitől végre felordítasz.

Advent 2019

Advent negyedik vasárnapja.

Lukátsi Vilma: Áldott ünnepet!

Pihenj meg!

Kifárasztott az élet,

úsztál az árral – a célod felé,

és nyugtalan lelkiismerettel

nézel a közelgő ünnep elé.

Valaha számoltad a napokat,

most szeretnél rajta túl lenni már,

újra hétköznapjaid sodrában.

– Nem veszed észre, mekkora a kár? 

Nem lenne jobb… lerogyni a porba,

és elsuttogni magad-vádolón:

‘‘ó én vétkem, én igen nagy vétkem!’’

Tedd meg!

Föléd hajol az Irgalom!

Tedd meg, és a szíved lesz a jászol,

amelyben Jézus megszületett…

Trausch Liza: Adatik

 "Mert egy gyermek születik nékünk, Fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz." Ézsaiás 9,6a 

 Isten egy gyermeket adott, Aki összeköt a mennyel, és aki megold mindent. Ahogy közledünk az adventi hetekben karácsonyhoz, egyre inkább felcsendül majd az örömhír a betlehemi gyermekrõl - az egyetlen gyermekrõl -, aki mindenkinek született. Adventben Isten teleírja a földet, az eget ezzel az egyetlen szóval: Jön! Volt-e már neked advented, az az idõ, ami megelőzi Jézus születését az életedben? Egészen más az, hogy nekem születik meg Jézus. "Jön néked a te királyod" (Zak 9,9). Mit használ, ha az egész világnak jön, csak neked nem? Van egy döntő nap annak az életében, aki Jézust befogadja, hogy most az én szívemben, az én istállómban - amelyik piszkos ugyan, de mégis - bennem megszületett Jézus. Egy gyermek születése mindig csoda. Az egyetlen, az igazi, a legnagyobb csoda a földön Jézus születése. Az igazi csoda, ha a szívedben születhetett meg. Ha az Ige magva belehullik a szívedbe, megtörténik a fogantatás. Aki ezt átélte, annak már nem probléma a szeplőtelen fogantatás. Ha megmozdul benned az élet, azt észreveszed. Olyan érzések, gondolatok jönnek, amik eddig nem voltak benned. A testi születés az anyaméhben történik, a lelki születés a szívben. Add át Neki az uralmat, hogy elmondhasd, bennem belül új öröm, új vágy mozdult, ami eddig nem volt. Tudod már, hogy ez benned az Élet? A hogyanja az egész új életnek, hogy "adatik". Nem cselekedetekből, nem abból, hogy valamit megteszek. Karácsonyi ajándék! Ezt az életet csak elfogadni, befogadni lehet, megköszönni, mert "adatott".   

Forrás: Trausch Liza Áhítatok minden napra című könyvéből 

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünn,
Robbanhat ezer bomba: kárba ment,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

Almási Mihályné: Adventi csendben

Adventi csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég;
Adventi csend van.
Köröttem mély a sötét.

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
 Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád nem ég?
Adventi csend van…
Krisztus vár éretted még.

Németh Erzsébet: Kétkedõ hangok panasza

A Teremtés könyvében
nem volt a nevem,
mégis megszülettem.
Mivégre istenem?
Évekbe fáslizott sebem
ma is átszivárog –
alkotó kezedtől,
vagy annak hiányától.
Gügyögsz álmaimban,
fürdetsz csalódásban,
edzed a szívemet
el nem múló lázban.
Ajándékot küldesz:
hajnali harangot,
hangjában őseim
lelkeit marasztod.
Tavasz-varázsban forog
a szerelem tánca,
virágok nevetnek
ébredõ fiúra,
ébredő leányra.
Utakat adsz,
meg tévedést,
embersodródásban
sokszoros éhezést.
Delet dalolsz,
fényeső zuhog arcomba,
meg ökölcsattanás,
mintha ez is
az élethez tartozna.
Árvuló testemre
lángjeleket égetsz,
pedig nevem már ott van
az Elmúlás könyvében.

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem...

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyermek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény,
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Kamarás Klára: Őszi levél

Ez már a másik ősz… a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hova lett az arany lomb,
lángoló szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak, mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat.
Fázós köd fekszik a tájon…
Vágyom utánad. 

Zelk Zoltán: Számadás

Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.

Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.

A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat –
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.

Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el? 

Juhász Gyula: Fohászkodás

Annák, szerelmek, elbocsátom őket, 

Mint őszi lomb a szálló levelet.  

Szőkén keringve hulljanak az őskert  

Örök rögére, holt álmok felett.     

Ragyogjanak, míg tudnak, a tünő fény  

Hunyó világán, vágyam lángja az,  

Múlt ifjuságom gazdag temetőjén,  

Míg jő a tél, mely dúdol és havaz.     

Én addig állok álmom omladékán,  

Magányom dombján, s nézem hallgatag,  

Hogy a napóra árnya mint halad.     

Forgó szerencsék és forgó planéták  

Táncolnak ott fenn, és elmúlnak itt lenn,  

De élsz és vársz örök szerelmem, Isten!

Kányádi Sándor: Szeretnélek...

Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.   

Garabonciásod szeretnék lenni;
szárazság idején hosszúszárú esőt
vinnék langyos záport, gabonanövelőt,
fölfognám viharod bő köpenyegemmel.   

Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód,
mindenkid, aki csak javadat akarja.   

De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül. 

Pecznyik Pál: Krisztus levele vagyunk!

Reumások,
szívbetegek,
csetlő-botló
erőtlenek,

Nagyothallók,
rövidlátók,
már-már a sír
szélén járók!

Megfakult
élet-levelek,
út végéhez
ért öregek.

Sok évtized
súlya rajtunk,
terhe alatt
meg-meghajlunk.

Rég elsuhant
ifjúságunk.
Csend, békesség
a mi vágyunk.

Körülöttünk
zsong az élet,
mintha sosem
érne véget.

Sokszor árva
magányunkban
térdre hullva
imáinkban

Téged keres
Jézus, szavunk;
véreddel írt
levél vagyunk.

Az életünk
lett leveled:
Rajta a Te
drága neved!

Túrmezei Erzsébet: Találkoztál velük?

Kiégett szívvel és unottan,
reményvesztetten, kifosztottan,
mintha nem várna rájuk holnap,
kisemmizetten vándorolnak…
fölöttük szürke, fénytelen egek…
Fiatalon is milyen öregek!

S lángoló szívvel, égő hittel,
mint aki semmit nem veszít el
kincseiből, ha évek telnek,
boldog holnapról énekelnek…
át próbákon és szenvedéseken,
át meredek, rögös ösvényeken,
mégis, mint akiket győzelmes szárnyak
hordoznak, mint akiket hazavárnak…
hiszen előremutat minden óra
Krisztusukkal a szent találkozóra…
Mégis – hiszen szívükben ifjúság van! –
Helytállva igaz hűséggel a mában,
erőfogytán is lankadatlan
szeretetben és szolgálatban…
ajkukon el nem némuló dalok…
Öregen is milyen fiatalok!

Csoóri Sándor: Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

                Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.                

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Csoóri Sándor: Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:
időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen
délutánját. A lecsupaszított,
téli erdőt, amely messziről óriás
sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,
a szánalmas pénzt is, mint aki
Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy
hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért
jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek
reggel és este; jöttek megfeketedve
a félredobált vasúti talpfák közül,
a városi neonlepkék színes csődületéből,
jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,
nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.
Egy szépreményű, független lator, aki
irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,
de egyszer még kitüntetett helye lehet
a Golgotán, és el lehet majd nevezni
róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló
mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még
valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra
ketyeg mögöttem, mint fának rohant
autó sértetlenül maradt órája. De hol
keressek most magam helyett egy jól látható
istent, egy kinevethető ősbolondot,
aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,
a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket
és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott
novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Csoóri Sándor: Semmi se jó

csonka szonett 

Semmi se jó: az alvás se, a fény se.
A boroktól is csak a megrozsdásodott
nádas zúg felém, vagy az a vércse-
banda, amely útonállóként folyton ott

ólálkodott szűk udvarunk fölött.
A múlt se jó, s az emlékek se jók már.
Lassú hintókon hozza Isten a ködöt,
hogy énekeljek én is a ködben.

De hogy kinek, azt ő se mondja meg.
Nőket sorol, öröklét-ízű nőket,
akik ágyamba visszatérhetnének,

kezükben egy-egy árvízi csokorral.
De aztán legyint: hagyjam őket is.
Az elmúlással ők is rosszban vannak.

Lukátsi Vilma: Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Csoóri Sándor: Látok kék lámpát lengeni

     Nem erdők hűvösében: 
     férfikarok homályában 
     rejtőzik Magda. 
     Fülében virág-függő 
     s derekán arany kígyó 
     nyújtózkodik a Holdra.
Első szerelmem, hold-leány,
te más egekre szálló,
kigyulladt tenyerembe
mernél-e még zuhanni?
Tíz ujjam emlékezik,
tíz körmöm fölhasad,
hogy, szenvedvén, láthassam
elfordult arcodat… 

     Vasárnap van: hallod-e, 
     búgnak templomi orgonák? 
     zsoltárt énekelsz hozzám, 
     zsoltárt éneklek hozzád. 
     Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk 
     fehér oszlopok árnyán 
     jelenvalók és hitvallók 
     szerelem áldozásán.
Vasárnap van: tudod-e?
nagy eső zuhog: látod-e?
Villám sétál az utcán.
Ha rád néz, meg is halhatsz.
Bújj ide ballonom alá,
bújj ide örömöm alá,
soha meg nem halhatsz.
Nem csókollak meg: úgy szeretlek,
még magamtól is megőrizlek… 

     Tíz ujjam emlékezik. 
     Ruhám is emlékezik 
     butácska örömömre. 
     Nem volt füledben függő, 
     derekadon se kígyó 
     s nem tudtam, hogy a tested 
     hajolna szerelemre.
Orgonazúgást hallottam,
liliom hegedű-szavát –
Hallok most tompa dobszót,
bűnért jajgató zongorát;
s látok kék lámpát lengeni,
sötét szobába hívót,
hogy megfojtsam derekadon
a hideg, arany kígyót.

Csoóri Sándor: Szeptemberi gyónás

 Sarkunkban újra szeptember hava, 

csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, 

kirepül.   

A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda! 

Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném- 

sötéthúsú szilvát harapok inkább ketté.   

A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az! 

Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.   

Dehát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül, 

birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő- 

tüzet, 

hogy tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

Káli László: Tudod, Kedves

 Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, 

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét 

telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, 

utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. 

Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe 

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, 

mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. 

Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér 

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. 

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, 

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan 

éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. 

Füle Lajos: Ne hidd!

– Lajos fiamnak –  

Te már talán idegen bolygón
pihenheted ki évi negyven
munkaheted, elsőosztályú
rakétán szállva, csillagok közt,
álmaiddal azonosulva.
De azt ne hidd, hogy ott leled meg
a boldogság kulcsát, ne gondold,
hogy technika, sebesség-mámor,
űrrandevú, utópiáknak
hétköznapi valóraválta
betöltheti a lelkedet, mely
az űrben is oly nyugtalan lesz,
mint itt, a tér szűkebb honában.

Mindaddig, míg fénnyel, Igével
eléri a MEGVÁLTÓ ISTEN
s fészket találsz szívén örökre. 

Füle Lajos: Fiatal és vén napraforgók

Hetykén a Napba néznek,
fiatalok,
duzzad bennük az élet;
visszaragyog ifjúságuk az égre,
fénylő sárga a kékre.

Állnak, alig emelve csak fejüket
barnán, magokkal telve
az öregek,
adósai a Napnak,
s fő-hajtva – úgy maradnak.

Füle Lajos: Mikor már semmi sem marad...

Mikor már semmi sem marad
az ifjúkori lendületből,
érett kori fogadkozásból:
marad pár jó szó, jó imádság
azokért, akik nem szeretnek,
azokért, akik nem kívánják,
de akikért egy életen át
őrt kellett volna állni, hordván
terheiket (könnyebb lett volna
úgy s akkor a magunk keresztje),
szóval pár jó szó, jó imádság
értelmet adhat életünknek
mikor már semmi sem marad
s amikor mégis gazdagabbak
leszünk, mint bármikor korábban,
mert fontos lesz az üdvösségünk,
a magunké, s a másoké is.

Kántor Péter: Apámhoz

Apámhoz 

A Hohe Salvéra csak egyszemélyes, kopott,
öreg ülőszékes lift vezet.
Ég és föld között a kopár csúcs felé,
mintha a semmibe, feléd megyek.

A Mittelstationnál még jól láttalak,
aztán a szomszédos, szeles tetőn
annyifele mutattak a nyilak,
eltűntél a szemem elől.

Gyors vagyok, de nem elég gyors, mire
leértem, útban voltál felfelé,
nézted a sziklacsipkés hegyeket,
indultam fel, te le, te fel, le én.

Süt a nap, vágytalanul, süketen
ülsz a magasban - ha kiáltanék,
nem hallanád, semmit se hallanál,
csak Bach d-moll zongoraversenyét.

Süt a nap, útban vagyok felfelé,
nézem a sziklacsipkés hegyeket,
minden csak emlék, legyen bárkié,
porzó hó, döngetni való terepek.

Kántor Péter: Mutass nekem

Mutass nekem egy olyan utcát,
egy olyan utcát vagy teret,
ahol harminchat évesen
sétálhatok megint veled.

Mutass nekem, mutass nekem
száz métert, vagy csak hatvanat,
ahol úgy futok, mint a szélvész,
s mögöttem mindenki elmarad.

Mutasd nekem, mutasd nekem
anyám ahogy rám mosolyog,
évek telnek el, évtizedek,
és én még mindig álmodozok.

Mutass nekem egy széles folyót,
azt a széles folyót, amit úgy ismerek,
ül a partján egy ősöreg ember,
ül a partján egy kisgyerek.

Irlanda Kristóf: Zárszó

 Megmondtam neki, hogy gyűlölöm.
Arca se rezdült, némán tűrte.
Egyenesen a szemébe mondtam,
hogy végig ott voltam mögötte,
én voltam, aki alig pár évesen
gödörbe lökte és onnan kihúzta,
hogy legszívesebben arcon törölném,
de nem akarom bemocskolni a kezem.
Hiába van, hogy szeretnem kéne,
nem tudom mi végre, de elmondtam neki,
rábíztam, mint fiókra papírt, íratlan titkaim.
Elsírtam magam, előtte mertem egyedül,
mert mindig azt akartam, ha elém került.
Végre elmondtam neki, eddig tartogattam,
ami iszapig húzta, én kavartam azt az örvényt,
szemen köptem, aztán bezártam a tükrös szekrényt.

Kántor Péter: A cirkusz

A nagymama is szerette a cirkuszt.
Márta mindig elvitte,
az első sorba.
Egyszer a zsonglőr is odajött.
Jössz a nagymamához? – kérdezte a nagymama.
A zsonglőr fiatal volt, és orosz, és oroszul mondta,
hogy a nagymama nyújtsa ki az ujját,
és a tányér pörögni fog rajta.
És hiába nem hitte a nagymama, hogy pörögni fog rajta,
azért kinyújtotta az ujját,
és megtapsolták.
Babits állítólag a dobot szerette a cirkuszban,
Fellini a bohócokat.
Vannak illuzionisták,
szelídített vadállatok és született szelíd állatok,
légtornászok, erőművészek, idomárok,
és vannak lovak,
és a lovak patái felverik a homokot,
a nagymama szemébe, a szemüveg alá verik a homokszemeket,
és a nagymama
boldog.
Ostorok pattognak, dobok peregnek,
tüzes karikák vakítják a szemet, zenekar húzza,
selyem, bársony, tüll, csillám,
világítás, elsötétítés, világítás,
és a porondon izmos lábú nők, hajlékony biciklisták,
bűvészek, artisták, majmok és oroszlánok,
egy majom cintányérozik,
egy bűvész galambot varázsol elő a mellényéből,
és az oroszlánok helyet cserélnek a majmokkal,
és a majmok helyet cserélnek az oroszlánokkal,
és a Világszépe helyet cserél a Világszépével,
és megizzadnak a nézők,
és jön két bohóc, és leöntik egymást vízzel,
ragyogó réz trombitából, vödörből, kannából,
és csurog a víz a fejükről, a kabátujjukból és a nadrágszárukból,
kockás és csíkos nadrágjuk van, pöttyös cipőjük,
piros szemük és szájuk, és csak kacagnak,
nekünk kacagnak, és közben szomorú képet vágnak,
és aztán a nézők hazamennek, és hazamegy a nagymama is
valahova az Izabella utcába a Mártával,
és otthon még hosszan törölgeti a szemüvegét,
és dörzsöli a szemét, és ingatja a fejét,
és csak pörög és pörög a tányér az ujján. 

Bertók László: Feltűnően világos

Két férfi is ült ott. Ahhoz képest,
ahol bejött, balra, a szomszéd
szobában. Hangjukat nem hallotta,
de a mozdulataikból látszott, hogy
erősen beszélgetnek. A nyitott
ajtón át nézte őket. Antik bútorok,
rend, tisztaság. A fény a háta mögül
ömlött. Feltűnően világos volt.
S egyszer csak jobbról, a sarokból,
de lehet, hogy a nagy fehér ajtón
belépett a régi kedvese.
S mintha nagyon várta volna már,
széles mosollyal jött oda hozzá.
Áradt belőle a szó, mindent egyszerre
akart elmondani, hallani.
Később balról egy másik nő is ott volt.
Hármasban, hang nélkül beszélgettek.
Talán ezért feledte el, hogy miről.
Csak az örömre, az önfeledt
kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik.
De a nyitott ajtón keresztül
megint meglátta a két férfit.
„Azok ott mindent hallanak" - hajolt
közelebb és suttogni kezdett. „Azok?
Kicsodák? - nevetett a két nő. - Az nem
ajtó, hanem tükör." Erre ébredt föl.
Valaki éppen becsapta a ház kapuját.

Advent 2019

Advent harmadik vasárnapja.

Trausch Liza: Vigasztaló

  "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek." Ézsaiás 40,1  

Nagyon szeretem az adventet, Jézus várásának idejét. Olyan jó olvasni: "Vigasztaljátok népemet." Isten gyermekeinek, Isten népének nagyon nagy szüksége van a vigasztalásra. Az Ige megmondja, hogy miért. "Kétszeresen sújtotta őt az Úr minden bûneiért." Belsőleg és külsőleg is. Abban a pillanatban, amikor vétkeztem, belül ott van a szomorúság, az örömtelenség, az elveszett mennyország. Külsőleg is megvannak a következményei. Az ember sokféleképpen akar vigasztalódni. Szórakozással, utazással, munkával. Figyelmét megpróbálja elterelni hogy ne gondoljon arra, ami fáj és ami nyugtalanítja. Isten nem így vigasztal. Az ő vigasztalása megoldás. Nem csillapító, hanem egy életreszóló megoldás. Azt a vigasztalást, Akit ő küldött erre a földre, úgy hívják, hogy Jézus. Vele akar vigasztalni bennünket. Nem is csak vigasztalni - megvigasztalni. Rajtunk semmi más nem segít, csak Isten szava. Emberi szó semmit nem ér. Amikor embereknél keres valaki vigasztalást, úgy jön vissza: rosszabb, mint volt. A samáriai asszony is embereknél keresett vigasztalást. Élete akkor oldódott meg, amikor kimondta: "Tudom, hogy Messiás jő... mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4,25). Amikor igazán hozzád ér Jézus, akkor a legelső, amit tesz, hogy megjelent néked mindent. Jelenné teszi a múltat. Eszedbe jutnak dolgok, amiket cselekedtél. Egyszer csak ott van előtted, amit rég elfelejtettél. Jézus azt mondja az asszonynak: "Én vagyok az, aki veled beszélek." Engedd, hadd beszéljen veled is, hogy igazi karácsonyod lehessen.

Forrás: Trausch Liza: Áhítatok minden napra     

Rácz Sándor

Ugye jól áll nekünk a csönd -

Mintha ránk öntötték volna...

Németh Erzsébet: Úgy viselem...

Úgy viselem arcom,
mint ruhám:
nem tudva
színét, fazonját
ki tervezte rám.
Sorsom, szüleim,
esetleg
égi kéz
formázta?
Majd hirtelen
azt mondta:
kész?

Németh Erzsébet: Krisztust dajkálsz szívedben

Krisztust dajkálsz szívedben,
egy lényt, aki tán szeret.
S a karácsonyi fehér zuhogásban
makacsul mormolsz egy nevet.

Németh Erzsébet: Tél vagyok

Tél vagyok...
lehelek hófehér illatot,
hadd fonja karjába a tájat,
melyet fölsebzett
ősi vágy, szerelem és bánat.
Csillagokat gyújtok,
legyen vakító fény ma itt:
lássuk összeszedni
a szeretet törvénykönyvének
kitépett lapjait!

Nagy István Attila: Magaddal viszed

Felemelem a kezem,
mintha végső búcsút intenék,
mert nem jössz vissza soha már.
Álldogálok az úton,
torkomat sírás szorítja.
Fejedet se fordítod,
csak lépegetsz a horizont felé,
mint aki végre megszabadult.
Pedig nagy terhet cipelsz:
magaddal viszed
a jövőmet. 

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni — mert felelni kell! —
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Mai Ige: A nagy Tervező

 „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.” (Zsoltárok 19:2) 

Akár távcsövön, akár mikroszkópon át szemléled a világmindenséget, azt fedezheted fel, hogy Isten nagyszerű tervező. Nézzünk meg most három dolgot, amit ő tervezett!

1) Hőmérséklet. A Nap felszínén több mint 5500 °C van, mi pedig körülbelül 150 millió kilométerre vagyunk tőle – pont megfelelő távolságra. Ha a Föld hőmérséklete csupán 10 °C-kal magasabb vagy alacsonyabb lenne, nem lenne élet rajta. Gondolj bele: miért nem került a Föld kétszer akkora vagy éppen feleakkora távolságra?

2) Forgás. Földünk évente 365-ször körbefordul, miközben a nap körül kering. Tegyük fel, hogy csak 36-szor fordulna… Nos, akkor a nappalok és éjszakák tízszer olyan hosszúak lennének. Az egyik oldalon elviselhetetlen forróság lenne, a másikon pedig kibírhatatlan hideg, az általunk ismert élet megszűnne.

3) Levegő. A légkör 21%-a oxigén, pontosan akkora mértékben van jelen, amekkorára a légzésünkhöz szükség van. Miért nem 50%? Mert akkor abban a pillanatban, amikor valaki meggyújtana egy gyufát, mindannyian elégnénk! Kérdezd hát meg magadtól, hogy a 21% a véletlen műve-e vagy a gondos tervezésé?

Márpedig ha van terv, akkor ebből következik, hogy kell lennie tervezőnek is. Van is. Szeretnéd őt megismerni? Van rá lehetőség! A teremtett világban kinyilvánította hatalmas erejét, a kereszten pedig hatalmas szeretetét mutatta meg (ld. János 3:16). Jézus, az ő Fia által személyesen megismerheted a nagy Tervezőt, és megkaphatod az örök élet ajándékát. Ha nem élsz ezzel a lehetőséggel, örökre elveszett leszel. Van rá esély, hogy épp te lennél kivétel ez alól? Nincs. Az emberek nem véletlenül, hanem saját döntésük alapján kerülnek a mennybe.

Komáromi János: Akkor majd...

Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...

Simek Valéria: Álmomban jöttél

Csak jöttél a hegyen fölfelé,
egyenes testtartással úgy,
mint régen.
Fejkendőd hátrakötve
a mohaillatú vén fák alatt.
Fölnéztél az égre, mintha
tanakodnál Istennel.
Halkult szádon a szó,
eltévedt szél érkezett.
Mögötted nagyra nőtt évek
megtiporták hátadat,
lehajlították a föld felé,
mint a bolyhosan hulló
fehérség a fákat. 

Somlyó Zoltán: Szerelem

Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...       
          Én már azt nem tudom. 

Elindultam vele valamerre.
Merre?... Merre?...       
          Előre az uton. 

Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?... Meddig?...       
          Amíg kisüt a hold. 

S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!... Álom!...       
          Mint minden, amim volt.

Advent 2019

Advent második vasárnapja.

Szentmihályi Szabó Péter: Mint mikor Isten…

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
bár rendbe jönne életem,
s benne, mint volt, friss a levegő,
lenne, mint volt, kedves is Ő,
lenne, mint volt, szabad a tér,
szívemre sohasem jönne a tél.

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
a régi kastélyban, Szigligeten,
bárha feledném ezt a negyven évet,
bárha lettem volna más, mint ami éget,
bárha tudtam volna, míly közel az Isten,
bárha tudtam volna, más megoldás nincsen.

Trausch Liza: Adventi ajtó

 "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek." Jelenések 3,20 

Az ajtó egy különös valami. Elválaszt és összeköt. Az ember és Isten közötti ajtót azonnal a bűneset után az ember zárta be. Öltözött, bújt, magára zárta az ajtót. Milyen őszintén el lehetett volna még akkor mindent mondani az Úrnak. Hiszen ő kérdezett: "Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak?" (1Móz 3,11). Isten még kereste a kapcsolatot az emberrel, ő még zörgetett. Jól tudta, mi történt, mégis zörgetett. Az ember pedig hazugságaival, kifogásaival bezárta az ajtót. Azóta minden ember zárkózott, bizalmatlan, és ez teszi tönkre az életét. Vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, hogy kiderüljenek. Ha beszélünk, sok minden világosságra jön. Inkább nem nyitom ki a számat. A bűneset után elkezdődött a képmutatás, ami azóta is tart. Aztán Isten is bezárta az ajtót. Az Éden ajtajába odaállította a Kérubokat. Megszűnt a közösség Istennel. Négyezer év zárt ajtók mögött! A négy adventi gyertya a négy évezredet jelképezi. Jönnek a próféták, hangzik az Ige, vannak kijelentések, ígéretek. De igazi mély kapcsolat nincsen. Nincs Atya! Nincs szeretet, nincs igazi öröm! Lehet így élni?! Kinyílik-e még egyszer ez az ajtó? Ki nyithatja ki? Aki vétkezett? Nem, Testvér - csak az Isten-ember, Aki Isten és ember. Az ő áldozata az Emberfiának áldozata. ő mondja ki a döntő szót: "Elvégeztetett!" A templom kárpitja, a csukott ajtó a tetejétől az aljáig kettérepedt. Megnyílt az ajtó! Lehet bemenni. Tudsz-e örülni annak, hogy Jézus nevében mehetsz az Atyához? Jézus a testének kárpitján át megy az Atya elé. Bemutatja az áldozatot, és Isten megbékél az emberrel.  

    

 Forrás: Trausch Liza Napi áhítat

Szabolcsi Erzsébet: Óvjon árnyad

Zöld lombod takarjon szemérmesen,     

mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.     

Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,     

karod helyett öleljen ágotthonod.     

Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,     

csillogjon felettünk kék éjszaka.     

Mosson eső, frissítsen harmat hűse,     

vágyódó lelkem szépséged fűtse.     

Egymásba kapaszkodva keljünk útra,     

varázsolj életre újra meg újra.

Rácz Sándor: Ne szólj majd!

Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt
És én megígérem neked

Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Leonard Cohen: Here It Is

Here It Is

Rácz Sándor: Az ősz

Mintha késett volna
De nem kért bocsánatot
Homlokát ráncolva jött mogorván
Utazótáskájában ajándékot is hozott
Rengeteg elsőosztályú depressziót

Hiába öltöztek legszebb ruháikba
A fák
A szerelem
A Nyár utcában maradt

Birtalan Ferenc: Hirdetmény!

FIGYELEM! FIGYELEM!
Tekintettel a hóra,
hidegre,
erkélyemen
idényjelleggel, térítésmentesen
működik a
téli madárétterem!

FIGYELEM! FIGYELEM!
Aki olvassa,
aki hallja,
aki jóllakott
és már sokallja,
értesítse a környék szárnyasait,
hogy
bőviben van a mag itt!
Jöhetnek
rigók, verebek, zöldikék, cinkék,
senki se röpül
üres beggyel el innét!
FIGYELEM! FIGYELEM!
Tavaszig nyitva
a madárétterem!
Jöhet,
kinek egy fityingje sincsen!
Ingyenes minden!
Köles, szotyola, burizs!
Egyetek
ebbül izs, abbul izs!
Jut izs,
marad izs!

FIGYELEM! FIGYELEM!
Minden madár itt legyen!

Octavio Paz: Szerelmesek

Itt fekszenek a fűben:
egy lány meg egy fiú.
Narancsot esznek, csókot váltanak,
mint a habokon változik a tajték.

Itt fekszenek a parton:
egy lány meg egy fiú.
Citromot esznek, csókot váltanak,
mint felhőkön változik a tajték.

Itt fekszenek a földön:
egy lány meg egy fiú.
Nem beszélnek, csókot se váltanak,
csöndre váltják a csöndet.

(Somlyó György fordítása)

Rakovszky Zsuzsa: Az ok (részlet)

Isten, ki egyedül
látja át lelkünk bonyolult
mintázatának színét és fonákját,
tudja, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb,
mint az a pék, amelyik készakarva
svábbogarat csempész a konkurens pék
kenyértésztájába, vagy az a lány
a tánckarban, aki a záróképben
igyekszik csinosabb társnőjét kitakarni –
egy ember, mint a többi... Csak a helyzet
lángfénye nyújtotta gigászi méretűvé
árnyékom az idők falán. Ijesztő
gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek,
nem a titáni, öncélú gonoszság
karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba
a kontinenseket, hanem legköznapibb
hibáink, egy kevés hiúság és makacsság,
önismeretünk vakfoltja, ilyesmik,
mint amikor egyetlen
kiáltástól indult hógörgeteg
falvakat temet el, vagy gesztenyét sütő
kisfiúk gyújtotta tűztől leég a város.

Pilinszky János: Passió

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Advent 2019

Advent első vasárnapja.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember.
Meleg, magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek.
Az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek.
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől;
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött, rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.

1923

Kereskényi Sándor

 " De az én igéim és rendelkezéseim, amelyeket megparancsoltam szolgáim, a próféták által, utolérték elődeiteket! Azután megtértek, és ezt mondták: Úgy bánt velünk a Seregek URa, ahogyan útjaink és tetteink miatt jónak látta." (Zak 1,6) 

Amikor az ország kettészakadása során egymásnak estek a testvér-törzsek, Isten egy próféta száján keresztül lecsillapította a felhevült harcosokat. Sikeresen, mert azt olvassuk: „Ők hallgattak is az Úr szavára, és hazatértek az Úr szava szerint.” (1Kir 12,24) Szó szerint: visszamentek a házaikba. Régi magyarsággal: megtértek hajlékaikba. Megtérni, tehát azt is jelenti: visszamenni a biztonságba. Hazamenni. Zakariás leírása szerint, annak a régi megtérésnek az lett az eredménye, hogy… Mi is? A felismerés! Mert a fogságba került zsidók „ezt mondták: Úgy bánt velünk a Seregek Ura, ahogyan útjaink és tetteink miatt jónak látta.”.

Megérkeztünk. Itt vagyunk a kézbesítés helyén. Bárhol olvasod ezeket a sorokat, most neked adja át az Úr ezt az Ige-csomagot. Mi van benne? A felismerés ajándéka. A sok-sok értetlenségünkre, haragunkra, adott válasza. Visszahúzódhatunk, hazamehetünk hozzá. Vajon hajlandóak vagyunk-e kimondani: „Úgy bánt velünk a Seregek Ura, ahogyan útjaink és tetteink miatt jónak látta.”? Visszahúzódva, visszatérve, hazaérve, megtérve hozzá, elfogadod-e tőle a bátorítást, hogy életednek éppen a helyzetében, amibe kerültél; amivel ma küszködsz; amivel holnap megint szembe kell nézned, kimondod-e: „Úgy bánt velünk (velem) a Seregek Ura, ahogyan útjaink (útjaim) és tetteink (tetteim) miatt jónak látta.”?

Hittel, alázattal, vagy fogcsikorgatva és keserűen, belátod-e, hogy a saját kijelentéséhez következetesen ragaszkodva, úgy bánik veled Isten, ahogy a te útjaid és tetteid szerint jónak látja? Előre megmondta. Elhatározta, eldöntötte. Mit? Azt, hogy ha így cselekszel ez lesz a vége, ha úgy teszel, akkor meg az lesz az eredménye. Azért mondta meg előre, hogy ne lepődj meg.

Áldásunk és békességünk múlik azon, hogy belátjuk-e, amikor elmúlt napjainkra, panaszainkra, csalóka örömeinkre, kimondott, elsziszegett ítéleteinkre gondolunk: nem történt más, mint amit előre megmondott, leíratott az Úr. „Úgy bánt velünk…, ahogyan útjaink és tetteink miatt jónak látta.”

Imádság:  Uram! Köszönöm figyelmeztető szavadat és a hozzád térés lehetőségét. Ámen 

Forrás: Napi Ige és Gondolat